2010. január 27., szerda

Egy lowoodi árva története


Charlotte Bronte: Jane Eyre

kiolvastam: 2010. január 25.

Jane Eyre története már a maga korában is igen nagy népszerűségnek örvendett, egy igazi bestsellerré nőtte ki magát, olyannyira hogy még maga az angol királynő is nagy rajongója lett. Charlotte úszott a dicsfényben, s úszik azóta is: emberek millióit hódította meg a lowoodi árva története, amely példát ad az embereknek bátorságból és tartásból egyaránt.

A regény középpontjában maga az elbeszélő, azaz Jane áll, aki az évek távolából jegyzi le történetét: megismerteti velünk, olvasókkal az idegen családba való bekerülés borzalmait, milyen úgy élni, hogy nem látnak otthon szívesen. Aztán ízelítőt kaphatunk a nevelőintézet borzalmaiból, embertelen környezetéből. Az itt történt borzalmakat Charlotte valós forrásból merítette: édesapja Charlotte -ot és testvéreit beíratta egy, a szegény lelkészek lányai számára létrejött iskolába, melynek a vezetője egy bizonyos Wilson tiszteletes volt. Ott is igyekeztek a lányokat a szegény életre felkészíteni, habár a korabeliek szerint Charlotte a regényében sokat szépített a módszereken. Az bizony ennél is keményebb volt és embert próbálóbb... Mikor felütötte a fejét a tífusz, sokáig nem is akarták elhinni, hogy a leányok tényleg megbetegedtek, azt hitték csak lustálkodnak. És mire felismerték a dolog súlyosságát, az egész iskolát be kellett záratni, s a tanulókat hazaküldeni. Ebben a betegségben hunyt el Charlotte két nővére is.

Jane Eyre is egy fontos személyt vesztett el a nevelőintézetben, még hozzá Helen Burnst -öt. Ő az a lány, akinek a gondolatait nem csak Jane csodálja, hanem az olvasó is: mennyivel másabb lenne a világ, ha mindenki Helen tanácsait követné! Mikor olvastam ezeket az oldalakat sokszor megálltam és jól megrágtam magamban, de rájöttem képtelen lennék ezeket követni, nem vagyok én annyira jó. De ennek ellenére, vagy talán éppen ezért ez a pár fejezet lett az egyik kedvencem a könyvből, s Helen Burnst alakját rögtön a szívembe zártam, s az utolsó jelenetét pedig alaposan megkönnyeztem.

A másik szereplő, akit most már a kedvenceim között tartok számon az nem más, mint Mr. Rochester. Róla teljesen Byron személye ugrott be: ez a világjáró, borús hangulatú ember megfestése folyton őt jutotta eszembe. Élvezettel olvastam hogy mennyit ármánykodott, csak hogy kiugrassza a nyulat a bokorból: azaz végre Jane is kimutassa iránta az érzelmeit. Igazi taktikus veszett el ebben az emberben, én mondom (na, meg persze Zenka is :-) )! És a végére kicsit fordult a kocka: a kapcsolatban Jane lett inkább a dominánsfél, hiszen ő lett a mankója, a szeme és a szíve is.

Jane függetlenségében a mai szemlélő számára nincsen semmi különös, de akkoriban szerintem meglepődést válthatott ki az emberekből. Ő egy igazi újrakezdő alkat, aki sokszor kerül ugyan a padlóra de mindig talpra áll, s ugyanolyan erővel elölről kezdi az életét. Szépségének hiánya többször is hangsúlyozva van a regény során, de az olvasó, aki beletekint Jane lelkébe, egyáltalán nem "látja" csúnyácskának: épp ellenkezőleg! S én például mindig megütköztem azokon a mondatokon, amikor a szereplők nyilatkoztak külsejéről: ahogy az ember egyre jobban megismerte őt, megszépült a szemében. Persze nem a konkrét kinézet, hanem az az összhatás, ahogy az ember csak akkor láthatja a másikat, ha ismeri a belső tulajdonságait is: így a látszólagos világszépe ronda banyává válhat, s a csúnyácska lány pedig szépséges hercegnővé.

Minden karakternek megvan az a vezető eszméje, amely uralkodik a viselkedésén, megmagyarázza tetteit, s persze ha az eszme rossz, akkor a karakter viselkedése sem helyénvaló. De igazából én abszolút meg vagyok elégedve a szereplőkkel, engem nem zavart az ilyesmi, egyedül talán St. John karaktere volt egy kissé túl irracionális, elrugaszkodottabb a többinél, de még megbocsájtható.

