2017. szeptember 19., kedd

Ha én roxfortos lennék...


Mikor Dóri blogján megláttam ezt a kérdéssort, nyilván nem kellett gondolkodnom azon, hogy kitöltöm-e valaha. Mert.... nos, azt hiszem, ha valaki imádja Harry Potter világát, akkor nem is kellenek a különösebb indokok. Nyilván hamarosan írni fogok normális blogbejegyzést is, de jó néha ilyeneket is játszani. Meg most különben is azon nyűglődöm, hogy tök jó lenne ismét újraolvasni, kábé most azonnal, de a betárazott könyveim miatt (ehhem-ehhem... ) kicsit bűntudatom lenne. Igen, határozottan érzem a problémám súlyát. 
Szóval, most ahelyett, hogy elmosogatnék illetve kiteregetnék vagy írnék egy normális bejegyzést például A szikomorfán születtemről :P , inkább álmodozom kicsit arról, milyen is lenne, ha én roxfortos diák lennék. 

1. Tisztavérű, félvér vagy mugli származású vagy?
Azt hiszem, a félvérnek örülnék a legjobban. Biztosan lennének akkor olyan vicces történeteim, mint Seamus Finnigannek.

2. Melyik pálca választott téged?
A Pottermore szerint: 10 hüvelyk, gesztenyefa, főnix maggal. Itt azt írják, hogy ez egy nagyon különleges, sokoldalú fafajta, melynek jellemét nagymértékben befolyásolja a pálca magja, és birtokosa személyiségéből is rengeteg színt merít. A gesztenyefa-pálca olyan boszorkányokhoz és varázslókhoz vonzódik, akiknek nagy tehetségük van a mágikus teremtmények megszelídítéséhez (jeee!) , remek adottságuk van a gyógynövénytanhoz (éljen! ezt minden kipusztult virágom arcába szoktam dörgölni!) , vagy a vérükben van a repülés.

3. Milyen állatod van: bagoly, macska, béka vagy patkány?
Nyilván macska, ez nem is lehet kérdés :)
4. Melyik házba osztott be a Teszlek süveg?
Minden ilyesfajta teszt a Hollóhátba szokott beosztani, így a Pottermore is. Szóval, ezt én hivatalosnak tekintem. Már csak a baglyot várom.

5. Melyik házba szerettél volna kerülni?
Már a könyvekben is a Hollóhát volt a legszimpatikusabb számomra, szóval eléggé örültem ennek az eredménynek. 
De igazából mindegy is lenne, csak a Roxfortban tanulhassak. :)

6. Melyik óra a kedvenced és melyiket nem szereted?
Biztos vagyok benne, hogy a bűbájtan eléggé tetszene, ahogy a gyógynövénytan vagy a legendás lények gondozása is. De esküszöm, engem még a mágiatörténet is érdekelne.
7. Mi a patrónusod?

A Pottermore szerint egy sas a partónusom, ami egyébként a Hollóhát jelképe.

8. Hogy néz ki a mumusod?
Gyerekkísértet vagy gonosz gyerek. Ezekkel engem ki lehet kergetni a világból, mindenfajta ilyen filmet képtelen vagyok megnézni, mert utána hetekig rettegek.
Vagy ha azt mondanák, mindenből megbuktam - ez mind-mind nagyon félelmetes. Talán az utóbbi a leginkább.

9. Részt veszel valamilyen iskolai sportban vagy van valamilyen mágikus hobbid?
Nem hiszem. Maximum szurkolónak állnék be vagy ilyesmi.

10. Hol töltenéd a szabadidődet?
Nyilván a könyvtárban, ez nem is lenne kérdés. Biztosan összebratyiznék a könyvtáros nénivel meg rendelgetném a könyveket ládaszámra a Czikornyai&Patzából. (vajon szerintetek van házhoz szállításuk? ) De biztos sok időt töltenék még az ebédlőben vagy a tó körül.

11. Miért kapnál a legvalószínűbben büntetést?
A könyvtár tiltott részlegének engedély nélküli használatáért biztosan.

12. Milyen karriert szeretnél miután végeztél Roxfortban?
Nagyon szívesen lennék egy női Göthe Salamander, aki mentené a kihalásra ítélt mágikus fajok egyedeit.

2017. szeptember 17., vasárnap

Könyvesbolti morzsák

- Hello. A szürke ötven árnyalata megvan nektek?
- Pillanat, és mindjárt megnézem az adatbázisban.
- Mert A fekete ötven árnyalatát most láttam kint a polcon, azért kérdezem.


- Őőőőő.... oké....

2017. szeptember 13., szerda

Könyvesbolti morzsák

- Hello. Verne Gyula bent van?
- Mármint a könyvei? Csak mert ilyen nevű munkatársunk nincs.

Szeretem a kollégák humorát.

2017. szeptember 2., szombat

#augusztus

Az augusztusomból talán Korfura emlékszem vissza a legszívesebben, amit maga Gerald Durrell és mókás családja tett igazán élvezetessé. De nyaraltam még Woolf segítségével a Hebridákon is Mr. és Mrs. Ramsay családja körében. Lázongtam picit a Marson, meg ellátogattam az Owens nővérek furcsa orgonafájához is. És nektek milyen volt az augusztus?

Az enyémről elmondható még egyébként, hogy mivel egy rakás könyvet felhalmoztam a könyvtárból, így szinte teljesen kiszámítható volt, hogy kizárólag saját könyveket fogok olvasni. A tizenvalahány kikölcsönzött könyvnek köszönhető szerintem, hogy két várólista-csökkentéses könyvemet is elolvastam, és most jelenleg egy harmadik van terítéken. Igazán büszke vagyok erre a hónapra!
Főleg, mivel múlt hónapban sikerült tudatosítanom magamban, hogy a beszerzéseim terén a hármas szám kísért ebben az évben, így most sikerült egynél megállni a vásárlásban (pedig, ha akartam volna, vásárolhattam volna egy prágai könyvesboltban, de kibírtam.) Hah! Amíg elém nem vetődött a könyvesbolt polcai közül A világítótorony, amit kénytelen voltam megvenni. De! Továbbra is el tudom mondani, hogy kettőnél tartok, ami még mindig nem három, szóval mégis csak sikerült a folyton kísértő hármas számot kiküszöbölni. Így már kevésbé félelmetes. 
Szóval, amiket most beszereztem:

1. Katherine Woodfine: The Jewelled Moth - A Clockwork Sparrow után nem volt kérdéses, hogy kell-e a folytatás. A vásárlásban mondjuk lehet még az is szerepet játszott, hogy 48% -kal olcsóbban volt kapható a Bookdepository-n. Én ezt egy kétségbeesett segélykiáltásnak interpretáltam a könyv részéről, nyilván sürgősen kellett neki az új otthon, én meg örömmel feláldoztam magamat. 
2. Virginia Woolf: A világítótorony - a könyvesboltosok sose olvasnak a munkahelyükön. Ez a szabály. 
Kivéve, ha:
A) fegyverrel fenyeget meg valamelyik vevő, hogy ezt el kell olvasnom MOST.
B) ebédszüneten vagyok
C) minden polcot feltöltöttem, minden könyvet leporoltam, mindent számlázást, átárazást, megrendelést, bevételezést megcsináltam és már harmadik napja ültem a pénztár mögött és sehol nem volt egy vevő se. Egész nap. Még a zárás előtti öt percben se esett be senki, pedig általánosan elismert igazság, hogy az a legvevőcsalogatóbb időszak. Már amikor ott tartottam, hogy azt számolgattam, hány könyv fér el egy polcon, és azok vajon összesen hány oldalt tehetnek ki; na akkor döntöttem úgy, hogy itt van az a pillanat, amikor engedélyezek magamnak némi pad alatti olvasást. Lekaptam ezt a Woolf regényt, mert igazából csak kíváncsi voltam, mennyire tetszene, és hát... úgy maradtam. Nap végén kénytelen voltam megvenni, mert rájöttem, hogy enélkül nem élhetek tovább. 

Ebben a hónapban egyébként öt könyvet olvastam el, amit egészen jónak tartok, hiszen azért elég aktív volt az augusztusom más szempontból. A várólista-csökkentéssel, mint említettem fentebb, kitűnően haladok a magam elhatározásait ismerve, hiszen már a felénél járok. Még mindig abszolút reális esélyt látok arra, hogy sikerüljön teljesíteni. Most nézem, a jelenleg terítéken levő Szikomorfán születtem című regényt, pontosan egy évvel ezelőtt, tavaly augusztusban vettem. Akkor nem kísértette a hármas szám a beszerzéseimet, ahogy látom.
Amit mindenféleképp szerettem volna még mondani nektek, - különösen a Durrell-rajongóknak. Szevasztok! - , hogy ha eddig még nem tettétek, akkor nézzétek a The Durrells című sorozatot, amiért én totálisan odáig vagyok, és ha tehetném, éjjel-nappal ezt nézném. Tavaly jött ki az első évada, és most adják a másodikat. A sorozat egyébként Durrell Korfu-trilógiáján alapszik, de nem teljes átdolgozás. Mrs. Durrell szemszögén keresztül látjuk leginkább a dolgokat, ami ugye ad a történetnek egy komolyabb színezetet is, de ez csak jót tesz neki, mert a humoros részek mellett mélységet is ad a sztorinak. Szóval, ha még nem láttátok, akkor hajrá! Csodálatosan fényképezett sorozat, remek színészekkel. De vigyázat, óhatatlanul is Korfu után fogsz vágyakozni. Csak mondom. 

De amúgy szevasz, ősz! Már nagyon vártalak. Elő a Váratlan utazással és a Gilmore Girls-zel, és a többi - sokak által utált - őszi klisével, amikért én meg odáig vagyok. 

A többiek és az augusztus:


2017. augusztus 31., csütörtök

A világítótorony

Virginia Woolf regényeibe belekezdeni nekem mindig félelmetes. Félelmetes, hogy rá kell döbbennem, mennyire kis százalékát sikerül megfognom magamnak, és mindig rettegek tőle, hogy nem sikerül megfelelően értékelnem magamban könyveit. Azonban amit megértek, azt mindig zseniálisnak tartom. Itt most legalább ötven oldalnak kellett eltelnie, hogy rájöjjek arra, A világítótorony című regénye mennyire hihetetlenül sokrétegű, sok olvasatú történet, amihez nem elég egy olvasás. Ugyanakkor már az első olvasáskor rá lehet jönni, hogy mennyire gyönyörű írás ez, ami úgy nyúl hozzá az ember legmélyebb, legféltettebb érzéseihez, mint semmi más.
Szóval, ha esetleg téged ilyesmi tart vissza Virginia Woolf olvasásától, akkor csak nyugodj meg, hidd el, élvezni fogod.


