2015. április 20., hétfő

Gyógyír északi szélre


Kedves Emmi, nem tűnt fel még magának, hogy az égvilágon semmit sem tudunk egymásról? Virtuális fantáziaalakokat gyártunk, kétes fantomképeket festünk a másikról. Kérdéseket teszünk fel, amelyekben az a legszebb, hogy nem válaszoljuk meg őket. Igenis sportot űzünk abból, hogy felkeltsük, sőt felcsigázzuk a másik kíváncsiságát, miközben nem vagyunk hajlandók kielégíteni. Megpróbálunk a sorok, a szavak és hamarosan már a betűk között is olvasni. (...) Légüres térben beszélgetünk.

Nehéz igazán jó levélregényeket találni manapság, mert kevés írónak áll jól ez a műfaj szerintem. Vagy inkább csak kevesen tudnak ragaszkodni a szabályaihoz a történet végéig. Finnyás vagyok a levélregényekre: nem szeretem, ha párbeszédek vannak benne - ugyan ki ír leveleket úgy, hogy párbeszédeket idéz?? - , nem szeretem, ha részleteznek egy-egy jelenetet jah mert az is gyakran előfordul az emberrel levélírás közben, hogy leírja XY milyen tekintetet vetett rá, miközben ezt vagy azt mondta..., stb. A levél nem így néz ki. A levél sűrít, erősen szubjektivizál, témáról témára ugrál, és - ami a legfontosabb - belülről táplálkozik: gondolatokat, érzéseket közvetít, a cselekmény - már ha egyáltalán van -, az szinte mellékes a levél mikrovilágában. Erősen kötött szabályai vannak - még a legbarátibb levélnek is, s ha valaki a levélregény műfaja mellett dönt, hát akkor ezeket bizony kénytelen betartani. Legalábbis én ezt mint olvasó elvárom. 

Daniel Glattauer regénye abszolút megfelel a kívánalmaknak. Soha egy percre sem felejtkezik el arról, hogy a levélregény műfaja mellett döntött, nem lép ki annak szigorú kereteiből. Ízig-vérig hihető levelekből áll össze a történet, így ismét visszatért a hitem ebbe a műfajba. Szerintem az sokat elárul rólam hogy mekkora finnyagép vagyok, hogy mielőtt hazahoztam volna ezt a könyvet, gyorsan átlapoztam, hogy megnézzem, vannak-e benne párbeszédek... Úgy voltam vele, ha csak egyet is találok, visszateszem a polcra, és nem érdekel tovább. 
Persze, hazajött velem - és tényleg örülök, hogy átment az első vizsgán, és így elolvashattam. 

A történet maga gyorsan elmesélhető: Emmi Rothner e-mailben szeretné lemondani a Like magazin előfizetését, ám az e-mailcímnél egy betűt észrevétlenül félrenyom, és levele egy Leo Leike nevezetű férfi postaládájában landol. Nem is egyszer. Még pár félrement e-mail és karácsonyi jókívánság után, szépen, lassan egy levelezés bontakozik ki a két ember között. Ahogy múlik az idő, kapcsolatuk egyre mélyebb és mélyebb lesz - ám eljön annak a kérdésnek az ideje, hogy vajon plátói kapcsolatuk kibírná-e a személyes találkozást vagy totális csalódást hozna...

Glattauer regénye iszonyatosan aranyos és vicces, miközben olyan elfogadhatóan romantikus. A levélváltások egy-két oldal után magukkal ragadtak, és igazából egy éjszaka alatt sikerült befejeznem, mert egyszerűen tudnom kellett, hogy mi lesz ennek a vége, hogy fog a két szereplő végül egymáséi lenni mert hát ez egy szerelmes történet, nem? Egymáséi lesznek egyértelmű.... Persze, ahogy egyre több dolgot megtudtunk mindkettejük életéről, ahogy lassan feltárták egymás előtt magánéletüket, rájöttem, hogy ez nem lesz egyszerű, sőt a lehetetlenséggel vetekszik. A kissé bohókás, romantikus sztoriba folyton elkezdett betolakodni a valóság, és így elvesztette rózsaszínségét - bár a levelek hangvétele nem sokat változott. Egyszerűen a tények tudatában már inkább szomorkás történet lett ez nekem - és ez valamiért még inkább megdobogtatta a szívemet. 

Imádtam ezt a könyvet, mert könnyed és nehéz is egyszerre. Olyan, ami bár iszonyúan rövid, mégis képes volt facsarni egyet rajtam, miközben a bájosságából semmit sem vesztett. Hallottam róla, hogy ennek a regénynek van egy folytatása A hetedik hullám címmel.... de tudjátok mi van? Nem akarom tudni a folytatást, bármennyire is maradtak elvarratlan szálak. Szerintem ez így volt jó, így lett ez a regény tökéletes.

Daniel Glattauer: Gyógyír észak szélre
Gut gegen Nordwind
Fordító: Kajtár Mária
Kiadó: Park Kiadó
Oldalszám: 210




2015. április 17., péntek

A selyemhernyó


Ez volt az idei év beszerzései közül az a bizonyos, amit már november óta nagyon, de nagyon vártam, és amiben totálisan biztos voltam, hogy nem fogok csalódni. És ó, mennyire igazam lett! Cormoran Strike újabb bűnügye elképesztően magával ragadott, volt hogy hajnali egyig is olvastam esténként, mert nem bírtam elszakadni tőle - aztán persze, a másnap reggel ezt az addikciómat keményen megbosszulta. De hát Istenem! Figyelem, bevallottan elfogult bejegyzést következik...