Összegzés:
Egy remek történet, de sajnos nem a legjobb időpontban. Valahogy még mindig a Hász Róbert regényének a hatása alatt voltam, nehezen tudtam emiatt belerázódni a stílusába, és magába a történetbe. De pedig tudom, hogy ha nem így lett volna, akkor eszméletlenül tetszene. Néhol egy kicsit túlírottnak éreztem, de lehet hogy ez is Hász számlájára írható. Majd legközelebbi olvasásnál kiderül, mert bizony tervbe van véve. Az értékelésemben 7 pontot kapott.

2010. január 22., péntek

Csaba királyfi csillagösvénye


Hász Róbert: A künde

kiolvastam: 2010. január 18.

A romantika korában az emberek egyre a múlt felé kezdtek fordulni, érdeklődni kezdtek gyökereik felől, s az irodalom egyik nagy célkitűzése lett az eredetmítoszok megírása. Magyarországon is számos könyv keletkezett ilyen témában: úgy mint Arany János Csaba-trilógiája, vagy Vörösmarty Mihály Zalán futása. S most nem régen napvilágot látott Hász Róbert A künde című regénye, mely szintén hasonló témát dolgoz fel, mint elődei: mindannyian hallottunk Csaba királyfi legendájáról (az angol Arthur mítoszhoz hasonló), akit a székelyek még ma is várnak, s hiszik, hogy egyszer eljő, s megszabadítja őket a sok szenvedéstől, s ismét naggyá teszi ezt a népet. Nos az ő, homályba vesző lehetséges életét dolgozza fel Hász Róbert ebben a regényében, de szó van még itt a kereszténység -pogányság szembenállásáról, s a kettő közötti választásról. A magyarok e két világ határán vannak, s nem tudnak megegyezni, merre lépjenek: vagy csatlakoznak valamelyik egyházhoz és elvetik múltjukat, vagy fogják magukat és visszamennek a már csak őseik regéiben levő Kelethonba, ahol az igazi otthonuk van.

Kissé fenntartással vettem a kezembe a könyvet, főleg hogy posztmodern regényként hallottam róla korábban. Valahogy ez az irányzat nagyon távol áll tőlem, mivel sokszor az olvashatóság rovására megy. De már az első oldalakon látszott, hogy ez nem az a fajta modern regény, amitől az ember arcán megjelenik a teljes értetlenség, és végül jó messzire hajítja magától a könyvet, hogy csak úgy csattanjon. Hász Róbert regénye mindenféle posztmodernnek kikiáltott híre ellenére nagyon is olvasmányos és lebilincselő. Egy interjúban meg is jegyzi: „Kinek írna másnak az ember, ha nem az olvasóknak? Sohasem csináltam belőle titkot, hogy mindig is az olvasmányosságra törekedtem. Nem szeretnék olyan prózát írni, amilyet jómagam sem olvasnék szívesen. Számomra szövegirodalmat művelni olyan, mint hangszigetelt szobában egyedül muzsikálni. Meg hát szégyellném is írónak nevezni magamat, közben meg nem tudok egy történetet elmondani. Ez nekem egy eszméletlenül szimpatikus hozzáállás volt, és szerintem sok mai író tanulhatna tőle.

A regény elejéről nekem rögtön Umberto Eco A rózsa neve című regénye ugrott be: itt is szerzetesek álltak a középpontban, és megvolt a mester-tanítvány viszony. De aztán ahogy haladtunk előre a történetben, ez az Eco-s vonulat valahogy eltűnt, és egy olyan regény bontakozott ki a szemem előtt, ami nem hasonlítható egyik általam olvasott korábbi regényhez se. Mindig amikor a kezembe vettem, tudtam, hogy a külvilág most meg fog szűnni számomra egy jó ideig, és nem lesz emberfia aki ebből a csodálatos világból ki tudna rángatni. Olyan gyorsan haladtam az olvasásával, hogy magam is meglepődtem, lévén hogy nem egy száz oldalas regényről van szó. És az a ritkán tapasztalt érzés kerített a hatalmába, hogy szabályosan sajnáltam, hogy vége lesz. Egyszerűen nem akartam elfogadni, s vártam hátha az éjszaka alatt, vagy amíg nincs a kezembe a lapok valahogy elkezdenek osztódni, és megtöltik magukat Hász Róbert csodálatos írásával. De sajnálattal kell közölnöm, hogy nem történt ilyesmi. Szóval, ti se reménykedjetek ebben.

Ahogy olvassuk a krónika és Stephanus elbeszélését, rájövünk, hogy a történelem hányféleképpen mesélhető el, s ebből amit megbízható forrásnak ítélünk manapság, nem biztos hogy valóban az. Hász Róbert szerencsés témaválasztása miatt jó nagy adag írói szabadsággal rendelkezhetett, hiszen ebből a korszakból nem igazán maradtak fent feljegyzések, s a történészek körében is rengeteg a találgatás. Persze, azért Hász nem ír könyvében semmi olyasmit, ami a szakértők számára elfogadhatatlan lenne, hiszen csak a történelem üres foltjait tölti ki a fantáziájával, s ez pedig szerintem sose volt tilos.

