2010. február 28., vasárnap

Nem megy minden terv szerint


Doris Lessing könyvével kapcsolatban sok az ellentétes vélemény: van, aki szerint túlságosan is távolságtartóan jeleníti meg ezt a tragikus családi történetet. S van, aki szerint ennél jobban nem lehetett megírni, s a túlságosan leíró jellegű elbeszélés igenis előnyére van a történetnek. Hogy én melyik csoportba tartozom? Nos, amikor letettem a könyvet egyértelműen jónak tartottam, és sokat is járattam rajta az agyam: mit lehetett volna másképp csinálni? mi lett volna a jó út a főszereplő anyuka számára? S egyáltalán: mi a tanulság, ha van ilyen?

A történet elején megismerjük a két fiatalt, a leendő szülőket: mindketten zárkózottak, konzervatívok, ridegek -legalábbis mások ilyennek látják őket. Ezt már rögtön érdekesnek tartottam, hiszen az ilyen jellemű emberekről elképzelhetetlen, hogy nagycsaládosok legyenek. Hiszen az pont olyan dolgokat követel meg az embertől, amit ilyen jellemmel szerintem lehetetlen teljesíteni. De nekik ez volt a vágyuk, vagyis inkább a tervük.

Egyszerűen abszolút felelőtlennek tartottam ezt a két embert, hiszen olyan álmokat kergettek maguk előtt amit a pénztárcájuk nem bírt el: egy szálloda nagyságú ház, s aztán a sok gyerek, akiknek a taníttatásáról, ruházásáról, etetéséről gondoskodni kell. De hát "szerencsére" ott volt a gazdag jachtépítő após, aki mindig dobott egy szép, zsíros csekket a süllyedni látszó hajóra. Ám a pénz még nem elég... a gyerekeket nem csak eltartani kell, hanem bizony nevelni is, s ez sok gyerek esetén (akik közt a legnagyobb korkülönbség maximum másfél év) még nehezebb dolog. De hát sebaj, ott van az anyós, akinek úgyis túl sok a szabadideje, az majd neveli a gyerekeket, vezeti a háztartást, amíg az anyuka épp a soron következő terhesség bajaival van elfoglalva. Hát így tényleg könnyű! S a fiatalok csak tervezgetnek, tervezgetnek: nyolc gyermek szerepel a listán, ami szép és jó dolog, majd úgyis dob nekik valaki egy mentőmellényt, ha már úsznak el a dolgok a fejük felett.

Igazából nincs nekem gondom a nagycsaláddal (hiszen nekem is az van, öt testvérrel), de egy szülőnek tudnia kell, hogy mit képes még elbírni, mennyivel tud megbirkózni. Mert hát szép és jó dolog a nagyszülő, de szerintem nem várható el az, hogy ő nevelje a gyereket a szülő helyett. Az egy-két hónapi besegítés megint más dolog, az szerintem mindenkinek jól jön, főleg az első gyereknél. De aztán meg kell tanulni egyedül vezetni a háztartást, s egyedül (vagyis ketten) eligazgatni a családot.

Egy gyönyörű, idilli kisvárosi életet építenek ki maguk körül, amivel csak úgy vonzzák a rokonokat magukhoz. Legalábbis látszatra ez van, de valójában a rokonok hívogatása se szól másról, minthogy minél több ember legyen, aki besegít a háztartásba, foglalkozik a gyerekekkel. Minden szépen és jól megy, mindenki boldog, miközben szipolyozzák a dúsgazdag após pénztárcáját, s cselédet csinálnak a lelkiismeretes anyósból. De a kedves, álomba illő család látszata megvan, így mindenki örül neki.

Ám a nő terhes lesz, pár hónapra rá miután megszülte negyedik gyermekét. Ez az ötödik gyerek nem volt tervbe véve (legalábbis most nem, majd egy picit később következett volna), a sors átszerkesztette kicsit a listájukat, s ez bizony olyan lavinát indított el a családban, amilyenre nem számítottak...

Én igazából mind a két szülőt abszolút elítéltem a viselkedése miatt, hiszen szerintem az ötödik gyermek nem volt megátalkodottabb, mint bármely más gyerek, egyszerűen a szülei tették azzá, ilyennek akarták látni őt. Persze, lehet hogy valóban egy kicsit nehezebben kezelhető gyerek lett volna akkor is, ha ugyanúgy foglalkoznak, mint a többiekkel, de szerintem türelemmel, szeretettel mindenki nevelhető, s ez ebben az esetben se lett volna másként.

Itt igazából a szülőknek kellett volna megoldaniuk a problémát (tegyük fel, hogy eleve volt, s nem ők gerjesztették), de eddigi életükben mindig más húzta ki őket a pácból, mindig volt valaki, aki megtette helyettük a dolgokat. De most, hogy itt csak magukra számíthattak, egyszerűen nem ment a megoldás s ennek az idilli családi környezet itta meg a levét.

