2010. november 5., péntek

Éljünk, Lesbia!


Catullus összes költeménye

kiolvastam: 2010. november 5.

Még gimnáziumban ismerkedtem meg Catullus nevével, aki megénekelte, hogy képes egyszerre gyűlölni és szeretni. S tanárnőnk hiába zengedezett ódákat erről, hogy ez milyen nagy dolog, hogy ezt a kettős érzést felismerte és leírta, engem mégse tudott hatalmába keríteni. Untam ezeket az órákat, mert a verseket is untam.

Aztán még elsőéves egyetemistaként felvettem egy római irodalommal foglalkozó szemináriumot, s máris másként tekintettem a régiekre. Képes lettem átérezni a régiek nagyszerűségét, talán azért, mert én is érettebb lettem. Be is szereztem egy Catullus kötetet, amire tegnap portörlés közben rábukkantam, s gondoltam, épp csak beleolvasok, de aztán ott ragadtam, képtelen voltam letenni a kezemből. Catullust most még inkább élveztem olvasni, mint ezelőtt bármikor.

A költőről egyébként nem sokat lehet tudni, születésének és halálozásának a dátumát csak valószínűsíthetjük, s életéről az irodalomtudósok sem tudnak többet, mint amennyit versei elárulnak. Szíve hölgye, Clodia, egy konzul felesége volt, akinek nevét ma Lesbiaként ismeri a világ, s a gimnáziumi tananyagnak hála, mindenki tudja, hogy volt egy madárkája. Bár, azt a verset még mindig nem szeretem. Catullus költeményei egyébként nem voltak nagyon divatosak az ókorban, talán ez a féltékeny Horatius barátunknak tudható be, aki szántszándékkal árnyékba borította Catullus életművét, ami hajszál híján elveszett: egyetlen középkori kódex, nevezetesen a veronai, őrizte csak a jelen számára az Összes költeményeket. S mikor ez újra napvilágra került, Catullus ismét hódító útjára indult, most már jóval sikeresebben, mint korábban. Így valóra vált a költő kívánsága, melyet a kötet nyitó versében fogalmaz meg:

E kis kötet tiéd hát,
bármi bármit is ér. S te add, kegyes szűz,
hogy több századot is megérjen egynél!


Hát, megért. Sokkal többet. De hogy miért is jó Catullust olvasni? Hát, higgyétek el, hogy nem a gimnáziumban tanult versei miatt! Catullus egy hihetetlenül vicces, csipkelődő költő volt, aki mindig megmondta mindenkinek a magáét, s meglepő módon, sokszor egészen obszcénan.Csúnyábban káromkodott olykor, mint egy kocsis, s olyan szerkezeteket használt, hogy még a mai napig is nagyokat kacaghatunk rajta. Kifiguráz költőket, ismerősöket, lehordja kritikusait vagy azokat, akik meglopták vagy csak próbálták.


Borzadalmas e könyv, az istenekre!
s ezt küldted, csak azért Catullusodnak,
hogy meghaljon, amint kezébe kapja,
Saturnalia ünnepén, e legszebb
ünnepen! De megállj ravasz! ha virrad,
vásárolni futok, s a könyveseknek
polcáról csupa Caesiust, Aquinust,
Suffenust szedek össze, mind e mérget
elküldöm neked: ezt kapod, lakolj meg!


Azt hiszem ilyen versekkel lehet közelebb hozni igazán a mai emberekhez a történelmet. Mert persze, tanulunk róluk ezt-azt, de az ehhez hasonló versekből világlik ki számunkra az, hogy mennyire valóságosak voltak a régi kor emberei: mennyire hasonlítottak ránk! Ők is irigykedtek, bosszút esküdtek, viccelődtek, piszkálták egymást stb. Az ilyen dolgokból, s nem az évszámokból, csatákból, társadalmi felépítésből, lehet tudni, hogy ők igazán éltek és lélegeztek. Mert, persze a történelmi regények is közelebb hozzák hozzánk az elmúlt időket, de azokat is csak egy mai kor embere írta. Ezek a versek, eposzok, drámák pedig egyenesen abból a letűnt világból hallatják hangjukat. S ezt felfedezni, szerintem csodálatos!


Üdvözlégy, te leány, te nem kis orrú,
nem szép lábu, nem éjsötét szemű, sem
hosszú ujju, se nyáltalan pofáju,
sem jeles csevegő, a formiaei
koldus úr szeretője. Hát terólad
a provincia azt regéli, szép vagy?
Ó, szellemtelen és bolond e század!


Természetesen, a nők is, különösen az örömlányok is terítékre kerülnek verseiben, a fentihez hasonló illetve ennél durvább hangvételben. Catullus verseire jellemző, hogy sohasem a szóban forgó személyt akarja olvasóival meggyűlöltetni, hiszen legtöbbször még csak meg se tudjuk a nevét annak az utált személynek. Ő , vagyis Catullus csupán kiengedi a dühét: s ez a düh jelenik meg a verseiben, ennek enged szabad folyást. De azért ne higgyük, hogy az összes költeménye csak dühös fröcsögésből és utálkozásból áll: versek szólnak még a borról, az örömről, az idegen tájakra vágyódásról. Catullus ezeket is olyan természetességgel írja meg, hogy az olvasó nem érzi azt, hogy valami költői pózról lenne szó. Természetesek, ám ettől még nem kevésbé csodálatosak:


Lelkem már remeg, úgy akar bolyongni,
lábam már bizsereg vidám erdőben.
Édes társaim, ég tivéletek, kik
együtt kéltetek egykor íly nagy útra,
s más-más út vezet ím hazánkba vissza.


S hát, persze a szerelem is szóba kerül Lesbia kapcsán, akinek szépségét fennen hirdeti híres Lesbia-ciklusa. Vannak köztük elég sablonos versek is, ezt nem tagadom, amik nem igazán képesek megragadni az olvasó figyelmét. De egy-két verse viszont annyira jól sikerült, hogy még manapság is képes megdobogtatni a szíveket. Az én kedvencem az LI. vers, ami a világirodalom egyik legeslegszebb szerelmes verse:


Úgy tűnik nékem, hogy az istenekkel
egy s ha nem bűn kimondani: náluk is több
annál, ki szemben ül véled, egyre lát és
hallja hangod,

hallja édes szép nevetésed: ettől
én szegény, elbágyadok: egyszer is ha
rádtekintek, Lesbia, nincs egy árva
hang sem a számon,

béna lesz nyelvem, puha tűz szalad le
testemen, belső zavaros zenétől
cseng fülem nyomban, s a szememre kettős
éjszaka száll le.


Hát, nem gyönyörű? Olvassatok, Ti is Catullust!

Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Vélemények:

3 hozzászólás:

Andiamo írta...

nekem eredetiben is megvolt, és ajánlom Martialis epigrammáit, ő még inkább csipkelődő epigrammákat írt! :)

Heloise írta...

Ó, köszönöm a tippet, olvasni is fogok tőle :-)

Ani írta...

Egy kis játékra hívlak, ha elfogadod: http://konyvekhangja.blogspot.com/2010/11/jateeek.html

Related Posts with Thumbnails