Kilenc napig a trónon

Alison Weir: Lady Jane

kiolvastam: 2010. február 3.

Emlékszem, amikor kislány voltam valami ünnepnapokon adtak le egy filmet, ami egy nagyon fiatal lányról szólt, aki kilenc napon keresztül Anglia királynője volt. A film akkor teljesen megszédített, a főhősnőt pedig csodáltam, igaz mára kevés emlékképem van belőle, de annyit biztosan tudok, hogy tetszett.

Az évek távlatából még az általam olyannyira tisztelt főszereplő neve is kikopott az emlékeimből, míg nem egyszer Amadea blogján rátaláltam erre a könyvre, s akkor beugrott az egész, és tudtam hogy ez a könyv nem menekülhet tőlem. Nem is sikerült neki.

A könyvben, mint ugye a címe is sugallja, Lady Jane Grey élettörténetét olvashatjuk különböző nézőpontokból. Azt is mondhatnám, ahány szereplő, annyi elbeszélő. Így végülis mindenkinek a fejébe belekukkanthatunk, s így nem csak Jane-nel ismerkedhetünk meg, hanem az egész politikával és a különböző összetűzésekkel, s egyéb problémákkal.

Igazából nagyon olvastatja magát a könyv, de azt nem állítanám, hogy nem voltak problémáim. Először is kicsit hiányoltam azt a plusz dolgot az író stílusában, ami nem csak a történetet teszi érdekessé az olvasó szemében, hanem magáért a megfogalmazás szépségéért olvassuk. Ez szerintem hiányzott. Inkább csak úgy leírta a dolgokat, és kész. Többre nem igazán törekedett.

A másik dolog, amit problémának éreztem, hogy a szereplőket nem igazán igyekezett közelebb hozni az olvasókhoz. Mert rendben van, hogy az egy másik világ volt, másfajta értékrenddel, de szerintem ők is emberek voltak valahol. De a regényben ezt nem éreztem. Jane alakja olyan mitikus lett az egész műben, mint egy igazi szentnek. Én nem igazán hiszem például, hogy négyévesen úgy volt képes gondolkodni, mint egy felnőtt, érett nő. Akármennyire van kiművelve az a szegény kislány, attól még gyerek marad, gyermeki felfogással. Szerintem. És Jane elbeszéléseiben, ahogy haladtunk az idővel egyáltalán nem éreztem azt a fajta lelki és szellemi fejlődést, ami minden embernél megvan. Olyan volt, mintha már negyven éves fejjel született volna meg. Ez egy picit zavaró volt.

"Aki nem sír a végén, az kőszívű" -olvasható a könyv borítóján ez a kicsit hatásvadász felirat. Hát, én nem sírtam. No, nem azért mert nem sajnáltam szegény lányt, egyszerűen csak annyi, hogy az írónő tényleg nem hozta közel hozzám a szereplőit, és így nem volt a végén a várta várt katarzis.

Ami viszont a regény mellett szól a szememben: mindig sikerült fenntartania az érdeklődésemet, nem igazán volt jellemző, hogy ellankadt volna a figyelmem. Továbbá, tetszett az is, hogy bepillantást engedett a korabeli szokásokba, jobban megismertetett az angol történelemmel, és talán még a kor milliőjét is sikerült megteremtenie számomra.

Jane Grey az angol földeken "Nine Day Queen" néven ismert, aki a különböző politikai érdekek bábujaként egyszer csak az angol trónon találja magát, teszem hozzá, hogy akarata ellenére. A regény nem csak rövid uralkodási idejét dolgozza fel, hanem születésétől egészen haláláig végigkíséri főhőse életét, s így lehetséges válaszokat kaphatunk a miért?-ekre, amik esetleg már korábban felmerültek bennünk története hallatán.

Fülszöveg:

Nagy-Britannia történelmi időket él…

A Tudorok legbátrabb, legvonzóbb és leginkább megalázott hősnője, Lady Jane Grey veszedelmes korban született. A kislány hatalomvágytól fűtött apja számára tökéletes fegyver a hatalmi harcok színterén, míg anyja könyörtelenül irányítja a trón felé. Jane vallásháborúk és végzetes politikai játszmák között érik fiatal nővé. VIII. Henrik rokonaként sosem tudja levetkőzni a dinasztia múltját és bélyegét, és bár uralkodóként csupán pár pillanat adatott neki a történelem színpadán, személyes sorsa végtelenül megható és lélekemelő történet. Ereje, esze és őszintesége, példátlan önfeláldozása egy vérgőzös korszak kivételes személyiségéve avatták, akinek regényes életrajza valódi iroldalmi csemege.
Alison Weir a történelmi regények koronázatlan királynője. Lady Elizabeth című bestsellere nemrég a magyar olvasókat is meghódította.

Összegzés:
Még annyit mondanék, hogy a magyar kiadás borítója nem tetszik, (az angolé mint az általában lenni szokott, sokkal jobb), kicsit olyan férfi-látószögesnek tartom ezt a képet :-) A regény pedig igazából nem elégítette ki az elvárásaimat, habár hozzáteszem sosem olvastam még Alison Weir-től. Nem volt azért annyira rossz, sőt élvezetesnek találtam! A Tudor-korszak rajongóinak szerintem kötelező, és azoknak is ajánlom, akik szeretnének egy kis kikapcsolódást, vagy csak simán szeretik a történelmi regényeket. Az értékelésemben 6 pontot ért el!