Fülszöveg:

A fiatal házaspár nagy hévvel veti bele magát a családalapításba. Bár a férj nem keres valami jól, mégis négy gyermeket vállalnak. Az ünnepek idején a rokonok is szívesen látogatják őket, bár nekik is egyre nagyobb terhet jelent a nagycsalád. Az ötödik gyermek születése azonban gyökeresen megváltoztatja az életüket. A kisfiú testi-lelki sérült, agresszív kitöréseit, gyilkos hajlamát szinte lehetetlen kordában tartani. A házasság kihűlőben, a rokonok is elmaradnak, az orvosok látszólag tehetetlenek. Az anya mégsem tud belenyugodni, hogy a gyermeket intézetbe adja, még akkor sem, ha ez a család teljes felbomlásához vezet is…

2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat. A 88 éves írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat. Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismertté. Lessing 1956 előtt baloldali szimpatizáns, majd a hatvanas évek feminista ikonja volt, aki erős kritikai szemlélettel és páratlan tehetséggel ír századunk nagy kérdéseiről: a rasszizmusról és a nőket béklyózó konvenciókról.


Összegzés:

Igazából annyi, de annyi mindenről lehetne még beszélni ennek a könyvnek a kapcsán! Még oldalakat tudnék róla írni, de untatni se szeretnélek titeket, meg azaz igazság, hogy nagyon nehéz írásban összefoglalni ezt a rengeteg gondolatot. De a lényeg: ha most megkérdeznétek tőlem, hogy szerintem jó könyv-e, én kapásból azt mondanám hogy igen, hiszen ahogy leteszed, utána még jó pár napig járatod az egész történeten az agyadat, s ez szerintem csak az igazán jó könyvek tudják elérni. Hogy a távolságtartó stílusról mit mondok? Nem szeretem, ha a számba adják a dolgokat, hogy most gondold ezt erről a szereplőről stb. stb. Ez az objektivitás szerintem igenis szükséges ahhoz, hogy "fölötte álljunk" a történetnek, s ne csupán egy anyai tragédiát lássunk a történetben, hanem igenis képesek legyünk kritikusan hozzáállni a szereplők tetteihez, s gondolkodjunk el a következményeken. Az értékelésemben 9 pontot ért el!

2010. február 25., csütörtök

Felkapaszkodni azon a bizonyos létrán


Guy de Maupassant: Szépfiú

kiolvastam: 2010. február 25.


Tudjuk, hogy aki fel akar kapaszkodni a ranglétrán, annak nemcsak szorgalommal kell rendelkeznie. Sőt, hogy őszinték legyünk, igen kevesek igyekeznek saját erejükből megvalósítani nagyravágyó terveiket. Nem hogy szorgalom nem szükségeltetik, de a tehetség se nyom akkorát a latba, mint a jó kapcsolatok. S ezt nem csak napjainkról mondhatjuk el, hanem úgy általánosságban mindenkor és mindenhol. Maupassant ezt mutatja be nekünk.

Szépfiú című regényének főhősét a történet elején úgy ismerjük meg, mint egy lecsúszott embert, akinek se pénze, se kutyája. Tengeti életét a semmittevésben és közben próbál nem éhen halni. Egy szerencsés napon összeakad régi katonatársával, akinek a segítségével sikerül újságírói állást szereznie egy kis francia lapnál. A férfi abszolút nem konyít az íráshoz, ám hamar megtanulja, hogy ennek ellenére hogyan is csinálhatná meg a szerencséjét: egy lehengerlő mosoly, pár magas társadalmi rangú hölgy és már ível is felfelé az a bizonyos karrier.

Olvashatunk itt mások sárba tiprásáról, elcsábításokról, eszméletlen könyöklésekről, manipulálásokról, de igaz szerelemről... nem, arról nem. Itt nincs helye a tiszta érzelmeknek, legalábbis Georges Duroy (a főszereplő) esetében semmiképpen. Minden, de minden a társadalmi ranglétrán való felemelkedés körül mozog. Bizony, még az érzelmek is.

A regény elején talán szánalmat kelt bennünk az alakja, majd egyre jobban értetlenkedünk tettein, s a végére már teljes mértékben undorodunk tőle. Már nem tudunk szemet hunyni tettei felett, képtelen vagyunk elintézni egy pici elítéléssel, mert akkor már látjuk, hogy bizony nem a körülmények áldozata, hanem egy számító, pénzsóvár figura, akinek semmi se szent.

Walter, az egyik szereplő fogalmazza meg a nagy igazságot Duroy kapcsán:
" Ő a jövő embere. Képviselő vagy miniszter lesz"

Azt hiszem ehhez nem kell hozzáfűznöm semmit, mindenki kiérzi belőle a lényeget.

