Ottolina és a Sárga Macska

2014. március 16., vasárnap


Egyszerűen bájos és gyönyörű. Ezzel a két szóval tudnám leginkább jellemezni Chris Riddell meseregényét, az Ottolina és a Sárga Macskát. A kiadó 8 éves kortól ajánlja ezt a könyvet, amivel amúgy egyetértek. Bár ha a szülők felolvassák, akkor akár már fiatalabbaknak is nyugodt szívvel ajánlható. 

 Ottolina Brown a Borsszóró Toronyban lakik szőrös kis barátjával, Mr. Munroe-val, s együtt gondozzák a különleges gyűjteményeket, míg Ottolina szülei világ körüli úton vannak. A két jó barát egy nap azonban a tócsábatoccsanós játék közben furcsa dologra figyel fel: eltűnt ölebek plakátja lógnak városszerte, s emellett még értékes ékszerek is nyomtalanul tűnnek el. Vajon milyen összefüggés van a bűnesetek között? Ottolina és Mr. Munroe ennek járnak utána....

Chris Riddell, aki nem csupán írója, hanem illusztrátora is a kötetnek, egy igazi vizuális csodát hozott össze. Az illusztrációk olyan részletgazdagok és frappánsak, hogy akár percekre is elnézegethetik őket a gyerekek. A képek szerves részét képezik a szövegeknek, plusz jelentéseket adnak hozzá, sőt olykor a képek veszik át az uralkodó szerepet, s a szöveg csak képaláírásként szolgál. Az illusztrációk olykor képregényszerűen is működnek: feliratok garmadája ad további böngészési lehetőséget a gyermekeknek. 

A könyv nyelvezete is külön említést érdemel, hiszen igazán választékos és ötletes, plusz még nyelvi humorban sem szűkölködik. Gondolok itt például a Shika-Mikah Takarító Szolgálatra vagy a Ruhabehajtó Vállalatra – utóbbi feladata Ottolina ruháit szépen összehajtogatni. S ez még csak pár példa a vicces nevekből. A fordító, Ludman Anita, egy igazán igényes és szórakoztató magyar fordítást hozott össze, amit tényleg öröm olvasni. 







Nagybetűk, szellős sorközök, sok-sok kép és egy igazán mulatságos és izgalmas történet: minden adva van, hogy nagy kedvence legyen egy kisiskolásnak. Talán a könyvben olykor előforduló angolszász nevek miatt (Mr. Munroe, Jansen-Smith stb.), amik bár nem gyakoriak, de egy igazán kezdő olvasónak talán megnehezíthetik a dolgát, ha önállóan akar nekivágni az olvasásnak.  Ezért is írtam az elején, hogy egyetértek a kiadó által megjelölt korosztállyal. Szerintem 8 éves kortól már bátran ajánlható.

Chris Riddell: Ottolina és a Sárga Macska
Ottoline and the Yellow Cat
Fordító: Ludman Anita
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 171

Előttem az élet

2014. március 13., csütörtök


"Az élet az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek."

Ha igazán őszinte akarok lenni, ez a könyv átszáguldott rajtam. Néha-néha megállt, hogy egy kicsit jobban rám lépjen; hogy valami nyomot hagyjon mégis a sima felszínen. Reméltem, hogy erőteljesebb hatást fog gyakorolni rám. Tudjátok, azt az igazi kifacsarós, falhoz kenős élményt vártam, helyette viszont... nos, nem is tudom, pontosan mit is kaptam.

A regény főhőse és egyben elbeszélője Momo, aki - hát ne szépítsünk - egy "kurvagyerek". Nem sokkal születése után Rosa mamához került, sok más sorstársával egyetemben. A "szakmából" kiöregedett zsidó nő - aki még a Holokausztot is túlélte - kurvagyerekek neveléséből tartja fent magát. Momo hamar önállósághoz szokik e furcsa környezetben, s úgy segít magán, ahogy tud: lop, csal, vagányokkal és prostituáltakkal barátkozik, de Rosa mamához gyengéd szeretet fűzi. Hogy e nyomorgó, társadalmon kívüli réteg összetartása milyen erős, az Rosa mama életének utolsó hónapjaiban derül ki.

Lehet, hogy az előzetes elvárásaimmal voltak gondok. Mert akárhányszor elgondolkodom rajta, hogy mégis miért nem vált számomra ez a könyv A Regénnyé - így nagybetűvel - , nem tudok rá magyarázatot. Viszont azt megértem, hogy másoknak miért tetszhetett annyira: hiszen úgy szól a szeretetről, hogy az mentes mindenféle giccstől és nyáltól, s a haláltusáról sem egy piedesztálra emelhető, romantikus elképzelésekkel tarkított dologként beszél, hanem úgy, ahogy az megtörténik az életben: nincs benne semmi szép. Az emberi méltóság valahol elveszik ilyenkor az életben maradásért.