Ha van egy icipici történelmi tudásunk, a végével úgy is tisztában vagyunk. Tudjuk, hogy melyik oldal fog győztesen kikerülni, s kinek a próbálkozásai vesznek majd el. De itt nem is ez a lényeg! Hanem a hogyan? kérdésre a válasz. S ez, szerintem sokkal érdekesebb, izgalmasabb, meglepetésekben gazdag.

Fülszöveg:

Kr. u. a X. század derekán egy Sankt Gallen-i szerzetes, Pannóniai Stephanus veszélyes politikai küldetést kap: a civilizált világ határát átlépve kell elvinnie János pápa üzenetét a barbár magyarok földjére, szövetséget ajánlva a türkök fejedelmének Ottó császár ellen. Pannóniai Stephanus, aki gyermekként került a kolostorba és származását homály fedi, a kolostor apátjától egy madarat ábrázoló melldíszt kap az útra. A szerzetesi csuha alatt lapuló madárdísz azonban nem várt irányt ad a történéseknek: a magyarok a hozzájuk érkező küldöttben Csaba-urat, a honfoglaló törzsek hajdani szakrális fejedelmének, a megölt Kurszán-kündének elveszett fiát vélik felfedezni. Az augsburgi vereséget kiheverni nem tudó, széthulló törzsszövetség néhány tagjában új remény éled a kettős fejedelemség visszaállítására. Hász Róbert regényében fikció párosul lenyűgöző történelmi tudással. Három elbeszélői szinten, három párhuzamos forrásból követhetjük Stephanus történetét, melyek nem csak eltérőek, hanem sokszor szöges ellentétben állnak egymással. Hász leleményesen ötvözi regényíró klasszikusaink legnemesebb hagyományait a modern próza elbeszélői eljárásaival.

Összegzés:

Most jelenleg úgy vagyok vele, hogy örülök, hogy belefogtam a kortárs magyar irodalom projectbe. Úgy néz ki, ez jó kis szilveszteri fogadalom volt :-) Tényleg, kevés regény van, ami ennyire megérint, és ennyire magához vonz! Nem bántam meg, hogy végül a kezembe vettem, sőt egyenesen rajongásig beleszerettem ebbe a könyvbe. Bátran ajánlom mindenkinek, de főleg azoknak, akik szeretik a történelmi regényeket, vagy csak szeretnének egy jó kortárs magyar írótól olvasni!Az értékelésemben 10 pontot ért el!





2010. január 18., hétfő

Nem elég jónak lenni...


Kurt Vonnegut: Éj anyánk

kiolvastam: 2010. január 15.


Mi mindenre képes a háború? Azt hiszem erre a kérdésre a válasz még sokaknak az emlékezetében él, s néha egy-egy történet erejéig mi is bele tudjuk képzelni magunkat ebbe a szörnyűségbe: milyen lehetett éjszakánként a bombázásokat hallgatni, vagy egy félig leszakadt szoba ajtaján benézni, fejadagra venni az ételt, vagy egy rettegett levelet kapni a frontról amiben értesítenek egy közeli hozzátartozónk elvesztéséről...

S hallunk sok-sok gonoszságról, amit társaink követtek el mások ellen, sokszor emberi mivoltukat meghazudtolva. Ám belegondoltunk-e valaha is, hogy a háború alatt bizony felborul a megszokott rend és így az ember értékrendje is: ott nem azok a szabályok érvényesek, mint manapság. Aki túl akarta élni, annak bizony küzdenie kellett érte. S ennek a küzdésnek annál kegyetlenebbnek kellett lennie, mennél jobban elvadult a világ.

Vonnegut könyvének a középpontjában is egy olyan figura áll, aki a második világháború alatt két teljesen ellentétes szerepet játszott: egyfelől a nácik nagyon fontos propagandistája volt: mint a könyvből kiderül rengeteg ideológiai eszme az ő fejéből pattant ki, s lelkesen buzdította hallgatóságát a zsidó gyűlöletre. Ám emellett az amerikai kémrendszer beépített tagja volt, aki rádióadásain keresztül különféle kódjelek segítségével üzeneteket közvetített a szövetségesek felé. Hogy lehet két, egymással szemben álló szerepet tökéletesen összehangolni? Csakis valamiféle tudathasadással, amivel minden valamire való kémnek rendelkeznie kell, hogy magában valóban külön tudja választani e kettőt, s így lehetősége van rá, hogy az eljátszott szerepét lassan maga is igaznak gondolja.

S vajon aki ennyi gonosztettet végrehajtott, még ha szavakkal is és saját bevallása szerint nem őszintén, valóban csak a jó érdekében tette? Valóban megbocsátható bűnöket követett el a titkos információkért cserébe? Vagy egy másik oldalról vizsgálva a kérdést: lehet-e gonosznak nevezni azt, aki csak túl akarta élni biztonságban azokat az időket?