S amellett, hogy Maupassant elénk rajzolja a felkapaszkodó ember alakját, regényében egy fantasztikus milliőt teremt. Ott sétálhatunk az 1800-as évek Párizsának utcáin, érezhetjük a francia pékségek finom illatát, igazi színkavalkád lobog a szemünk előtt ahogy magunk elé képzeljük az elegáns asszonyok öltözékét, suhogós szoknyáit, s az igazi francia nyüzsgés zaja tölti be fülünket ahogy végighaladunk főhősünkkel a Champs Elysées-n vagy ha leülünk vele egy kávéház teraszára újsággal a kezünkben. Mennyi ember! Mennyi bódító parfümillat! S a háttérben a tangóharmonika játékos dallama szól. Ez az igazi Párizs-érzés!

Fülszöveg:
Egy éhenkórász fiatal kalandor a kishivatalnokok nyomorúságos életet éli Párizsban. Georges Duroynak kackiás bajusza, búgó hangja, bársonyos tekintete van. No meg nagyra törő álmai. Lelkiismerete viszont nincs egy csepp sem. Hamar rájön, hogy a nők segítségével karriert csinálhat, vagyont szerezhet, sorra csábítja és sorra hagyja el hát őket, szélhámosságtól, zsarolástól sem riadva vissza. A Szépfiú útja egyre feljebb vezet a nyárspolgári Harmadik Köztársaság haszonelvű, korrupt, léha és züllött világában, hogy végül az ország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberének meseszép lányát vezesse oltár elé, a Becsületrend Lovagjaként. „A Szépfiú én vagyok”, mondta magáról a szerző, az egykori duzzadó izmú, napbarnított szajnai evezős, a párizsi széplányok bálványa. Flaubert tanítványa négy hónap alatt harminchét kiadást megért regényével egy csapásra felnőtt mesteréhez.

Összegzés:

Bár megvetendő a főszereplő, de a történet maga nagyon is érdekes és aktuális napjainkban is. Maupassant remekül ábrázolja a szereplők viszonyait, karakterei életre valóak, s a regény hátteréül szolgáló helyszíneket zseniálisan jeleníti meg előttünk. Ott lélegzünk együtt a figurákkal, bejárjuk Párizs utcáit, s megtapasztaljuk a nagyvilági életet. Abszolút érdemes a kézbe vételre, nekem sokkal jobban tetszett a Vörös és feketénél. Az értékelésemben 9 pontot ért el!

2010. február 19., péntek

A nő, aki csütörtök volt


Jasper Fforde: A Jane Eyre-eset

kiolvastam: 2010. február 19.

Képzeljünk el, egy olyan alternatív világot, ahol az irodalom központi jelentőséggel bír. Olyannyira, hogy nem a vallási felekezetek kopogtatnak az ajtódon, hanem irodalmi csoportosulások, akik arról akarnak meggyőzni, hogy a Shakespeare-daraboknak ki is volt valójában a szerzője. Vagy a speciális ügynökök nem drogok vagy más hasonló, "hétköznapi" holmik után kutatnak, hanem hamisított regények, ellopott kéziratok után.

Itt az igazi, velejéig romlott bűnöző nem plázákat vagy iskolákat robbantgat, hanem könyvszereplőket gyilkol, hogy az olvasóknak ne legyen többé örömük kedvenc regényükben. S Acheron Hades, e világ legmegátalkodottabb bűnözője nem is kisebb karaktert szemel ki magának, mint a mindenki által olyannyira kedvelt Jane Eyre -t... ám tervét nem lesz olyan könnyű megvalósítania, mint hitte, mert egy olyan ügynökkel találja szembe magát, akit nem ejtettek a fejére. Ő Thursday Next, aki szabadidejében mellesleg szenvedélyes III. Richard rajongó és akivel mindig ott van az Erő (vagy ha az nem is, de legalább a pisztolya biztosan...)

Amikor belekezdtem a könyvbe, az első száz oldalig nem igazán tudtam eldönteni, hogy nekem való-e ez a könyv vagy sem. Bevallom, nem igazán tudtam hova tenni, hiszen nem volt még nagyon tapasztalatom a titkosügynökös, belevaló, pisztolyt forgató csajos könyvek típusával. Ugyanis, az első harmada a könyvnek nagyon is ennek tűnt.

De aztán, ahogy elkezdtek felpörögni az események, sokszorozódtak az irodalmi utalások, egyre inkább előkerültek bizonyos művek, akkor már tudtam, hogy ez igenis nagy kedvencem lesz! Bizony, van itt minden, ami szem-szájnak ingere: ténylegesen belekerülhetünk a regények világába, a szereplők meglátogathatnak minket a könyvön kívül sőt, még időutazásokat is tehetünk! Feltéve persze, ha beállunk az Időőrzők elit csapatába, ami nem mellesleg igen magas jutalékokkal jár. A mellékhatásokról inkább nem ejtek szót, az a szerződés apró betűs része, mindenki járjon utána!

Ha kedvenc szereplőkről kéne beszélni, azt hiszem hármat neveznék meg: az első, a már fentebb említett megátalkodott bűnözőnk Acheron Hades, aki annyira igyekszik gonosz lenni, hogy az már halálian vicces! Az ő mondatain nevettem a legtöbbet a regény során. Persze, nagyon gonosz, de igen szórakoztató.