Cormoran Strike nyomozói irodája fellendült a Lula Landry-ügy megoldása után. Sorra jönnek az ügyfelek, akik Strike felbérlésével szeretnének ezt vagy azt megtudni üzlettársukról, házastársukról vagy éppen erről vagy arról. Egy nap egy megtört asszony állít be hozzá, aki az eltűnt férjét szeretné megtalálni. Fizetni valószínűleg nem tud érte, viszont ragaszkodik Strike-hoz. A nyomozó - maga sem tudja, pontosan miért is -, de elvállalja így is az ügyet, és Owen Quine, a botrányos könyveiről hírhedt író nyomába ered. Miközben bepillantást nyer a könyvkiadás képmutató világába, rájön, hogy mégsem csupán egy egyszerű, spontán eltűnésről van szó az író részéről, hanem emögött egy sötét, undorító titok lappang, ami London irodalmi világát fenekestül felforgatja.

Egyszerűen muszáj már most elmondanom, hogy Rowling krimijében mennyire minden, de minden a helyén van! Komolyan, szuperlatívuszok nélkül képtelen vagyok beszélni róla - visszafordíthatatlanul Cormoran Strike-rajongó lettem. A megoldandó bűnügy ismételten zseniális és csavaros - illetve elég brutális is- , csak mozgatja és mozgatja az agytekervényeket, miközben Cormoran Strike és asszisztense, Robin magánéletébe is egyre több bepillantást enged.

Vannak itt karakterdrámák szép számmal, és ráadásul nem csupán a megoldandó bűnügy oldaláról. Például Robin vőlegénye, Matthew szerintem alapvetően egy idióta, akivel nem is tudom, hogy miért akar belemászni egy házasságba. Olyan alapvető problémáik vannak, amiket szerintem csak nagy nehézségek árán lehetne megoldani, de mivel szinte egyikőjük se látja a fától az erdőt, és leginkább a szőnyeg alá söpörnek mindent, ezért nem hiszem, hogy ez egy boldog és hosszan tartó házasság lenne kettejük között. Robin egy okos és hihetetlenül talpraesett nő, és ezt a nyafogós, beképzelt vőlegénye alapvetően képtelen elismerni. Mintha igazából csak azt várná el a menyasszonyától, hogy hozza haza a kis keresetkiegészítést, de legyen otthon, és ujjongjon Matthew munkahelyi sikerein.
Strike szerelmi élete sem a legjobb, ha úgy vesszük. Bár megvolt az esze hozzá, hogy az előző részben kiszálljon abból a betegesen ragaszkodó, romboló kapcsolatából, de ennek emlékét kitörölni máig nem tudta. Nem tudom, nekem ez a Charlotte egy iszonyúan beteges, szinte a nem-normálisság határát súroló, ideggyenge nőnek tűnik, aki folyton csak a drámákat keresi az életben. Kísértetként még most is felbukkan ebben a regényben is, Strike még láthatóan nem tudta őt teljesen elengedni.
Amúgy Strike és Robin abszolút ideálisak lennének egymásnak, és erre a narrátor több ponton is utal, illetve azért érezni olykor azt is, hogy izzik kettejük között a levegő... viszont szerintem az engem eléggé zavarna, ha végül úgy alakulna a dolog, hogy ezek ketten összejönnek. Akkor valami fontosat elveszítene ez a sorozat, és én ennek nem igazán örülnék. Másfelől olykor elég fájdalmas és dühítő azt nézni, ahogy ezek ketten a nem megfelelő ember után vágyakoznak...

Amúgy - teljesen új téma - azért arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon Rowling a saját könyvkiadási tapasztalatait írta ki magából ebben a könyvében? Persze, nyilván némi írói túlzásokkal értve. Bár azt eddig is tudtam és tapasztaltam, hogy bizony az irodalmi élet nem fenékig habostorta, és nem abból áll, hogy könyvszerető emberek ujjonganak egy-egy könyv miatt, hanem bizony ott is eléggé keményen megy a taposás, és némi gyomor sem árt, hogy az ember elviselje az ott történő dolgokat. De hát nyilván én kicsiben és más aspektusból tapasztaltam ezeket - de amúgy egy-egy momentum nagyon is ismerős volt.

Érdekes amúgy, hogy mivel a borítón ott díszeleg Robert Galbraith neve, mennyire külön kezelem ezt a sorozatot a Harry Pottertől. Mindig erőnek erejével kell emlékeztetnem magamat, hogy ezt bizony J. K. Rowling írta. Annyira új oldalát mutatja itt be az írónő, és annyira sikerült elrugaszkodni a 2000-es éveket meghatározó sikersorozatától, hogy folyton csak ámulok és bámulok, hogy mekkora írónő is Rowling. Legalábbis szerintem az.

A Cormoran Strike -regények alapvetően a klasszikus krimi műfaját követik, némi Sherlockos hangulattal. Nem pereg gyorsan a cselekmény, és nem is kizárólag a megoldandó bűntényre koncentrál, hanem ennél sokkal többet akar markolni. És szerintem ez sikerült is neki. Ezért is kedvelem ezt a sorozatát (is) annyira.

Robert Galbraith: A selyemhernyó
The Silkworm
Fordította: Nagy Gergely
Oldalászám: 510
Kiadó: Gabo Kiadó




2015. április 14., kedd

Könyvesbolti morzsák



Egy tanács más könyvesbolti dolgozóknak:
Ha egy kedves vevő minden szó nélkül belép a könyvesboltba, majd egyenesen a pulthoz megy, ahol éppen állsz, és mikor odaér hozzád, csak annyit mond:
- Themen Aktuelle.....
Akkor hiába vársz további egy percet, hogy befejezze a megkezdett mondatot  mert nem fogja. Egyszerűen jobb ha beütöd az adatbázisba, hogy megvan-e az említett könyv a boltban, mert megspórolsz vele egy egyperces kínos szemezést..