Virginia Woolf  regényének kiinduló története pár mondatban összefoglalható: középpontjában a Ramsay család áll, akiknek a Hebridák partján van egy nyaralójuk. A ház ablakából látni a távolban levő világítótornyot, ahova fiuk, James folyton el akar menni kirándulni, ám Mr. Ramsay folyton leszavazza ezt az ötletet.
Oké, elismerem, hogy így leírva nem tűnik ígéretesnek a cselekménye, de Virginia Woolf igazi ereje nem is ebben keresendő sosem. A világítótorony legnagyobb erőssége a tudatfolyam technika, amely a szereplők belső monológjait jeleníti meg. Ezeknek csupán kiindulási pontjául szolgál maga a cselekmény vagy éppen az adott jelenet, ám gondolataik fonalát követve végül olyan egyetemes kérdésekhez, témákhoz jutunk, amik talán minket is foglalkoztatnak. Mint például az elmúlás; a halál után mivé lesz az emlékünk vagy a mindig, könyörtelenül múló idő kegyetlensége, ami minden pillanatunk felett ott kering - vajon hogyan tépázza meg emlékeinket? Hova tűnnek a gyermekkor idilli nyarai? Ott leszünk másokban halálunk után is?

Ennek a regényének az ötlete már a Mrs. Dalloway írása közben ott motoszkált az írónőben. Végül alig hat hónap alatt írta meg A világítótorony első változatát egyetlen kiáradásban, és átdolgozásával is hamar elkészült - így ez lett a legrövidebb idő alatt befejezett regénye. Egyesek szerint mezei olvasó számára ez a legkönnyebben befogadható Woolf könyv, bár én inkább a Flushra szavaznék.
A világítótorony szerintem akkor működik a legjobban, ha egy - vagy maximum két - szuszra tudja az ember végigolvasni. Kell hozzá az idő, hogy megmártózzunk a szereplők gondolataiban, és hogy eljussunk segítségükkel a saját válaszainkhoz is. Vagy ha ezt nem is, de legalább magunkban hordozva tovább a gondolatfolyamaikat, amiken merenghetünk a lassabb délutánjainkon.
Sok minden eszembe jut a könyvből az olvasása óta, de így is úgy érzem, hogy olvasás közben sok minden nem jutott el hozzám, hiába igyekeztem felkészült olvasó lenni. Mindemellett szerettem olvasni, nagyon is. Nincs kizárva egy újraolvasás pár év múlva.

Számomra A világítótorony a szépsége mellett felkavaró könyv is volt, amely szépen-lassan olyan édesbús atmoszférával vont körbe, amitől napokig nem tudtam szabadulni. Nem mintha akartam volna. Woolf regénye az elmúlás, a kérlelhetetlenül elröppenő idő története. Amely akár tudatosul bennünk, akár nem, kegyetlenül múlik, és  soha semmilyen pillanat nem tér vissza többet. Ezt fogalmazta meg tulajdonképpen maga Mrs. Ramsay is, miközben gyermekének esti mesét olvasott, és azon merengett, hogy miért kell eltűnnie a gyerekkornak.Vagy maga a nyaralóház is, amely egyik évben még nyári pillanataival emlékek gyára a család és barátok számára, majd egy idő elteltével csak egy lepattogzott festékű, porral behintett épület, ami valahol, bútorainak fiókjai mélyén őrzi ama bizonyos nyarak szalmakalapjait és köntöseit, lapok közé préselt emlékeit.


Virginia Woolf: A világítótorony
To The Lighthouse
Fordította: Tandori Dezső
Alinea Kiadó

2017. augusztus 28., hétfő

Kérdések a várólistámról

A várólista leginkább egy nagyon hasznos lista, ám az is előfordul, hogy szörnyű monstrumként magasodik az ember fölé, aminek úgy érzi, hogy sose fog a végére jutni. *Spoiler tényleg soha nem érsz a végére... Spoiler vége* Ám így vagy úgy, mindenesetre jól esik számba venni a terveket, elidőzni egy-egy régóta olvasásra váró könyv felett, akinek egyszer majd eljön az ideje az olvasóként folyton elfoglalt életünkben. 
PuPillánál láttam ezt a kérdéssort, és mivel imádom a listákat, a várólistámat meg különösen, illetve előkelő helyet foglal el a kedvenc tevékenységeim listáján a cicasimogatás és az olvasás mellett a várólistám igazgatása, illetve a róla való mesélés, ezért meghívva éreztem magam, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre. Amit nyilván mindenki izgatottan vár. jah, nem...

 
1. Hogyan követed nyomon, hogy mi van a várólistádon?

Sok helyen vannak összegyűjtve a listáim, de talán a legmegbízhatóbb és leginkább up-to-date az a Book Journalem. Az mindig kéznél van, így fel tudom vésni a pillanat hevében is a könyvcímeket. Ott több listát is vezetek: megkülönböztetem a saját, még nem olvasott példányokat; azokat, amiket könyvtárból szeretnék majd kivenni valamikor; amik csak úgy felkeltették hirtelen az érdeklődésemet, és persze a várólista csökkentéses listámat is ott vezetem, valamint a hamarosan megjelenős listát se feledjük el. De van még listám a Goodreadsen is (ez nem teljes), illetve a blogomon is van egy várólistás menüpontom, amit többé-kevésbé igyekszek frissíteni. 
Most hogy belegondolok, lassan a listáimról is kéne egy listát vezetnem.

2. Hogyan döntöd el, hogy mit olvasol el a várólistádról legközelebb?

Abszolút hangulat alapján. Néha - ha nagyon finnyás vagyok - napokon keresztül próbálom meghozni a döntést és csak bámulom ráérő időmben a könyvespolcomat, amíg el nem jön a heuréka-érzés. De olyan is van, hogy megunom a nyafogásom, és leveszek egy random könyvet a polcról, amiről aztán persze kiderül, hogy nincs kedvem hozzá, de legalább utána eszembe jut, mire lenne most szükségem.  
De néha olyan is előfordul, hogy az egyik könyv visz a másikhoz, vagy már valaminek az olvasása közben beugrik egy könyvcím. Az ilyen élményekről mindig tudom, hogy kellemesek lesznek. 
  
3. Melyik könyv van a legrégebb óta a várólistádon?

Szerintem Tolsztojtól a Háború és béke. Lassan tizennégy éve csücsül a polcomon még mindig olvasatlanul. De hiszem, hogy el fog jönni a mi időnk!
 
4. Egy könyv, amit nemrég adtál hozzá a várólistádhoz?

Pam Munoz Rian: Esperanza Rising, amely egy Mexikóból érkező bevándorló család történetét meséli el lányuk, Esperanza szemszögéből. 
 
5. Egy könyv, amit csak a borítója miatt raktál a várólistádra.

Naomi Novik: Rengetegjére. meg a Clockwork Sparrowra is először a borítója miatt figyeltem fel. Már mindkettőt elolvastam azóta. Utóbbit jól tettem, az előbbiről pedig azt tudom mondani, hogy még mindig szép a borítója.



 
6. Egy könyv a várólistádon, amit nem tervezel elolvasni.
Nagyjából rendet tartok ilyen tekintetben a várólistámban. Ha tartósan azt érzem, hogy egy bizonyos könyvet mégsem szeretnék elolvasni, mármint úgy kábé soha, akkor leveszem a listáról. Ha van belőle saját példányom, akkor odaajándékozom valakinek, akit tudom, hogy érdekelhet vagy elviszem egy antikváriumba. Szóval most ilyen talán nincs is.
 
7. Egy, még kiadásra váró könyv a várólistádról, ami miatt izgatott vagy.

V. E. Schwab új trilógiájának a következő része, a Gyülekező árnyak. Még emlékeztetőt is beállítottam a telefonomra. 
 
8. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki olvasott, kivéve te.

Most hogy már elolvastam Gerald Durrelltől a Családom és egyéb állatfajtákat, legalább lekerült erről a listáról. Most már Szerb Antal: Utas és holdvilág című regénye a következő hatalmas és cikis elmaradásom.
 
9. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki ajánl.

Mostanában Atwoodtól A szolgálólány meséje az. 
 
10. Egy könyv a várólistádról, amit nagyon el szeretnél olvasni.

Mindet. :) Bár most jelenleg éppen a kettes kérdésre adott válaszomban említett "finnyás hangulat" van nálam terítéken, és csak ténfergek a könyvespolcaim előtt nagy sóhajtások közepette. Ahogy Anne Shirley mondaná: én vagyok a tragédia élő szobra.
 
11. Könyvek száma a várólistádon.

A jelen állás szerint, ebben a percben éppen százkettő darab könyv vár elolvasásra - viszont, ez a szám nem tartalmazza a kívánságlistámat, ami még plusz huszonhárom könyvet jelent.
   
     

2017. augusztus 26., szombat

Családom és egyéb állatfajták

Ha létezik olyan, hogy tipikus nyári olvasmány, amit egy fa árnyékának hűvösében, limonádét kortyolgatva vagy éppen vízparton elterülve esik igazán jól olvasni, nos akkor Gerald Durrell könyve ilyen. Ám ahogy már előttem jó páran felhívták erre a figyelmet, én is csak ismételni tudom: vigyázat, a könyv igen feltűnő hanghatásokat képes kiváltani olvasójából. Úgyhogy nyilvános helyen csak óvatosan vele!


"– Muszáj így habzsolni és nyelni az ételt? – kérdezte Larry elkínzott hangon, elegánsan piszkálva fogát egy gyufaszállal.
– Egyél lassabban, drágám – mormolta mama. – Nem sürgős.
Nem sürgős? Mikor Roger ott várt a kertkapunál, figyelő fekete alak, s türelmetlen, barna pillantással leste: jövök-e már? Nem sürgős? Mikor az első kabócák már rázendítettek az olajfák között? Nem sürgős? Mikor várt a sziget reggeli hűsével, ragyogóan, hogy felfedezésre induljak? Azonban nem kívánhattam, hogy a család megértse a szempontokat, hát lelassítottam az evést, míg figyelmük másra nem terelődött – azután megint tömtem magamba az ételt.
Mikor végre elkészültem, elosontam az asztaltól, és a kapu felé szökelltem, ahol Roger kérdőn bámult rám. Együtt lestünk ki a csavaros kapurácson a kinti olajfaligetbe."