Másodiknak a fantasztikus feltalálót, Thursday bácsikáját, Mycroftot említeném, akinél annyi csodakütyüvel találkoztam, hogy nem győztem ámuldozni! A könyvmoly lárvák, a regényekbe mászkálás lehetősége bárki számára, mind-mind az ő fejéből pattant ki! Azt hiszem eljöhetne ebbe a valóságba is, hogy tegyen itt is ilyen csuda dolgokat! Én nem bánnám...

És végül a harmadik kedvenc befutóm Thursday édesapja volt, aki az Időőrzőknél dolgozik, s így ide-oda ugrálhat bármely korban. Mindig a legváratlanabb helyzetekben bukkan fel, és érdekes, olykor vicces információkkal szolgál lányának, s így az olvasónak is.

A könyv olvasása közben végig azon agyaltam, hogy vajon ha lehetőségem lenne rá, melyik történetbe lépnék be, melyiknek lennék szívesen szemlélője közvetlen közelről? Hát, igen nehezen sikerült leszűkítenem s listát, de végül megmaradt a Szentivánéji álom, A Mester és Margarita, a Harry Potter történetek és A Gyűrűk Ura. Ennél kevesebbet már igazán nem tudtam volna választani, így is elég nehéz dolgom volt és egy csomó többi kedvenc is kiesett. És Ti melyik könyvnek lennétek szívesen a szemlélői egy történet erejéig? Kíváncsi vagyok!

Fülszöveg:
Isten hozta a Nyájas Olvasót egy másik lehetséges és meglehetősen bizarr 20. század végi Angliában, ahol mindennapos az idõutazás, kihalt állafajok házilag klónozott példányai sétálgatnak a kertekben, virágzó feketepiacuk van a hamisított verseknek, és a művészeti irányzatok harcias hívei utcai csatákat vívnak egymással. Ebben a világban él Thursday Next, a rettenthetetlen irodalmi mesterdetektívnő, aki élete legnagyobb kihívásával szembesül, mikor a zseniális bűnöző, Acheron Hades a hírnév és a busás váltságdíj reményében elrabolja Charlotte Brontë nagyszerű regényének hősnőjét, Jane Eyre-t… Jasper Fforde nemzetközi sikerű könyvét a Harry Potter-sorozat fordítója, Tóth Tamás Boldizsár magyarításában adjuk közre.

Összegzés:

Úgy kellett nekem most ez a regény, mint egy falat kenyér! Jó volt a könyveken átutazgatni, együtt izgulni a szereplőkkel, hogy akkor most mi is lesz... És jó volt hatalmasakat nevetni, továbbgondolni a történetet, vágyakozni erre a világra! Minden irodalomszeretőnek bátran ajánlom, aki szívesen olvasna regényekről szóló regényt! Az értékelésemben megkapja a maximális 10 pontot!

2010. február 11., csütörtök

A szép, a csúf és a görög


C.S. Lewis: Míg arcunk nem lesz

kiolvastam: 2010. február. 11.

C.S. Lewis nevét nem kell bemutatni, hiszen főleg az utóbbi időkben megjelenő filmes feldolgozásoknak hála neve összeforrott a Narnia krónikáival. De tudnunk kell, hogy nem csak e mesék megalkotása tartozik nevéhez, hanem fontos irodalomtörténeti, irodalomkritikái és keresztény hitvédő könyvei is szorosan hozzátartoznak az életművéhez.

A Míg arcunk nem lesz című regénye egyik, fentebb említett kategóriába sem sorolható, hiszen témája a görög mitológia egy kis darabja, nevezetesen Ámor és Psziché története, amit a világirodalom először Apuelius Metamorphoses című művében jegyez fel. Habár Lewis műve utószavában megjegyzi, hogy ezt a fantasztikus művet ő csak forrásként és nem mintaként használta fel. Hogy mi is ez pontosan, azt most itt nem részletezném, aki kíváncsi rá elolvashatja itt.

C. S. Lewis egy nagyon szép történetet jelenített meg könyvének lapjain a ragaszkodásról, a szeretetről, illetve a szerettünk elengedésének szükségességéről. Psziché nővére, aki az elbeszélője az egész eseménynek, nagyon ragaszkodik szeretett húgához, olyannyira hogy képtelen őt elengedni maga mellől, s végül ez a foggal-körömmel való kapaszkodása okozza végül Psziché kálváriáját, aminek következtében rengeteg próbát kell kiállnia, hogy szerelme megbocsájtását elnyerhesse. Persze mi, olvasók ebből mit se látunk, csak halljuk innen-onnan a nővérrel együtt, hogy hová is vezetett ez az egész. De közben tanúi lehetünk Oruál, azaz Psziché nővérének a szenvedésének, hiszen később tudatosodott benne tettének súlyossága, s a bűntudat egész végig gyötri a regény során.

