2010. április 27., kedd

Egy kurtizán szerelme


Kathleen Winsor: Amber


kiolvastam: 2010. április 18.


Hirtelen nem is tudom mit kéne most írnom erről a könyvről, vagy egyáltalán hol kezdjem? Tegnap késő este tettem le a kezemből, de még mindig nem tudom mit gondoljak. Annyi biztos, hogy nagyon tetszett, az első oldalak olvasása közben már rögtön beszippantott magába, úton-útfélen magammal hurcibáltam, minden lopott percemet ezzel a könyvvel töltöttem.

A regény a XVII. századi Angliában játszódik, s főhősnőnk Amber St. Claire, a történet kezdetén egy alig tizenhat éves falusi kislány, aki egy szép napon találkozik a végzetével: egy jóképű, vonzó férfival, Bruce Carltonnal. A lány rögtön beleszeret, és kérve kéri, hogy vigye magával Londonba, a csillogó nagyvárosba, végül Bruce a lány szépsége miatt enged neki, s teljesíti kérését. Magához veszi, de előre tudatja vele, hogy nem sokára el fog hajózni Amerikába, s Ambert nem kívánja magával vinni, s egyedül kell maradnia Londonban. Amber kemény leckék árán beletanul a nagyvárosi életbe, jópárszor kap hatalmas pofonokat az élettől, de szívós lány, s mindig van elég ereje ahhoz, hogy újra kezdje a dolgokat, s így szépen lassan börtönfogságból a király ágyasának szerepéig küzdi fel magát alig pár év alatt, s a hercegnői címet is megkapja.

Amber -ben becsültem a kitartását, a szívósságát, az akaraterejét, s hogy az élet ilyen területein mindent elért, amit csak szeretett volna. De személyét valahol mégis szánalmasnak éreztem olykor, főleg Bruce Carltonhoz fűződő viszonya miatt. Akárhányszor felbukkant újra ez a férfi az életében, mindent eldobott magától, szinte megbolondult, s csak az volt számára a fontos, hogy a férfival legyen, aki már az elején nyíltan megmondta neki, hogy a szerető szerepkörén kívül többet nem akar tőle. Amber folyamatosan reménykedik, hogy Bruce -t hátha képes meggyőzni arról, hogy mégis komolyan vegye, s legfőképpen ezért küzdi fel magát a társadalmi ranglétrán. Hátha a rangjának, vagyonának már a férfi nem mond ellent...

Amber a szemünk láttára alakul át igazi nagyvilági nővé, aki csak a saját boldogulását tartja szem előtt, s az én rokonszenvemet így vesztette el egyre jobban. A végén már abszolút nem cselekszik reálisan, s olyan tetteket követ el, amik már tényleg embertelennek mondhatók. Persze, nem mondom hogy elítélem őt, mert nem. S szerintem az írónő nagyon jól megoldotta, hogy teremtett egy kevésbé szimpatikus főszereplőt, akit az ember nem tud végig gyűlölni a regény során, sokszor sajnáltam, drukkoltam neki, izgultam érte. De azért mégis szomorú volt látni, hogy valakit hogy ronthat el így a nagyváros kétszínűsége, intrikája, látszat-világa.

Fülszöveg:

Minden idők egyik leghíresebb románca Amber St. Clare életét meséli el, aki a 17. századi Anglia polgárháborús zűrzavarában nemesek törvénytelen gyermekeként születik, és egy parasztcsalád neveli föl. A gyönyörű nővé cseperedő Amber mit sem sejt előkelő származásáról, de úgy érzi, többre hivatott annál, hogy egy falusi gazda feleségének egyhangú életét élje. Egy napon katonák érkeznek Marygreenbe, s a tizenhat éves lány rögtön beleszeret az egyikbe, a fiatal és jóképű Lord Carltonba. Londonba szökik vele, ám néhány együtt töltött, mámoros hónap után állapotosán, pénztelenül az utcára kerül. A saját kárán tanulja meg, hogyan boldogulhat ebben a csalókkal és képmutatókkal teli városban, és mivel nem lehet a szeretett férfi felesége, elhatározza, hogy ravaszsága, bátorsága és főként szépsége révén bármi áron, de kiharcolja magának a legnagyobb kiváltságot, amelyet a kor Angliájában egy nő megszerezhetett: II. Károly király kedvenc ágyasa lesz. Kathleen Winsor ma már klasszikusnak számító regénye megjelenésekor azonnal óriási sikert aratott. Tizenhat országban lett bestseller, huszonhárom nyelvre fordították le, és film is készült belőle.

Összegzés:

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy sokszor egyszerűen rühelltem a főszereplőnőt és idiótának tartottam, mégis nagyon, de nagyon megszerettem a könyvet. Rabul ejtett az 1600-as évekbeli London képe: a maszkok, a bálok, a kastélyok, a szép ruhák, a titkos találkák világa. Tanúja lehettem a nagy pestis járványnak, a londoni tűzvésznek, s a város újjáépítésének is. Olvasás közben egyszer sem unatkoztam, gyorsan pörögtek az események, és elég sok izgalomban volt részem. A könyvet nagyon, de nagyon szépen köszönöm Amadeának, aki nélkül nem biztos, hogy megismertem volna ezt a fantasztikus történetet! Hajszál híjján majdnem kedvencet avattam, igazán nem sok kellett hozzá. Talán a vége miatt van egy kis hiányérzetem, valahogy határozottabban kellett volna lezárni. De lehet, hogy mégis így volt a jó... nem tudom! Mindenesetre, számomra ez egy 9 pontos regény!