Érdekes volt ez a miliő is, ami Momot körülvette. Bevándorlók különböző országokból és háttérrel,
különböző vallással, akikben igazából csak egy közös dolog van: mindannyian a társadalom perifériáján vannak. S minden különbségük ellenére mégis jól megférnek egymás mellett, sőt: ha kell oltalmat és támogatást is nyújtanak egymásnak. Tetszett ez a kulturális és vallási sokszínűség, és a sorokból áradó halvány mélabú is. 
S látjátok, mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy valahogy mégsem találtunk egymásra. Nem is tudom, mit vártam vagy mit kerestem, de egy icipici plusz hiányzott. Talán Momo hangja. Az az igazság, hogy nem mesélt számomra hallhatóan. Mert hát biztos nálatok is van ilyen olykor bizonyos könyveknél, hogy valóban megszólal az elbeszélő: ott duruzsol a füledbe, és szinte megbabonáz. Az ilyen típusú könyvek nekem mindig "hűha"-élmények - függetlenül a tartalomtól. S valahogy itt ez most nem történt meg. Ezt eléggé sajnálom. 

Emile Ajar (Romain Gary): Előttem az élet
La Vie devant soi
Fordította: Bognár Róbert
Kiadó: Ulpius-ház Kiadó
Oldalszám: 300


A férfinak szex kell, a nőnek szerelem

2014. február 25., kedd


Nem létezik, hogy Mr. Darcy vagy Wentworth kapitány a szexre hajtott volna... egyszerűen nem lehetséges. Ez a könyv (Allan Pease és Barbara Pease tanulmánya) egy kicsit összetörte bennem a romantikát. Utolsó, elkeseredett lépésként elővettem a férfi ismerőseimet, és megkérdeztem tőlük: nekik mit jelent a szerelem? Nos hölgyeim, a válaszok tényleg kiábrándítóak valahol.

Jó, az tény, hogy a szerelmet mindig is túlgondoltam - velem sose volt egyszerű. Ha maradt egy percnyi szabadidőm, azt agyalással töltöttem ezekben az időszakokban. Mindent túlkomplikáltam mindig. Ha az én szerelmi életemről van szó, egy romantikus, naiv fruska vagyok, aki elhiszi azt a szerelmet, amiről a könyvekben olvas. Hogy például nehéz rátalálni az Igazira, s ha megtaláltad, akkor igazán szerencsésnek mondhatod magad. De a kutatások szerint egy emberre másfél millió (!) Nagy Ő jut. A tudomány mindig is lelombozott... 

"... a mai férfi a vizuális ingereket, a nő egészségének, termékenységének, fiatalságának jeleit, a nő a férfi hatalmának, társadalmi helyzetének, elkötelezettségének, vagyonának külső jeleit találja izgatónak."

Röviden ez lenne a vonzódás kulcsa a könyv szerint, plusz a kémia. Mintha minden nőben ott lakozna valahol egy dopaminnal és oxitocinnal elöntött Mrs. Bennet.
Hogy valójában mi késztetett mégis ennek a könyvnek az elolvasására, az az volt, hogy tényleg kíváncsi voltam, hogy a tudományos világ szerint mi ez az érzés, amit mindenki ismer vagy ismert valaha, de szavakba önteni mégis csak kevés kivételes embernek sikerült. Mi ez az érzés, ami képes ennyire felforgatni a hétköznapjainkat; amiről sokan azt hiszik, hogy ez az élet egyetlen értelme, s persze az is érdekelt, hogy valójában hogyan is gondolkodik erről a másik nem.
Nos, a könyv már a címével félig le is lőtte a poént az utolsó kérdésemnél.

Amit felvázolt a szerelemmel kapcsolatban a könyv - hogy a férfiak szemében elsősorban vizuális ingerek, a kémia és a gondoskodással kapcsolatos vágy keveréke; a nők szemében pedig az erőforrások, a kémia és a számukra tökéletes apakép megtalálásának olvasztótégelye - , én ezt valahol el tudom fogadni, tényleg. De valahogy mégsem ennyire egyszerűnek látom. Valahogy úgy gondolok erre inkább mint valamifajta alapra, amire még legalább tíz emeletnyi tégla kerül. Mert valljuk be őszintén, ha ennyire egyszerű lenne ez az egész szerelem dolog, akkor nem lenne olyan nehéz megfogalmazni ezt az érzést, nem? vagy csak próbálom ezzel vigasztalni magam

A Pease házaspár a szerelmet a bedrogozottak állapotához hasonlítják, MRI és egyéb vizsgálatokkal kimutatták, hogy egy szerelmes agya nem igazán különbözik egy kokainfüggőjétől: ugyanazok az agyi áramkörök gyulladnak fel, mintha drogot használnának. A kutatók a szerelmet azokkal a biológiai folyamatokkal hozták kapcsolatba, amelyek az eufóriához, a farkaséhséghez és az addikcióhoz szorosan kapcsolódó dopamin kiválasztását kísérik. 