Hiszen a háború sok mindent kihozhat az emberekből: ott van például annak a zsidónak a története, aki nem akart munkatáborba vonulni, így inkább meghamisította az iratait és beállt SS-katonának... mindezt azért hogy életben maradjon. Vonnegut válasza a fentebb említett kérdésekre már az előszóban olvasható, miszerint nem elég jónak lenni, annak is kell látszani, hogy valóban az legyél.

A regényben ennek az egésznek az utóhatásaként a szereplőkön leginkább a fásultság, a mindenbe beletörődés, az érdektelenség vesz erőt. Ennyi szörnyűség és hazugság után már nem tudnak úgy élni ahogy ezelőtt: kiveszett belőlük az élet. Elszívta tőlük ez az öt hosszú év. Vonnegut főhősének csak a feleségével alkotott „kétszemélyes birodalma” hozhatta meg számára az oltalmat a mindennapok borzalma ellen, s amikor a háború ezt is elveszi tőle, akkor ő is belezuhan a világ fásultságába. Már semmi se számít ezután.


Vonnegut a totalitárius eszméknek a fonákságaira is rámutat művében, még pedig az Amerikában élő kis neonáci csoportosulás ellentmondásaival: azt hirdetik, hogy a zsidók, a katolikusok és a négerek az állam meggyengítésén fáradoznak, miközben ebben a neonáci kompániában egy katolikus pap illetve egy néger, vagyis a Fekete Führer is helyet kap. Vonnegut a következőképpen magyarázza meg, hogy ez a két ellentétes dolog hogy férhet össze egymás mellett:

„A klasszikus totalitárius elmében az a kétségbeejtő, hogy hiába sérültek a fogaskerekek, mindegyiknek a kerületén van olyan ív, ahol minden fog tökéletes, ahol minden simán gördül[...] A hiányzó fogak az egyszerű, nyilvánvaló igazságok, azok az igazságok, amelyek legtöbbször még egy tízéves gyermeknek is elérhetőek és érthetőek. A fogaskerék fogainak szándékos lereszelése, bizonyos információk szándékos kirekesztése...”

Azt hiszem még oldalakon keresztül lehetne ecsetelni Vonnegut könyvének kérdéseit, és az arra adott lehetséges válaszait, hiszen egy nagyon összetett művel van dolgunk. A fülszöveg által beharangozott fekete humort nem igazán találtam meg a könyvben, de lehet hogy csak az én humorérzékem ilyen csalóka...

Fülszöveg:
Howard W. Champbell Jr. hírhedett amerikai náci, Hitler propagandagépezetének fontos beosztású munkatársa. És az USA németországi titkos ügynöke. Rádióműsora a legrosszabb fajta háborús uszítás, népirtásra való buzdítás. És persze nélkülözhetetlen információforrás az amerikai hírszerzés és hadvezetés számára. Így azután Howard W. Campbell Jr. meg sem próbál eligazodni és dönteni az emberi lét legnagyobb kérdéseiben. Vonnegut vérfagyasztó humora ezúttal a feketénél is sötétebb.

Summa sumarum:

Első Vonnegut regényem volt, és azt kell mondjam, az író valóban megérdemli a jó hírét az olvasói berkekben, mert nagyon jól ír, könnyen emészthető, mégis elgondolkodtató. Korhatárra való tekintet nélkül, mindenkinek bátran ajánlom! Az értékelésemben 8 pontot ért el!

2010. január 14., csütörtök

Drága Nyakigláb Apó!


Jean Webster: Nyakigláb apó

kiolvastam: 2010. január 13.

Nagyon szeretem az ifjúsági regényeket, különösen a régi pöttyös könyveket. Ezekben megvan az a báj, ami meghatározó és kedves olvasmánnyá teheti egy kislány vagy egy kamaszlány számára. Valahogy manapság eltávolodtak ettől a vonaltól, másfajta történetek dívnak: kiveszett belőlük a bájosság. Persze, nem siránkozom ezen, hiszen a világunk is gyökeresen kifordult magából mindössze néhány évtized alatt, s az emberek, köztük a gyerekek és a kamaszok igényei is megváltoztak. Így van ez, s ebbe bizony bele kell törődni!

De azért néha jó elővenni a régi könyveket, s jó érzés a kezünkbe fogni egy olyan művet, ami már lassan száz év leányait szórakoztatta! Bizony, bizony: Jean Webster műve 1912-ben jelent meg, s habár nem ez volt az első műve, de ma már méltán mondhatjuk hogy nevét ezzel a könyvével és ennek második részével (Kedves Ellenségem!) írta be nevét a szórakoztató irodalom történetébe, s számos kislány illetve nő szívébe is.