2010. április 21., szerda

A párkapcsolatok kémiája


Johann Wolfgang Goethe: Vonzások és választások

kiolvastam: 2010. április 9.

Goethe neve az irodalom nagy klasszikusai között foglal helyet világszerte, de tudnunk kell, hogy nemcsak ennek élt: számos esszét írt a képzőművészetekről, az esztétikáról, a természettudományokról, a színházról és szinte minden olyan témáról, ami a XVIII. -XIX. században fontosnak, érdekesnek számított. Igazi felvilágosult személyiség volt.

Regényét, a Vonzások és választásokat, amely 1807 körül íródhatott, sokan Az ifjú Werther szenvedéseinek a rokonművének tartják, lévén hogy rengeteg hasonlóság van kettejük közt, s egymásra is játszanak. S maga Goethe is ezt egy „magasabb szintű Werther”-nek nevezte megírása után nem sokkal. Eredeti címe egyébként: Wahlverwandschaften, ami egy kémiai folyamatra használt szakterminus, s ezt magyarra úgy fordíthatnánk, hogy cserebomlás. Érdekes módon egyedül a magyar fordító tért el a cím eredeti jelentésétől, minden más nyelven pontosan lett lefordítva. Lehet, sejtette hogy a marketingjének nem igazán tesz jót egy ilyen cím.

A cserebomlás terminusa az író természettudományos érdeklődésének bizonyítéka (habár, mint mondotta egyszer: a kémia állt tőle a legtávolabb): s ezt most az emberekre alkalmazza, úgyhogy megnézi mi történik négy ember lelkében, mikor összekerülnek. S ezzel a témájával egyébként, egy újfajta regény módszertanát előlegezi meg, ami később Zoláéknál fog felbukkanni.

Hozzá kell tegyem még azt is -posztmodern elmélet ide vagy oda- Goethe műveit nem lehet vizsgálni az életrajza nélkül, hiszen szorosan összefonódik a kettő! Az író nem egy levelében, naplójában, esszéjében említi alkotásai és az élete közötti összefüggéseket. Bár nem azt mondom, kétségkívül enélkül is sok mindent megért belőle az ember, de rengeteg kérdésre nem kap választ enélkül, illetve sok érdekességről lemarad. S hogy mi ne essünk ebbe a hibába, szeretnék Nektek egy picit beszélni ennek a regénynek a megírási körülményeiről: történt egyszer, nagy sokára, hogy nagy lángelménk házasságra adta végre a fejét, s feleségül vette jó ideje mellette élő szerelmét, Christiane Vulpiust. Ám a házassága után nem sokkal Jénában megismerkedik egy fiatal, ártatlan lánykával, Minna Hertzliebbel, aki rögtön rabul ejti a szívét.

A Vonzások és választásokban egy olyan helyzetet teremt, amely nagyon hasonló saját életéhez: van egy házaspár, Eduárd (=Goethe) és Charlotte (=Christiane) akik boldogan élnek, mígnem egyszer csak betoppan az életükben a férj régi jó barátja, a Kapitány aki teljesen leköti Eduárd figyelmét. Ám hogy Charlotte se unatkozzon, meghívják egy távoli rokonukat Ottiliát (=Minna), a fiatal, csinos leánykát. Ezután a párok kezdenek szépen lassan átrendeződni: Eduárd-Ottilia, Charlotte-Kapitány. S ezután az író, jó természettudós módjára, objektívan figyeli, vizsgálja alakjait, hogy vajon milyen végkimenetele lehet ezeknek a kapcsolatoknak, hogyan alakulhat a sorsuk.

Hogy őszinte legyek, ezt a regényt, ha az olvasói szemszögemből nézzük, azt kell mondjam: nem igazán tetszett. Főleg azért, mert Goethe annyira mesterséges helyzeteket teremt, olyan művi párbeszédei vannak, hogy abszolút hiteltelen volt számomra az egész. S a szereplők sokszor annyira hűvösek, érzéketlenek voltak jó pár dologgal szemben, amin egy normális ember megrökönyödött, felháborodott, toporzékolt, szenvedett volna. De ők nem, csak álltak és néztek. S akárcsak a marionett bábuk, akkor mozogtak, akkor éreztek, amikor Goethe azt akarta: s ő sokszor nem gondolt a való élettel. Leginkább egy laboratóriumhoz tudnám hasonlítani az egész regény világát.