Maguk a kémiai folyamatok tényleg érdekesek voltak, illetve az is, ahogy boncolgatni kezdték a modern kor hatását a szerelem ideájára. Hogy tulajdonképpen az utóbbi 50 évben - leginkább a média és azon belül is a romantikus filmek hatására - mennyire megváltozott a szerelem felfogás, mennyire mást várnak manapság a férfiak és a nők egyaránt a másik nemtől. A férfiak szépségről alkotott fogalmát ugyanis iszonyatosan megváltoztatták az agyonphotoshoppolt, a soha nem létező tökéletességet képviselő bombanők, akik tulajdonképpen még a való életben sem léteznek, csupán a képeken. Egy illúzió az egész, aminek a csapdájába rengeteg férfi belesétál. 
S ott vannak még a kifejezetten nőknek készült romantikus filmek is, amiket azért tartanak károsnak a szerelmet illetően, mert szintén egy nem létező férfiideált állítanak a mozivászon élére: olyan férfiakat, akik hajnalig lelkiznek és rágódnak az érzéseiken, akik a szerelmet nőként fogják fel. Csakhogy - mint mondják - ilyen férfi ugyanúgy nem létezik, ahogy a tökéletesen hibátlan kinézetű bombanő sem.

Annak ellenére, hogy a könyv néhol eléggé lelombozott, mégis azt mondom, hogy voltak igazán érdekes és megszívlelendő részei, s a kérdéseimre a válaszokat nagyjából úgy vélem, hogy megtaláltam benne. A nyelvezete nagyon egyszerű, nem igényel semmiféle előzetes ismereteket - mondhatni konyhanyelven van megfogalmazva, és emellett még el is szórakoztatott. Szerintem időkitöltésre - ha éppen nincs ötlete az embernek, hogy mit olvasson - vagy kíváncsiság kielégítésére egészen megfelelő könyv. 
Azért a romantikus lelkületűeknek csak óvatosan ajánlott!

Allan és Barbara Pease: A férfinak szex kell, a nőnek szerelem
Why Men Want Sex & Women Need Love
Fordító:  Sóvágó Katalin
Kiadó: Park Kiadó
Oldalszám:  296

Hogyan legyünk tökös csajok?

2014. február 23., vasárnap


A magyar címmel vannak fenntartásaim. Gondoltam, ezt már az elején közlöm mint tényt. Kiegészítve azzal, hogy körülbelül ez az egyetlen dolog, amit kifogásolok ebben a könyvben. 
Meg még pár meredekebb dolog.
De lényegében azt mondhatom, hogy képzeletben eléggé lepacsiztam Caitlin Morannel. 

A feminizmus valódi szellemisége Virginia Woolf írása óta érdekel. Azóta gondolkodom rajta, olvasok és befogadok. Sok könyv szerepel még a terveim között ebben a témában, s a tételek egyre csak gyarapodnak az idő előrehaladtával, ám Moran könyve most kicsit beelőzte mindet, és felborította a nem létező ütemtervemet. Ám kezdjük azzal, hogy miért nem akartam ezt a könyvet se megvenni, se elolvasni: először is maga a cím. Mikor először megláttam a boltok polcain, azt gondoltam, hogy köszönöm, én már pedig nem kérek olyan könyvet, aminek a borítójára olyasmit nyomatnak, mint a Hogyan legyünk boldogok, szerelmesek, sikeresek, családanyák, feleségek stb. ... vagy jelen esetben éppen tökös csajok. Mert hogy az elvek, ugye. Nekem ne akarja megmondani egy totál ismeretlen ember, hogy hogyan éljem az életem helyesen vagy hogyan teljesítsem be önmagam meg a hasonló blablák. Mert ezt így ne már... Tökös csaj meg köszönöm, végképp nem akarok lenni. Először is azért, mert nos...vagyok. Töketlenül. S ez így nekem teljesen megfelel. Se fizikailag, se lelkileg nem akarok tökös lenni. Egyszerűen nem szerepel az önmegvalósítási listámon.
Szemforgatva és fanyalogva hagytam ott érintetlenül a bolt polcán, s inkább továbbálltam a gyerekkönyves részlegre.

S aztán hogyhogy nem, egy nap mégis egyszer a pénztár előtt találtam magam, ahogy ezt a könyvet szorongatom. Mert hogy hallgattam az okosabbakra (jelen esetben Bridge-re és Lobora), és hajlandó voltam egyáltalán leemelni a polcról. Most mondanám, hogy már az első oldalak megfogtak, mikor leültem a boltban beleolvasni, de nem mondom, mert nem így volt. Inkább az segített a mérleg serpenyőjét elbillenteni, hogy fellapoztam a későbbi oldalakat, ahol ha jól emlékszem éppen a pornóiparról és annak hatásairól elmélkedett. Ebből elolvastam féloldalt, majd határozott mozdulatokkal a pénztárhoz battyogtam. Hát valahogy így volt. 