A legszebb része számomra az volt, mikor Oruál és Psziché az istenség csodálatos völgyében vannak, s Psziché hiába mutogatja Oruálnak a férje pompázatos palotáját, ő csak fákat és köveket lát. Ez valami olyasmi lehet, mint maga a szerelem. Csak az érzi, aki benne van, s a kívülállók számára nem létezik ott semmi.Ők nem érzik azt az erőt, azt a csodálatosságot, azt az álomszerűséget, ami a szerelmeseket körülveszi. Nem látnak benne semmi különöset. Ugyanolyan ez, mint amikor az általunk szeretett emberre tekintünk: érezzük, hogy kiemelkedik a többi ember közül, s valami olyan dicsfény ragyogja körül mikor ránézünk, hogy össze se téveszthetjük mással. De egy idegen számára ő nem lesz más, mint az a másik akárhány millió. Ő csak egy a sok közül. Erről egy Mauriac idézet jutott eszembe, ami szerintem abszolút idevág: "Valakit szeretni azt jelenti: egy mások számára láthatatlan csodát látni". S azt hiszem ez tényleg így is van.

No, de hogy az általam adott címet is megmagyarázzam valamelyest: nyilván a szép Pszichére utal, a csúf pedig nővérére Oruálra, aki aztán kendő mögé rejti arcát a regény közepe felé, s ezzel együtt valódi személyiségét is a kíváncsiskodó tömeg elől. Ahogy többször is megfogalmazza: Oruál megszűnt létezni, s már csak Királynőként éli életét. Egyetlen egy alkalommal fedte fel ezután arcát, még pedig az általa titokban szeretett férfi halála után az özvegyének.

No és a görög? Ő pedig a lányok tanítója, aki megtanítja nekik a görög nyelv, filozófia és irodalom minden csínját-bínját, s beléjük csepegteti a kétséget mindenféle transzcendens dolog felől. Ő is Psziché tragédiájának egyik okozója, habár nem közvetlenül. De mellette szól az a tény is, hogy ő tette végül Oruált jó királynővé, aki bölcsen és vigyázón kormányozza országát.

S hogy a C.S.Lewis által adott cím mire utalhat? Mindenkinek van egy olyan tulajdonsága, ami abszolút meghatározza személyiségét, másokhoz való viszonyulását és a világban elfoglalt helyét. Sokáig hordozzuk magunkban, olykor jobban felüti a fejét, s olykor elrejtőzik. De egyszer rá kell döbbennünk hogy mik vagyunk valójában, milyen tulajdonságot birtoklunk teljes egészében, s ez a felismerés adja meg az igazi arcunkat, azt hiszem.

Fülszöveg:
Felnőtteknek szóló regény C.S. Lewis angol írónak, Tolkien barátjának, a világhírű Narnia-sorozat szerzőjének tollából. Kortalan mítosz két hercegnőről, a szépségről és a csúfságról, a szent és a profán szeretet küzdelméről, a látható és a láthatatlan valóságról. A magával ragadó, lebilincselő regény igényes kivitelben, kemény kötésben igazi ajándékkönyv!

A történetet Oruál hercegnő meséli el, a világszép Psziché megkeseredett és visszataszító külsejű nővére, aki húgát féltő szeretettel bitorolja. Oruál legnagyobb keserűsége, hogy Pszichébe maga Ámor szeret bele. A szent és a profán szeretet tusájának, a látható és láthatatlan világ harcának Glóm királysága, egy barbár világ ad helyet. Oruál küzdelme addig tart, amíg rá nem ébred: az égiek akaratát mindaddig nem érthetjük meg, "míg arcunk nem lesz", s míg őszinteség nem lakozik szívünkben, lelkünkben.

Összegzés:

Igazából jó könyvnek tartom, habár az elején nagyon nehezen szoktunk össze. Ez sok mindennek betudható, hiszen mostanában eléggé lefoglal az egyetem, kevés időm van kedvtelésből olvasni, továbbá én még egy kicsit a fordítót is hibáztatom... szívesen összevetném az eredetivel. Oruál, a főszereplő nagyon nem volt szimpatikus, nem értettem ezt az erős ragaszkodást húga irányába. Nem értettem miért kell ennyire kisajátítani valakit. Én ódzkodom az ilyesmitől, és egyáltalán nem tudom megérteni, még egy kicsit sem. Talán a történet ott nyert meg magának, amikor a fentebb említett völgyes jelenetet olvastam. Ott teljesen elvarázsolt, és még volt néhány ilyen pillanat. Összességében egy eléggé hullámzó történetnek tartom, ami hol nagyon lekötött, hol pedig inkább a gyors átfutásra ösztönzött. Így az értékelésemben 5 pontot kap végül!

2010. február 4., csütörtök

Kilenc napig a trónon


Alison Weir: Lady Jane

kiolvastam: 2010. február 3.

Emlékszem, amikor kislány voltam valami ünnepnapokon adtak le egy filmet, ami egy nagyon fiatal lányról szólt, aki kilenc napon keresztül Anglia királynője volt. A film akkor teljesen megszédített, a főhősnőt pedig csodáltam, igaz mára kevés emlékképem van belőle, de annyit biztosan tudok, hogy tetszett.

