Könyvesbolti morzsák

2015. január 22., csütörtök


 - Szia! Tudnál ajánlani egy könyvet? Én nem nagyon értek ehhez.
- Őőőőő.... megpróbálhatjuk. Neked lesz?
- Nem, ajándékba.
- Kinek?
- Egy fiúnak.
- Hány éves?
- Huszonnégy.
- Öhm... és milyen könyveket szeret?
 - Foggalmam sincs.
- Akkor mi érdekli?
(kissé felháborodva) - Hát azt meg aztán tényleg nem tudom!
- Nincsen valami hobbija?
- Tényleg nem tudom!!!

Igazi hősök - 33 magyar

2015. január 21., szerda


Először is szeretném leszögezni, hogy Nyáry Krisztián előző könyveit eléggé fenntartással kezelem. Már csak azért is, mert tény, hogy a szövegeket szabályosan összeollózta - ez pedig nekem eléggé visszatetsző. Mindenesetre az Igazi hősök című frissen megjelent könyve valahogy mégis csak bemászott a táskámba az egyik decemberi napon. Ugyanis amikor órákon keresztül nem volt vevőnk bele-beleolvasgattam, és egészen jónak találtam. A munkatársaim persze röhögtek rajtam, ugyanis pont azelőtt pár héttel fejtettem ki a Nyáry Krisztiánnal kapcsolatos álláspontomat. Hát ennyit a következetességemről.

Hogy mennyire hasznos életrajzokat olvasgatni, az más kérdés. Én őszintén bevallom, szeretem. Persze, tudom, hogy az életrajzíróknak bizony kemény a munkájuk, és hogy végső soron hasonló fikciók kerülnek ki a kezeik alól, akárcsak a regényíróknak. Én valahogy mégis szeretem ezt a műfajt, bármennyire is száraznak tűnjék olykor. 
Nos, Nyáry Krisztián könyve igazából persze se nem életrajz, és még csak nem is száraz. Harminchárom darab olvasmányosan megírt életrajzi szösszenet olvasható ebben a kötetben, amelyeknek megvan a maguk tanulsága. Néha kicsit túl didaktikus, de azért szerintem ennek ellenére mégiscsak szép, és persze érdekes. 

A harminchármak között vannak ismertebb nevek is, mint például Kner Izidor, Baumgarten Ferenc, Semmelweis Ignác vagy Papp László, de kevésbé ismertek is megfordulnak benne szép számmal. Sőt, számomra talán ők voltak többségben - amit egyébként külön jó dolognak tartottam, hogy nem egy olyan válogatást hoztak le, ahol már az ezerszer hallott vagy olvasott életrajzok szerepelnek kicsit más tálalásban. Szerintem jó lett ez a szubjektív lista, meggyőzött.
Sok kedvenc történetem akadt, de a legkedvencebb talán Hugonnai Vilmáé, az első magyar diplomás nőé; Veres Beniczky Herminé, aki a nők oktatását segítette elő; Rátz Lászlóé, akinek a tanítás volt az igazi szerelem,  és Cziffra Györgyé, a folyton mindent újrakezdő világhírű zongoristáé volt.

Ezeket a történeteket esténként olvasgattam, amikor nem nagyon volt erőm a megkezdett regényeimet folytatni. Olyankor elővettem Nyáry könyvét, és elolvastam belőle egy vagy esetleg két életrajzot, amit aztán meg is osztottam a férjemmel (aki amúgy tegnap óta belekezdett az olvasásába). Szóval, mondom én, kikapcsolódásnak abszolút tökéletes, és olyan nevek is a látóterünkbe kerülhetnek, akikről eddig csak futólag vagy egyáltalán nem is hallottunk. 
A kiadvány maga egyébként nagyon szép kivitelezésű, és én amondó vagyok, hogy sokkal jobb ezt olvasgatni, mint a pletykalapokat. Legalább valamicske kultúra is ráragad közben az emberre. 