Nos, a címével ellentétben Caitlin Moran nem kívánja megmondani, hogy hogyan legyél tökös csaj. Vagy bármi más. Legalábbis nem egészen. Ő csupán mesél a saját élményeiről, miközben elmélkedik a nőiség mibenlétéről és a nők jelenlegi, illetve múltbéli helyzetén. Könyvében végigjárja a nőiség legfontosabb állomásait - az első menstruációtól kezdve a karrieren, a szerelmeken, a házasságon és a gyerekszülésen át egészen az öregedésig - , s minderről saját szemszögén keresztül beszél, ám mindezt valahogy mégis úgy teszi, hogy a sok röhögés közepette (mert bizony elég gyakran sitcomba illő jelenetek bukkannak fel), azért mégiscsak elgondolkozzon az ember egy-két dologról. 



Moran nyíltan beszél mindenről: nem szépít, nem hallgat el. Még az olyan kínos témánál sem mint az abortusz, a szexuális zaklatások vagy éppen a a rejtett szexista megjegyzések, amik lehet hogy elsőre nem is esnek le nekünk - vagy akár később se. Volt hogy szinte pofán csapott, megijesztett, megdöbbentett, de a legtöbb esetben mégis csak hevesen bólogattam. Utóbbit leginkább az esküvő témája váltotta ki belőlem. Sokáig én is úgy voltam, mint a legtöbb lány és nő: hittem, hogy ez lesz a legszebb nap az életemben, aminek "meg kell adni a módját." Az utóbbi hónapokban valahogy mégis inkább úgy vagyok, hogy egyszerűen sajnálnám azt a rengeteg pénzt egyetlen nap alatt elbulizni. Főleg úgy, hogy belegondolok, hogy azt mennyi minden más, értelmesebb dologra is elkölthetném. Utazásra (egy angliai körtúra simán kijönne belőle!), bútorokra, házra vagy akár fotós felszerelésre is. Bár ez eléggé prózai, és talán jogosan kérdezhetitek tőlem, hogy hova tűnt belőlem a romantika... De ez a nap szerintem nem erről szól. Erről kéne, hogy szóljon valóban, de a gyakorlatban mégsem így van. A gyakorlatban tényleg az van, hogy mindenkitől csak azt hallgatod, mit és hogyan kéne csinálnod, hallgatod a fanyalgásokat, és igen, a vendégek 75%-a az óráját fogja bámulni, hogy mikor léphet már le valami kifogással... s persze, a tervezgetés és megvalósítás fázisaiban rá kell hogy jöjj, hogy bizony ha egyediséget szeretnél vinni az esküvődbe (és nem a szocis művházas, piros-fehér szalagos, mulatós zenés, pörköltes és töltött káposztás hagyományos valamit szeretnél), akkor 
1. menj hozzá egy milliomoshoz 
2. legyen lelkierőd megküzdeni a hagyománypártolókkal

... és akkor még nem is beszéltem arról, hogy úgy egyébként is mekkora lehúzás ez az egész esküvő dolog. Minden tekintetben. Egyszerűen illúzióromboló. Akárhányszor ezt előadtam valakinek vagy komplett idiótának tartottak vagy nem vettek komolyan. Tényleg kezdtem furának érezni magam és nem normálisnak, aki folyton csak a problémát és a kifogásokat keresi mindenben, de most azért egy picit megnyugodtam, ahogy olvastam Moran eszmefuttatását a témában. Legalább nem egyedül vagyok nem normális.





 Bár az öltözködés... az öltözködés más kérdés. Itt valahogy nem mindig értettünk egyet. Félre ne értsetek, nem vagyok az a fajta, aki hetente tesz egy nagy bevásárló körutat, s hazaérkezik egy lényegesen vékonyabb pénztárcával és vagy tíz, nadrágokkal és szoknyákkal tömött szatyorral. Nem. Viszont szeretek öltözködni - s az utóbbi évben jöttem rá, hogy igazából mennyire. Bár továbbra is az ésszerű határokon belül vagyok, ám ha belebotlok egy olyan igazán nekem való darabba, nem sokáig gondolkodom, hogy megvegyem-e. Mert tényleg rájöttem, hogy szeretem kifejezni magam a ruháimon keresztül; önmagam minden árnyalatát, amit csak ismerek: s ehhez nem elég egy négy darabból álló ruhatár.  
S talán azóta szeretem ezt, mióta kezdek rájönni, hogy ki is vagyok valójában. S a legújabb felfedezésem, hogy a magassarkúkat is szeretem. Sokáig lázadtam ellenük a lábammal együtt, de az utóbbi időkben nem csupán megbékéltem velük, hanem egyenesen imádom őket. Tényleg. Valahogy magabiztosabbnak érzem bennük magam; kecsesebbnek és nőiesebbnek. Lehet, hogy ez hülyeség egyébként, és túl sok mindent próbálok ebbe belemagyarázni, de tényleg így érzem. 
A táskamániám pedig egyidős velem, de sose volt rá lehetőségem, hogy igazán megéljem. 
De amúgy a méregdrága cuccok feleslegességét tekintve egyetértek. 