Az évek távlatából még az általam olyannyira tisztelt főszereplő neve is kikopott az emlékeimből, míg nem egyszer Amadea blogján rátaláltam erre a könyvre, s akkor beugrott az egész, és tudtam hogy ez a könyv nem menekülhet tőlem. Nem is sikerült neki.

A könyvben, mint ugye a címe is sugallja, Lady Jane Grey élettörténetét olvashatjuk különböző nézőpontokból. Azt is mondhatnám, ahány szereplő, annyi elbeszélő. Így végülis mindenkinek a fejébe belekukkanthatunk, s így nem csak Jane-nel ismerkedhetünk meg, hanem az egész politikával és a különböző összetűzésekkel, s egyéb problémákkal.

Igazából nagyon olvastatja magát a könyv, de azt nem állítanám, hogy nem voltak problémáim. Először is kicsit hiányoltam azt a plusz dolgot az író stílusában, ami nem csak a történetet teszi érdekessé az olvasó szemében, hanem magáért a megfogalmazás szépségéért olvassuk. Ez szerintem hiányzott. Inkább csak úgy leírta a dolgokat, és kész. Többre nem igazán törekedett.

A másik dolog, amit problémának éreztem, hogy a szereplőket nem igazán igyekezett közelebb hozni az olvasókhoz. Mert rendben van, hogy az egy másik világ volt, másfajta értékrenddel, de szerintem ők is emberek voltak valahol. De a regényben ezt nem éreztem. Jane alakja olyan mitikus lett az egész műben, mint egy igazi szentnek. Én nem igazán hiszem például, hogy négyévesen úgy volt képes gondolkodni, mint egy felnőtt, érett nő. Akármennyire van kiművelve az a szegény kislány, attól még gyerek marad, gyermeki felfogással. Szerintem. És Jane elbeszéléseiben, ahogy haladtunk az idővel egyáltalán nem éreztem azt a fajta lelki és szellemi fejlődést, ami minden embernél megvan. Olyan volt, mintha már negyven éves fejjel született volna meg. Ez egy picit zavaró volt.

"Aki nem sír a végén, az kőszívű" -olvasható a könyv borítóján ez a kicsit hatásvadász felirat. Hát, én nem sírtam. No, nem azért mert nem sajnáltam szegény lányt, egyszerűen csak annyi, hogy az írónő tényleg nem hozta közel hozzám a szereplőit, és így nem volt a végén a várta várt katarzis.

Ami viszont a regény mellett szól a szememben: mindig sikerült fenntartania az érdeklődésemet, nem igazán volt jellemző, hogy ellankadt volna a figyelmem. Továbbá, tetszett az is, hogy bepillantást engedett a korabeli szokásokba, jobban megismertetett az angol történelemmel, és talán még a kor milliőjét is sikerült megteremtenie számomra.

Jane Grey az angol földeken "Nine Day Queen" néven ismert, aki a különböző politikai érdekek bábujaként egyszer csak az angol trónon találja magát, teszem hozzá, hogy akarata ellenére. A regény nem csak rövid uralkodási idejét dolgozza fel, hanem születésétől egészen haláláig végigkíséri főhőse életét, s így lehetséges válaszokat kaphatunk a miért?-ekre, amik esetleg már korábban felmerültek bennünk története hallatán.

Fülszöveg:

Nagy-Britannia történelmi időket él…

A Tudorok legbátrabb, legvonzóbb és leginkább megalázott hősnője, Lady Jane Grey veszedelmes korban született. A kislány hatalomvágytól fűtött apja számára tökéletes fegyver a hatalmi harcok színterén, míg anyja könyörtelenül irányítja a trón felé. Jane vallásháborúk és végzetes politikai játszmák között érik fiatal nővé. VIII. Henrik rokonaként sosem tudja levetkőzni a dinasztia múltját és bélyegét, és bár uralkodóként csupán pár pillanat adatott neki a történelem színpadán, személyes sorsa végtelenül megható és lélekemelő történet. Ereje, esze és őszintesége, példátlan önfeláldozása egy vérgőzös korszak kivételes személyiségéve avatták, akinek regényes életrajza valódi iroldalmi csemege.
Alison Weir a történelmi regények koronázatlan királynője. Lady Elizabeth című bestsellere nemrég a magyar olvasókat is meghódította.



Összegzés:
Még annyit mondanék, hogy a magyar kiadás borítója nem tetszik, (az angolé mint az általában lenni szokott, sokkal jobb), kicsit olyan férfi-látószögesnek tartom ezt a képet :-) A regény pedig igazából nem elégítette ki az elvárásaimat, habár hozzáteszem sosem olvastam még Alison Weir-től. Nem volt azért annyira rossz, sőt élvezetesnek találtam! A Tudor-korszak rajongóinak szerintem kötelező, és azoknak is ajánlom, akik szeretnének egy kis kikapcsolódást, vagy csak simán szeretik a történelmi regényeket. Az értékelésemben 6 pontot ért el!