2015. április 11., szombat

Nem olyan csaj


Lena Dunham amerikai színésznő, író, forgatókönyvíró, producer és rendező. Ő írta és rendezte a 2010-ben megjelent Tiny Future című filmet, valamint ő a megalkotója, a rendezője és egyik főszereplője a Csajok című HBO sorozatnak, amelyért két Golden Globe díjat is nyert. Ezenkívül Emmy-díjra eddig összesen nyolcszor jelölték. 
Hát ez lenne Lena Dunham a Wikipédia szerint. 

Hogy őszinte legyek Lena Dunham könyvét nem azért vettem a kezembe, mert annyira követtem volna a munkásságát. Egyszer még valamikor tavaly nyáron próbálkoztam a Csajok című sorozatával, de aztán valahogy mégis elsikkadt, más sorozat férkőzött a helyébe. A Nem olyan csajnak bevallom, elvárásokkal kezdtem neki, nem is kicsikkel. Valami Caitlin Moran-szerű filozofálgatást, felforgatást vártam, szerettem volna megint egy olyan könyvet olvasni, amely szubjektív szűrőn keresztül mondja el a saját történetén keresztül, hogy szerinte mi is a helyzet a világban a nőkkel. Nos, erre így utólagosan csak annyit mondhatok, hogy ne ilyen elvárásokkal kezdjünk bele ebbe a könyvbe, mert korántsem ilyesmiről van szó. Lena igazából témákra bontva leírja - nem kronologikus sorrendben, inkább tematikusan - eddigi élete történetét, hogyan jutott oda, ahol most van, milyen szerelmi csalódásokat élt át, és hogyan volt majdnem egy leszbikus kalandja. Meg ilyenek. 

Lena olykor vicces, de azért nem mindig. Amikor olvastam, mindig olyan nyomott hangulatom lett utána: van itt erőszak, terméketlenség, rossz választások... - pedig a könyv külső megjelenése eléggé mást sejtet. Igazából ami így utólagosan megmaradt bennem, az az, hogy tejézusúristen, hogy ezek mennyi drogot használtak... meg hogy gyógyszerre ittak. És mindezt olyan könnyedséggel meséli el, mintha csak arról lenne szó, hogy lement volna a sarki boltba tejért. Furák ezek a médiaszereplők. 

Bridge megkérdezte tőlem, hogy mit szóltam ehhez a könyvhöz, és igazából nem tudom megmondani, fogalmam sincs, mert tök mást vártam. Lena nem filozofál, igazából még csak nem is gondolkodik. Csak mesél. Az életéről. Nehéz erre mit mondani.Talán a legrövidebben azt tudnám mondani, hogy nem kavart fel. Nem volt meg bennem a vágy, hogy meséljek róla valakinek; hogy rágódjak rajta; hogy felolvassak belőle részleteket bárkinek is. Viszont a sarokba se hajítottam, szóval rossznak biztos nem volt rossz. Egynek elment, de örülök azért, hogy nem vettem meg, hanem csak ott bent a boltban olvasgattam az ebédszüneteim alatt.

Lena Dunham: Nem olyan csaj
Not That Kind Of Girl
Fordította: Tamás-Balha M. Etelka
Oldalszám: 320
Kiadó: Libri

2015. április 9., csütörtök

Könyvesbolti morzsák


Mert olykor a könyvesboltban segítünk a kedves vevőknek eligazodni az Élet nehéz kérdéseiben is :
- Figyelj, ha egy szép tavaszi napon a könyvtár melletti parkban látnál egy srácot aki épp' Jane Austen regényébe merül bele - itt a srác meglengeti a kezében tartott Pride and Prejudice kötetet- , mit gondolnál róla? Hogy jófej vagy totálisan buzi?

2015. április 7., kedd

Félbehagyott könyvek


Úgy döntöttem, hogy a többi blogger "Témázunk"-rovatához most én is bekapcsolódok, melynek témája: FÉLBEHAGYVA - Út a könyv közepéig és nem tovább. Mert ha valamiről, hát erről aztán tudok mesélni...

Még a blog előtt notorikus félbehagyó voltam, amihez biztosan hozzájárult az is, hogy az egyetemen rengeteg kötelezőnk volt, és hát tudvalevő, ami kötelező, azt mindig kicsit keserű szájízzel forgatom. Akkor nem zavart, hogy mikor hagyom félbe a könyvet: a kezdés után vagy éppen a befejezés előtt húsz oldallal. Persze, akkoriban más is volt a célom az olvasással (mármint a kötelezőket tekintve): nem a szórakozás, hanem hogy tudjak beszélni róla egy bizonyos nézőpontból. Ha úgy éreztem, hogy eljutottam egy kulcsjelenetig vagy egy tételmondatig, amire aztán felhúzhattam az elméletet, akkor igazából már olyan mindegynek ítéltem, hogy tovább olvasom-e vagy sem. Amúgy az esetek többségében azért befejeztem, de előfordult olyan is - leginkább időszűkében - , hogy mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül tettem félre a könyvet. De ebbe az utóbbi csoportba tartoztak még például a kódexirodalom gyöngyszemei is, na azokról tényleg elismerem, hogy pár bekezdésnél tovább nem jutottam, mert egyszerűen nem volt türelmem hozzájuk. Vagy a XVIII. századi klasszikus magyar regények... ó, Istenem - hát azokhoz képest már egy Paul de Man-féle hardcore elméleti szöveg is felüdülést és kikapcsolódást jelentett. 