De viszont azt el kell ismernem, hogy Goethe tudatossága előtt le kell emelnem a kalapom! Eszmétlen dolog szerintem az, hogy a regényben minden, de mindennek jelentése illetve jelentősége van: semmi sincs ott véletlenül! S ennek valamennyi része kiderül később a cselekmény során, de nagy részüket csak alapos utánajárással lehet felfejteni. S így olyan életképtelen helyzetek nyernek jelentést, amitől az ember eleinte csak forgatta a szemét, de miután utánanézett, meghajtja a fejét Goethe előtt. Egyetlen tárgy, egyetlen falevél, név vagy mondat sem véletlenül van ott és úgy. S ilyen szintű tudatosságra szerintem tényleg csak a zsenik képesek.

Summa summarum:
Gondban vagyok az értékelésnél , mert bár elismerem Goethe írói nagyságát, de ez a könyv mégse jött be. Kicsit szemforgatós volt olvasni, és sokszor átsuhantak a fejemen a „na, persze” illetve a „na, nehogy már!” gondolatok. De! A könyvben sokszor felbukkannak olyan gondolatok mindenféle témakörből, amik abban az évszázadban középpontba kerültek, s ezek nagyon tetszettek, sőt többször is elolvastam őket egymás után. De azért, mert mégis csak írnom kell valami pontszámot, úgy gondolom, hogy 5 pontot adok neki.

2010. április 19., hétfő

Ki szegi meg a Parancsolatot?

Szemere György: A siralomházban

kiolvastam: 2010. április 5.

Szemere György egy igen rövid, ám annál jóval több mondanivalójú művével ismerkedtem meg egy hétfő délutánon. Megint ott álltam egy halom drámával a kezemben, amikkel egy hét alatt kezdenem kellett volna valamit, és hát persze olyan rossz természetű vagyok, hogy ami kötelező, azzal nekem mindig fenntartásaim vannak. De úgy gondoltam majd csak átrágom magam a papírrengetegen és aztán le lesz tudva. Kellemes meglepetés volt számomra ez a dráma, mert nagyon élveztem olvasni.

A történet a szegedi börtönben játszódik, ahol Jóska, drámánk főszereplője, gyilkosság miatt halálra ítéltetett a törvényszék által, s az utolsó napját ismerhetjük meg. A párbeszédekből rögtön kitűnik, hogy milyen egyszerű és jószándékú ember ő, s tulajdonképpen meg is rökönyödünk rajta, amikor kiderül mit is keres azon a helyen.

De itt igazából nem is a történet a lényeg, hanem azok a kérdések, amelyeket feszeget a mű: vajon tényleg olyan nagy bűn az, ha olyan ember életét oltjuk ki, aki szántszándékkal, orvul és gonosz cselekkel kiforgatott a vagyonodból, tönkretette a házasságodat, az egész életedet és megfosztott minden vágyadtól? S erre azt szokták mondani, hogy Isten teremthet egyedül életet és csak ő foszthat meg attól. De ha ez valóban így van, akkor a törvényes keretek között véghezvitt kivégzés miért nem számít bűnnek? Az miért nem Isten parancsolatának megsértése? Ott nem ember oltja ki a másik életét? Hol van a gyilkosság és az igazságszolgáltatás határa (ha egyáltalán létezik ilyen)?

A főszereplőhöz kiküldött lelkész igyekszik meggyőzni Jóskát arról, hogy amit ő elkövetett azzal a gazemberrel, az bűn volt, s ezért neki meg kell halnia. Jóska ezzel a dologgal nem is ellenkezik: „ Én nem csináltam Kiszivel egyebet, mint amit a bíró urak velem: vétettem a törvény ellen, hát megölnek; Kiszi Mátyás meg ellenem vétett, hát megöltem” Elfogadja a helyzetét, de a lelkész legnagyobb bánatára bűntudatot nem képes érezni, mert folyton csak azt hajtogatja, hogy Kiszi Mátyás (az áldozat) megérdemelte az általa szabott büntetést. De „bűnbánat nélkül nincs bűnbocsánat”. Jóska igyekszik azt mondani, hogy megbánta tettét, de a szíve mélyén úgy érzi, hogy mégis jogos volt:

Azt mondta valami itt belül – akárcsak a lelkem beszélt volna fennhangon -, azt mondta a lelkem, hogy azzal beszámolhatok Istennek, amiért nem akart megáldoztatni a főtisztelendő úr, de azzal már nem, hogy olyan közel Hozzá, hazug szóra mertem kinyitni a számat.”

Összegzés:

Olyan kérdések merültek fel bennem ennél a drámánál, amiken már korábban is gondolkodtam, mégse jutottam dűlőre, és még most sem. Egyfelől ott van az, hogy ha valakit halálra ítélnek az mennyire borzalmas dolog, főleg akkor ha kiderül, hogy nem is ő volt a tettes. De nehéz megítélni azt is, hogy vajon mennyire érdemelte meg ezt a büntetést akkor, ha tényleg egy olyan lehetetlen személy ellen követte el, aki tönkretette, megalázta, kisemmizte, vagyis nem fizikailag, de mégis csak „megölte” őt. De másfelől ott vannak azok a pszichopaták, akik élvezetből gyilkolnak marokszámra embereket, gyermekeket, brutálisabbnál brutálisabb módszerekkel és nem bánják meg egy cseppet sem, sőt némelyik még hangoztatja is, hogy ha kiszabadul ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Nehéz kérdés az emberi élet kioltásának jogossága, lehet hogy tényleg nem is halandónak való feladat... Az értékelésemben 8 pontot ért el.