Nyáry Krisztián: Igazi hősök - 33 magyar
Kiadó: Corvina Kiadó
Oldalszám: 256 oldal




Egyik lábam itt... - Utazások Európában

2015. január 18., vasárnap


Van az úgy, hogy az ember lánya legszívesebben fogná a hátizsákját, és csak úgy felpattanna egy vonatra, ami ki tudja hova visz, milyen irányba és hol lyukadunk ki vele végül. Azt hiszem, szerencsés vagyok, hiszen az utazás csodája úgymond belém lett nevelve. Már egészen kicsi koromtól kezdve magamba szívtam mindazt, amit ezek az élmények adhatnak - s bár manapság az utazást mint olyat már nem művelem olyan gyakran, mint valójában szeretném illetve ahogy gyerekkoromban megadatott, de kétévente azért mégis csak fel szokott belőlem törni az az érzés, hogy menni kell. Mindegy hova, csak menni. Világot látni, felfedezni, tapasztalni, megismerni. Apukám folyton azt mondta, hogy az út maga sokkal fontosabb mint maga a cél - és évek múlva rájöttem, hogy ebben bizony nagyon igaza volt. 



Ebben az évben ismét feltört belőlem az utazás iránti vágy, ami ilyenkor elnyomhatatlan és minden gondosan  megtervezett dolgot maga mögé utasít. Január 1-jének reggelén már hangosan ki kellett mondanom azt, amit már hónapok óta éreztem, hogy ott lappang bennem valahol, és végül utat is tört magának: ebben az évben bizony kozmopolita leszek! Elővettem hát a hatalmas atlaszomat, és órákon át böngészgettem, illetve tervezgettem, hogy a világ mely szegleteit látogatjuk meg ebben az évben - lélekben már utaztam, s utazom azóta is. Bill Bryson könyve nem véletlenül jött hát velem a könyvesboltból.

Én nagyon tudok szimpatizálni az olyan emberekkel, akik egyszer csak fogják magukat és a hátizsákjukat, és nekiiramodnak a nagyvilágnak. Bill Bryson is így tesz ebben a könyvében: bejárja egész Európát az Isten háta mögötti norvég kisvárostól, Hammerfesttől egészen Ázsia kapujáig, Isztambulig valamennyire megtervezetten - ám utazásában bőven akad spontaneitás is. Még hozzá az a fajta, amit iszonyatosan tudok irigyelni: hiszen biztosan meg lehet annak is a hangulata, amikor egy új városba érkezve nem tudod még, hogy pontosan hol fogod lehajtani a fejedet éjszaka, - és ebből adódóan - addig maradsz egy helyen, ameddig csak kedved tartja. (persze, azt azért hozzátenném, hogy ehhez nem csupán bátorság és spontaneitás kell, hanem pénz is, bőven. ) De azért mégis csak jó ábrándozni egy olyan utazásról, ahol különösebb ütemterv nélkül indul útnak az ember, nem?
Ez a könyv igazából egy útibeszámoló, melynek lapjain az író útját követhetjük végig Norvégia legészakibb pontjától egészen Isztambulig. Látnivalókban, kalandokban és humoros meglátásokból nincs hiány - miközben iszonyatosan irigykedtem erre a pocakos amerikai fickóra, rengeteget nevettem olvasás közben, és ráadásul az utazásról mint olyanról alkotott gondolataink és érzéseink egészen sokszor megegyeztek.

Hogy őszinte legyek, tök szívesen leülnék Brysonnal egy pubba egy hideg sör mellé, és meséltetném az utazásairól és az ott szerzett élményeiről. Mert hogy tényleg élvezetesen mesél róluk. A legkedvesebb
számomra a Hammerfestben tartózkodása volt, amikor 36 órát buszozott a hó lepte, Isten háta mögötti kisvárosba, hogy láthassa az északi fényt (ehhez két hétnyi eseménytelen ott tartózkodás kellett egyébiránt, amit rendkívül szórakoztató módon örökített meg.)  Ez a földöntúli, különleges égi jelenés nekem is a bakancslistámon van már jó régóta, de eléggé kár, hogy nem sok reményt látok arra, hogy egyszer tényleg megpillanthassam - pedig a leírása alapján tényleg egy abszolút muszáj-kategória lenne.