Ahogy fogytak a kötelezőim, úgy rugaszkodtam neki egyre inkább a szórakoztató olvasásnak, amiben abszolút kitartó voltam. Évekig nem hagytam félbe könyveket még ha szörnyűek voltak, akkor sem. Már csak elvből sem, mert mi van, ha aztán mégis tetszeni fog; mi van, ha a vége akkora triplacsavarral zárul, hogy a sok végigszenvedett oldal után mégis csak azt fogom mondani, hogy ez szuper volt. elárulom, ilyen ritkán volt Habzsoltam mindenféle műfajt, kipróbáltam magam mindenben, ami csak kicsit is felkeltette az érdeklődésem, mert újra fel akartam fedezni, milyen jó is csupán szórakozásból olvasni. Így hát sokszor mellényúltam, mert nem tudtam pontosan, hogy mit keresek, csak azt, hogy keresek - de kitartottam mindig, végigolvastam mindent, amit egyszer kinyitottam. Bár ebben az időszakban sem a borzalmasan rossz könyvek uralták azért az olvasmánylistámat, inkább a langyos vagy egynek elmegy típusú könyvek akadtak inkább az utamba, amikből mára már oly' kevés minden maradt meg. 

Aztán körülbelül egy vagy két éve már azt vettem észre magamon, hogy nincs ehhez türelmem. Nem akarok
napokat, olykor heteket rabolni az életemből egy langyos - vagy éppen borzalmas - élményért; a jónál nem akarom alább adni. Szeretek elmerülni a könyvekben; imádom azt az érzést, amikor egész nap az éjjeli szekrényemen fekvő könyv után vágyakozom; amikor a könyv világát akkor is magamban cipelem, amikor éppen nincs a kezemben. Ez a hozzáállásom már szerintem meglátszik a blogomon is: nem nagyon találkozni itt egy ideje olyan poszttal, ahol lehúzok egy könyvet. És nem, ez nem azért van, mert elvesztettem az ízlésem, és újabban minden tetszik, ami csak a kezembe akad, hanem egyszerűen azért, mert ami nem fog meg, azt simán félbehagyom, és nem érdekel tovább. Próbáltam ezekről a könyvekről is mesélni itt, de az az igazság, hogy én már a miért-is-hagytam-félbe posztok elején elfáradtam. Egyszerűen úgy érzem, hogy nincs türelmem még csak írni sem róluk.

S hogy mik azok az okok, amelyek miatt simán elvágom a könyvet a sarokba?
  •  A stílus. Ha ez nincs vagy érdektelen, akkor nehéz felkeltenie a kíváncsiságomat. Ha meg kisiskolás fogalmazás benyomását kelti, akkor már az első tíz oldal után abba is hagyom, nincs mese.
  • Hangulat. Ha csak szavak vannak a papíron mindenféle atmoszféra nélkül, akkor is nehezen tud megragadni a könyv. Néha vannak előzetes elvárásaim ezzel kapcsolatban, és ha azt nem váltja be, hát akkor szintén repül. Múltkor ilyen volt az Agatha Raisin sorozat első kötete. Vártam a kisvárosi hangulatot, de még 100 oldal után sem jött el számomra, csak amolyan művi leírásokat érzékeltem. Még nagy nehezen olvastam belőle tíz oldalt, aztán ment a levesbe.
  • Következetlenségek. Mindig sikerül totálisan felhúznom rajta magamat, ha idiótának néznek, mint olvasót. Néha nem kell itt nagy dologra gondolni, már egy fél mondatnyi is totálisan fel tud húzni. Egyszerűen úgy vagyok ezzel, hogyha valaki ír valamit és azt kiadják, ugyan vegyék már a fáradtságot, és figyeljenek oda a részletekre is.... Ah, például Edgar Wallace A különös grófnő című kisregénye tele volt ilyennel. Már 60 oldal után olyan idegállapotba kerültem tőlük, hogy jaj....
  • Papírmasé szereplők. Bár ez inkább csak a sokadik a listán, és inkább csak adalék. Szóval, ha csak a papírmasé szereplők a probléma, nem feltétlen hajítom azonnal a könyvet a sarokba - főleg ha az első három ponttal amúgy nincs probléma. De ha már az első három pont hibádzik, akkor ez lehet az utolsó csepp a pohárban.
  • Töltelékszövegek. Tudjátok, amikor olvastok oldalakat, és közben azt érzitek, hogy a szerkesztő nyomására passzírozta bele az író, hogy meglegyen a 200 vagy akárhányszáz oldal... Amikor semmi célja nincs, de tényleg totálisan semmi, és csak az izzadságszagot érzed ki belőle. Persze, ezt ne keverjük össze a leírásokkal vagy a belső monológokkal - mert nem, nem feltétlen ugyanazok. Az ilyen úgynevezett töltelékszövegeken tényleg érezni, hogy már maga az író is unta a megírásukat. Ilyen volt például A láthatatlan híd című opusz kb. 90%-a. Ha azt mostanában olvastam volna, biztos vagyok benne, hogy 30 oldal után elhajítottam volna jó messzire, hogy csak úgy csattant volna.
De persze, ezen kívül még előfordulnak olyan félbehagyások is, amikor tudom és érzem, hogy nem a könyvvel van a baj, hanem velem. Amikor egyszerűen csak annyi van, hogy most másra vágyom, de amúgy tudom, hogy egyébként tetszene. Ezeket a könyveket ilyenkor megjegyzem magamnak, és megvárom, hogy eljöjjön a mi pillanatunk.

A három évvel ezelőtti énem azt mondta volna, hogy "Szeretek olvasni." Ez a mondat azóta változott: Szeretek könyveket olvasni. És ebből a kijelentésemből nem engedek. Van egy mérce, amit ha az a bizonyos könyv nem ugrik meg, akkor csak időpocsékolásnak érzem. A szabadidőm pedig mostanában nagy kincs, és nem szeretem elvesztegetni.