2010. április 16., péntek

Jézusról -másképpen


Christopher Moore: Biff evangéliuma

kiolvastam: 2010. április 10.

"Ez a történet nem azért íródott, hogy bárki hitét megkérdőjelezze, mindazonáltal ha bárki hite megrendül a humoros események által, annak talán kicsit jobban kell imádkozni." ( az író utószava a Biff evangéliumához)

Az emberiség történetében vannak olyan ikonikus alakok, akiknek a nevét ha bárki meghallja a világon rögtön tudja kiről van szó. Ilyen Jézus is. Hívők és nem hívők egyaránt ismerik tetteit, idézni tudnak tőle (vagy legalább a róla szóló evangéliumokból), sőt a nevét is gyakran a szájára veszi az ember. De milyen érdekes, hogy itt van egy hihetetlenül fontos ember, akinek alakja, tanítása beleépült szervesen a civilizációnkba, de mégse mondhatjuk azt, hogy ismernénk az életét. Például ki tudná megmondani, hogy milyen gyerek volt Jézus? Mit csinált pl. ötéves korában stb stb?

Christopher Moore könyve ehhez hasonló kérdésekre igyekszik válaszolni, persze pusztán a fikció segítségével: Mi lett volna ha... ? Persze nem kell komolyan venni ezt a regényt, de erre már az első néhány oldal elolvasása után rájöhetünk, amikor szembetalálkozunk a sírva nevetős poénok igazi garmadájával. Szinte elképesztő számomra, hogy egy ilyen hosszabb lélegzetvételű regényben hogy képes valaki végig ilyen iszonyat jó poénokat nyomni? Kicsit féltem tőle, hogy egy idő után fárasztó lesz ez a sok vicces rész (mert bizony én sokszor megcsömörlök az ilyesmitől. Nem tudom miért, ez van. Pedig szeretek nevetni.), de szerencsére nem így történt. Még jó hogy csak itthon olvastam, mert egyszer se tudtam volna magamba fojtani a röhögést. Komolyan, eszméletlen!

De persze nem kell megijedni a hívőknek sem, mert Jézussal semmi tiszteletlenség nem történik (legalábbis szerintem), nincs letagadva Messiás volta, a tanításai pedig ugyanúgy megtalálhatóak itt is, nem veszett el a mondanivalója sem. Mondjuk a hangsúly kicsit eltolódik az Evangéliumokhoz képest, mert itt inkább Jézus útkeresését kísérhetjük figyelemmel, amikor arra a nagy kérdésre keresi a választ: hogyan legyen Messiás? Sajnos, erre való szakkönyvet akkor még nem találtak ki, s gyanítom hogy azóta sem, lévén hogy kicsi rá a kereslet. Nem lenne egy jövedelmező vállalkozás.

Így Jézus és legjobb barátja Biff, nekiindul a nagyvilágnak, hogy választ keressenek erre a kérdésre. S igazából a történet alapkoncepciójában lehet is némi igazság, végül is ki tudja? Az evangélisták nem kötötték az orrunkra. Igazából ez, az általunk ismeretlen történések teszik ki a könyv 75%-át, s csak a maradék huszonöt szorítkozik olyan eseményekre, amiket már a Bibliából megismerhettünk: Jézust egészen haláláig kísérjük a regényben. S az is nagyon jó benne, hogy Moore igazán tudja hol kell és lehet poénkodni és hol nem: például a Passióról szóló részt igazán szépen megírta, arról egy szava se lehet senkinek.

Kedvenc szereplők természetesen lettek, s hát nem okozok meglepetést azok számára, akik már olvasták ezt a könyvet: bizony nekem is Biff és Raziel angyal lett az abszolút favoritom. Az előbbi emberi gyarlóságaival, józan paraszti eszével, amivel meglátja a dolgok velejét, nagyon jó kontrasztot alkotott Jézus földöntúli alakjával. És hát Raziel valóban a leghülyébb angyal címet érdemli ki Moore könyve alapján: például késve hozza meg Isten üzenetét (ááá, nem sokat csak kb. tíz évet), s miután feltámasztja Biffet a mi időnkben, hogy írja meg ő is az evangéliumát, szappanopera függővé lesz, leghőbb vágya lesz, hogy Superman legyen (na, jó de kinek nem? :-) ), s a kedvenc filmje a Csillagok háborúja.


A történet:

Isten Fiának gyermekkoráról és felnőtté válásának történetéről senki nem tud semmit – Biffet, a Messiás legjobb haverját kivéve, akit most az Úr parancsára feltámaszt egy Raziel nevű botcsinálta angyal, hogy írja meg a saját evangéliumát. Úgyhogy Biff egy szállodai szobába zárva nekiáll elmesélni az elveszettnek hitt évek történetét. Senkit és semmit nem kímélve végre kipakol a maga sajátos stílusában (persze, hogy nem véletlenül törölték ki őt az evangéliumokból), és megosztja velünk, hogy hogyan is történt minden valójában, a betlehemi jászoltól egészen a Golgotáig.