Persze, voltak dolgok, amik eléggé nem tetszettek a könyvben, így például az elzárkózó magatartása bizonyos népek szokásaival szemben. Ami eltért a tőle megszokottól, az nyilvánvalóan nem volt normálisnak nevezhető. Nem tudom, én mindig úgy vagyok vele, ha külföldre utazom, igyekszem nyitottnak lenni, és úgy elképzelni a dolgokat, hogy én vagyok az idegen abban az országban, tehát nekem kell alkalmazkodnom az ottani viszonyokhoz, és nem az országnak az én szokásaimhoz. Nem szeretek odakint fanyalogni, mert szerintem elég sok mindenről lemarad így az ember. Az utazáshoz tényleg nyitottság kell, különben nem lehet befogadni... Kicsit olykor úgy éreztem, hogy Bryson már tiszta nyűgös lett ebben a sok utazásban: Hollandia után már szinte minden rossz volt, és unalmas, és ronda, az emberek meg mind idióták. S persze, értem én amit mond, főként azt, hogy sok város kihegyezte magát a turistákra, és kirakat voltában pont azt a varázst vesztette el, amiért anno beleszerettek. Szóval, értem én ezt az álláspontot, tényleg - és tökre igazat adok neki ebben, de sok helyen szerintem igenis igazságtalan volt. Itt van például Firenze, ahol volt szerencsém járni - és bizton állíthatom, hogy az undorító mennyiségű turista ellenére igenis még mindig megvan a hangulata és a csodálatossága. Semmihez nem fogható az az élmény, amikor átsétáltunk a Ponte Vecchion, vagy amikor belefeledkeztem a Firenzei Dóm leírhatatlan gyönyörűségébe.
 Ami még kifejezetten nem tetszett Bryson írásában, az az, ahogy a németeket kollektív bűnösséggel ruházta fel. Természetesen, a II. világháború miatt. Ott le is tettem pár napra a könyvet, annyira csalódtam benne. Ez a hozzáállás számomra nagyon nem fér össze a meg-akarom-ismerni-a-világot életérzéssel. 

Mindenesetre ezeket a negatívumokat leszámítva egy tényleg iszonyatosan élvezetes és humoros útleírás ez, aminek az olvasása után komolyan kedvem lett lemondani a gondos tervezgetésről, és egy szál hátizsákkal bebarangolni Európa csodáit, és megtapasztalni, hogy milyen érzés ha a megszokottnál több spontaneitást visz bele az ember a világ felfedezésébe. S persze naná, hogy még több hely felkerült a bakancslistámra, aminek a hossza most már nagyjából végtelen, de sebaj. Azért jó álmodozni arról, hogy egyszer megpillanthatom az északi fényt, Brugge varázslatos utcáin sétálhatok vagy éppen beleszimatolhatok Isztambul fűszeres levegőjébe, miközben átlépem Ázsia kapuját.






Bill Bryson: Egyik lábam itt... - Utazások Európában
Neither Here or There: Travels in Europe
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Akadémiai Kiadó
Oldalszám: 297

Könyvesbolti morzsák

2015. január 17., szombat


Ahogy tegnap, az őszi félév utolsó nyitvatartási napján tessékeltem ki a vevőket záróra után.


Persze, csak szerettem volna... Így is a záróra után legalább negyven perccel végeztünk.

Értelem és érzelem

2015. január 14., szerda


Willoughby egy tuskó! Ezt szeretném még itt az elején leszögezni - ha esetleg a későbbiekben elfelejteném leírni. Meg valószínűleg ez a legfontosabb meglátásom a könyvvel kapcsolatban.

A regény eredeti címe Elinor és Marianne volt - nem tudni, hogy az első verziója pontosan mikor keletkezhetett, de 1797-98 között kezdte meg az átírását, és 1811-ben jelent meg nyomtatásban. Claire Tomalin Austen életrajzában azt írja, hogy a regény első változata még levélregény volt, akárcsak a Lady Susan. Ezt később már nem találta elég jónak, ezért átírta, s a regény címét is megváltoztatta Értelem és érzelemre. Elképesztő egyébként belegondolni, hogy a történet születése és az első kiadása között mennyi év telt el, s ezek alatt az évek alatt mennyit tökéletesíthette az írónő. Sajnos az utókorra nem maradt a kéziratok egyik változata sem - pedig biztos érdekes lenne látni, hogy mely' részek kerültek átírásra, vagy egyáltalán: hogyan nézhetett ki a regény legelső és eredeti változata.

