2010. szeptember 20., hétfő

Az eltűnt idő nyomában


Michael Ende: MOMO

kiolvastam: 2010. szeptember 17.


Eddigi életem során saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az idő mennyire szubjektív, s hossza mennyire függ attól, hogy hogyan éli meg az ember azt. Emlékszem, gyerekkoromban nekem is rengeteg időm volt: egy-egy napra visszagondolva időtlennek, álomszerűnek tűnik minden. Bezzeg mostanában, sokszor van az, hogy kénytelen vagyok versenyt futni az idővel, s hiába próbálok minél több dolgot bezsúfolni a napomba, úgy érzem, hogy a huszonnégy óra nagyon kevés. Esténként mindig meglepve tapasztalom, hogy "jé, megint eltelt egy nap"... vagy egy hónap, vagy egy év. Olyan az egész, mint egy gyorsított felvétel, amit az ember csak nagyon ritkán tud megállítani, ha erre egyáltalán képes.

Álmodozó tinédzserkoromban még azon az állásponton voltam, hogy én bizony nem fogok beszállni a taposómalomba, hanem kényelmes életet fogok élni - s tessék, ma már fél lábbal mégis ott vagyok...

S engem pont ebben a pillanatban talált meg Momo! S mióta olvastam a történetét, egyre bizakodom, hogy egyszer visszaszerzi a gonosz szürke uraktól az én elveszett időmet is. Ugyanis ez a történet rólunk, folyton időhiányban szenvedő felnőttekről szól, akik a nap végén mindig rácsodálkoznak, hogy mennyi az idő, és milyen sok dolog vár még rájuk.


Mert ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek.

Momo egy nagyon furcsa kislány, aki egyedül él egy dél-európai város amfiteátrumában. Az emberek szívesen mennek hozzá különböző problémáikkal: hiszen Momo jelenlétében ihletet kapnak, vagy megtalálják a megoldást valamilyen problémájukra vagy elmúlik a haragjuk. Momo titka abban áll, hogy olyasmit tud, amire a legtöbb ember képtelen: meghallgatni másokat. Persze, most sokan mondhatják, hogy az nem is nagy kunszt, hallgatni mindenki tud - bár, megsúgom, hogy ez bizony nem így van. És különbség van hallgatás és hallgatás közt: nem mindegyik ilyen felszabadító hatású.

Mindenki békében él ebben a városban, jókedvűen végzik a munkájukat, boldogok a gyerekek is, és minden úgy jó, ahogy van. Ám egyszer különös, úgynevezett szürke urak jelennek meg, akik kihagyhatatlan ajánlatot kínálnak az embereknek: levezetik előttük, hogy mennyi felesleges dologra fecsérlik az idejüket, amit meg is spórolhatnának, s ezt elhelyeznék a szürke uraknál letétbe, s öregkorukra a dupláját kapnák vissza. A város lassan megváltozik: a fodrász már nem cseverészik el kedélyesen a vendégeivel, hanem "a minél több vendég, minél rövidebb idő alatt" a legfőbb célja; a város emberei, akik szerződést kötöttek a szürke urakkal, egyre inkább időhiányban szenvednek, s a korábbi vidám hangulatot felváltja az idegesség, az ingerlékenység és a letargia. S Momo elhatározza, hogy ez így nem mehet tovább: nyomába ered az elveszett idők rejtélyeinek...


Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő.
Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha egész örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában.
Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.

A történet egyszerűen varázslatos volt, s rengeteg igazságot mondott, nem csupán az időről, hanem magáról az életről, az igazán fontos dolgokról, a halálról, a gyerekekről, a játékról, s még egy csomó-csomó mindenről. S mielőtt még valaki megijedne, hogy ez valami közhelyekkel teli, világmegváltó, boldogságkeresős mester-tanítvány könyv, hát azt megnyugtatom, hogy erről szó sincs. Ende bácsi könyve gyermekien mesés, s idős emberhez méltóan bölcs, tele szimbólumokkal, költői nyelvezettel megírva. Annyi, de annyi mindent le lehetne írni ennek kapcsán, de az meghaladná a blogbejegyzés kereteit, és különben is szeretném, ha a könyvön keresztül jutnának el hozzátok ezek a csodálatos gondolatok, hogy mindenki nézzen a saját lelkébe, s értelmezze az olvasottakat.