2010. február 3., szerda

Az első díjam

Hát, nem is tudom mit mondjak! Én teljesen meghatódtam, ugyanis még sosem kaptam semmilyen díjat se a blogomra, és igazából nem is reménykedtem ilyesmiben. A díjért Sisternek tartozom köszönettel.


Akkor lássuk a játékszabályokat:

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.

2. A logót ki kell tennem a blogomba.

3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.

4. Írni kell magamról 7 dolgot.

5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.

6. Be kell linkelnem õket.

7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.


Hát, akkor írjak magamról 7 dolgot...
1. Éppen most olyan keresem az utam fázisban vagyok, így ez a blogdolog nagyon jól jött, mert sikeresen eltereli a figyelmem mindenféle felesleges agyalgatástól, amik csak az idegeimet készítenék ki. Úgyhogy most jól vagyok, köszönöm.

2. Nagy vágyam, hogy egyszer legyen annyi pénzem, hogy körbeutazhassam a világot, és megnézhessek mindenféle csuda dolgot, megismerkedhessek a különböző kultúrákkal, és lássak sok szépet. De persze a Bridge -dzsel és Zenkával tervezett irodalmi körút is ott lebeg a vágyaim között.

3. Ha nem olvasok, akkor szívesen kirándulok, festek (óh, de ez igazán amatőr szinten), írogatok ( a hangsúly a képzőn van, és ezt szintén amatőr szinten művelem) és táncolok: legyen az klasszikus, latin vagy bármi más.

4. Az irodalom mellett a történelem a másik nagy szerelmem, ami sajnos valahogy kimaradt az egyetemi tanulmányaimból, de ettől függetlenül szívesen forgatok ilyen könyveket (még tömény tanulmányokat is), és ha tehetem bejárok az egyetemen ilyen témájú előadásokra.

5. Sokszor hiszem, hogy rossz korba születtem. Valahogy a mai világból kiveszett a romantika és túl erőteljes a realista látásmód. Szívesen éltem volna az 1800-as, 1700-as években: a mondák, a bálok, a szép ruhák és a lovashintók korában. Imádom ezt a milliőt, így az ilyen témájú könyvekkel könnyen le lehet venni a lábamról.

6. Súlyos könyvgyűjtő mániában szenvedek, azt hiszem krónikus és gyógyíthatatlan. Ezt nem igazán szeretném továbbfűzni, a legtöbb könyvmoly úgyis vágja mi ez. Aki meg nem, annak hiába magyaráznám, úgy se értené meg...

7. Nehezen írok magamról, főleg hét pontban.

És a hét bloggertársam, aki megkapja tőlem (igazából sokkal több jelöltem lenne, de a szabály az szabály):

Zenka
Bridge
Pupilla
Joey
Amadea
Nima
Szeee

2010. február 1., hétfő

A fantáziám eladó!


Jostein Gaarder: A történetárus

kiolvastam: 2010. január 29.


Különleges könyvet tarthat kezében az olvasó A történetárus személyében. Nem is csoda, hogy a Lobo által összeállított Évtized könyvei listában benne szerepelt az első húszban. Azt hiszem méltán illette meg ez a helyezés, mert tényleg nem egy mindennapi történetről van szó.


A regény főszereplője egy akár grafomániásnak is titulálható férfi, aki csak úgy ontja magából a különböző regényötleteket, szinopszisokat, egyszerűen nem tud velük leállni. De ő, az írókkal ellentétben nem vágyakozik a hírnév után, de a pénz viszont kell. Így hát üzletelni kezd az irodalmi világgal: vázlatait eladja jó kis pénzösszegekért, s így mindenki boldog: az ötlettelen író és ő is. Egész komoly kis hálózatot épít ki, amely már nem csak az országhatárokra korlátozódik, lassan az Európa írói függnek az ötleteitől. Ám ahogy az lenni szokott, az üzletelés lassan túlnő főhősünkön, titkának kitudódása már veszélyeket rejt, s lassan kialakul az üldözési mánia.


A regény fikciója szerint ezt a történetet ő maga, vagyis a főhős írja, hogy elmesélje hogyan is vált grafomániássá, hogyan fedezte fel a fantáziájával való üzletelés lehetőségét, s hogyan szőtte a hálóját az irodalmi életben. Sok mindent megértünk vele kapcsolatban, ám a végső megoldást, a kezdet kezdetét mégis a könyv vége fejti fel nekünk.