Hirtelen nem is tudom, hogy ezt a regényt hova is helyezzem az Austen könyvek rangsorában. Talán maga mögé utasította az eddig második helyen álló A mansfieldi kastélyt is, hiszen a Dashwood nővérek története egyszerre volt komor és humoros, valamint egyszerre könnyed és elgondolkodtató. Tele volt olyan apró drámákkal, amelyek szerintem akár önmagukban is elegek lennének egy-egy regényhez - ám ezt az alapvetően komor hangulatot Austen remekül használt és szórakoztató iróniája kicsit enyhítette olvasás közben.

A Dashwood család viszonylag jómódban él Norlandben egészen addig, amíg Mr. Dashwood elhalálozik. Birtokát előző házasságából való fiára, Johnra hagyja - akit megkér, hogy gondoskodjon helyette feleségéről és három lányáról: Elinorról, Marianne -ről és Margaretről. Ám John felesége, Fanny addig manipulálja férjét, míg a Dashwood lányok különösebb jövedelem nélkül el nem hagyják Norlandet, hogy szegényesebb körülmények között új életet kezdjenek a Barton villában Mrs. Dashwood jómódú unokatestvére, John Middleton jóvoltából.
Elinor még Norlandben beleszeret pénzéhes és önző sógorasszonyának öccsébe, a félénk és jószívű Edward Ferrarsba, akit édesanyja keményen fog, és kifejezett óhaja, hogy fia csakis jómódú hölggyel köthet házasságot. Így nem csoda, hogy Fanny nem igazán nézi jó szemmel Edward és Elinor bimbózó kapcsolatát. 
Marianne eközben az igazi, mindent elsöprő szerelem után vágyakozik, ami mentes minden tartózkodástól. Értetlenül nézi nővérét Elinort, aki Edward iránt érzett érzelmeit az etikett hűvössége mögé bújtatja. Marianne-re új otthonukban talál rá a hőn áhított szerelem, a jóképű és szenvedélyes Willoughby személyében. Kapcsolatuk nyíltsága és közvetlensége megbotránkoztatja az ottani társaságot, illetve a szintén Marianne után epekedő Barton ezredesnek pedig ezzel mély szívfájdalmat okoz. 

Na, és innen jönnek a kisebb-nagyobb spoilerek, mert ezek nélkül egyszerűen képtelen vagyok érdemben beszélni erről a könyvről. Én szóltam!

Skottie Young illusztrációja
Austen címválasztása nem véletlen, hiszen az Értelem és érzelem a két Dashwood nővér alapvető életfelfogását tükrözi. Míg Elinor az érzelmeit mélyen magába fojtja, és inkább a józan ész tanácsait követi, addig Marianne erre képtelen: ő inkább az érzéseire hagyatkozik, s emiatt mélyen megveti a társadalmi etikett undorító képmutatóságát. Nem csupán a szerelmet élik meg ők másként, hanem az általánosságban vett életfelfogásuk is alapvetően különböző. Marianne álmodozása és szenvedélyessége miatt első pillantásra talán egy buta kis fruskának tűnhet (és hát valahol tényleg az) - különösen józan megfontoltságú nővére mellett -, ám ez csak az első pillantás megtévesztése. Ahogy haladtam a regénnyel, Marianne-nel is egyre jobban elkezdtem szimpatizálni, és megérteni őt. 
Emlékszem, Austen életrajzírója, Claire Tomalin egyfajta vitairatnak tekintette ezt a regényt, amely azt a kérdést boncolgatja, hogy vajon melyik hozzáállás a helyesebb, illetve a kifizetődőbb? Marianne szenvedélyessége vagy Elinor hűvössége? A regény végének a tudatában én azt mondom, hogy végül maga Austen is az értelem mellett teszi le a voksát. Hiszen a végén Marianne is felhagy a szenvedélyességgel, és az értelem hűvössége és megfontoltsága uralkodik el rajta is. Ha belegondolunk, ez valahol szomorú dolog. Úgy éreztem, Marianne végül feladta önmagát. Ám Austennek igaza van: ebben az alapvetően számításokra és képmutatásra ítélt társadalomban ritkán marad meg az őszinteség a maga romlatlanságában. Marianne elvei és elképzelései a házasságról a végére mind eltörlődtek, s végül úgy döntött, hogy élete hátralevő részére inkább egy társat választ magának, mint a mindent felemésztő szerelmet. Ha megnézzük, a végére pont fordult a kocka kettejük között: hiszen az értelmet képviselő Elinor végül egy igaz szerelemre épülő házasságba lépett be, míg a szenvedélyes Marianne egy jó barátot választott férjéül. Marianne, hogy képes legyen túlélni ezt a világot, örökre bezárta magába a veszélyesen végletes érzelmeit, és inkább a csendes boldogságot választotta. 