Ez a rengeteg bölcs gondolat, s ez az aranyos kis történet teljesen levett a lábamról. Az értékelésemben 10 pontot ért el! Bár, annyit szeretnék megjegyezni, hogy ez bár gyerekkönyvként van beállítva, de én inkább egy ifjúsági címkére szavaznék, hiszen egy bizonyos érettség azért szükséges hozzá, hogy valaki maradéktalanul megértse ennek a könyvnek az üzenetét. Tetszett nagyon, s egy új kedvencet avattam!


Fülszöveg:


Momo története a fantázia világában játszódik, a Soha és a Sehol birodalmában, avagy a kitágított, időtlen jelenben. Nem királyfiak, tündérek és varázslók népesítik be ezt a birodalmat, helyszíne egy modern nagyváros, valahol Dél-Európában. De ha ezt a világot Momónak és barátainak a szemével látjuk, kiderül, hogy a mi korunk sem szegényebb csodákban és titkokban, mint a rég letűntek. Egy kísérteties társaság, a szürke urak csoportosulása hatalmába keríti az embereket, és arra ösztönzi őket, hogy takarékoskodjanak az idővel.De az idő maga az élet, és az élet a szívben lakozik. Minél inkább takarékoskodnak tehát az emberek vele, annál szegényebb, sivárabb és hidegebb lesz a jelenük, és annál idegenebbé válnak önmaguk számára is. A gyerekek szenvednek leginkább ettől a fogyatkozó szeretettől és életkedvtől. Tiltakozásukat azonban senki nem hallja meg.Amikor a szükség a legnagyobb, és úgy tűnik, a világ már végképp a szürke uraké. Hora mester, az Idő titokzatos ura közbelép, de szüksége van egy embergyerek segítségére. A világ megállt, és Momo, ennek a történetnek borzas kis hősnője egyedül veszi fel a harcot a szürkék seregével, semmi más nem segíti őt ebben, csak egy szál virág a kezében és egy teknősbéka a karjában. Csodálatos módon győznek ők hárman. Minden életidő visszatér tehát az emberekhez, akiktől azt csalással elorozták. A reménytelenül betegnek tűnő világ gyógyítható. Mese? Így is lehet nevezni, ha ezt a fogalmat úgy értjük, mint a romantikusok. Hiszen mindennapiság és álom játszanak át költői módon egymásba.De egyúttal a mai és a jövőbeli valóságunk kérdései is, amelyek sokszínű figurákban és sorsokban tükröződnek.Tehát olyasmi, mint a regény? Mondjuk hát így: meseregény.


Eredeti cím: Momo

Fordította: Kalász Márton

Oldalszám: 256 oldal

Eredeti ár: -

ISBN: 963 11 5070 4


Akik előttem olvasták:

miestas

Vélemények:

6 hozzászólás:

Brigitta írta...

Off: egy kis játék:
http://tessa.freeblog.hu/archives/2010/09/20/Asszociacios_jatek/

Zenka írta...

Hú de jó lehet ez a könyv, nagyon várom, hogy olvashassam.

Heloise írta...

Igazi lélekmelengető könyvecske, szóval bátran ajánlom Neked! Tényleg, varázslatos történet :-)

PuPilla írta...

Kedvcsináló bejegyzés! :)
Nagyon jó amiket írtál, és nagyon passzolnak az illusztrációk meg az idézetek is :)

Kíváncsi vagyok Momora és az eltűnt időre :)

Heloise írta...

Jaj, köszönöm szépen! Örülök, ha kedvet csináltam ehhez a könyvhöz - bár, miután elolvastam a könyvet és leültem megírni a posztot, tökre úgy éreztem, hogy nem tudok róla írni... vagyis, hogy képtelen vagyok leírni mindazt, amit akkor gondoltam és éreztem, miközben olvastam- és amikor visszaolvastam a bejegyzést, akkor nem éreztem jónak egyáltalán. De örülök, hogy kíváncsivá tettelek Momoval kapcs.! Hidd el, megéri elolvasni: csodálatos!

Spectator írta...

Örömmel értesítelek, hogy blogodat Kreatív blogger-díjjal tüntettük ki.
Lépj A napok tükrére, s ott olvashatod a továbbiakat.

Related Posts with Thumbnails