S itt van az anyaság kérdése is, ami egyszerre megrémít és érdekel. Megrémít, mert iszonyat felelősséget és odaadást követel, és mert tudom, hogy az egész nem csupán rózsaszín csillámpor. Tudom, hogy fel kell adni érte a jelenlegi életemet, és tudom, hogy meg kell erősödjek annyira önmagamban, hogy az évek alatt később ne vesszen el a személyiségem az anyaság dzsungelében. Szeretnék még akkor is önmagam maradni, de úgy, hogy emellett jó anya is legyek. Jelenleg ez az egész még ijesztőnek tűnik számomra.
Viszont olyan szempontból nagyon is érdekel, hogy vajon milyen érzés lehet valakit annyira és feltétel nélkül szeretni. Milyen érzés, ha valaki ennyire tőlem függ. Ha valakinek én vagyok a példakép, és ameddig csak lehet, a kezét fogva vezetem az útvesztőkön keresztül. Az anyaság megváltoztatna, egy új arcomat mutatná (önmagamnak is), és egyre kíváncsibb vagyok erre a soha nem látott oldalamra. 
Moran se a szülést, se az anyaságot nem csomagolta rózsaszín díszdobozba, ahogy a legtöbben teszik. Nyíltan beszélt a nehézségekről - amik engem leginkább érdekelnek - , s persze arról, hogy vajon egy nőnek mennyiben lehet kizárólagos életcélja a gyerekvállalás. Erről sokat beszélgettünk korábban egyik barátnőmmel - aki azóta boldog anyuka lett :-)  - , s valahogy sose tudtunk dűlőre jutni a kérdésben. Mert bizony ketyeg az a biológiai óra, tehát van egy időintervallum, amin belül meg kell hozni ezt a döntést. Ám ha az ember nem biztos magában, nem feltétlen jó, ha mégis a gyerekvállalás mellett dönt, mert nem biztos, hogy úgy fogja megélni, ahogy azt kell. S az se neki nem jó, se a gyereknek. Másfelől viszont az is igaz, hogy ebben a kérdésben bizony nehéz magabiztosnak lenni... ördögi kör.

Moran a könyvében egy egészen érdekes és szimpatikus női képet állított elém. Magyarán, "legyél az, aki lenni akarsz" - ami bár eléggé közhelyesnek hangzik (és hát valahol tényleg az is), de ha jobban belegondolunk, a társadalmi elvárások miatt ez mégsem olyan egyszerű. Tetszett a nyíltsága és szókimondása - pedig voltak fenntartásaim, hogy be tudom- e fogadni ezt a fajta kendőzetlenséget -, és elég sok gondolata beindította a fogaskerekeimet, méghozzá annyira, hogy aztán még napokig kattogott rajtuk az agyam. A humora és a stílusa pedig csak hab volt a tortán. Nekem totálisan bejött, és tényleg egy percig nem bántam meg, hogy végül a vásárlás mellett döntöttem.

Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok?
How To Be a Woman?
Fordította: Bakonyi Berta
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 311

Maléna kertje

2014. január 18., szombat



Maléna kertje különös világ, amely mégis valahogy ismerős. Kellemesen elringató, nosztalgikus érzéseket kelt az emberben, szinte észrevétlenül befészkeli magát az olvasó fejébe, s mire észbe kapna, már ott ücsörög az illatozó hársfa tövében, és tücsökciripelést hallgat. 

Ez a könyv egyszerűen tünemény, a szó legszorosabb értelmében. Ráérősen, lassan folydogál - már egy mai ifjúsági regényhez képest -, s talán pont ebben rejlik a titka. Vagy is ebben is.  Ahogy beléptem Maléna kertjébe, mintha kiléptem volna egy picit az időből, s talán ebből a világból is. 
Kicsit olyan, mintha a mágikus realizmus begyűrűzött volna a lapok közé: ott is van a mesei varázslat, meg nem is. Éppen csak egy leheletnyi finomság ez benne - Szirillt, a beszélő tücsköt leszámítva szinte észre sem vehető.  Pedig ott van a véletlen  találkozásokban, a nagy egymásra találásokban, a régi idők történeteiben, melyek át - meg átszövik a jelent. S talán egy kicsit magában Malénában is ott van ez a pici mesei varázslat.