Mások ugyanebben a témában: PuPilla, Miamona, Nima, Zenka, Ilweran, Bea, Szee, Andi, tigi, FFG, Judy, Bubu, Nita.

2015. április 5., vasárnap

Harcosok klubja

"Nézem, ahogy az Úristen egy bőrnoteszba jegyzetel, és azt mondom, óriási tévedés.
Nem vagyunk különlegesek.
De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem.
Egyszerűen vagyunk.
Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk."


Chuck Palahniuk regénye nem tudom, hogy mikor férkőzött be a tudatalattimba pontosan, hiszen a könyvből készült kultfilmet nem láttam, és igazából nem is nagyon voltam rá eddig kíváncsi. Hiába rajongott mindenki körülöttem és hallottam a meglepődő vagy felháborodó "temégeztnemláttad???" mondatokat  - minimum három kérdőjellel - , úgy éreztem, ez valahogy nem az én világom. Aztán egyszer csak fordult a kocka - még a mai napig nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy pontosan hogyan is -, de éreztem, hogy el akarom olvasni ezt a könyvet. Mert igen és mert csak.

Tök lusta vagyok most történetet írni, ezért csak a fülszöveget másolom be (már annak, aki nem ismerné a sztorit, és lusta beütni a Google-be.)
Szombat esténként névtelen átlagemberek, autószerelők, felszolgálók, irodai alkalmazottak gyűlnek össze egy külvárosi bárban, hogy záróra után az alagsor betonpadlóján könyörtelen ökölharcokat vívjanak egymással. A harcosok nem kötnek fogadásokat, nem hirdetnek győzteseket; a küzdelmek egyetlen célja, hogy visszanyerjék önbizalmukat, a hitet, hogy saját kezűleg irányíthatják a sorsukat. A zártkörű klub megalapítója és teljhatalmú vezére Tyler Durden, mozigépész, szappanügynök és anarchista messiás egy személyben, aki semmitől sem riad vissza, hogy fanatizálja az embereit. A klubtagok lassan tehetetlen bábokká válnak Durden ördögi játszmájában: egyre véresebb összecsapások követik egymást, míg egyikük megsejti a klub valódi célját.
De lehet, hogy már túl késő… 



A Harcosok klubja felforgató könyv - elég sok értelemben.  Megkérdőjelezi a fogyasztói kultúra szükségességét, górcső alá veszi az emberek szinte beteges vágyát, amely a reklámok és magazinok által elénk tárt - szinte totálisan felesleges - tárgyak birtoklására irányul. Talán észre sem vettük, de fogyasztói kultúra rabjai lettünk szépen, lassan: mindenből a legjobb, mindenből a legújabb kell. Már csak a tárgyak által élünk, aszerint definiáljuk magunkat. IPhone-okra, tabletekre, okos TV-kre veszünk fel hiteleket, ezekért dolgozunk; miközben a ruháinkra tetovált nagybetűs márkák neveibe burkolózva járunk-kelünk az utcán. Hát tényleg ezek lettünk? Valóban a márkák és tárgyaink foglyaivá váltunk? Palahniuk szerint abszolút. Ám nem csupán a fogyasztói kultúra ellen szól regényében, hanem úgy általánosságban a kultúra ellen, amely megfosztja az embert ősi mivoltától, a szükségszerű ösztön-éntől. Avantgard módon tiltakozik mindaz ellen, amit a kultúra képvisel az életünkben: Palahniuk számára semmi sem szent - legyen szó popularitásról vagy magasművészetről, ő mindent rombolni akar.

S újraépíteni akar-e? Az avantgard irányzat képviselői még a XX. század elején rombolásukkal tulajdonképpen egy új alapokról való kezdést próbáltak elérni. Rombolni és építeni akartak egyszerre. A több mint kilencven évvel később írott regényen, bár szerintem erősen érződik az avantgard irányzatok hatása, már inkább csak a rombolásig jut. Lehet, hogy röpke száz év alatt eljutottunk odáig, hogy felismerjük, a totális szabadsághoz, az ősi állapothoz visszajutni csak pusztítással lehet, és ha nem építünk köré újabb ketreceket. Palahniuk könyve igazi ösztönregény, amiben mindig ott munkál a tudatalatti kiszámíthatatlansága és ereje - ami bátran szétszaggatja, apró darabokra tépi a fogyasztói kultúra béklyóit. Hogy magánemberként mennyire értek vele egyet, természetesen már egy másik kérdés. Nyilván észrevehető, hogy a regény megírásának ideje óta még jobban a tárgyaink rabjaivá váltunk, csak úgy dőlnek mindenhonnan az agymosó reklámok, több fronton is támadva. S persze a világ elanyagiasodását sem nézem igazán jó szemmel - mondom ezt az alig három hónapos laptopomon pötyörészve... - , de hogy őszinte legyek engem a kultúra nélküli ösztönlény-lét sem vonz igazán. Még ha az tegyük fel, felszabadultabb is, de az akkor is már egy másik véglet lenne. Bár lehet, hogy a fogyasztói kultúra eme végletéből tényleg csak így lehetne szabadulni - vagy egyéni szintre lemenve elég lenne csupán megfelelői kritikai érzékkel kezelni az agymosást. A művészetek - mint a kultúra szerves részei - világlátást adnak, gondolkodásra sarkallnak, és én személy szerint ezekről nem tudnék lemondani. Ám itt persze, felötlik az a kérdés is, hogy a művészetek popularizálásával ez a jelenlegi kultúra nem pont ugyanúgy megfosztja őket ettől az erejüktől? Gondoljunk csak a Mona Lisára. Vajon hányan tudják, hogy ez a kép valaha micsoda mérföldkő volt a portréfestészetben? Mára csak egy unásig ismételgetett figura lett, úgynevezett popikon, akit megfosztottak szépségétől - ahogy erre anno Andy Warhol is rámutatott a "Harminc jobb, mint egy" című képével.