Biff evangéliuma tele van izgalmas kalandokkal, szerelemmel, varázslattal, gyógyítással, kung-fúval, halottkeltéssel, démonokkal és dögös csajokkal. De bármi is történjen velük, egy biztos: Biffet nem olyan fából faragták, hogy csak úgy szó nélkül hagyja a legjobb barátját keresztre feszíteni. Nem. Ő harcolni fog a végsőkig.

Summa summarum:

Moore-ban egyáltalán nem csalódtam, ilyesmi kikapcsolódást képzeltem el az értékelések alapján a Biff evangéliumával. Nagyon élveztem, hiszen jól eltalált poénjai voltak, s pont az a humor volt, amit én annyira szeretek! Ahogy nézegettem a többi könyvét, azoknak a témái annyira nem érdekelnek, de a szórakozás miatt azért lehet, hogy előveszem őket mégis. Majd meglátjuk! Aki szeret nevetni, az ne hagyja ki! Nálam 10 pontos lett!

2010. április 12., hétfő

Tanácsok a múltból


Robin Maxwell: Boleyn Anna titkos naplója
kiolvastam: 2010. március 31.

Ismét egy történelmi regény, ismét a Tudor-korból. Bevallom, nagyon szeretem ezt a korszakot, annak ellenére vagy éppen azért, mert véres, tele intrikákkal, cselszövésekkel. Korábban Lady Jane történetét ismerhettem meg Alison Weir könyvéből, s ez a regény, melyet most olvastam körülöleli azt a korszakot.

Robin Maxwell művének első oldalain I. Erzsébettel találkozhatunk, aki épp frissen került az angol trónra: az udvari intrikák még nem teljesen ülepedtek le, de népe szeretetét már magáénak mondhatja. Tanácsosai folyton előhozakodnak a külföldi kérőkkel, melyek a diplomáciai kapcsolatokat erősíthetnék meg, de Erzsébet erről hallani sem akar. Annál is inkább, mert egy régi gyerekkori barátja iránt táplált érzelmei egyre csak erősödnek, s végül a szerelem eluralkodik rajta, természetesen nem kis megbotránkozást keltve ezzel az udvari körökben.

Egy éjjel azonban egy különös látogató érkezik hozzá egy idős hölgy személyében, aki nem kisebb meglepetéssel szolgál az újdonsült királynőnek, mint édesanyja, Boleyn Anna naplójával, amit tinédzserkorától egészen kivégzéséig vezetett. Erzsébet ezek után a kis könyvecske segítségével, minden egyes lopott pillanatában belemerül édesanyja lelkébe, rejtett titkaiba, úgy ahogyan senki ezelőtt. Megismeri édesanyját, úgy ahogyan ezelőtt nem tehette, átérzi szerelmét amely Anglia elszakadását eredményezte Rómától, s megtudja hogyan jutott el a tróntól a vérpadig. S a napló nem csupán ezt a célt szolgálja, hanem a jelenre is igyekszik útmutatóval szolgálni számára.

Bevallom, valamilyen szinten jobban tetszett ez a könyv, mint a fentebb emlegetett Lady Jane története, mert itt a szereplők közelebb álltak a valódi emberekhez: voltak hibáik, természetes emberi érzéseik, reakcióik, nem voltak annyira papírmasé-figurák. Sok történet, mendemonda felbukkant itt is, akárcsak Alison Weir könyvében, így tudtam, hogy ezek nem az írói lelemény szüleményei, hanem történelmi forrásokon nyugszanak.

Tetszett a naplóforma is, ez nekem a szívem csücske. Valahogy sokkal közelebb érzi magához az olvasó a szereplőt, jobban betekinthetünk a lélek mélységeibe, habár ne felejtsük el a hátrányát az elbeszélés szempontjából: nem szolgálhat objektív narrációval, s véleményünket igen nehezen különböztethetjük el a naplóíróétól.

Ami viszont csalódást okozott: kicsit komolyabb regényre számítottam, valami nagyobb volumenű történelmi regényre, de pár oldal után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez elsősorban romantikus regény, csak a múlt idők köpenyébe bújtatva. Persze, semmi gond nincs ezzel, mert kikapcsolódásnak tökéletesen megfelelt egy-egy fáradt délutánomon, mikor komolyabb agymunkára képtelen voltam, de ennél többre szerintem senki ne számítson.

A regény végével pedig az volt a gondom, hogy az én meglátásom szerint túl szentimentálisra sikeredett, valahogy ez a Towerben felbukkanó Boleyn Anna szelleme, aki még egy utolsó pillantást vet trónra került gyermekére, eléggé giccses befejezés véleményem szerint, amit képtelen voltam felhorkantások nélkül fogadni... (mielőtt valaki lecsap, hogy spoilerezek, elárulom a történet szempontjából nem releváns ez a zárókép).