S hogy mi van Willoughby-val? Hát ő alapvetően egy tuskó, aki ráadásul még gerinctelen is. Nem tudta Austen felmenteni a szememben őt azzal, hogy Willoughby Marianne iránt érzett érzései mégiscsak igaziak voltak. Mert oké, szerintem ez egy dolog. De attól még mindig ott van Beth, akit Willoughby a tettével szinte szakadékba lökött, és szegény lánynak esélye sem lesz ezek után egyenesbe hoznia az életét. S erre a tényre Willoughby igazából még csak rá se bagózik - inkább boldogan csücsül a tetemes mennyiségű hozományon, miközben Marianne után epekedik. Amúgy szerintem Austen még nem bánt így el egyetlen főhőssel sem, mint Willoughby-val. S én azt mondom, meg is érdemelte. Bár lehetséges, túl szigorú vagyok vele. 

Igazából még annyi mindent lehetne boncolgatni ezen a regényen - egészen Barton ezredes tragédiájától kezdve a karakterek árnyalásáig -, de ezeket talán majd máskorra hagyom. És amúgy pont ezért (is) szeretem Austen regényeit: mert mindig van miről beszélni velük kapcsolatban. Örülök, hogy ezt a könyvet választottam 2015. első olvasmányának. 

Jane Austen: Értelem és érzelem
Sense and Sensibility
Fordította: Sillár Emőke
Kiadó: Ulpius-Ház Könyvkiadó
Oldalszám: 428


A ragyogás

2015. január 11., vasárnap


Amúgy nem tudom, mi van velem mostanában, de az utóbbi két hónapban több Stephen King könyvet olvastam, mint négy év alatt. Volt először is a Joyland, ami őszintén bevallom, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. (pedig egészen ígéretes volt amúgy... de aztán, hogy őszinte legyek én csak egy langyos szerelmi siránkozásnak éreztem) Lehet, hogy olvasói hiba, lehet hogy nem, de én Stephen Kingtől alapvetően mindig azt a fajta borzongást várom, amit anno még a Borzalmak városával szerzett nekem. Emlékszem, napokig rettegtem alkony idején kimenni a varjaktól hemzsegő utcára. Most azóta vagy megedződtem vagy fogalmam sincs mi van... vagy csak egyszerűen fel kéne már hagynom ezzel a - lehetséges, helytelen - olvasói elvárásommal Stephen King felé.

Na, szóval míg a Joyland alapvetően az "ez mégis mi akart lenni?" - érzést váltotta ki belőlem, A ragyogásnál már 30 oldal után kénytelen voltam elmondani a velem éppen akkoriban szembekerülő embereknek, hogy "ah, ez tényleg zseniális! Olvastad már?". És tényleg, a két könyv között levő minőségbeli különbség iszonyatosan érezhető. Míg a Joylandnél folyton csak ígérgette, hogy egyszer eljön annak a sztorinak a tetőpontja (amúgy nem, nem jött...), addig A ragyogás olyan szépen ívelt az adrenalinlöketet adó csúcspont felé, és aztán olyan gyönyörűen tartotta ott az olvasót - jelen esetben engem -, hogy tényleg: le a kalappal! Iszonyatosan jól megkomponált történet ez. És még ha csak ez lenne benne a jó... - de nem! 