Gerald Durrell egy olyan éden megvalósulását hirdette mind műveiben, mind életében ahol az emberek és állatok békében élnek egymás mellett. Nem tűnnek el fajok egyik napról a másikra, és ahol az emberek felismerik, hogy az élővilágot megőrizni és átadni a következő generációk számára igencsak fontos feladat. Minden fajt meg akart menteni, nem csak azokat, amikért jó pénzt fizettek az állatkertek. És a fogságban nevelt állatoknak a lehető legjobb körülményeket akarta biztosítani. Ezekért az elveiért sok állatkert nem volt hajlandó együtt dolgozni vele. Megalapította hát a Jersey állatkertet, ahol az oktatásnak is nagy szerepet szánt, és azóta több ezer tanítvány sajátította el az általa vallott elveket.
A Családom és egyéb állatfajták 1956-os megjelenését követően hihetetlen sikert hozott számára, aminek bevételét szintén az állatokkal kapcsolatos tevékenységekre fordította. A történet 1935-ben veszi kezdetét, amikor a család Larry ötletét követve úgy határoz, hogy levegőváltozásra van szükségük. Így hátrahagyják az esős, borongós Angliát és Korfu mesés szigetét veszik célba, ahol mindannyian megélik azt az idilli, paradicsomi állapotot, ami aztán soha többé nem tér vissza. Korfui élményeiből rengeteget merített műveiben, amelyeket mélyen átfon a hihetetlen mértékű természetszeretet. Gerry felfedezi magának a sziget állatvilágát, és a legapróbb élőlényről is olyan plasztikus és érdekes leírásokat ad, hogy még én is élvezettel olvastam akár a pókok életéről is. Durrell nem sokkal a halála előtt azt nyilatkozta: "Ha egy gyermeknek ajándékot kéne adnom, akkor a gyermekkoromat adnám."
De mivel ez sehogy se lehetséges, így a gyermekkorának csodás esszenciáját bedobozolta regényei lapjai közé, átkötötte díszszalaggal és nekünk adta - ami immár hatvanegy éve gyűjt magának rajongókat szerte a világon. Regénye ennyi idő távlatából is még mindig friss és üdítően hat. Nem rakódik rá a hosszú évek pora, mert mindig lesz, aki önszántából forgatja. Miért is ne lenne ilyen ember? Hiszen annyira szórakoztató, annyi napfény van benne, hogy legszívesebben az ember felülne a legközelebbi Korfura tartó repülőre, hogy a hóbortos Durrellék után ő is megélje ezt az édeni állapotot.
Ezt a bohém családot pedig rögtön a szívembe zártam, már attól a pillanattól fogva, hogy egy falkányi kutya ugatásával kísérve vonultak be a szigeten levő villájukhoz. Sajnálom, hogy csak most került a kezembe a könyv, azt hiszem, már gyermekként is rajongtam volna értük.
Gerry, igazából csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm!

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
My Family and Other Animals
Fordította: Sárközi Györgyné
Európa Kiadó
375 oldal

2017. augusztus 20., vasárnap

Átkozott boszorkák

Egy hajszál választott el attól, hogy újból mérhetetlen szerelembe essek Alice Hoffmannal. A Tizenharmadik boszorkány sok-sok évvel ezelőtt hatalmas rajongást váltott ki belőlem, emlékszem, hogy képtelen voltam normális bejegyzés formájába önteni a véleményemet, csak kerestem a szavakat. Az Átkozott boszorkáktól is valami ilyesmit vártam, és azért az esetek nagy részében megfelelt a várakozásaimnak. De az olvasása alatt megrendelt saját példányt végül nem vettem át a boltban. És nem, nem a borzalmas és fantáziátlan borító miatt gondoltam meg magam.


Az írónő 1995-ben megjelent regénye mélyen megmártózik a mágikus realizmus utánozhatatlan hangulatában, amiért én teljesen odavagyok. Szerintem nem szentségtörés Marquezzel egy lapon említeni őt olyan szempontból, hogy közel hasonló módon szépirodalmi szinten műveli ezt. Szeretem, hogy a mágiát olyan könnyeden helyezi bele a megszokott, hétköznapi környezetbe, hogy szinte természetesnek tűnik a létezése. Ám közben ez az egész csupán a történet háttereként szolgál, amiben sokkal egyetemesebb, sokkal maradandóbb témákat boncolgat - elsősorban a női kapcsolatok terén; legyen az akár anya-lánya vagy éppen testvéri kapcsolat kényes egyensúlya illetve kiegyensúlyozatlansága. Alice Hoffman egy interjújában így nyilatkozott: "Az életemben két dolgot bánok a legjobban: nincsen lányom, se lánytestvérem (...) Az, hogy lánytestvérekről és lánygyermekekről írok tulajdonképpen egy módja annak, hogy megtapasztalhassam, milyen is az, ha van az embernek."

Sally és Gillian nem is lehetnének különbözőbbek - ahogy az egyik nagynénijük mondta: egyikük a nappal, másikuk az éjszaka. Gillian a család fekete báránya, akit mindig utolér a baj vagy éppen ő rohan a baj után. Ő az, aki ugyan boldog szeretne lenni és szabad, ám mindig rosszul dönt és balul sül el az egész. Ám ő az is, aki leghamarabb hajlandó kiállni saját magáért, és a leghamarabb belátja, hogy saját boldogulása illetve ennek a kulcsa az ő kezében van, és ezért hajlandó lépéseket tenni minden teketóriázás nélkül. Sally azonban megfontolt, kötelességtudó és óvatos. Kétlábbal áll a földön, és fontos számára, hogy mit gondolnak róla mások. Ő csak egy normális életet szeretne, csak olyan hétköznapit, ahol elfogadják őt és nem mutogatnak rá ujjal - ám az Owens család tagjaként ez lehetetlen. Sally az a fajta, aki inkább szerepek mögé bújik, csak ne kelljen magát teljes valójában felvállalnia. Sally és Gillian - mint írtam - nem is lehetnének különbözőbbek. Ám az, hogy testvérek örökre összeköti őket. Hiszen amikor Gillian sok-sok hosszú külön töltött év után egy este egyszer csak Sally ajtaján bekopog, majd közli vele, hogy egy hulla van a kocsijában, Sally igent mond a segítségkérésre és - mi sem természetesebb - segít elásni a holttestet a kertjükbe, az orgonafa alá. Mert akár ilyenek, akár olyanok, a testvéreknek mindig segíteniük kell egymást a nehéz helyzetekben.
A lányok döntését valahol megértettem egyébként, hogy végül mindketten arra az elhatározásra jutottak, hogy elhagyják a nagynénik házát, mert nem akarnak abban a kisvárosban Owensek lenni. Nehéz lehetett kitaszítottként felnőni, másnak lenni, de a nénik mégis csak befogadták őket és - igaz sajátságos módon, de - felnevelték őket. És a család az szerintem olyan dolog, ami elől el nem lehet futni, bármilyen nehéz terheket is kell érte cipelni. A múlt, a gyökerek mindig utolérik az embert, legyen akármilyen messze is. Az Owensék is Owensék maradnak sok ezer kilométerrel távolabb is.

Nagyon szeretni tudtam volna hát ezt a történetet - és amúgy szerettem is-, mert olyan dolgokról szólt, amiket én is fontosnak tartok, és ráadásul Alice Hoffman csodálatos stílusával elmesélve még mesésebb, még varázslatosabb lett az egész. Azonban voltak benne néha - szerintem - felesleges obszcén jelenetek, amik szinte világítottak a könyvben annyira nem voltak odavalók, mert annyira trágárul voltak megfogalmazva. És ezt tényleg nem prűdségből írom, esküszöm, nem lett volna ezzel bajom, ha mondjuk egy Bukowskit vagy egy Carvert olvasok. De itt nekem nagyon elütött a kettő. Nem tudom, hogy a fordítás csúszott-e itt el vagy eredetileg is ennyire oda  nem illő volt vagy csak az én készülékemmel van a probléma - mert aláírom, ez utóbbi is totál elképzelhető. De mindenesetre valami olyasmi volt ez, mint amikor egy különösen finom krémest eszel, ami totálisan elolvasztja az érzékeidet, és egyszer csak... néhány szőrszálat húzol ki a szádból... Nekem ez most totál elrontotta az egyébként szuperjó élményemet, úgyhogy végül ezért nem ruháztam be saját példányra. De mindenesetre azért örülök, hogy elolvastam, meg azért nagy részében tetszett is. Csak mégsem volt meg a tökéletes alicehoffman-élmény. Nekem.

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák
Practical Magic
Fordította: Nagy Nóra
Kiadó: Palatinus Kiadó

2017. augusztus 17., csütörtök

Everything, Everything - Minden, minden

Szeretném azt képzelni, hogy ez az első romantikus YA regényem, amit valaha olvastam. És akkor talán fel se tűntek volna az olykor kissé klisés fordulatok vagy nem suhantak volna át az agyamon néha a hasonlítgatások. De így is hajlandó vagyok vállalni azt, hogy szerettem - mit szerettem! Imádtam! - ezt a történetet az apró hibáival és kihagyott lehetőségeivel együtt. 

Mert oké, én ezt elismerem, hogy tényleg nem hibátlan. Mégis nagyon elnéző vagyok ezzel a könyvvel, mert az elbeszélői stílusával totálisan levett a lábamról. Szerettem a megoldásait: a rajzokat, az e-maileket, a kutatási naplókat és a Maddy által olvasott könyvek tanulságait, amik mindig nagyon ütősekre sikeredtek, akárcsak a szótárrészletek. E két utóbbi pont volt ugyan mindig a legrövidebb, ugyanakkor mégis nagyot szóltak nekem, bennem, hiszen ezek mindig valamilyen módon reflektáltak az életére vagy éppen a lelkében zajló dolgokra. Nicola Yoon regénye megadta nekem mindazt, amit anno a Csillagainkban a hibától vártam, de nem kaptam meg. Ott valahogy elcsúszott minden: annyira mélyen szántó akart lenni, hogy végül csak az üresség kongott a lapok között. Az Everything, Everything viszont egy nagyon is szerethető történet, ami nagyon jól operál a hasonlatokkal, és képes arra, hogy az elcsépelt klisés mondatokat új formába öltse.

For the first time in a long time, I want more than I have.