Ugyanis egy igazi lányregénnyel van dolgunk: nincs benne akció, illetve bármi olyasmi, amit egy fiú vagy férfi elvárna egy regénytől. Ez kizárólag a gyengébbik nem könyve! Egy bájos történet egy árva kislányról, akit egy nap egy titokzatos idegen a pártfogásába vesz, s elvállalja, hogy fizeti a taníttatását az egyetemen, cserébe annyit kér, hogy minden hónapban számoljon be tanulmányi előmeneteléről, de válaszlevelet ne várjon. Judy hirtelen egy olyan környezetbe csöppen, ami merőben eltér az árvaházban megszokott nélkülözéstől: ezentúl nem kell megosztania szobáját tizenakárhány gyerekkel, nem kell használt ruhákat hordania, s figyelmét teljes egészében a tanulásnak szentelheti, hogy aztán egy nap igazi íróvá válhasson.

Az egész könyv, az első fejezet kivételével Judy leveleiből áll, amiket a titokzatos idegen számára küldözget. Webster szerintem nagyon jól oldotta meg ezt, hiszen Judy levelei sokszor tanúskodnak a hangulatáról, Nyakigláb Apóhoz való viszonyulásáról, mert egyre nehezebben viseli el a válasz nélküliséget: hiszen valljuk be igen nehéz úgy levelezni valakivel, hogy sosem kapunk tőle választ, maximum a titkárán keresztül egy rövid utasítást.

Judy, ahogy a levelekből kiderül, egy igazán életteli, kreatív, értelmes, szeretni való lány, aki egyre jobban igyekszik beilleszkedni ebbe a számára merőben új környezetbe, s közben Nyakigláb Apónak tett ígéretét is szeretné beváltani. A kezdeti nehézségek után képes túljutni az akadályokon és a kis árva az egyetem mintadiákjává válik, s egyre jobb úton halad az íróvá váláshoz. Nagyon tetszettek a leveleiben azok a mozzanatok, amelyek a levélírásra mint folyamatra vonatkoztak: például a tintapacákra panaszkodás, a rajzok, a félbemaradt levelek meg hasonlók. Hiszen ezzel Webster tökéletes megteremti az olvasójában azt az illúziót, hogy egy igazán és valóban megírt levelet olvasunk. Szeretem az ilyen gondosan kigondolt fikciókat! És tetszett az is, hogy ahogy haladtunk előre az időben, s Judy egyre felnőttebbé vált, a leveleinek témái is úgy komolyodtak.

S azt hiszem Nyakigláb Apó jól választotta meg a módot, hogy megismerkedjen védenceivel: a levélírásnál szerintem nincs jobb módszer, hogy valaki lelkébe belelássunk. Hiszen találkozások alkalmával az ember felvehet álarcokat: ki direkt, ki nem, s valódi gondolatai legtöbbször rejtve maradnak a beszélgetések alkalmával. De a levélben, ahol ott áll előtted a kitöltésre váró üres papír, s ezt neked kell megtöltened, akkor bizony az ember kénytelen megmutatni valamit magából: mi foglalkoztatja, mit gondol stb. Azt hiszem ezt az állításomat a regény vége igazolja a legjobban.

Fülszöveg:

Judy Abbottnak mindig veszedelmesen élénk volt a képzelőtehetsége, de bármily merész volt is, az árvaházon kívülre, igazi családi otthonba nem tudta elrepíteni. A kifürkészhetetlen sors azonban kegyes, de titokzatos jótevővel áldja meg, aki segíti sorsa alakulását. Az ifjú lány csak Nyakigláb Apónak nevezi a rideg ismeretlent, s neki ír vidám és borongós, hosszú és összefirkantott leveleket az intézeti életről, vívódásairól, szerelméről és a sürgető kíváncsiságról, amely majd kifúrja az oldalát pártfogója kiléte iránt.

Összegzés:

Miután beleolvastam, kiderült számomra, hogy valaha egyszer már a kezembe volt ez a történet. De igazából mit sem számított, hiszen huszonéves fejjel, és mint kiderült másodjára életemben, is legalább ugyanannyira tudtam élvezni az olvasását, mintha fiatalabb lennék és most kerülne hozzám először. Egy valóban bájos kis történet, ami kellemes órákat szerezhet minden kislánynak és nem kislánynak. Bátran ajánlom mindenkinek, mert tényleg nagyszerű regény! És ráadásul most a Könyvmolyképző Kiadó egy igen szép kiadásában kapható a könyvesboltokban! Az értékelésemben 10 pontot ért el

2010. január 6., szerda

Segíts, segíts, segíts....


Torey Hayden: Szellemlány

kiolvastam: 2010. január 6.