Magáról a történetről annyit, hogy a főszereplő kislány, Maléna nagyon sokat van egyedül, mert szülei folyton dolgoznak - elhivatottságból, és persze azért is, hogy megteremtsék maguknak és gyermeküknek azt az életszínvonalat, amiről álmodtak. Maléna igazán felelősségteljes, komoly kislány, aki anyukája reggel sebtiben a cetlire firkantott utasításait mindig betartja, ám eközben iszonyatosan magányos. Nagy vágya, hogy a tengerparti nyaralása helyett inkább a kert végében levő hársfa ágai közé épített bunkerben töltse a nyarat a szüleivel, nyugalomban és békében. Egyetlen barátja, Szirill, a beszélő tücsök, aki nem csupán társaságot nyújt neki, hanem sok bölcsességre is megtanítja. Egy nap azonban véletlenül találkozik a maszatos, szintén magányos és kissé elveszett Janóval, s hamarosan barátok lesznek. Maléna tiszta, rendben tartott kis életébe ekkor belépnek azok az apró kis kalandok, amely egy gyermekkorból sem hiányozhatnak, s az álmok szépen, lassan valósággá kezdenek válni. 

Igazából az is tetszett a könyvben, hogy tele volt azzal a jóleső harmóniával. Úgymond klasszikus gonosz szereplők egyáltalán nem voltak, s lám mégis folyt ez a gyermeki történet a jó és a rossz összecsapása nélkül - itt csak emberek voltak, köztük olyanok is, akik olykor rossz döntéseket hoztak ugyan, de azt is a mások boldogulása, remélt boldogsága miatt hozták. S persze ott voltak a gyermekek, akik ezeknek a rossz döntéseknek a következményeit elszenvedték. Kicsit kesernyés volt néhol emiatt a történet íze, de éppen hogy csak pár csepp - pont annyi, amennyi kellett belőle.

Az írónő stílusa egészen különleges, azt mondanám, kicsit olyan montgomery-s. Valahogy mindig Anne Shirley világát idézte meg bennem, pedig ha jobban belegondolok, nem sok köze van a két regénynek egymáshoz. Talán egy picit a hangulatuk hasonlít. Talán. Simonyi Cecília illusztrációi pedig egyszerűen lenyűgözőek és elvontak - tényleg igazán művésziek. Hosszú perceken keresztül nézegettem a képes oldalakat, s az illusztrációkba legalább annyira belemerültem, mint magába a szövegbe. Azt hiszem, elmondhatom, hogy ez a gyerekregény egy igazán, de igazán kellemes meglepetés volt számomra. Kár, hogy csak ennyire szedett-vedetten sikerült írnom róla. 

Molnár Krisztina Rita: Maléna kertje
Illusztráció: Simonyi Cecília
Kiadó: Naphegy
Oldalszám: 240





Kedvenc illusztrátoraim

2014. január 15., szerda

Avagy egy újabb lista, mert miért is ne

Amióta gyerekkönyvekkel foglalkozom, meghódítottak maguknak az illusztrációk. Persze, a festészet már korábban is a szívem csücske volt, de az illusztrációkat tekintve Szegedi Katalin, Réber László és Kass János munkásságán túl nem nagyon láttam. Aztán szépen, lassan jöttek a nevek, s a hozzájuk társított stílus, s bizony lettek olyan művészek, akiket már az első pillantástól fogva rajongva csodálok. Vannak, akiket a színhasználatuk miatt kedvelek; vannak, akiknek a jellegzetes figuráiért vagyok oda; van, akinél szeretem a képein visszaköszönő édesbájos harmóniát; s vannak bizony olyanok is, akiknek az elvontságát, az újszerű látásmódját kedvelem.

Nehéz megfogni, milyen is a jó illusztráció. Én valahol azon az állásponton vagyok, hogy a szövegnek és a képnek egyenrangúnak kell lennie, vagyis az illusztráció ne csupán a leírt szavakat ábrázolja, hanem mutasson túl rajtuk: egészítse ki, folytasson vele párbeszédet - legyen tényleg szerves, elhagyhatatlan része a könyvnek. Persze, egy gyerekkönyv-illusztrációnak még sok más, pszichológiai kritériumoknak is meg kell felelnie (mint például az arckifejezések könnyű leolvashatósága, egyértelműsítése; vagy hogy a szövegnek azokat a fontos momentumait emelje ki, ami alapján a gyermek csupán a képek alapján is képes legyen elmesélni a történetet stb.), de ez persze már más tészta. 
Jelen lista elkészítésében csupán a saját ízlésem és intuícióim játszottak szerepet. Nem lesz hosszú felsorolás, tényleg csak a számomra legeslegek. Majd később persze, lehet hogy bővítésre szorul majd, sőt biztos vagyok benne.
Lássuk hát:



Az első számú szuperkedvencem, akinek a könyveiért majd' megveszek, mert mindegyik egytől-egyig tényleg művészi. Mármint komolyan. És hihetetlenül frusztráló ám, hogy nemhogy magyarul (hah! na persze...) , de még angolul se nagyon találni tőle könyvet... Legalábbis azokat, amikért annyira ácsingózok, mint például az Ondine vagy a Madame Butterfly. Az Ondine-t volt szerencsém látni élőben is egy spanyol kiadásban, és hadd ne mondjam, a szívem sajdult bele, olyan gyönyörűséges.