A főhős furcsasága már gyerekkorának elmesélése közben feltűnik: nemcsak azzal, hogy nem játszik a többi gyerekkel, sőt igazából játékokkal sem, hanem már akkor a fantáziavilágát hívja segítségül, s a külső szemlélő csak annyit lát, hogy a gyermek ott ül a szoba közepén, és nem mozdul órákon keresztül. De valójában a képzeletében ezer meg ezer országot jár be, száz meg száz helyzetbe képzeli bele magát: míg teste nyugodtan pihen, lelke szárnyal a különböző valóságsíkok között. Ám a gyermekben nem csak ez a furcsa: minden lépését figyelemmel kíséri az apró, alig egy méter magas kisember, aki szürke öltönyt visel, fekete lakkcipőt és csúcsos, zöld filckalapot. A főhős azt mondja, hogy korábban mindig vele álmodott, aztán egyszer csak kilépett ebből az álomvilágból, s azóta hűséges követője lett.


A regény olvasása közben nem csak a főhős történetét kísérhetjük figyelemmel, hanem megismertet jó pár általa kitalált történettel, amiket vagy eladott egy írónak vagy elmesélt valakinek. Igazából ezek valóban kis vázlatok, melyek támpontot nyújthatnak az íróknak, olykor még pár tanács is ott van a végén, hogy miket kéne a megírása során jobban kibontani, mire kell odafigyelni és ehhez hasonlók. A cirkuszigazgató és annak lánya, Panina Manina története folyamatosan visszatérő motívum, ami a főszereplő számára fontos személyeknek van elmesélve, mindig egy pici változtatással. S a végén ez a történet hozza meg a főhős és a lány számára a nagy felismerést, ami az olvasókra is meghökkentően hat.


Jostein Gaarder stílusa nagyon jó, könyvében sok gondolat ötlik fel az irodalomról, a tömegkultúráról és az érvényesülésről. Igyekszünk megérteni ezt a tőlünk nagyon távol álló főhőst, akivel néhol talán képesek is vagyunk azonosulni, vagy ha azt nem is, legalább megérteni. Igazából nekem folyton egy, valamelyik dokucsatorna által sugárzott műsor jutott eszembe, ami a grafomániás emberekről szólt. Mutattak olyan embereket, akik a házuk összes falát teleírták szövegekkel, és képtelenek voltak kimozdulni egy jegyzetfüzet nélkül, mert egyszerűen úgy érezték, akár Gaarder könyvének főhőse, hogy ha nem írja le a gondolatot, akkor úgy érzi mindjárt szétrobban a feje. S ha nem volt jegyzetfüzetük, akkor megtette a karjuk, egy pad, a járda vagy bármi más papír helyett. Általában mind magányos emberek voltak, akik csak az írásnak éltek, egyszerűen nem jutott idejük az emberekre, s mindezt mindenféle írói ambíció nélkül. Ők sem vágytak hírnévre, ők csak írni akartak (vagy inkább kellett?).


A regény végével, mint oly' sokaknak akik olvasták, nekem is problémám akadt: nem értettem, miért kellett oda ez a sakkozás és annak a részletes taglalása, és idegesített, hogy annyira nyitott maradt a vége. Persze, lehet hogy a végére való utalás valahol ott volt a korábbi sorok között csak én nem vettem észre...

Fülszöveg:

Vannak írók, akik kifogynak belőlük, neki azonban állandóan új ötletek jutnak az eszébe. Már az iskolában virágzó kereskedelmet folytat: dolgozatokat cserél édességekre, később a lányok csókjaira. A tapasztalat, miszerint a lányok szeretik a meséket, egész életében elkíséri. Mégis abszurdnak tartja a gondolatot, hogy író legyen belőle. Nem vágyik a nyilvánosságra. Úgy dönt, megmarad az irodalom szürke eminenciásának, történetárus lesz.

Ez az üzleti ötlet egészen új, a siker hatalmas. Mindennek azonban mélységes titoktartás a feltétele. Üzletfelei listája hosszú: az alkalmi költőktől a nemzetközileg elismert írókig mindenki szerepel rajta, de mindegyikük azt hiszi, ő a történetárus egyetlen pártfogoltja.

Egy napon hírek kelnek szárnyra. A Pókról szól a fáma, egész alkotói életrajzok manipulálójáról. A leleplezés fenyegeti vajon? Ha igen, vajon mire képesek a becsapott írók? Akár még gyilkosságra is? Hirtelen egy olyan történet kellős közepén találja magát, amelyet akár ő is írhatott volna. Ez a történet azonban keserű valóság, és a mese szálait most nem ő tartja kezében.

Jostein Gaarder a nagy mesélő egy olyan férfi tragikomédiáját mondja el nekünk, aki történetekkel kereskedik, és nem is álmodja, hogy azok veszélyesebbé válhatnak, mint az élet.


Összegzés:
Különleges, nem mindennapi történet, ami bár egy-két nap alatt kiolvasható, mégis maradandó nyomot hagy az emberben. Voltak benne olyan részek, amiket egy picit máshogy képzeltem el, vagy talán máshogy megírva jobban elnyerte volna a tetszésem, de még ezek ellenére is jó könyvnek tartom. Hogy kiknek ajánlom? Mindenféleképp érettebb embereknek, mert nem épp egy gyermek- vagy ifjúsági irodalomnak mondható. Az értékelésemben 6 pontot ért el!

Related Posts with Thumbnails