Ám mielőtt még ezt kicsit jobban kifejteném, rátérek a kötelező jellegű mirőlisszólakönyv témára.  Szóval, a totális alkoholizmust maga mögött hagyó, már több éve józan életet élő Jack Torrance eléggé pénzszűkében van. Feleségét és kisfiát jobb körülmények közt szeretné végre tudni, így elvállal egy gondnoki állást a Panoráma Hotelben. A megbízás a téli időszakra szól, amikor a hotel teljesen kiürül, és a hegyekben tomboló hóviharok hetekre, sőt akár hónapokra is elvágják a városba vezető utakat. Fiának, Danny-nek már a beköltözés előtt rossz megérzései vannak a hellyel kapcsolatban: sikolyok hangjai, a vöröslő vér látványa és a végtelennek tűnő folyosókon való reménytelen menekülés érzete kísérti álmaiban. Szülei azzal nyugtatják, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Ám ők - Dannyvel ellentétben - nem számolnak a hotelben lakó mérhetetlen ördögi gonoszsággal...

Az 1977-ben megjelent regény rögtön hatalmas sikert aratott, és Stephen King neve beivódott a köztudatba, mint a horror műfaj mestere. Külön érdekesség, hogy a helyszín illetve a szereplők az író személyes élményein alapulnak.  A mendemonda szerint King és felesége 1974. októberében a coloradoi Stanley Hotelben szálltak meg, ahol ők voltak az egyetlen vendégek. A 217-es szobát kapták - erről később kiderült, hogy a szóbeszédek szerint egyébként kísértet járta szoba. A hatalmas, üres hotel azonnal megihlette Kinget, akinek a fejében már rögtön aznap este kirajzolódott A ragyogás történetének váza.

Én megköszönöm ennek a fura hotelnek ezt a dolgot egyébként, de tényleg - hiszen egy remek regény kerekedett ki ebből a látogatásból (ami lehet, hogy csak írói legenda, lehet tényleg igaz - nem tudom). Igazából nem is annyira maga az ötlet a jó ebben az egészben, hanem ahogy King a témához nyúlt. Mesterien felépítette az egész folyamatot, ahogy az apa egyre inkább eszét veszti ezen az ördögi helyen, és ahogy az első oldalakon valamennyire harmonikus egésznek tűnő család szépen, lassan darabjaira hullik: ahogy megjelennek a múlt okozta, soha be nem gyógyuló sebek; ahogy a máz alatt rejlő elfojtott vágyak és félelmek repedezve utat törnek maguknak, míg végül be nem kebeleznek mindent maguk körül. A jellemek, az indítékok, a karakterek mozgatórugói mind-mind precízen kigondoltak és kivitelezettek. Szóval, én tényleg amondó vagyok, hogy ez egy remek regény, bárhogy is nézzük. Nyugodtan levehetjük a misztikus, természetfeletti csomagolást a sztoriról, igazából szerintem még akkor se bomlana meg benne semmi... És kérem, én ezt nevezem jó és hiteles horrornak. (SPOILERFÉLESÉG egyedül annyi bánatom van, hogy a vége lehetett volna katartikusabb is. De hát ez van...)

Az újonnan megjelent folytatását, az Álom doktort nem tudom, el akarom-e olvasni... szerintem egyébként nem. A Carrie és a Borzalmak városa óta találtam végre megint egy jó King regényt, ezt a felismerésemet pedig inkább nem akarnám most elrontani. Most szeretnék egy kicsit megmaradni abban a hitben, hogy jó viszonyban vagyok vele. 