Ezen kívül Maddyt is határozottan kedveltem. Szerettem a jókedvét és a humorát, és hogy igyekezett úgy elfogadni az életét, ahogy van. Pedig ez egyáltalán nem lehetett könnyű, tekintve hogy súlyos immunhiányos állapota miatt nem hagyhatta el soha az otthonát, mert bármi a halálát okozhatta. Ám Maddy amellett, hogy próbált együtt élni ezzel a keresztjével, azért mégsem süllyedt teljes apátiába. Folyton ott munkált benne a világ megismerése iránti vágy akár olyan egyszerű dolgok képében, hogy  milyen érzés lehet, mikor a szél belesimul az ember hajába vagy mondjuk érezni a tenger illatát. Néha kicsit megszakadt érte a szívem. Nicola Yoon főhősnője tényleg egy nagyon-nagyon szerethető karakter, olyan akivel a való életben is szívesen megismerkednék - ahogy a könyveket, az embereket, a világot látja az nagyon különleges, és szívesen olvastam a gondolatait ezekről.
Olly a szomszéd srác már jóval melankolikusabb karakter Maddynél. A családon belüli erőszak már csak ilyen, ezt hozza ki az emberből. Olly apja ugyanis munkája elvesztése után az alkoholizmus rögös útjára lépett, és az agresszió olykor hevesen tör elő belőle, és Olly édesanyja ennek a leggyakoribb áldozata. Nehéz téma ez amúgy, és az írónő nem is mert ebbe túlságosan belenyúlni - ezért én most nem is hibáztatom igazán, lehet nagyon eltolta volna a hangsúlyokat a regényben. Mindenesetre így is olykor felbukkan ennek a helyzetnek a hihetetlen súlyossága, és főleg mikor kicsit jobban kibontásra kerül, mikor Olly végre hajlandó lesz beszélni erről Maddy-nek, akkor picit benn akad a lélegzet. Viszont ezt leszámítva azt kell mondanom sajnos, hogy Olly-ban nincs semmi különleges, ami megkülönböztetné őt a YA regények kissé sematikus hősszerelmesei közül. Ezt például picit fájlaltam.

Az írónő az egyik interjújában elmondta, hogy regényét valójában saját lánya és a vele való kapcsolata ihlette. Elmondása szerint nagyon féltette kislányát, talán túlságosan is - és innen jött az ötlet a regényéhez, amely egy olyan lányról szól, aki egész életére arra van kárhoztatva, hogy otthon töltse az életét steril körülmények között. S ha alaposabb megnézem a regényt és lehámozom róla a romantikus mázat, akkor tényleg azt látom, hogy nagy hangsúlyt fektetett a szülő-gyermek kapcsolat problematikájába: szinte minden szereplőnél megjelennek az ebből a kapcsolatból adódó szorongások, félelmek. Vagy éppen a hibás szülői magatartások: túlzott féltés, elkényeztetés, agresszió, elhanyagolás vagy a rávetítés és az el nem fogadás. Hogy milyen az, amikor ezt a nagyon fontos kapcsolatot belülről mérgezi valami. Nicola Yoon zseniálisan megragadta ezt a dolgot: nem túl didaktikusan vagy túlmagyarázón - és azt hiszem, bizonyos szinten megoldásokat, lehetséges kiutakat is kínált hozzájuk. Ez szerintem fontos.
Ahogy maga a könyv is.


Nicola Yoon: Everything, Everything
Corgi Books
306 oldal

2017. augusztus 8., kedd

Vörös lázadás

A Vörös lázadás egy nagyon erős kezdőkötet, csak túl kell esni az első húsz oldalon, ami nem szól másról, mint hogy a főhős, Darrow mennyire izzad a hőszkafanderben. De miután a 21. oldalon végre letusol, utána tényleg teret kaphat ennek a világnak a zseniálissága és összetettsége. Meg olykor hátralapozhatunk az utolsó oldalra, hogy rácsodálkozhassunk minden egyes alkalommal, hogy Pierce Brown mennyire piszkosul jóképű.


"Én vagyok a szikra, ami lángra lobbantja majd a világot. Én vagyok a pöröly, ami leveri majd a láncokat."

Darrow születése óta lent él a Mars alagútrendszerében, ahol bányászként dolgozik. Sosem látta még az égboltot. Ám Darrow nemcsak bányász, hanem Vörös is - vagyis a társadalom legalacsonyabb rétegének a tagja. A Vörösökkel elhitetik az Aranyak, hogy sok-sok éve tartó munkájuk egyszer csak megtérül, és valamikor végre lakhatóvá varázsolják a bolygót. Addig is bányásznak, és életveszélyes körülmények között dolgoznak, miközben igencsak szűkös betevőjüket próbálják beosztani. Ám egy nap Darrow is rájön az igazságra: az Aranyak végig hazudtak. A Mars már egy nagyon is lakható bolygó, ahol a társadalom felsőbb rétegei nem is akármilyen életet élnek, miközben ők lent gürcölnek embertelen körülmények között a megélhetésért. Bár Darrow ennek tudatában továbbra is tenné a dolgát, de felesége Eo nem tud belenyugodni a tudatba. Eo elsuttogott vágyai végül Darrow vágyaivá válnak, mikor a lányt egy betiltott dal éneklése miatt felakasztják az Aranyak. Darrow bosszút esküszik, és nem érdekli, hogy meddig kell ezért elmennie. Neki már nincs vesztenivalója. 

A Vörös lázadásról az első benyomásom az volt, hogy talán ezt már olvastam valahol: benne van egy pici Vének háborúja, egy csipetnyi Végjáték némi Éhezők Viadalával hígítva. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy totálisan koppincs lenne az egész mert egyáltalán nem az, csak voltak momentumok, amelyek egy picit a fentebb említett könyvekre emlékeztettek. Emellett azért bőven voltak benne új dolgok és sajátos megoldások. 
Nagyon szerettem benne, hogy nagy hangsúlyt fektet a társadalmi kérdésekre és a politika működésére. Tetszett, hogy nem akar szépíteni vagy az optimista jövőkép jegyében elmaszatolni bizonyos dolgokat. Mert Pierce Brown világában nincsen semmi optimizmus. Nagyon jól ábrázolja azt, hogy miképp hitetik el bármelyik társadalmi réteggel saját fontosságát és nélkülözhetetlenségét, miközben észrevétlenül tartják őket elnyomás alatt. Legyen szó akár a Vörösökről, akik kvázi rabszolgasorba vannak taszítva a Mars felszíne alatti alagutak mélyén, és hosszú évtizedek óta csak a reményt kapják, hogy egyszer minden jobb lesz. Ha Arany vagy, annak is ára van. Aranyként meg kell feleljél bizonyos elvárásoknak születésedtől kezdve. Ha nem, akkor meghalsz. Erről gondoskodik az iskola. Ha sikerül életben maradnod, akkor meg kell tanulnod lavírozni a politikai élet útvesztőjében, különben... nos, igen akkor is meghalsz. 
Pierce Brown igazából végig azt sugallja, hogy a társadalmat úgy tudod leginkább az irányításod alatt tartani, ha mindenkivel sikerül elhitetned, hogy nyerhet, hogy előrébb juthat, hogy jobb lehet a helyzete. És hogy mindez csak rajtuk múlik. Pedig ez valójában hazugság, mert minden előre eldöntött. De a hitet meg kell hagyni, mert anélkül mit sem ér az egész. S persze ne feledkezzünk meg az ellenségképről sem, ami szintén nélkülözhetetlen egy társadalomban. Ellenség nélkül még a végén a tényleges vezető kerülne veszélybe. Az ellenség társadalmi szempontból szükséges és jó dolog: segít levezetni a dühöt, és lefoglalja az embereket a gyűlölködés - ahogy Umberto Eco írja az Ellenséget alkotni című esszékötetében: "Önmaga ​jobb definiálásához, úgymond, minden társadalomnak és minden egyénnek szüksége van ellenségre, akitől különbözhet. Erről tettek bizonyságot a náci és fasiszta típusú rasszista rendszerek, amikor – tűrhetetlen faji érveléssel – rettentő ellenséget találtak ki maguknak. És ugyanezt bizonyítják ma is mindazok a társadalmak, amelyek úgy keresnek valamiféle, ellentmondást nem tűrő közmegegyezést, hogy például a bevándorlók „másságában” lelnek ellenségre." És ezt a gondolatmenetet Pierce Brown remekül megfogta és adaptálta ebben a regényében. 

Ám nem csak a történet mögött meghúzódó ideológiát kedveltem, hanem főhősünk kitartását és eltökéltségét is. Az író Darrow kezébe a bosszú mindent elsöprő és soha nem nyugható erejét adta. Egy olyan hihető motivációt, hogy nem kérdőjelezzük meg soha, miért is csinálja. Darrow elveszített mindent, ami fontos neki, így úgy érzi, nincs már vesztenivalója. Csak a bosszú élteti, és bármire képes azért, hogy elérje, amit akar. Ahogy Darrow is mondta: ő lesz a szikra, ami lángra lobbantja a világot. És ezt mi is érezzük már attól a ponttól kezdve, hogy az Aranyak elveszik tőle a feleségét, Eo-t. 
A Vörös lázadás egy nagyon okos, nagyon erős kezdőkötet. Ugyan a sokszor kissé nyers és realisztikus leírásai nélkül örömmel meglettem volna, de így is körömrágósan izgalmas volt. A megfilmesítése állítólag tervben van, a forgatókönyv már kész - mondjuk, vannak kétségeim afelől, hogy mennyire lehetne ezt vászonra vinni. Mindenesetre a következő részekre is vevő vagyok, és ha esetleg a film is megjelenik egyszer csak, nem fogok nemet mondani egy mozira sem. 

Pierce Brown: Vörös lázadás   
Red Rising
Fordította: Török Krisztina
Agave Könyvek
424 oldal

2017. augusztus 4., péntek

The Mystery of the Clockwork Sparrow - Sinclair's Mysteries #1

* Ezennel szeretettel meghívjuk Önt a Sinclair áruház nagyszabású megnyitójára!
Lépjen be a bonbonok, kalapok és parfümök világába, ahol minden sarokban egy-egy rejtély leselkedik! 
Ámuldozzon a felbecsülhetetlen értékű mechanikus papagáj vakmerő ellopásán!
Reszkessen a félelemtől, ahogy London leggaládabb bűnözői megvalósítják ördögi tervüket!
Álmélkodjon miközben bátor hősnőink, Miss Sophie Taylor és Miss Lilian Rose, kódokat fejtenek, cukormázas süteményeket falnak és megfogadják, hogy igazságot szolgáltatnak....
Egy pompás kaland vár Önre!*


Vannak azok a beszerzések, amiket hosszas átgondolások előznek meg, és vannak azok is, amiket csak elénk sodor a véletlen. Katherine Woodfine regénye ez utóbbiak közé tartozik nálam. Hiszen ha nem bolyongok a Goodreadsen, ha nem akad meg a szemem a gyönyörű borítón majd aztán a fülszövegen, akkor lehet, hogy elébem se kerül sose. Amiért persze igazán kár lett volna.