Sok gyerek van a világon, aki nem mondhatja szerencsésnek magát. Vannak, akik különböző viselkedési problémákkal küzdenek, s ők az osztály rosszaságai, mert zavarják a tanórát, piszkálják társaikat, nehezen lehet őket kezelni. Általában a felnőttek elkönyvelik őket rossz gyerekként, s ezzel letudják a dolgot. Igen keveseknél ismerik fel a helyzet súlyosságát, hogy igenis ők beteg gyerekek, és nem kapják meg a megfelelő odafigyelést.

Vannak még olyanok is, akik a saját világukba vannak bezárkózva, és nem engedik be a külvilágot, képtelenek szellemileg úgy fejlődni, mint a többi gyerek, és rengeteg odafigyelést igényelnek szüleiktől, nevelőiktől.

Számukra különleges, speciális osztályokat hoznak létre, hogy magukhoz mérten képesek legyenek gyarapítani szellemi adottságaikat, megkapják azt az odafigyelést, amit igényelnek, s valamilyen szinten képesek legyenek kezelni ezt a helyzetet, amit betegségük okoz.

Sajnos, a világban a pszichés zavarokat az emberek nehezen képesek elfogadni, az agyban levő rendellenességeket nem tudják ésszerűen megítélni. Valahogy viszolygást keltenek a legtöbb emberben, mert nem képesek felfogni, hogy ezek a rendellenességek lényegükben nem különböznek a testiektől. Sokáig az ilyesmit különféle démonoknak tulajdonították, akik megszállták a lelket és a kegyetlenségre és a kínzásokra vonatkozó emberi leleményesség a kiűzésüknél nem ismert határt. Számos esetet dokumentáltak melyben szerepelt a fej megcsapolása, az elektrosokk, a lekötözések és más embertelen dolgok. Mára a gyógymódoknál azért változott a helyzet, sokkal humánusabb és eredményesebb megoldások léteznek.

Torey Hayden, a regény írója civilben gyermekpszichológus, aki korábban rengeteg klinikán, iskolában dolgozott, és specialitása a szelektív mutizmusban szenvedő gyerekekkel való foglalkozás volt. A regény középpontjában is pont egy ilyen kislány áll: otthon cserfes, játékos lány (legalábbis a szülei így nyilatkoznak), ám idegen környezetben, pl: iskola nem képes megszólalni, egy hangot se hallat. Ám Torey, aki a tanára lesz aztán mégis szóra bírja: de a kislány nem mindennapi dolgokat mesél neki...

A könyvet Christina bíztatására vettem meg végül, mert bár korábban elgondolkodtam, hogy megvegyem-e végül az ő posztja győzött meg róla igazán, hogy igen, ezt nekem el kell olvasnom. Annál is inkább, mert még gimisként pszichológusnak készültem, s egyre másra vettem a különböző ilyen témában íródott egyetemi tankönyveket, amiket szabadidőmben bújtam, s a belőlük készült jegyzetekből jó pár füzetre való született meg. Aztán meggyőztek róla, hogy ez nem nekem való, nem tudnám lelkileg elviselni a gyerekbántalmazási eseteket meg hasonlókat... nagyon sokáig bánkódtam miatta, és igazából csak ennek a könyvnek az elolvasása után értettem meg ezt az egész dolgot, hogy ezt én tényleg nem tudtam volna ép ésszel elviselni. Pedig ez csak egy könyv volt!

Igazából egy nagyon jó témát választott az írónő, ami jól leplezte a stílusbeli hiányosságokat. Jól felépített, feszültségekkel teli könyv ez, ami nem engedi az olvasót a karmai közül. Olyan mesterien adagolja a titkokat, a kétségeket, s minden fejezet végén egy olyan mondattal találkozol, ami miatt muszáj tovább olvasnod. Egyszerűen tényleg nem tudod letenni! A stílusbeli hiányosságokról meg csak annyit mondanék, hogy valahogy az elbeszélés képtelen volt nálam testet ölteni, nem voltak benne annyira emlékezetes tájleírások, gondolatok, szavak, amiből be tudtam volna sorolni valamilyen stílushoz. Valahogy végig a háttérben maradt ez az egész dolog, és az írónő inkább a történet kidolgozottságára, felépítésére figyelt.

A regény alakjai tényleg hús-vér szereplők: nem jók vagy rosszak, s nem esnek ki sosem a szerepükből. Tényleg olyan, mintha az itteni városi iskolában történt volna, egyáltalán nem idegenek számunkra. De azt hiszem egy pszichológusnőtől az emberek életszerű ábrázolása igazán elvárható, hiszen ki ne ismerhetné jobban az emberi lelket, mint ő?