Imádnivalóan beteg és szürrealista. Mintha Carroll Csodaországából pottyant volna ide. A Cinderella (Hamupipőke) általa illusztrált változata jelenleg beszerzés alatt áll.


Sopotnik Zoltán: A fahéjas kert című könyvéhez készült illusztráció

De bizony a magyarok között akadnak kedvencek, ilyen például Egri Mónika, aki teljesen más stílusban alkot, mint a fentebb említett két művésztársa. Rá először Fésűs Éva Mesebeszéd című könyve kapcsán figyeltem fel, ahol egyszerűen magával ragadott rajzainak bája és kedvessége. Egyszerűen imádnivaló, és pont.



Agócs Írisz munkái szintén a kedvességükkel nyűgöznek le elsősorban. Már nem is emlékszem, melyik volt az a könyv, amelyiknél felfedeztem őt magamnak, talán a Cipelő cicák lehetett az, ahol sokkal inkább a képi megjelenítés vonzott, mintsem maga a szöveg. Szeretem, hogy rajzai olyan egyszerűek, és hogy gyakran alkalmaz pasztell színeket. Agócs Írisz stílusa tényleg egy fogalom, első pillantásra is felismerhető. Érdemes böngészgetni a blogján is (a kép feletti link), tele van csudálatosabbnál csudálatosabb illusztrációkkal. * sóhaj * Ha egyszer lesz gyermekem, biztos vagyok benne, hogy tőle fogok képeket rendelni a gyerekszoba falára.


Az egyáltalán nem létező tervezett olvasmányaim listája

2014. január 7., kedd


Szeretek listázni. Szinte már-már kényszeresen gyártom a pro-kontra listákat minden egyes döntésem előtt; szeretem kilistázni a tervezett menüsort egy-egy nagyobb alkalomra; egy kis füzetemben vezetem a megnézett illetve megnézendő filmjeimet, s még ki tudja milyen kuszaságokat igyekszem átlátható sorokba rendezni. Ez így első hallásra talán egy igen pedáns személynek is beállíthatna engem, de a látszat csal. Inkább azt mondanám, hogy törekszem a rendre az én kis személyes káoszomban.

S bizony, ha könyvekről van szó, akkor bizony végeláthatatlanul sok variáció előfordulhat a listákból - bár bizonyos szintig ezek elvárásokat is támasztanak az ember elé, és az elvárásokkal sose voltam jó viszonyban, szóval könnyen skizofrén helyzetekbe kerülhetek ilyen esetekben. Mint például most is. Mióta Amadea a blogján felhozta, hogy miket tervez az idei évben, azóta ezen kattog nekem is az agyam, folyton csak bámulom a könyvespolcaimat, és csak röpülnek fel a képzeletbeli listámra a különféle címek, és egyszerűen nem hagynak nyugodni. Szóval, akkor miért is ne, hát essünk neki ennek a tervezett olvasmányaim   - egyébként egyáltalán nem létező - listájára.



Maléna kertje  - ezt vasárnap már el is kezdtem ám - virtuális hátbaveregetés magamnak.
Előttem az élet - mert PuPilla ajánlója után úgy vagyok vele, hogy ezt mindenféleképp muszáj.
Marija Morevna és a Halhatatlan - mert mindenki, kivétel nélkül, olyan szupereket írt róla, és már tudom, hogy ez bizony maradandó élmény lesz.
Kraken - Amadea és Ilweran ajánlója óta piszkálja a fantáziámat, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy beszerezzem-e.
Értelem és érzelem - mert minden évben kell egy Austen, ráadásul ez lesz az utolsó regénye, amit még nem olvastam. Aztán jöhetnek az újraolvasások.
A nagy Gatsby - Fitzgeraldra Hemingway Vándorünnepe óta kíváncsi vagyok. S hát mivel is kezdhetném az ismerkedést, mint a leghíresebb regényével?
Hattyútolvajok - mert a festészet és az alkotás a témája. Ennél többet szerintem nem is kell mondanom.
Magányos vadász a szív - még a nyáron láttam a Love Song for Bobby Long című filmet, és teljesen rabul ejtett. Na, és ott emlegették folyton ezt a könyvet, úgyhogy villámgyorsan be is szereztem. Bár már egyszer nekiestem még a nyáron, de aztán félreraktam. Ebben az évben pedig végigolvasom.
Changeless - Alexia Tarabotti különös furcsa világa bevonzott teljesen tavaly, úgyhogy folytatnom kell a sorozatot és kész.
Egy jó házból való úrilány emlékei - Beauvoir régóta piszkálja a fantáziámat, talán Woolf óta kacsingatok felé.
Galaxis Útikalauz stopposoknak- a húgom egyszerűen egy zseniális posztot kerekített erről az olvasmányáról, és hát nem akarok lemaradni a belsős poénokról sem.
A sündisznó eleganciája

Bár nem tagadom, még vannak jelentkezők, akik ott ácsingóznak a polcaimon, meg persze az is elképzelhető, hogy egy hét múlva már módosítanám is ezt a listát, de most jelenleg, ebben a szent pillanatban ők a legbiztosabb tervek.