A Clockwork Sparrow egy igazán szórakoztató, aranyos könyv, ami nem szűkölködik kalapokban és rejtélyekben sem. A XX. század elején járunk, és történetünk nagy része a londoni Sinclair áruházban játszódik, amely éppen megnyitja a kapuit a nagyközönség előtt, hogy süteményeket, divatot, finom kelméket, ragyogó ékszekereket és más csillogást adhasson el vevőinek. A bátor hősnőink, Sophie és Lil pedig fiatal bolti eladók itt a Sinclair's-ben, akik egy furmányos rablás kellős közepén találják magukat, ami beárnyékolja az áruház megnyitójának hírét. Mivel Sophie egy véletlen folytán gyanúba keveredik ebben a botrányban, elhatározza, hogy saját szakállára nyomoz. 

Woodfine regényének legnagyobb erőssége szerintem a környezet, amelyben játszódik. A Sinclair áruház csillogása szinte pillanatok alatt elbűvölt, és imádtam olvasni erről a különös világról, erről a régimódian elegáns helyről, ami olyan akár egy porcukros álomvilág. És persze a korabeli London leírásait is élvezettel olvastam. Bár ifjúsági regény, de mégis érződik a mögötte levő alapos kutatómunka, hogy minél élethűbb, minél hihetőbb legyen a Clockwork Sparrow világa. Az írónő írt is erről a blogján, hogy mennyire fontos volt számára, hogy átélhetően megjelenítse ezt a világot. Rengeteget sétált Londonban emiatt, hogy elsősorban a saját benyomásaiból, élményeiből merítsen az ihletet. Különösképp nagy figyelmet fordított továbbá azokra az áruházakra (Fortnum & Mason, Harrods), amelyekből megalkotta a képzeletbeli Sinclair'st. 
Ezenkívül rengeteg térképet, fotográfiát nézegetett a korabeli Londonról, sőt még úti beszámolókat is olvasgatott az 1900-as évek elejéről, hogy minél inkább el tudja képzelni, át tudja adni ezt a kort. És ez szerintem maradéktalanul sikerült is. Nem erőlködik a leírásokkal, nincs benne semmi mesterkéltség - egyszerűen csak elragadó. 

Ahogyan főhőseink is. Sophie -t például egyenesen imádtam, ő volt az abszolút kedvencem. Amikor az első fejezetben találkozunk vele, épp egy omnibuszon zötykölődve tart új munkahelyére. Mint később megtudjuk, éppen egy igazán nehéz időszakon megy keresztül: édesapja elhunyt, és a gazdag környezetből kiszakadva kénytelen volt munkát keresni, hogy el tudja magát tartani. Ám Sophie nem panaszkodik. Nem csak másoknak, nekünk sem. Nem monologizál oldalakat ezen - pedig hát lehetne - , mert ő egy erős, okos hősnő, aki a történet végére igazán talpraesetté válik és nem féli a világot. Aki tudja ki ő és mit akar.

Ha egy szóval kéne jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám: bájos. És ezt csakis pozitív értelemben mondom. Szeretem az ilyen regényeket, amik látszólag nem veszik komolyan magukat, de a megírásukra mégis nagy figyelmet fordítottak. Nem is beszélve az illusztrációkról, amik meseszépségesek! Ezt már a borítót meglátva is le lehet szűrni, illetve a könyv belsejében található rajzok is rengeteget dobnak a könyv megjelenésén. Ez a tehetséges illusztrátor egyébként Júlia Sardà, aki olyan klasszikus mesékhez készített még rajzokat, mint a Mary Poppins vagy az Óz, a nagy varázsló
Egy szó, mint száz: örülök, hogy ez a kívül, belül csodálatos kötet végül a virtuális kosaramban landolt. Természetesen, a sorozatot mindenképp folytatni fogom, mert szeretnék még a Sinclair's-ben kalandozni, és azt is tudni szeretném, hogy mi lesz Sophiék további sorsa. 
Katherine Woodfine pedig egy nagyon szimpatikus írónő, aki igazán a szívén viseli az ifjúsági irodalom népszerűsítését - nem a saját könyveit értve ez alatt. Könyvajánlókat írogat, egy gyerekirodalommal foglalkozó podcastot vezet, és a YouTube csatornáján is szokott ifjúsági könyveket bemutatni. Ha lesz energiám, lehet hogy jobban bemutatom őt, mert nagyon izgalmas dolgokat csinál. 
Miss Woodfine, végtelenül örültem!

Katherine Woodfine: The Mystery of the Clockwork Sparrow - Sinclair's Mysteries #1
Illusztrációk: Júlia Sardá
Egmont
312 oldal

2017. július 31., hétfő

#július

A júliust a kalapok és a bonbonok bűvöletében töltöttem, miközben együtt nyomoztam főhőseinkkel egy galád tolvaj után. De hallgattam gondolatokat az élet szeretetéről is, illetve az attól való búcsúzásról is. Próbáltam elröppenő emlékek után kapadozni egy egyre zsugorodó térben, ahol jácintok nőnek a padok alatt. És újra visszatértem pár nap erejéig a gimi falai közé, ami pont ugyanolyan borzalmas volt, mint ahogy emlékeztem.


*Amúgy pedig Bóóódog szülinapot, Herri!*

Egyébként nagyon vicces, hogy szinte mindig konstans három szerzett könyv a havi mérlegem, bármit is csinálok. Ha esetleg egy hónap mégis kimarad, akkor a következő hónapban veszek hatot. Most viszont az történt, hogy nem vettem egy könyvet se. Tényleg. 
Egyet se.
Viszont, volt egy szüli(hó)napom meg részt vettem egy nyereményjátékban is. Így lett három beszerzett könyvem júliusban. 

Neil deGrasse Tyson: Ha felfal egy feketelyuk - ezt a könyvet Mamámtól kaptam. Imádom a csillagászattal, asztrofizikával foglalkozó írásokat, még ha csekély értelmi képességeimnek köszönhetően nagy részüket fel sem fogom. De én mindezek ellenére hűségesen olvasgatok ilyen írásokat meg járok előadásokra, hátha rám ragad valami. Neil daGrasse Tyson könyvét egyik barátom ajánlotta amúgy. 

J. K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone - jaj, hát ugye nem gondoltátok, hogy ilyen ünnepi kiadás nélkül maradok? Mert én nem. És szerencsémre húgcskám se, aki meglepett vele. Természetesen, a Hollóhátas változatot kaptam, mi mást. Csodálatosan gyönyörű kiadvány, tele mindenféle plusz infóval az adott házról. Imádom!

J. K. Rowling: Harry Potter és a Bölcsek köve - ezt a csodaszépséges díszkiadást az Animus Kiadó játékán nyertem. Mindenki aláírta a kiadóból, köztük a fordító - Tóth Tamás Boldizsár - is. Ha ezt el tudnám mesélni a tizenhárom éves kori énemnek, valószínűleg sikongatna örömében. Én csak szentimentális felnőtt módjára sírva fakadtam a boldogságtól, amikor megtudtam, hogy nyertem, és aztán hosszú perceken keresztül nem tudtam abbahagyni. Majd akkor is, amikor a borítékból kivettem a kötetet. 

Ebben a hónapban öt könyvet olvastam el, és mindet eléggé szerettem. Elolvastam a Nyitott Akadémia keretén belül megjelent A lélek dolgait, amiben válogatott írásokat olvashatunk Almási Kittitől, Bagdy Emőkétől, Ranschburgtól, Poppertől és még sokan másoktól. Hasznos kis írások amúgy, szerettem olvasni - annak ellenére hogy majd három hónapig hevert az éjjeliszekrényemen a könyv. 
Elolvastam még Julie Buxbaumtól a Három dolgot mondjot, amit egyébként egy kis laza gimis történetnek gondoltam - és hát valahol amúgy az is, de emellett nekem tetszett még a regényben megjelenő kicsit komolyabb tónus is. Sorra került még az előző hónapban zsákmányolt Backman kötet is, a Hazavezető út minden reggel egyre hosszabb is. Ezzel a kis rövidke írásával is sikerült végigzongoráznia a lelkemen, viszont a történetnek kicsit ülepednie kellett, hogy megszeressem. Illetve befejeztem még egy múlt hónapban zsákmányolt könyvet, Katherine Woodfine regénye személyében. The Clockwork Sparrow egy nagyon aranyos, imádnivaló krimi. Csak még írni nem sikerült róla, de majd pár nap múlva részleteiben is áradozom róla egy sort. És utolsóként pedig elolvastam Jojo Moyestől a Mielőtt megismerteleket, amitől nagyon sokáig ódzkodtam, de végül rájöttem, hogy totál felesleges volt. Nagyon szerethető regény, amit jó volt olvasás után kibeszélni a húgommal egy csésze jegeskávé mellett.

Ezen kívül kifosztottam egy könyvtárat is a nagy nyári bezárása előtt. Azt hiszem, elég csak annyit mondanom, hogy két táskával vittem oda a férjemnek a könyveket, hogy inkább autóval vigye haza őket. A láthatóan lesokkolt állapotára tekintettel, gyorsan megnyugtattam, hogy csak könyvtári könyvekről van szó - s mihelyst ezt kimondtam, egy hatalmas megkönnyebbült sóhajt hallatott. Amúgy fogalmam sincs, miért vittem ki ennyit, totál pánikba ejtett most ez a bezárás. Eluralkodott rajtam a hörcsögtermészet. 

A többiek zárásai:


2017. július 27., csütörtök

Mielőtt megismertelek

A Mielőtt megismertelek az a könyv volt, amiből szinte folyton túl kevés volt a boltunkban, és az a kevés is napok alatt elfogyott. Komoly előjegyzési lista alakult ki rá, és minden második ember, aki bejött hozzánk, tutira ezt a könyvet kereste. Be kell vallanom azonban, hogy ez a nagy kereslet se indította be bennem a kíváncsiságot a könyv irányába, szóval egyáltalán nem volt rajta a várólistámon.
A félfüllel hallott információim alapján egy keményvonalas romantikus történetet képzeltem, és tejóég mekkorát tévedtem. Vagy legalábbis az én olvasatomban Ha húgom nem áradozik róla nekem és nem ajánlja, akkor valószínűleg megmaradtam volna ebben a hitemben. 