Fülszöveg:
Nem sokkal azután, hogy Erzsébet trónra lép, megjelenik nála egy titokzatos öregasszony, aki Boleyn Anna bizalmasa volt a tragikus sorsú királynő utolsó napjaiban. Egy bőrbe kötött könyvecskét ad át Erzsébetnek: Boleyn Anna titkos naplóját. Erzsébet királynő a napló lapjain ismerkedik meg édesanyjával, akitől kisded korában elszakították. Az amerikai írónő nagyszerű korrajzot nyújt Anglia legizgalmasabb korszakairól: VIII. Henrik és lánya, I. Erzsébet uralkodásáról. A magával ragadó történelmi regény témája örök: a szerelem és hatalom.

Összegzés:

Egy könnyed délutáni olvasmánynak felelt meg a könyv - ennél nem több. Nagyon zavaróak voltak az elütések, helyesírási hibák, amik sajnos elég gyakran előfordultak nagy bosszúságomra. A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretnének kicsit kikapcsolódni, és szeretik a romantikus regényeket. Az értékelésemben 5 pontot ért el.

2010. április 7., szerda

Nekem nem varázsolt


Benedek István Gábor: Varázs

letettem: 2010. március 28.

Újévi fogadalmam között szerepelt, hogy kicsit jobban megismerkedek a kortárs magyar irodalommal, s kijelöltem magam számára tizenkét könyvet erre az évre. Ebből már egyet teljesítettem Hász Róbert A künde című regénye kapcsán, ami azóta az egyik legkedvesebb könyvemmé vált. S íme, itt a következő: Benedek István Gábor könyve. Előre leszögezem, hogy elég nagy csalódás volt részemről, így most egy panaszkodós poszt következik!

Fülszöveg:

A regény cselekménye 1800-ben játszódik. Egyik hőse párizsi pénzember, Napóleon bizalmasa, a másik egy fiatal karaita zsidó, aki Odesszában megöli kenyéradóját, ezért családjával együtt menekülnie kell. A nagy ívű történet két vezérszála Moldván és Erdélyen keresztül Magyarországra, Tiszahajósra vezet, hogy majd itt dőljön el: vállalják-e a Magyarországon már megtelepedett, megállapodott, jövőt alapozó zsidó családok, hogy Szardínia szigetén, a császár tervének megfelelően zsidó államot hozzanak létre.

Sajnálom, én tényleg igazán mindent megpróbáltam. Igyekeztem, hogy élvezzem, hogy befogadjam, de nem és nem. Sőt, még csak végig se tudtam olvasni. Ezt igazán sajnálom, és bűntudatom is van miatta, mert én igazán akartam szeretni ezt a könyvet.

S hogy miért?

  1. Annyi, de annyi mindent igyekszik elmondani a korabeli helyzetről (1800-as évek és a zsidóság helyzete), hogy számomra az egész egy óriási adathalmazzá válik, ahol csak kapkodom a fejem, próbálom megjegyezni a ki kivel, mikor és hol dolgokat, de sikertelenül, mert egy gigantikus ívet igyekszik felépíteni. S ez a történelem könyvekben igen jó dolog, de egy regény esetén szerintem nem annyira szerencsés.

  1. A narrátor annyira el van távolodva a szereplőkkel történt eseményektől, mintha valaki a Plútóról tudosítana egy csajágaröcsögei focimérkőzésről. Minden egyes cselekedetet nagytotálban látunk, s nem érezzük a szereplőket a történetben.

  1. A 2.-es pont folyománya: minden valamirevaló regénynél (legalábbis amiket eddig én olvastam) a szereplőkhöz egy idő (illetve oldal) eltelte után valamiféle jellemvonásokat párosíthatunk, s kialakul a hozzájuk való viszonyunk. Nos, itt 200 oldal után sem tudtam, hogy ez vagy az a szereplő kedves-e, akaratos-e vagy úgy egyáltalán szimpatikus-e. Fogalmam sincs! Nem engedett betekintést a fejükbe, nem olvastam indulatokat se semmiféle szenvedélyt. Például amikor Jona Ekmek, az egyik főszereplő elkövetett egy gyilkosságot, semmit nem éreztem. Nem éreztem a bűn súlyát, se a bűntudatot, de még azt se, hogy az áldozat megérdemelte.... semmit! S a szerelem érzése is teljesen elmarad a lapokon, pedig az olvasó egy leánykérésnek is a tanúja lehet! Ja, itt egy valamit éreztem: az értetlenséget... olvasom, olvasom a fejezetet, már 40 oldal óta húzza meg magát Jona az ismerősénél a gyilkosság miatt, s amikor búcsúzkodni készül, mert tovább kell állnia a lány anyja odaszól neki, hogy mellesleg a lányom beléd szeretett és majd a feleséged akar lenni. Körülbelül én is olyan meglepődéssel fogadtam, mint Jona, mert a lány azt hiszem csak egy oldalnyit szerepelt, s ott meg volt róla jegyezve: milyen csinos. És itt ki is fújt. Persze, akkor itt azt várná az ember, hogy kicsit nyissunk Jona felé, nézzünk bele egy picit a szívébe, érezzük át, amit ő érez. De nem. Jona vállat ránt, és azt mondja: jó, majd az lesz. És megy tovább.