Két kupac könyvkupac


Egy regény rabjai

2014. január 5., vasárnap


"Az idő a kozmosz ragasztója, Thursday. Óvatosan kell szétoperálni, mert ha rángatod az eseményeket, a végén úgy homloklebenyen csapnak, mint a hat lépésről hozzád vágott káposztafej."




Mivel is lehetne jobban visszahozni a valahol elhagyott olvasási kedvet, mint egy könnyed, humoros, különféle irodalmi világokat megidéző könyvvel? Hát én nem nagyon tudok jobb alternatívát... Az első idei olvasmányomon rengeteg nevettem, többet mint egy Wodehouse regényen szoktam, szóval ennél jobban nem is kezdhetném az évet. Nem tudom kicsoda ez a Jasper Fforde, és hogy juthat eszébe ennyi zseniális sületlenség, de az biztos, hogy most legszívesebben jól körbeölelgetném őt ebben az akut szeretetrohamomban.


A Jane Eyre-esetet még vagy két évvel ezelőtt olvastam, és emlékeztem arra, hogy ahan, tökre tetszett, de ahogy hallottam a második rész megjelenéséről, valahogy nem rohantam azonnal érte a könyvesboltba. Mindenesetre végül most decemberben mégis csak beszereztem, és az lett a cseppet sem elfogult véleményem, hogy ez a rész bizony jóval felülmúlta az előzőt. Szóval, kedves kiadó, itt vagyok és tűkön ülve várom a sorozat többi részét. 

Zseniálisan és irigylésre méltóan elborult ennek a regénynek a világa, ahol veszedelmes harcok folynak egy könyv díszdobozos kiadásáért; ahol némely kattant alakok odaadásuk jeléül kedvenc művészük nevét viselik, és vannak olyan szerencsések, akik fizikailag beléphetnek a könyvek világába. S a Juriszfikciót, a minden könyvek könyvtárát pedig inkább nem is említem, ahogy az irodalmi detektíveket sem - óóó, igazi álomállás lenne! 

Thursday Next valahol Stephanie Plummal állhat rokonságban: ugyanolyan kemény és szórakoztató csaj, aki miközben üldözi a gonoszokat vagy éppen menekül előlük, sosem felejt el egy-egy sziporkát bedobni, még a leglehetetlenebb helyzetben sem, s persze a sors is szereti rajta próbálgatni a humorérzékét. A Szép remények férfigyűlölő Miss Havishamjével - aki nem mellesleg a mentora - pedig igazán remek párost alkotnak.

A sok idő-, tér-, világ- és fikcióbeli ugrással abszurd módon mozgalmas cselekmény rántja be magával az olvasót, ám mégsem lesz az egészből egy követhetetlen katyvasz. De azért az embernek mégis csak észnél kell lennie olvasáskor, ez a könyv tényleg teljes figyelmet érdemel, amit hogy őszinte legyek, nem is olyan nehéz megadni neki. A rengetegsok irodalmi utalás és játékosság egész egyszerűen ellenállhatatlanná tette a szememben a történetet, szinte lubickoltam a lábjegyzetekben elsuttogott mondatokban és az olykor látszólag random módon beszúrt irodalmi művek megidézésében. 
Minél jobban belegondolok, annál inkább zseniálisnak tartom ezt a könyvet. Nemcsak olyan üres szórakoztatás ez: minden kétséget kizáróan Jasper Fforde nem csupán humorérzékből kapott igen nagy adagot, hanem műveltségből és intelligenciából is. Ha ezt a három összetevőt jó alaposan összegyúrjuk, lám meg is kapjuk az Egy regény rabjait. 

Kedves Thursday, még találkozunk!

Jasper Fforde: Egy regény rabjai
Lost In a Good Book
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Kiadó: Cor Leonis
Oldalszám: 401

u.i.: bár khm-khm a betüvirrusokkal kicsit jobban is vigyázhattak volna a magyar kiadásnál. De az is lehet, hogy csak néhány szövegelő szórakozott. Mindenesetre egy hatalmas ölelés jár a Cor Leonisnak, hogy kiadták, és őszintén remélem, hogy nem állnak meg a második résznél :-)

Az utolsó kép pedig Thomas Allen alkotása, amelyet Thursday Next alakja ihletett.


Related Posts with Thumbnails