"A mi családunkban semmi olyasmi nem történhet, amit ne lehetne megoldani egy csésze teával. Állítólag."

Louisa Clark viszonylag elégedett az életével: egy folyton nyüzsgő kávézóban dolgozik, és bár nem veti fel a pénz, de ettől függetlenül szereti ezt a helyet és a vendégek mögött megbúvó történeteket. Még mindig együtt él szüleivel, nagyapjával és húgával, Treenával, aki valaha a család reménysége volt, ám teherbe esett és ez keresztülhúzta a tanulmányaira vonatkozó számításait. A ház kicsit ugyan zsúfolt és zajos, de mégis árasztja magából az otthon melegét, ahova jó Louisának visszatérni a fárasztó munkanap után. Emellett van egy barátja is, akivel már lassan hét éve együtt vannak - szóval mint mondtam, viszonylag elégedett az életével. 
Ám a főnöke egy nap váratlanul bejelenti, hogy holnaptól bezárja a kávézót, mert vissza kell mennie Ausztráliába. Louisa egyik napról a másikra elveszíti állását, és kénytelen szembenézni vele, hogy az álláskeresés szakképzettség nélkül nem egyszerű dolog. Végül sok sikertelen próbanap és egy csirkefeldolgozó üzemben eltöltött borzalmas idő után, egy hirdetés érkezik a munkaügyre, ahol egy kvadriplégiás beteg mellé keresnének gondozót. Louisa eléggé ódzkodik ettől a dologtól, mert elmondása szerint nem képes a beteg emberekkel bánni, még a saját nagyapját se tudja ápolni.  Ám mivel a munkaügyis kvázi rákényszeríti, hogy elmenjen az interjúra, Louisa kénytelen belemenni. Legnagyobb meglepetésére egy igazán előkelő házba érkezik, ahol mesés fizetést és egy kvázi társalkodónői munkát ajánlanak neki Will Traynor mellé, aki egy végzetes baleset következtében teljesen lebénult, és azóta gyűlöli az életét. 

Persze, nem azt mondom, hogy egyáltalán nem romantikus történetről beszélünk, mert az nem lenne igaz. A Mielőtt megismertelek című regény alapvetően egy modern Szépség és a Szörnyeteg átirat. Ám a hangsúly nem a romantika részén van, hanem sokkal inkább az énkeresésen. Louisa sokak szerint többre hivatott, mint ami most, ám ő képtelen megfogalmazni céljait magának, és ahelyett hogy a saját boldogulását tartaná szem előtt, inkább másoknak teszi folyton a szívességeket.
Will úgy látja, Lousia mellett elrohan az élet, és a végtelen sok lehetőségét nem hajlandó észrevenni, inkább kényelemből beskatulyázza magát ebbe a kisvárosi, középszerű életébe, amit valójában még csak nem is élvez. Mert ő is többre vágyna - bár ezt sose merte bevallani magának. Louisának egy olyan ember mutatja meg végül az élet sokszínűségét, aki - saját elképzelése szerint - már csak a fekete és fehér árnyalatát tudja megélni betegsége miatt.

Will helyzetéről nem könnyű beszélni... Fájdalmasan nehéz lehet egy olyan férfinak (vagy egyáltalán bárkinek) másoktól ilyen szinten függeni, aki korábban két kanállal habzsolta az életet. Akinek megvolt a csodaszép, csillogó élete, és most képtelen mozdítani a végtagjait. És úgy kell már élnie, hogy tudja, az állapota nem hogy nem lesz jobb, hanem a fertőzések, betegségek miatt egyre és egyre nehezebb lesz. És persze nem arról van szó, hogy ez az éles kontraszt adná meg a balesetének a tragédiáját, hiszen ez már önmagában is szörnyű, nem kell ehhez csillogó élet... Egyszerűen szar helyzet ez, nincs rá jobb szó. Tudom, láttam, tapasztaltam, hogy a bénulástól miatti újrakezdéshez is mekkora akaraterő kell, hogy tényleg akard és ne add fel az egészet. De ott van egy kis remény az önállóságra, van rá esély, hogy gondoskodhass egyszer önmagadról, még ha nem is olyan formában, mint régen. De ott, ahol erre még csak remény sincs... Nem tudom, hogy én mit választanék. Nem tudom, hogy én ezt el tudnám-e valaha is fogadni.

Szerettem a könyv humorát, és a mondanivalóját is. Szerettem Louisa Clark fura ruháit, és Will Trainor életszeretetét. Mert ő igenis szerette az életet, talán túlságosan is.
Egyszerűen csak szerettem.

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
Me Before You
Fordította: Lányi Judit
Cartaphilus Kiadó
484 oldal

2017. július 25., kedd

Könyvesbolti morzsák

- Jó napot kívánok!
- Jó napot kívánok! - delikvens közelebb jön, annyira, hogy szinte bemászik az intim szférámba. Szolidan hátrébb lépek.
- Tudok segíteni valamiben?
- Igen.
*kábé tíz, végtelen hosszú másodpercig várok a folytatásra*
- És miben tudok segíteni? - töröm meg végül a csendet.
- Vásárolni szeretnék.





... erre már nem tudtam mit mondani.

2017. július 22., szombat

A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Van egy kórházi szoba valahol egy élet végén, aminek a közepére valaki felvert egy zöld sátrat. Egy öregember fulladozva, ijedten ébredt ott, fogalma sincs róla, hol lehet. Egy fiatalember ül mellette, és azt suttogja:
- Ne félj!


Fredrik Backman már Az ember, akit Ovénak hívnak című regényével végérvényesen belopódzott a szívembe, és innentől kezdve akármit ír, nekem azt egyszerűen olvasnom kell. Ez volt az egyetlen könyvheti megjelenés, amit vártam szerintem, és amit azonnal meg is vettem magamnak, azonban az olvasással még kénytelen voltam várni kicsit, hogy legyen végre egy csöndes, nyugodt délutánom, amikor átadhatom magam teljesen ennek a picike történetnek. És végre, ez is eljött.
A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című könyve egy olyan ember elméjébe invitál utazásra, akinek az emlékei szépen-lassan eltünedeznek valahol, és már képtelen megtartani őket. Egy elme utolsó pislákolásai ezek, utolsó kapaszkodásai az élete illataiba, képeibe, érzéseibe, mielőtt elmossa őket örökre az eső. Napról napra nehezebb számára felvenni a fonalat, napról napra nehezebb hazatalálni elméjének el-eltünedező helyeiről. Mindig is hitte, hogy a számok képesek hazavezetni az embert bárhonnan - ám az elme egy olyan hely, amelynek nincsenek koordinátái, nem vezetnek utak innen és egyetlen térképen sem lelhető fel. Innen nem olyan könnyű csak úgy hazatalálni, ha elveszünk benne.

Nehéz erről a könyvről beszélni, ugyanakkor szó nélkül is nehéz elmenni mellette. Akárcsak akkor, ha valakitől búcsúznunk kell. Rövid novella ez, ugyanakkor súlyos dolgokat cipelnek magukon a lapok - s Backman mindezt elegánsan, ám mégis megindítóan tálalta nekünk. Szerettem a történetben használt megoldásait, az elbeszélés töredezett stílusát illetve ahogy az emlékképeket használta. Néha jelenetek, párbeszédek, olykor illatok, máskor csupán jácintok a pad alatt lettek a mementói egy át- és megélt életnek. S ha megkérdezitek, hát persze, hogy voltak olyan pillanataim, amikor muszáj volt sírnom. Backman még az ilyen rövidke könyvecskéiben is képes ezt belőlem kihozni, és ez jó. Jót tesz néha az ember lelkének. 
Olykor azonban ülepedniük kell a dolgoknak. Most például így jártam. Amikor olvastam, úgy gondoltam, hogy ez jóval kevésbé tetszik nekem, mint az eddigi Backman kötetek. Ám ahogy a korábbiakat, ezt se tudtam sokáig kiverni a fejemből az elolvasása után. Sokat gondolkodom rajta a mai napig, és bizony sokszor eszembe jutnak bizonyos mondatai. Úgyhogy a mai napon kénytelen voltam revideálni ezt a korábbi álláspontomat, és mégis azt mondom, ez is egy ugyanolyan szuper Backman kötet. Máshogy jó, kicsit talán kevésbé katartikus, de legalább olyan fontos.  

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb
Och varje morgon blir vägen hem längre och längre
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
96 oldal


2017. július 19., szerda

Böngészgető

Mikor már bőven lement a könyvheti megjelenés dömping, sokkal több számomra érdekes könyvet találok. Az ominózus időszakban talán ha két könyv felkeltette valamennyire az érdeklődésemet, ebben az uborkaszezonban pedig hat kötetbe is belefutottam, ami így vagy úgy, de megtetszett. Ki érti ezt...
Vannak köztük már megjelentek illetve megjelenésre várók is. Szóval nem is szaporítom tovább a szót, íme hát azon könyvek listája, amik mostanában felcsigáztak.


Jodi Picoult: Apró csodák

Régen szerettem Picoult -ot olvasni. Persze, nem arról van szó, hogy már nem szeretném, csak valamiért eltűnt az olvasmányaim közül. PuPillánál láttam ezt a könyvet, és elég érdekesnek tűnt fülszöveg alapján. Mint az írónő minden könyve, ez is egy nehéz kérdést állít a történet középpontjába. 
Ruth ​Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, ezért nem akarják, hogy az afroamerikai Ruth akár csak hozzáérjen a gyermekükhöz. A kórház helyt ad a kérelmüknek, másnap azonban a kisbaba életveszélyes állapotba kerül, miközben egyedül Ruth tartózkodik a csecsemőszobában. Engedelmeskedjen a főnöke utasításának, vagy avatkozzon közbe?
Ruth habozik megkezdeni az újraélesztést, s ennek eredményeként emberöléssel vádolják. Kennedy McQuarrie közvédő vállalja az ügyét, de már a legelején váratlan tanáccsal szolgál: ragaszkodik ahhoz, hogy faji kérdések szóba sem kerülhetnek a bíróságon. Ruth, aki értetlenül áll a döntés előtt, próbálja folytatni az életét – már csak kamasz fia érdekében is –, miközben az ügye egyre nagyobb port kavar. Miután megkezdődik a tárgyalás, Ruthnak és Kennedynek ki kell vívnia egymás bizalmát, ám eközben mindketten szembesülnek azzal, hogy talán alapvetően elhibázott minden, amit a másikról – s önmagukról – tudni véltek.
Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye.