  1. Még mindig a szereplőknél maradva: mikor a regényekben feltűnnek új alakok, akkor némely narrátorok tudósítják az olvasót az előéletükről. Nos, ebben itt nincs hiány: sőt, hogy őszinte legyek erről szól az egész. Jön egy szereplő és vagy 30 oldalt regél a narrátor róla: túl sok egyszerre ennyi információ! Legalábbis nekem az volt.

De egyébként egyáltalán nem lassú folyású a cselekménye ennek a regénynek: sőt! Két-három oldal alatt rengeteg minden történik: gyilkosság- menekülés- titkos tervezgetések- küldetés stb stb, de valahogy elvesznek ezek a főbb vonalak a háttérinformációk óriási méretű halmaza alatt. Az egész történet, a szereplők mind-mind megfoghatatlanokká válnak, mondhatni: anyagtalanok.

Összegzés:

Hát, nagyon szégyellem magam, főleg mert egy irodalmi körökben elismert regényről van szó, amit ráadásul Izraelben is bemutattak. Pedig igyekeztem! Most nem is tudom, hogy dühös vagyok-e vagy letört, de a két érzés közül az egyiket most tuti birtoklom. Egy biztos: ezzel a könyvvel nem lettünk barátok. Aki esetleg az írótól olvasott már valamit, igazán megmondhatná, hogy a többi regénye is ilyen stílusú, vagy csak ez lett ennyire gigantikus témájú? S ha a többi nem ilyen, akkor valami tanácsot igazán adhatnátok, hogy melyik könyvével érdemes először megismerkedni? Hát, sajnálom, de az értékelésemben csupán 2 pontot adhatok neki.

2010. április 5., hétfő

Mert szeretem a könyveket


Tegnap Joeymano megkért (Pupilla pedig feltételes módban kért meg, de neki is köszönöm :-) ) , hogy játsszak ebben az új körbeadogatós játékban. Nagyon szépen köszönöm szépen a felkérést mégegyszer :-), és akkor vágjunk is bele:

A játék menete:
1
. Írd le, hogy ki adta tovább a logót, és linkeld őt.

2. Ajánlj röviden (max. 3 mondatban) 3 számodra kedves könyvet.

3. Add tovább minimum 1, legfeljebb 3 embernek, és figyeld, ki mit ajánl – talán így találsz magadnak újabb kedvenceket.


Hát, akkor lássuk azt a három könyvet, amit ajánlok: igyekeztem én is, mint oly' sokan, olyan könyveket választani, amikről még nem esett szó a blogomban, de mégis a szívem csücskei. Ahogy így agyaltam ezen a kérdésen, meg is született mindegyik újraolvasásának a gondolata, hiszen ezek a számomra valóban kedves könyvek.

1. Mihail Bulgakov: Mester és Margarita

Azt hiszem, nem is én lennék, ha ez a könyv nem kerülne fel ide. Még gimis koromban olvastam először, s már akkor rabul ejtett Messire és az ő kompániájának vad ámokfutása Moszkva városában., ahol pár napig minden a feje tetejére áll. Hihetetlenül jó könyv, rengeteget szórakoztam rajta.

2. Kundera: Halhatatlanság

Két évvel ezelőtt került kezembe először, akkor még nem igazán hallottam az íróról. Ám ez az egyetlen mozdulatból születő regénye teljesen magával ragadott!Ekkor határoztam el, hogy összegyűjtöm az író könyveit, de azóta sem találtam olyat, ami ennyire Kundera.

3. Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember

Attila, a hun alakjával ismertet meg bennünket Zétán, a Pannóniába tévedő görögön keresztül. Lenyűgöző világ ez, tele harcokkal, szenvedéssel, szerelemmel. Nagyon szerettem olvasni: ez is letehetetlennek bizonyult számomra.


Hát, már nagyon sokan megírták az ajánlóikat, és igyekeztem olyanokat keresni, akik még nem, nehogy bárki is kimaradjon ebből a jó kis játékból. :-) És akiknek a kedvenc könyveire nagyon kíváncsi lennék: Sister, Amilgade és Ani. Remélem, még nem kaptatok mástól megbízást :-)



2010. április 1., csütörtök

Barcelonai Faust


Carlos Ruíz Zafón: Angyali játszma

kiolvastam: 2010. március 26.


Sosem jártam Barcelonában. De Zafón könyvei mindig sikeresen elrepítenek oda: láthatom a város utcácskáit, érezhetem a légkörét, beszívhatom az illatait. Vagyis lelkiekben egy-egy történet erejéig mégis ott lehetek, s nekem ilyenkor ez is elég.

Bevallom, ezzel a könyvével még nyáron találkoztam először a könyvesboltban, de akkor folytonosan A szél árnyékát kerestem a szerzőtől, amit már akkor igen nehezen lehetett beszerezni. Így mindig szomorúan konstatáltam, hogy megint csak ez a könyv van az írótól. Aztán elkezdtek erről a műről is megjelenni kritikák a különböző könyvesblogokban, és ráadásul még a hőn áhított korábbi könyvét is sikerült beszereznem, úgy döntöttem beruházok rá... na, de jellemzően addigra ki is fosztották a polcokat, így aztán nagy kálváriák árán, de végül mégis sikerrel jártam. Az enyém lett.