Végig Torey, vagyis a tanár szemszögéből látunk mindent, ő meséli el a dolgokat, így jobban szemtanúi lehetünk kétségeinek, gyötrelmeinek és segíteni akarásának. S így jobban bepillantást nyerhetünk a szakma néhány apróságába: miként kell egy hiperaktív gyereket lekötni, hogy közeledjünk a visszahúzódóakhoz, milyen közösségépítő játékokat lehet hasznosítani egy csoportban és a többi... persze nem hosszú, oldalakon keresztül futó magyarázatok során kaphatunk választ erre a kérdésre, hanem a viselkedésével érteti meg velünk ezeket a dolgokat. Ezzel nem veszít informativitásából, de mégis élvezhetőbb.

Torey Hayden egyébként hazájában már sikeres írónő, aki 1979 óta írja visszaemlékezéseit az osztálytermekben illetve a terápiás csoportokban vívott küzdelmeiről, amik sorban döngetik a sikerlistákat. Ezek között van a One child, a Somebody Else' Kids, Twilight Children, hogy csak egy párat említsek. Remélem, hamarosan felkerülnek a magyar könyvespolcokra is!

Fülszöveg:

Jadie sohasem beszélt. Nem nevetett, nem sírt, és nem adott ki semmilyen hangot. Akárhogy próbáltak közeledni hozzá, bezárva maradt saját zavaros világába, ahol a szellemek beszéd nélkül is megértik egymást. Az osztályba érkező energikus új tanárnak végre sikerül megtörnie a hallgatást. Ő tudja, hogy szóra bírni egy sérült lelkű gyermeket sokszor könnyebb, mint szembenézni azzal, ami elől a némaságba menekült. Jadie történetei mégis megdöbbentik. Feldolgozásukhoz minden korábbi tapasztalata kevés. Amiről a kislány mesél, túl borzasztó ahhoz, hogy bárki komolyan vegye - az elmondottak csak egy zavart elme víziói lehetnek. Vagy talán mégsem...

Összegzés:

A regény teljesen beszippantott magába: képtelen voltam letenni a kezemből, tényleg a falhoz szegezett. S aztán a padlóra fektetett az a felismerés, hogy ilyen dolgok léteznek a világban, s a bűnösök nem mindig kapják meg azt, ami jár nekik, nagyon sokszor megússzák, s talán mindebben ez a legborzasztóbb! Mindenkinek ajánlom, de főleg a tanároknak és azoknak, akiket érdekel a pszichológia, a gyerekek lelki világa. Az én értékelésemben 8 pontot kap!

2010. január 4., hétfő

Happy Hippo

Stephen Fry: A víziló

kiolvastam: 2009. január 4.

Erre a könyvre Bridge, drága bloggertársam hívta fel a figyelmemet egy igen lelkes posztjában még novemberben. Annyira rajongó volt a hozzáállása, gondoltam benevezek erre a könyvre, elvégre hasonló az ízlésünk könyvek terén (ahogy eddig láttam)

És mit kell tudni az íróról? "Stephen Fry a XX. század született és a XXI. században fog eltávozni. Nyolc könyve megírása közben négyszáztizenkétezer csésze kávét kortyolt, másfél millió cigarettát füstölt és tizenkilenc nadrágot nyűtt el. Csillagjegye nincs" Ez szerintem mind nagyon fontos adat, hogy a könyv mélyenszántó elemzéséhez megfelelően tudjunk nyúlni :-)

Na, szóval, a könyvre visszatérve: a kedves Jézuska beröpítette ezt az igen kövér vízilovamat a fa alá, s én januárban neki is estem. Az elején nehezen tudtam hozzászokni Ted Wallace ide-oda csapongó képzeletéhez. Sokszor tényleg csak a történet főbb vonalait fogtam fel, mert egyszerűen nehéznek tűnt számomra az elején a történetre, a beléje szőtt anekdotákra és fantasztikus fordítói leleménnyel megoldott szavakra mind egyszerre figyelni.

Tényleg, egy -egy ötletes szónál, szófordulatnál percekig megálltam az olvasással, hogy elgyönyörködjek benne... egyszerűen tényleg fantasztikus, le a kalappal a fordító Pék Zoltán és a még oly' nagyszerű Fry előtt (habár az angol eredetihez nem volt szerencsém, de elhiszem Bridge-nek hogy az is fantasztikus)! Tényleg el se tudom képzelni, hogy valakinek hogy juthat eszébe ilyen nagyszerű és elképesztő szó, mint a Bridge által már emlegetett "basszorkányos". El is döntöttem, hogy én ezt a szót használni is fogom a mindennapi kommunikációban is, mert tényleg marha jó. És persze a szófordulatok, na azoktól is dobtam pár hátast, és gyakran lett a végeredménye hatalmas vihorászás. (még szerencse, hogy otthon olvastam).