No, de lamentálásomból a regényre visszatérve: Palahniuk könyve nem csupán tartalmában felforgató, hanem szövegi szinten is. Fel-felbukkanó, ismétlődő mondatok, motívumok szövődnek bele az olykor szétszaggatott bekezdésekbe. Tyler nem csupán a fikció világában rombol, hanem a szövegben is: feltépi a sorokat, szinte beleégeti a szavakat. Mintha az ösztönén törne fel a szöveg mélyéről olykor-olykor, hogy aztán ismét alábukjon. Ezt a könyvet olvasva - utólagosan visszagondolva - zseniális élmény, és biztosan nem hagy hidegen. Egyszerűen bemászik az agyadba, és azt veszed észre, hogy hetek után is rágódsz magadban egy-egy kérdésén. Hogy újra elolvasnám-e? Nem biztos, de az tény, hogy tagadhatatlanul jó könyv ez. Sőt, bitang jó.

Bár mondjuk valljuk be, az eléggé ironikus, hogy egy olyan könyv lett ennyire hihetetlenül populáris és a fogyasztói kultúra egyik szerves része - jó, biztosan amúgy a film miatt - , amelyik épp ezek ellen szólal fel.

Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
Fight Club
Fordította: Varró Attila
Oldalszám: 232
Kiadó: Trubadúr Kiadó



2015. március 21., szombat

Bejelentkezem


Kicsit most eltűntem, mert az utóbbi egy hónapban összesűrűsödtek a dolgok. Volt itt tizenötórázás, 40 fokos - szűnni nem akaró - láz, rohangálás és az azt-se-tudom-hova-kapjam-a-fejem illetve majd-összeesek-a-fáradtságtól életérzés. Persze, azért ez idő alatt is olvastam, egyszerűen csak még nem jutottam oda, hogy írjak róluk. Reményeim szerint holnap vagy holnap után azért csak le tudok ülni a gép elé a totálisan összeszedett és mély értelmű gondolataimmal (remélem, az irónia átjött), és befejezhetem a piszkozataimat, amelyek némelyike már hetek óta várakozik. 



Amúgy offline időszakomban elolvastam Chuck Palahniuktól a Harcosok klubját (igen, igen: én is meglepődtem magamon), Alexandra Harris Virginia Woolf életrajzát, Lena Dunhamtől a Nem olyan csajt, és most jelenleg a Selyemhernyót olvasom tiszta pillanataimban.
Februárban elkapott a vásárlási láz könyvek terén, mert azt mondtam magamnak, hogy iszonyatosan megérdemlem. Igazából boldogsághormonokat akartam vinni a szervezetembe a februári szürkeségben - pech, hogy a csokikat nem nagyon szeretem. Olcsóbb lett volna. 
Amiket begyűjtöttem a februári napokban
  • Lakatos István: Óraverzum - mert a Dobozvárosért teljesen odáig meg vissza voltam. Nagyon kíváncsi vagyok erre a könyvére is, eddig csak jókat olvastam róla.
  • Ian McDonald: Síkvándor - nem tudom miért, de a sci-fi műfaj egyre inkább kezd érdekelni. Nem szerettem volna rögtön belecsapni a közepébe, így azt az átmeneti megoldást választottam, hogy egy ifjúsági sci-fit vettem fel a várólistámra. Remélem, a befogadóképességem határain belül lesz így.
  • Randall Munroe: Mi lenne, ha? - jajj, ez annyira nekem való könyv! Tele van csupa hipotetikus kérdésekkel, amikkel én szoktam a páromat idegesíteni, amikor elememben vagyok. Csakhogy Randall Munroe nem intéz el engem egy kurta válasszal vagy egy fájdalmas pillantással, hanem veszi a fáradságot és totálisan tudományosan megmagyarázza. Belelapoztam, beleszerettem.
  • Veronica Roth: A beavatott - tartottam tőle amúgy, de amikor beteg voltam, megnéztük a könyvből készült filmet, és érdekesnek tűnt a koncepció. Szóval, kíváncsi lettem rá könyvben is - nem tudom, mennyire volt jó választás, majd kiderül.
  • Robert Galbraith: A selyemhernyó - oké ezt gondolom, nem kell magyaráznom, miért is.
  • illetve egy Oxford Word Skills - Advanced nevű tankönyv, ami a szókincsbővítésre fekszik rá. Most úgy van, hogy ebből minden nap megcsinálok két leckét, mert ennyire szorgalmas vagyok. (igazából mert baromi drága volt, és megbeszéltem magammal, ha már ennyi pénzt kiadtam érte, akkor aztán tényleg használnom kell, és nem lustálkodom) Amúgy az Oxfordos kiadványok közül még tervben van egy Thesaurus is, de az aztán tényleg baromi drága, szóval arra még gyűjtögetek két hónapon keresztül.  
Szóval, láthatóan nem voltam én amúgy tétlen. Csak agyhalott. 
És még a vicces vevők is elkerültek most...

2015. február 21., szombat

Franny és Zooey


A Zabhegyezőt anno az állítólagos ideális életkorban, tizenhat évesen olvastam, de hogy őszinte legyek, nem igazán kapott el az életérzés, pedig bizonyos szempontok alapján akkoriban volt bennem egy kis Holden Cauldfield-beütés (ahogy gondolom, a legtöbb tinédzserben). De Salinger valahogy nem tudott közeljutni hozzám, leginkább olyan egynek elment típusú könyvnek tartottam - annak ellenére, hogy elolvasása előtt abban a hitben voltam, hogy majd heteken keresztül analizálhatom magamban. 