Holly Seddon: Lélegzetvisszafojtva

Oké, ez talán amúgy még könyvheti megjelenés volt. Valamikor június végén jött szembe velem ez a könyv végül, és eléggé bejött a borítója is meg a történet is. Ez a kötet jelenleg a boltunkban vár rám, hogy hazahozhassam magammal. Nem olyan égetően sürgős részemről, de azért elég érdekesnek hangzik ahhoz, hogy elolvassam egyszer csak. 
Amy Stevensonból vezető hír lett 1995-ben. Az akkor még csak tizenöt éves lánynak nyoma veszett, miközben az iskolából tartott hazafelé. Három nap múlva eszméletlenül találták meg. A támadóját nem sikerült kézre keríteni, pedig az újságok és az esti híradók is tele voltak a történettel.
Tizenöt évvel később Amy a kórházban fekszik a ’90-es évek poszterei között. A világ már rég elfeledkezett róla – egészen addig, amíg az újságíró, Alex Dale bele nem botlik, miközben vegetatív állapotú páciensekről ír. Alexben olyan élénken él Amy kálváriája, mintha csak tegnap történt volna. Kísértést érez, hogy megoldja a rég lezárt ügyet.
A baj csak az, hogy Alex is épp olyan elveszett teremtés, mint Amy: mindent kockára tett az alkoholizmusa miatt, beleértve a házasságát és a hírnevét is. Így hát belevág a nyomozásba abban a reményben, hogy Amy támadójának előkerítése az ő karrierjének megváltása is lehet egyben.
A változatos idősíkokon és több szemszögből bemutatott történetből aztán az olvasó előtt is kibontakozik a döbbenetes konklúzió…

Charlie Jane Anders: Minden madár az égen
Először a címe miatt figyeltem fel a könyvre, aztán a borítóért is odáig lettem. A fülszöveg egy érdekes disztópiát ígér, ami - hogyha éppen olyan kedvem van - eléggé érdekel. A Goodreadsen eléggé megoszlanak róla a vélemények, valaki ódákat zeng róla, valaki a pokolba kívánja ezt a történetet. Kíváncsi vagyok, én melyik csoportba fogok tartozni. 
Az író egyébként Nebula-díjat is nyert. 
Több ​sci-fi díjat nyert írónk Charlie Jane Anders regénye az életről, a szerelemről, a világvégéről – és a jövőnk kezdetéről szól.
Patricia és Laurence gyerekkori barátok, akik nem gondolták volna, hogy valaha is újra találkoznak, miután a középiskolában rejtélyes körülmények között váltak el útjaik. Patricia varázserői és Laurence kétmásodperces időgépe kicsit sem mondható a fiatalság általános életéhez tartozónak
A cselekmény a nem túl távoli jövőben játszódik. Az egymástól távol töltött idő alatt mindketten felnőttek és San Francisco divat fellegvárában élnek, miközben a bolygó lassan szétesik körülöttük és nem is sejtik, hogy mindketten azon dolgoznak, hogy saját képességeiket felhasználva ezt megakadályozzák.
Laurence egy mérnökzseni, aki szélsőséges csapatával azon dolgozik, hogy technológiájukkal beavatkozzanak a világ változó éghajlatába és ezzel meggátolják a katasztrofális ökológiai összeomlást. Patricia az Eltisley Maze misztikus iskola diplomása, amely a világ tehetséges varázslóinak titkos akadémiája, és egy kis csoportnyi mágussal azon fáradozik, hogy titokban begyógyítsa a világ egyre növekvő sebeit. A két főhősnek fogalma sincs arról, hogy valami rajtuk túlmutató kezdődött évekkel ezelőtt, aminek szánt szándéka, hogy a köztük lévő megmagyarázhatatlan kötelék jegyében erőik egyesítésével együtt megmentsék meg a világot, vagy egy újabb sötét korszakba taszítsák azt.

Megjelenés: 2017. augusztus 31.

 Dan Wells: Szellemvárosok

A Partials trilógiáját olvastam ugyan, de nem annyira jött be. Mármint... az első könyv még tök jó volt, aztán bejöttek a YA klisék és én ettől herótot kaptam. Itt a fülszöveg viszont azt ígéri, hogy ez a regénye felnőtteknek szól, szóval reméljük, ez már mentes az említett dolgoktól. Érdekesen hangzik, mindenképp adni fogok neki egy esélyt.
A szerző újabb, felnőtteknek szóló thrillere is merőben más és újszerű hangon szólal meg.
Michael Shipman paranoid skizofréniában szenved. Különböző tévképzetek és hallucinációk kínozzák, elméje hol borzalmas kínzásoknak veti alá, hol őrült üldözésekbe taszítja. Ha ez még nem lenne elég, egy kegyetlen sorozatgyilkos szedi áldozatait, és az első számú gyanúsított maga Michael.
Mit tennél, ha az általad látott szörnyetegekről egyszerre kiderül: néhányuk nagyon is valóságos? Kiben bízhatsz, ha a saját elméd sem elég megbízható, és úgy érzed az egész világ ellened fordult?

Megjelenés: 2017. augusztus 7.

Thomas McName: A macskák lelki élete 


Macskás könyv, persze hogy felfigyeltem rá! Bár azért némi fenntartásokkal fogadom a dolgot. Remélem, azért többet tud majd mondani annál, hogy mit jelent a macskák periszkóp állásba emelt farka vagy ha punkosra igazítják a bundájukat... Olvasgattam már hasonló könyveket, de egy idő után már egyik se tudott sok újat mondani. Meg persze, ha az ember együtt él  ezekkel a csodás kis házi tigrisekkel, és figyel rájuk, már nem érhetik meglepetések az embert. 
Vagyis... mindig így gondolom, aztán a cicáim rögtön megcáfolnak. 
A ​macskák, ezek a rejtélyes, titokzatos lények, az ezredfordulóra az ember talán legnépszerűbb háziállatai lettek, akik előszeretettel szegődnek mellénk lakótársul. A tudomány egyre több mindent tár fel arról, hogy vonzó külsejük mögött valójában milyen belső világ lakozik. Milyen érzelmeket táplálnak irántunk és egymás iránt? Mit akarnak közölni velünk? Mi húzódik meg hibbantnak tűnő és néha kiszámíthatatlan viselkedésük mögött? Mit várnak tőlünk, mit tehetünk azért, hogy jobb életük legyen?
A macskák lelki élete című könyvben Thomas McNamee nem kisebb dologra vállalkozik, mint hogy a legújabb kutatások mélyére ásva kifürkéssze, milyen ösztönzőerők mozgatják ezeket a gyakran kiismerhetetlen teremtményeket. McNamee szakértőkkel konzultál, és keres magyarázatokat a macskák rejtélyes viselkedésére, például arra, hogy egy emberekkel teli szobában hogyan szúrják ki az egyetlen személyt, aki nem szereti őket.
A macskák lelki élete című kötetben McNamee saját személyes történetét is olvashatjuk: Augusta nevet viselő, örökbe fogadott fekete kismacskájáról, aki nélkül már el sem tudná képzelni az életét. A könyvet olvasgatva egyre tisztább képet kapunk arról, vajon miként foglalhattak el a macskák ilyen kiemelt helyet az emberek világában és szívében. Így aztán egyre jobb társai lehetünk doromboló kedvenceinknek, és felismerhetjük, milyen sok mindent tehetünk értük, ha valóban odafigyelünk arra, mit kommunikálnak felénk.

És persze, itt se lehet megúszni a Harry Potter kontentet! Az Animus Kiadó ugyanis új borítóval jelentette meg a Bogár bárd meséit, A kviddics évszázadait és a Legendás állatok és megfigyelésük című kiegészítő kötetet, amelyek pont a mai napon jöttek ki a nyomdából. Csak gondoltam, erről is szólok.

2017. július 15., szombat

Harry Potter I Jubileumi bejegyzés

Múlt hónapban ünnepeltük, hogy a Harry Potter első kötete, a Bölcsek köve pontosan húsz éve jelent meg először nyomtatásban. Húsz év alatt rengeteg minden történt, és Rowling könyvsorozata igazi kultusszá nőtte ki magát, amely elképesztően sok rajongót tarthat számon a világ minden táján, és minden évben újabb és újabb olvasók csatlakoznak be a rajongók táborába. Ennek alkalmából én is úgy döntöttem, hogy nosztalgiázom picit és elmesélem, nekem mit jelent ez a történet.

* Sajnálom, a blogom az egyetlen hely, ahol maradéktalanul ki tudom élni a rajongásomat. *



2000. szeptemberét írtuk, amikor a suliban az egyik osztálytársam egy szuper könyvsorozatról mesélt nekem, amit még a nyáron olvasott. Elmondása alapján annyira eltért ez a sztori az eddigi olvasmányaimtól, hogy úgy éreztem, ezt muszáj nekem is elolvasnom. Mikor hazaértem, rögtön mondtam is Anyukámnak, hogy ezt a négy könyvet szeretném kérni karácsonyra. Akkoriban elég nehéz körülmények között éltünk - Anyukám egyedül nevelt engem és a húgomat -, így októbertől aztán minden hónapban beszerzett egy-egy kötetet, amit a munkahelyén rejtett el előlünk. Elmondása szerint aztán decemberben csak beleolvasott az első részbe, hogy mégis mit vett meg nekünk - és nem bírta letenni. Elmesélte azt is, hogy mindig nézte az órát, mikor érünk haza, hogy még idejében el tudja tenni a könyvet. 
Aztán elérkezett a karácsony, és ott volt mind a négy kötet a fa alatt. Rögtön el is kezdtem olvasni az elsőt, és aztán nem volt megállás. Már előtte is szerettem olvasni, de olyan könyvvel még nem találkoztam a Harry Potter előtt, hogy képes legyek érte átolvasni az éjszakát, folytonosan alkudozva magammal az újabb és újabb fejezetért. Pár nap alatt elolvastam mindet - Anyu is végre nyugodtan be tudta fejezni a Tűz serlegét, nem kellett már azon aggódnia, hogy lebukik előttünk. Húgomnál se volt megállás, ő is amint megkaparintotta a Bölcsek kövét tőlem, késő estig fent volt. Olvasott az egész család - ha meg éppen nem, akkor vagy beszéltünk róla vagy mindannyian arra vártunk, mikor kerülhetünk végre a könyvek közelébe. Az egyik legszuperebb karácsonyunk volt szerintem, szívesen emlékszem vissza rá. És bár biztos csak bebeszélem magamnak, de esküszöm, még a mai napig is, ha kinyitom a Bölcsek kövét, megcsap a fenyő- és szaloncukorillat.
Sőt, valójában ez tutira képzelgés részemről, hiszen amikor egyetemista lettem, újra kellett gyűjtenem a sorozatot. Úgy voltam vele, hogy nem élhetek még albérletben sem a kedvenc könyvsorozatom nélkül - és mivel tesóm ragaszkodott az együtt kigyűjtötthöz, így "kénytelen" voltam hónapról hónapra megvenni az ösztöndíjamból az addig megjelent köteteket, ami szintén egy remek alkalmat adott egy újraolvasáshoz.