De az elejét még szerintem újra fogom olvasni, mert a csak végére sikerült elkapnom ezt a stílust. Kicsit szégyen, hogy csak a 200. oldal után... na, de majd még nekiesem újra. Az elején még az is nagyon nehéz volt, hogy azonosuljak a főhőssel. Egyszerűen képtelen voltam az ő fejével gondolkodni, pedig nekem a regény során ez elvi kérdés. De a végére vagy hozzászoktam a figurához vagy tényleg sikerült egy olyan rétegét megmutatnia, ami valamiféle szimpátiát ébresztett bennem, s innen Tedwardnak már nyert ügye volt! És valóban csatlakoznék Zenkának azon fevetéséhez, hogy ha Fry indítana Ted főszereplésében egy Poirot -féle bűnügyi sorozatot én is szívesen a kezembe venném.

Nagyon érdekesnek találtam a regényben megjelenő többfajta nézőpontot (úgy látszik, januárra ilyen regényeket sikerült összeszednem :-) ), ami igaz, hogy csak a mű közepe fele válik dominánssá, hiszen addig csak Ted nézőpintjából láthatjuk a dolgokat. Nagyon vicces volt Jane és Ted levelezése (főleg az első pár levél):Jane válaszain mindig hangosan felnevettem. És érdekes módon a többi szereplő stílusát valahogy hamarabb meg tudtam fogni, mint Tedét: mindegyikébe pár sor után belerázódtam, míg őt nagyon nehezen tudtam megszokni. S itt nem csak a hozzáállásokról beszélek, mert azt azért elmondhatom, hogy egyik szereplő se lett a zsánerem. Inkább a mondatszövés, a szavak használata, a gondolatmenet felépítése: Ted valahogy nem illeszkedett az eddig általam elolvasott és megismert könyvekéhez. Ez olyan "tedista" stílus.

Az abszolút kedvenc jelenetem a már Zenkánál említett bokros jelenet (ennél nem mondok többet, ha kíváncsi vagy olvasd el a könyvet) és a legvége, amikor minden kiderül és a döbbent arcok, leesett állak... Hihihi! Na, az egy nagy poén! :-D de még tudnám említeni a lovaggá ütéses anekdotát, ami szintén sírva nevetős.
Mondjuk, bevallom volt számomra egy mélypont a regényben, amikor azt mondtam, na ezt lehet hogy nem tudom elolvasni. Ez a Davey esete Orgonával... na, ott egy kicsit kiakadtam, az ilyesmi nem az én kis lelkivilágomnak való... De aztán másnap túllendültem az egészen, és nem bántam meg. Nekem ez volt az a pont, ami után már tényleg semmin nem tudtam meglepődni, nem tudott felháborítani. Szóval, úgy gondolom ezen túl kellett esnem, muszáj volt a prűdségemnek egy beintő kézmozdulatot mutatni.
A magyar kiadással kapcsolatban még annyit jegyeznék meg, hogy nekem eszméletlenül tetszik a borítója! Nem tudom ezzel jelent-e meg külföldi kiadás, de nekem az angol rózsaszínű kevésbé tetszik, szóval örök hálám, hogy nem azt választották!

Hmmm... igazából mást nem tudok róla mondani, olvasni kell! Köszönet Bridge-nek, aki felhívta rá a figyelmem :-)

Aki kíváncsi rá, bele is olvashat a Kult Könyvek oldalán.

Fülszöveg:
Mit tehet egy költő, ha nem tud költeni se verset, se pénzt? Mit tehet egy víziló, akinek vastag a bőre, de vékony a pénztárcája? Ted Wallace (a hatvanon túl, de a Prüdérián innen) elég állástalan és gátlástalan ahhoz, hogy ne utasítsa vissza keresztlánya, Jane pénzét. Feladata, hogy eltöltsön egy kis időt régi barátja és Jane nagybátyja, Lord Logan vidéki kúriájában, és nyitva tartsa a szemét. Gyönyörű környezet, ingyen pia, tétlen tespedés: kemény munka, de Ted vállalja.

Csakhogy a Logan birtokon valami bűzlik, és nem csak az istállóban. Történnek dolgok. Váratlan vendégek érkeznek. Így Ted, a vén veterán víziló arra fanyalodik, amiért tényleg nincsen megfizetve: pihentetni az üveget és mozgósítani szürkeállományát.

Összegzés:

Egy abszolút humoros, nagyon jól megírt könyvvel volt dolgom. A stílusa nagyszerű, ennek ellenére csak a regény közepe-végefele tudtam teljes élvezettel olvasni, sok idő kellett hogy belerázódjak, talán tényleg azért, mert ritkán akad ilyen könyvvel dolgom. De Fry a célját nálam is elérte: sikeresen megnevettetett, elég sokszor sikerült hangosan és hosszan felkacagnom. Ajánlom mindenkinek, aki bírja a polgárpukkasztást, az angol humort és a nyelvi brillírozásokat! A regénynek 9 pontot adok

Related Posts with Thumbnails