Stephen King: A ragyogás
The Shining
Fordította: Prekop Gabriella
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 500







Emlékek

2014. december 14., vasárnap



Egy darabig azt gondoltam, hogy ez a könyv hozzám szól a sorok közül. De ez azért mégis csak túlzás. Nem mindig szólt hozzám, de olykor azért elfogott az az érzés, hogy ez a könyv megért engem. Tavaly olyasmivel kellett szembesülnöm az életemben, ami mélyen megrázott és még ma sem hevertem ki. Egyáltalán nem. Talán azért, mert igazából beszélni sem tudok róla azóta sem. Foenkinos regénye olykor mélyen megérintett: voltak mondatai, bekezdései, amelyek a csontomig hatoltak, belülről emésztettek - én meg csak nyeltem a könnyeimet. Könnyebb lett azóta? Nem, egyáltalán nem. De azért valahol mégis jó dolognak tartom, hogy végül elolvastam, és kitartottam. Pedig az első pár fejezet után komolyan elgondolkodtam azon, hogy félbehagyom, mert nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy belépjek ebbe a világba. Ezek szerint mégiscsak az vagyok. És ez jó dolog. Mármint jó, hogy ezt legalább tudom most már magamról. 

Az Emlékek talán kicsit túl személyes élménnyé vált, nehéz róla "csupán" könyvként beszélni. Mélyen melankolikus hangulata kicsit már-már depissé tett olvasás közben, szóval hiába alig 300 oldal, elég sokáig tartott mire a végére értem, mert egyszerűen muszáj volt tartanom a távolságot - így sokszor több napra is félretettem, és feléje se néztem. Amúgy ez ne tévesszen meg senkit: bár alapvetően nem egy vidám regény, de azért nem is egy érfelvágós. Inkább azt mondanám, hogy szép a maga búskomor módján.

Az Emlékek éjszakai portásként kallódó elbeszélője írónak készül. A nagyapja halálával induló történetet a szereplők emlékei színesítik. A kisemmizett és öregotthonba kényszerített nagymamáé, aki egy szép napon megszökik, az unokáé, aki a keresésére indul, hősünk katasztrofális házasságból hol depresszióba, hol új szerelembe menekülő, bizarr anyjáé és rémes apjáé...
Vajon mire jók ezek az emlékek? És egyáltalán: jók-e valamire? Hősünk mindenesetre gyűjti őket, s talán a végén még választ is kap kérdéseire.

Alapvetően más élményre számítottam, mielőtt nekiveselkedtem. Még pár hónappal ezelőtt beleolvastam a szintén Foenkinos által írt Nathalie második életébe (még nem olvastam el, de erősen tervben van), aminél rögtön megfogott finom, ironikus stílusa. Az Emlékekben ennek nem nagyon láttam a nyomát, amit talán egy kicsit bántam is. Az Emlékek az elmúlást, a halált veszi górcső alá, miközben a főtörténetet színesítik és mélyítik az emlékmozaikok, egy egészen különös képet rajzolva ki ezáltal - olyan ez az egész könyv, mint az emlékek panthenonja.

Elszalasztott lehetőségek, rossz döntések, félbemaradt sorsok, feladott álmok, szótlan kapcsolatok lebegnek a sorok között az olykor ólomsúlyúvá váló szavakon. Nehéz könyv volt ez, legalábbis számomra. Szerintem most egy darabig nem szeretnék ilyesmiről olvasni. Úgyhogy lelkem gyógyításaként bele is vetettem magam a Rosie-projektbe, ami eddig abszolút beválni látszik. Ebből a könyvből pedig ma már csak pár fekete-fehér jelenet maradt meg bennem, és a hangulata is szépen-lassan kikúszott a mindennapjaimból. Talán így a legjobb mégis.
Azért egy értelmesebb és összeszedett véleményt mégis szívesen összehoztam volna erről a könyvről, de majd inkább egy másikról. Ez maradjon meg inkább egy könyv által dühítő némaságra ítélt élmény mementójának. 

David Foenkinos: Emlékek
Les souvenirs
Fordította: Kamocsay Ildikó
Oldalszám: 330
Európa Kiadó



Könyvesbolti morzsák

2014. december 9., kedd



- Szia! Ezt a könyvet szeretném kicserélni, mert rájöttem, hogy nincs rá szükségem.
- Őőőő... oké. A blokkod megvan?
- Igen, persze - átnyújtja. Nos, a blokk dátuma 2011. március 16....


Mondtam neki, hogy ennyi év után még egy mosógépet sem cserélnek vissza, nemhogy egy könyvet. Az értetlenkedő tekintetéből ítélve, szerintem nem jutott el hozzá az információ veleje.
Related Posts with Thumbnails