Nagyon csalódott voltam azon a karácsonyon, hogy a negyedik kötet nem zárta le a történetet. És ráadásul mekkora cliffhangerrel ért véget! Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy hány részesre tervezte az írónő vagy egyáltalán tervezi-e folytatni. Miután mind a hárman a végére értünk és alaposan kiveséztük a dolgokat, emlékszem, hogy azonnal újrakezdtem az olvasását. És aztán még jó párszor. Ez így ment jó ideig. Most rákerestem gyors, hogy pontosan mikor is jelent meg a Főnix rendje, és annyira meglepődtem, hogy "csupán" három évvel később.... Számomra végtelen hosszú időként él ez a félbehagyás. 

A többi részről az az igazság, hogy már csupán emlékképek villannak fel bennem. Például, ahogy húgom sírva fakadt az ötödik résznél Sirius miatt, és meg kellett vigasztalnom. Vagy amikor a párommal - aki azóta a férjem lett - izgatottan mentünk a könyvesboltba az előjegyzett hatodik részért, és én már hazafelé a trolin elkezdtem olvasni, mert nem bírtam vele várni. Vagy amikor már rákerült a sor az olvasásban, és kinyitotta a könyvet a vonaton, én a vállára hajtottam a fejem és vele együtt olvastam - pedig talán két napja fejeztem be. Emlékszem a végével kapcsolatos teóriáinkra, amikről órákon keresztül képesek voltunk beszélgetni, majd ezek miatt újraolvasni a teljes sorozatot. Vagy arra is, amikor az utolsó részt először fogtam a kezembe... ahogy perceken keresztül csak bámultam a borítóra, és arra gondoltam, nem hiszem el, hogy itt a vége. Hogy ez a rész az utolsó... és ezután már nem lesznek soha új kalandjaim Harryvel. Aztán emlékszem még a párommal átbeszélt estéinkre, amikor egy üveg bor mellett szinte vérre menő vitákat folytattunk, hogy vajon jó lett-e a befejezése a sorozatnak. Annyi, annyi emlék és megannyi újraolvasás. 

Azt szeretem leginkább Rowling sorozatában, hogy minden egyes olvasáskor mást mond nekem és más-más dolgokat veszek észre benne. Lehet, hogy nem tökéletes; hogy vannak hibái, vagy úgy egyáltalán nem egy művészi posztmodern valami, de tudjátok mit? Az van, hogy nem érdekel.
Ez a sorozat nagyon sokat adott nekem, és a lapjai között rengeteg emlékem bújik meg. Mert Harry Potter és a világa 2000. karácsonyától kezdve velem van, és még lesz is. Számtalan szuperséges, nagyszerű, megindító, elgondolkodtató, varázslatos, beszippantós, falhoz vágós, bölcs, szívhez szóló, rokonlélek könyvvel találkoztam már életem során, amit imádtam, de egy se jelent számomra annyit, mint ez a sorozat. Rowling egy igazi csodavilágot alkotott, és kimondhatatlanul örülök, hogy Harryt az évek során végigkísérhettem az útján, és ennyi emléket és élményt adott.

 

2017. július 12., szerda

Három dolgot mondj

(1.) valójában totálisan elkerült a megjelenésének a híre, így igazából tervben sem volt. Aztán mikor megérkezett a boltunkba, csak úgy kíváncsiságból beleolvastam az első oldalába, és rögtön megfogott. Nyilván muszáj volt velem hazajönnie. (2.) eléggé utálom ezt az agyoncsépelt 'rögtön megfogott/magával ragadott' kifejezést, de néha tényleg tökre ez történik velem bizonyos könyvek esetében. és ezt nagyon utálom leírni. kicsit fintorgok is olyankor a monitor előtt. (3.) ennek a könyvnek a többi, boltban maradt példányát szinte mindegyik vevőmnek ajánlottam, aki megkérdezte, mégis mit ajánlanék. kábé 3 nap alatt elfogyott az összes. csak ennyire vagyok lelkes ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Jessie édesanyja két éve meghalt, édesapja pedig egyszer csak váratlanul feleségül vesz egy nőt, akit a gyászfeldolgozó csoportból ismert meg. Jessie kénytelen követni apukáját a napfényes Los Angelesbe, hogy újdonsült mostohaanyjával és mostohabátyjával éljen. Ez a világ nagyon más, mint amit Jessie eddig ismert. Magániskolába íratják, és az első hetekben nagyon nehezen igazodik ki ezen az új helyen. Egyszer csak Jessie önsajnáltatós estéjén egy e-mail érkezik egy Valaki/Senki (VS) nevű sráctól, aki felajánlja, hogy segít neki eligazodni a Wood Valley Gimi dzsungelében. A lány végül vonakodva ugyan, de elfogadja VS segítségét, és hamarosan jó barátokká is válnak. Ám a srác továbbra is szeretné megőrizni az anonimitását, ami Jessie-t egyre inkább zavarja.


Persze, nem tagadom, az is bőven benne van a pakliban, hogy csak jókor talált meg és jó helyen ez a történet. Amikor ezt a bejegyzést írom, éppen 212 nap telt el az én anyukám halála óta, és nem lett könnyebb azóta sem. Még mindig számolom a napokat, és minden nap gondolok rá - így vagy úgy. Amikor az első oldalon elolvastam azt a mondatot, miszerint a főhősnő is számolja, onnantól kezdve tudtam, hogy ezt tényleg el kell olvasnom. Pontosabban, nem akartam letenni.
Olyan igazi és komoly gyászfeldolgozós könyvet még nem mertem elolvasni, néha ebbe az állapotba is beleroppanok picit, bár lehet inkább már az kellene. Nem tudom. De bennem van a késztetés, hogy azért csak kéne róla olvasni valamilyen formában, jó lenne néha szavakká formálni magamban ezt az elmondhatatlanságot; ezt a valamit, amit ha formátlanul szabadjára engednék magamban - érzem -, elsöpörne és kő kövön nem maradna. Így jött hát szembe velem ez a YA regény - úgy véltem, ezzel talán most megbirkózom. 
Őszintén és átélhetően beszélt számomra a gyászról, sok olyan dolgot mondott, amit valamilyen formában már nekem is sikerült megfogalmaznom magamnak, és jól esett őket viszontlátni, ugyanakkor bizonyos érzéseimnek, gondolataimnak formát adott, amiket éreztem, hogy érzek illetve gondolok, de még nem annyira figyeltem rájuk. És plusz jó számomra, hogy a komoly tónusa ellenére azért mégiscsak megmarad egy viszonylag könnyed ifjúságinak, amiből a "szerelem, pasik, barátnők, suli" életbevágóan fontos és örök kérdései sem maradnak ki, és így nekem emészthető maradt, nem temetett magam alá. Ezt úgy eléggé értékeltem. Nem ajánlanám ezt mindenkinek hasonló célokra, de nekem segített.

 "Ha valamit megtanultam az elmúlt két évben, hát azt mindenképpen, hogy az emlékek bizonytalanok. Amikor Harryt olvasom, már nem hallom anyu hangját, de elképzelem, hogy ott van mellettem (...)
Szerettem az anyukámat, mert az enyém volt.
Én meg az övé.
Ezt a tökéletes összetartozás-érzést már sosem élhetem át többé. 
A tökéletes napok azoknak valók, akiknek kicsi, valóra váltható álmaik vannak. Vagy talán mindenkinek, csak éppen a múltba révedve születnek – csak azért tökéletesek, mert van bennük valami, ami azóta visszavonhatatlanul, menthetetlenül elveszett."

Julie Buxbaum stílusa egyébként igazán üdítő színfolt a YA regények rengetegében, legalábbis nekem nagyon bejött. Tetszett, ahogy a gyász témáját kezelte, és hogy olyan ügyesen lavírozott a komoly téma és a kis semmiségek között  - szerintem jól megtalálta a kényes egyensúlyt e két dolognál. Persze, azért korántse gondoljuk azt, hogy ez valami igazán egyedi, formabontó ifjúsági lenne, mert ez elég nagy csalódásokhoz vezethet. Itt is megvannak a gimis regényekre, filmekre jellemző klisék, szinte majdnem minden kérdésnek tudjuk a kimenetelét, ha már ismerjük egy kicsit is ezt a műfajt, de számomra ettől függetlenül mégis csak különleges könyv.
Meg amúgy kis aranyos történet, de tényleg. Sajnálom viszont, hogy a vége kicsit összecsapott lett meg olyan semmilyen - igazából meglepődtem, hogy azután a bizonyos fejezet után már a köszönetnyilvánítást olvasom. Aztán persze, ahogy jobban elgondolkodtam, végülis tényleg ez volt az egésznek a lényege, hogy ki lehet az a titokzatos virtuális barát - csak nekem tolódott el a hangsúly -, és mivel ez az utolsó fejezetben meglesz rá a válasz, innentől kezdve már tényleg nincs kérdés a történet folytatásával kapcsolatban. 
Bár azt azért jó lenne tudni, hogy mikor lett a főhősnek végre egy kicsit könnyebb. Erre szeretnék rájönni.

"Túl fogjuk élni, túl fogom élni ezt az állandó, lélekölő gyászt, de akkor sem lesz rendben soha, hogy nincs itt az anyukám."

Julie Buxbaum: Három dolgot mondj
Tell Me Three Things
Fordította: Szabó Luca
Gabo Kiadó
355 oldal

Related Posts with Thumbnails