És itt vagyok, több mint tíz évvel később, most már a Franny és Zooey című regényével is a hátam mögött, és azt kell mondanom, hogy Salinger végre nálam is telibe talált. Nagyon is úgy tűnik, hogy nekünk mégis csak érnünk kellett egymáshoz. Ezt a regényt egyébként a Zabhegyező egyetemi változatának tartják, hiszen olyan problémákat fogalmaz meg, amelyek ezt a korosztályt foglalkoztatják mélypontjaikon. A történet két részletben jelent meg először a The New Yorker hasábjain (1955 és 1957-ben), és a Glass családról szóló hosszabb regényfolyam része lett volna - ám ez soha nem készült el, csupán ez a rövid - alig egy éjszaka alatt elolvasható -  kisregény maradt fenn, amit ma Franny és Zooey címen ismerünk.  

"Belebetegedtem abba, hogy nincs annyi merszem, hogy nulla merjek lenni."

A történet maga igazából egyszerű(nek tűnik elmesélve), és rém kevésnyi időintervallumot ölel fel. Az első részben Franny visszatér az egyetemről, hogy az enyhén nagyképű és egoista barátjával töltse a víkendet. Franny a vacsora alatt rövid időn belül idegösszeroppanást kap. A második részben megtudhatjuk, hogy Franny az idegösszeomlása után hazakerült. Zooey, a bátyja éppen fürdőt vesz, és édesanyja beront a fürdőszobába, és próbálja rávenni fiát, hogy beszéljen Franny fejével. Zooey nagy nehezen végül beadja derekát, és a regény legzseniálisabb része Franny és Zooey beszélgetése alatt bontakozik ki. 

Ami talán a legnagyobb problémám volt Salinger írásával, hogy azt az érzést keltette bennem, mintha csak úgy vetette volna oda a szavakat a papírra mindenféle szerkesztés vagy átgondolás nélkül. Egészen Franny és Zooey párbeszédéig azt hittem, hogy ebből semmi értelmes nem fog kisülni, csak hallgatom Franny életundorát, Zooey arrogáns és bunkó beszólogatásait mindenféle szűrő nélkül. Egy abszolúte szerkesztetlen gondolatfolyamnak tűnt ez az egész, amiben ugyan láttam olykor rációt, de hogy őszinte legyek, az olvasási időm legnagyobb részében azt vártam, hogy mikor lesz ennek vége. 

Viszont tudjátok, ahogy visszagondolok a könyvre, és amikor eszembe jut belőle egy-egy momentum, amit aztán továbbfűzök a gondolataimban, rájövök, hogy lehet hogy voltak benne felesleges részek, de közel sem annyi, mint amennyit olvasás közben gondoltam. Mert bár a szereplők sok mindent összehordanak addig a bizonyos beszélgetésig, mégis úgy érzem, hogy ezek a szószátyár alakok - a narrátorral az élen - , mégis biztos alapokon állnak, és nemcsak amolyan légből kapott figurák. 

"Nem tudom, mire jó egyáltalán, ha valaki olyan sokat tud és olyan értelmes és a többi, ha közben nem boldog az egésszel."

De az igazi tetőpont, amikor Salinger olvasás közben is végre megfogott magának, az Franny és Zooey beszélgetése volt az utolsó ötven oldalon. Szóba került az életundor, a kudarcoktól való félelem, az istenkeresés és az önmagunkba vetett hit is. Ez az ötven oldal olyan súlyos gondolatokkal volt teli, és némelyik szó szerint pofán csapott, de annyira, hogy még ma sem tértem tőlük teljesen magamhoz. Érzem, hogy kicsit megforgatott ez a könyv - mármint olyan jó értelemben véve. Szeretem azt, amikor egy író nem a cselekménnyel nyűgöz le, hanem a gondolataival; amikor napokig rágódhatok egy-egy jól eltalált mondaton, ami leginkább kifejezi az élethez való hozzáállásomat és az elkövetett ballépéseimet. Félre ne értsetek, ez nem afféle önsajnáltatós könyv, hanem annak pont az ellentéte: felráz, pofon vág, és azt üvölti a füledbe, hogy "térj már végre magadhoz". Salinger olyan gondolatokat fogalmazott meg, amikről nem is tudtam, hogy bennem vannak - s ettől a ráismeréstől volt igazán felemelő érzés olvasni ezt a könyvet.

J. D. Salinger: Franny és Zooey
Franny and Zooey
Fordította: Tandori Dezső
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám:  268

2015. február 19., csütörtök

Könyvesbolti morzsák

Az érzés, amikor már vagy félórája kutat három kolléga egy bizonyos könyv után, én pedig miután megtudom mit keresnek, lazán odasétálok a polchoz, és leveszem.


2015. február 11., szerda

Könyvesbolti morzsák

- Szia! Egy könyvet keresek, tudnátok segíteni?
- Persze! Mi a címe?
- Nos, sem a címét, sem az íróját nem tudom, csak azt hogy a címében van valami szám.
- ...?
- 1674 talán vagy ilyesmi.
- Az 1984-re gondolsz?
- Ja, igen! Arra!

(amúgy ő kivételesen aranyos volt, mert ő is nevetett utána. )

2015. február 9., hétfő

Trónok harca

Oké, érzem hogy biztosan sok emberben felötlik most az a kérdés, hogy vajon én egy barlangban élek netán? Ugyanis szentül hiszem, hogy valószínűleg én vagyok az utolsó ember e kerek földön, aki még nem olvasta a Trónok harcát, de méghozzá annyira nem, hogy még a sorozatot se néztem meg, és egyáltalán nem engedtem, hogy bárki, aki olvasta ezeket a könyveket, meséljen róluk. Úgy voltam vele, hogy megvárom a megfelelő időt, és majd mindenféle külső befolyás nélkül belekezdek a könyvekbe. Nos, ez majd' négy évbe és megszámlálhatatlan "ne mondj semmit róla, légyszi" - kezdetű litániámba telt, azt hiszem.