Azóta eltelt jó pár hónap, s csak most tudtam eljutni odáig, hogy én is kézbe vehessem, szinte az utolsók között, mert mára alig akad olyan ember, aki ne olvasta volna. Most már én sem akadok.

Szóval, visszatérve a könyvre: végre, hosszú hetek után sikerült ráakadnom egy olyan könyvre, ami leköt és elvarázsol. Úgy gondolom, hogy A szél árnyékához képest itt lényegesen jobbak Zafón leírásai, jobban képes hangulatot teremteni. És Corelli figurája miatt, akivel egy kis fausti elemet csempész be a műbe, valahogy sokkal jobban megfogott, mint az első regénye.

Az író igazán tudja, hogyan lehet megfogni a bibliofil típusú embereket: nagyon jó érzékkel írja le érzéseinket a könyvek irányába, s egy olyan helyet teremt az Elfeledett Könyvek Temetőjével, ami megmenti a műveket a pusztulástól s hosszú tömött polcokon várják mikor talál rájuk az Olvasójuk, ami a könyvmolyok egyik álma. Olyan emberek világa ez, akik mélységesen hisznek abban, hogy minden, de minden könyvnek lelke van: mégpedig az írójáé, s feladata, hogy megtalálja a számára legmegfelelőbb befogadót, akinek élete legmeghatározóbb élménye lehet az elolvasása.

Az Angyali játszma végigkalauzol minket egy hihetetlenül izgalmas történeten, ami tele van rejtelmekkel, félelemmel, szerelemmel, s keserédes sóvárgással. Ám ez a sötét világ még humort is rejt magában, méghozzá Isabella és a főhősünk, David kettősénél. Nagyon jókat mulattam rajtuk, az apró csipkelődéseiken, cinikus megnyilvánulásaikon.

Negatívumként talán azt tudnám feltüntetni, hogy egy picit receptre dolgozik Zafón úr: A szél árnyékából oly' megszokott jelenetek, kellékek itt is megvoltak, s így akadt párszor, hogy egy-egy váratlannak szánt esemény vagy „nagy titok” az előző könyvéből kiindulva mégse volt annyira rejtelmes, mint amennyire az ember várta volna. De persze ezzel azért nem azt mondom, hogy a két könyve egy és ugyanaz, mert nem így van: a hangulatuk, a mondanivalójuk alapvetően különbözik egymástól, és ezek az ismétlődő elemek nem annyira zavaróak, éppen csak egy icipicit.

Corelli személyének kérdését nagyon finomat érzékeltette az író, s ez nagyon tetszett. Nem volt direkt az olvasó szemébe mondva elejétől kezdve, hogy ki is ő, hanem szép, apró utalásokkal döbbentette rá az embert, hogy a könyv főhősének kivel is akadt dolga. A könyv végével kapcsolatban, ha jól emlékszem sokan panaszkodtak, hogy nem volt megfelelő befejezése, nem volt megmagyarázva minden. Nekem ez nem igazán jött le, úgy tettem le a kezemből, hogy ez egy kerek egész történet, s szerintem a magyarázatok ott vannak a sorok között, csak szemfülesnek kell lenni.

Fülszöveg:

A húszas évek Barcelonájában egy titokzatos idegen felkeres egy reménytelenül szerelmes fiatal írót. Visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: rengeteg pénz, és talán egyéb jutalmak is várják, ha megbeszélt időre megírja a Könyvet, amely mindenek feletti hatalommal bír. Az író elvállalja a munkát, és ezzel ördögi csapdába kerül; hidegvérű gyilkosok, kegyetlen kopók, áruló barátok és csalfa szerelmek kísérik temetőkön és kísértetkastélyokon át, hogy végtére is leleplezze azt, aki a szálakat mozgatja.

Kezdődjön hát az ANGYALI JÁTSZMA…

Carlos Ruiz Zafón a világ egyik legismertebb írója. A szél árnyéka című első regénye hatalmas nemzetközi sikert aratott. Művei több mint negyven nyelven jelennek meg, páratlan hangulatú, szépséges, érzelmes és filmszerű regényeivel olvasók millióit hódította meg világszerte. Lenyűgöző új regénye valóságos labirintus, tele titkokkal, szenvedéllyel, és a könyvek iránti sosem múló szerelemmel.
„Egy regény tele ragyogással és rejtélyes útvesztőkkel. Fantasztikus olvasmány.”
– Stephen King


Összegzés:

Igazából tetszett, nagyon is. Izgalmas volt, pörgős cselekményű, szép leírásokkal, jó párbeszédekkel. Megkaptam amire szükségem volt: borzongást, kíváncsiságot, humort és izgalmat. Imádom az ilyen elhagyatott házas történeteket és a titokzatos múltú embereket. Szóval, még ezért is jár piros pont. Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Related Posts with Thumbnails