A Tűz és Jég Dala ciklus első kötete valahol beváltotta a hozzáfűzött reményeimet és valahol nem. Bevallom, olykor túlírtnak találtam, különösen a közepe fele, de mindenki megmondta nekem, hogy ezekben a könyvekben mindennek van célja, mert Martin mindent, de mindent számon tart. Csak várjam ki a végét. Persze, ettől függetlenül én is osztom azok véleményét, akik szerint ez tényleg egy nagyon eredeti történet, ahol az ember sohase tudhatja biztosan, hogy merre futnak ki végül a szálak.

Hogy mennyiben fantasy ez, nem tudom. Én az első kötet fényében úgy érzem, hogy inkább hasonlít ez egy intrikákkal teli lovagregényre, mint a klasszikus értelemben vett fantasy-ra. Ami abszolút nem hátrány szerintem, sőt. Egyszerűen lenyűgözött, hogy Martin mennyi agysejtjét mozgatta meg a cél érdekében, hogy végeredménynek egy igazán kigondolt, hihető indítékokkal teli, cseppet sem egyszerű történetet kapjunk. A sokszoros nézőpontváltást is jól oldotta meg, szinte nem is volt olyan szereplő, akit ne tudtam volna megkedvelni. (igen, tudom, öreg hiba :D ) Talán egy-egy mellékszereplőt nem nagyon tudok megérteni illetve megkedvelni, így például Cersei vagy Joffrey, továbbá Viserys se tartozott a kedvenceim közé. 

Nehéz ezt azonban úgy olvasni, hogy az ember ne keresse a lapok között az igazi hőst, vagyis az igazi főszereplőt. Talán túlságosan is hozzá vagyok szokva, hogy egy regénynek alapvetően egy maximum két főhőse van, és Martin könyve ennek a szokásnak eléggé ellentmond. Olvasás közben óhatatlanul is muszáj volt keresnem a szereplők között azt, aki(k)ről ez valójában szólhat; akinek a végzete jelentheti a könyvsorozat befejezését. Igazából halványibolyám sincs, hogy hogy fog folytatódni a történet, de én úgy érzem, hogy Havas Jon és Draenerys Targaryen sorsa itt a legmeghatározóbb; számomra talán ők azok, akik a klasszikus értelemben vett főszereplők fogalmát valamennyire lefedik ebben a monumentális regényciklusban. Ahogy látom őket a többi szereplők fényében, talán ők az egyetlenek, akiknek már itt az első részben világosan kirajzolódik a sorsuk, a végcéljuk, ahová el kell jutniuk. De persze, az is lehet, hogy totálisan tévedek.

Ha már a szereplőknél tartunk, azt hiszem, muszáj a kedvenceimről is nyilatkoznom, hiszen így hová lennének a kaján örvendezések. (Legalábbis akárhány ismerősöm miután megtudta, hogy a Trónok harcát olvasom épp, megkérdezték, hogy kik a kedvenceim, majd kaptam egy-két sajnálkozó pillantást :D ) Az első kötet fényében eddig magasan vezet a listában Havas Jon, akinek a személyisége talán a legjobban ki van bontva; ő az, akit a legközelebb tudott Martin vinni hozzám. Van benne valami klasszikus értelemben vett mesealak jelleg, amit nehéz megmagyarázni igazából, egyszerűen csak így érzem. Nem sokkal mögötte ott van még Arya is, aki véleményem szerint túl kevés fejezetet kapott a könyvben, pedig róla igazán szívesen olvastam. Tetszik a vadsága, és hogy lány létére mégsem hajlandó betölteni az elvárt hercegkisasszony szerepet, és nem az udvariaskodásban vagy a ráutaltságban bízik, hanem inkább kardot és tőrt ragadva igyekszik küzdeni a konvenciók ellen, és később mások ellen is...
Ja, és hát persze ott vannak még a rémfarkasok is, akik az abszolút szuperkedvenceim. Bár velük kapcsolatban sokat gondolkodtam azon, hogy ők vajon tényleg csak a véletlen folytán kerültek a Stark gyerekekhez vagy valóban az istenek küldték őket, mint ahogy Havas Jon mondta? Akárkit kérdeztem erről, nem volt hajlandó válaszolni nekem - vagy csak nem akart.

Amúgy ez a Martin által megcsillogtatott mitológia is elég érdekesnek tűnik, kár hogy szinte semmit nem kaptam még belőle itt az első kötetben. Mindenesetre nagyon érdekel ez a Falon túli világ, hogy ott mégis mi lehet, kik a Mások és miért bukkannak fel ismét? Áh, komolyan és még annyi minden van, ami érdekel ezzel kapcsolatban.

Mindent összevetve szerintem ez elég jó indítókötetre sikerült, amivel jól felvázolta a kezdeti állásokat, és lassan elindított a cselekményben egy lavinát, ami ki tudja, hova fog kifutni. Olykori túlírtsága ellenére mégis azt mondom, hogy ez egy nagyon dinamikus történet, ahol konkrétan tényleg nem lehet tudni, hogy vajon mi lesz Martin következő lépése a szereplőket tekintve. Egy kis pihenő után szerintem újra visszafogok térni ebbe a világba, mert mindenképpen szeretném tudni a folytatásokat!

George R. R. Martin: Trónok harca - Tűz és Jég Dala ciklus I. rész
Game of Thrones
Fordította: Pétersz Tamás
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 889

Related Posts with Thumbnails