2010. május 28., péntek

Családias nyomozások


Lisa Lutz: Spellman nyomozóiroda

kiolvastam: 2010. május. 27.

Biztosan vannak köztünk olyanok, akik úgy érezték tinédzserkorukban vagy esetleg még most is, hogy a szülei minden lépését figyelték: faggatták a bulikról, a barátokról, a suliról, s az ember akkor aktuális párjáról ne is beszéljünk. Ismerősek lehetnek azok a kínos beszélgetések, amik a "Ki ő?" , "Milyen tanuló?" és a "Kikkel mész oda?" kérdésekkel kezdődtek, s ki tudja hol folytatódtak.

De ha ez megnyugtatásul szolgál, van akinek ez sokkal rosszabb. Például, akinek a szülei hivatásos magánnyomozók, s nem csak az ügyfél által kért személy megfigyelésével foglalkoznak, hanem ugyanezt megteszik a saját gyerekükkel is. Isabel Spellman is ebben a cipőben jár. Ő már szinte meg se lepődik azon, ha követik az utcán, poloskát talál a szobájában és hogy az ismerőseit is mind lenyomozzák - s ilyenkor tudja, hogy nem a titkosszolgálatra kell gyanakodni, hanem anyucira és apucira.

De Isabelt sem ejtették a fejére: ő is eltanulta az évek során a Spellman -ek módszerét. Ha összejön egy fiúval, akkor nem az a legfontosabb számára, hogy megtudja mi a partnere kedvenc zeneszáma, milyen filmeket/könyveket szeret, hanem a srác társadalombiztosítási számának a megszerzése a legfőbb cél, hogy aztán otthon ennek segítségével egy gyors keresést futtathasson a kölcsöneiről vagy az esetleges büntetett előéletéről tudomást szerezzen.

A Spellman -ek mellett sosem unatkozik az ember: ebben a családban mindig van olyan, aki valamit titkol a többiek elől, s mindig van valaki aki vállalja ennek a rejtélynek a megoldását. Szóval van itt izgalom bőven, de magánélet... na, az nincs! A családtagok hiába is próbálják megvédeni a többiektől ennek a szentségét, annak valahogy mindig autósüldözés, házkutatás, utcán követés lesz a vége.

Maga a történet, szerintem nem egy nagy durranás, viszont nagyon humorosan és jól van megírva: abszurd helyzetek, igazi nyomozós paródia és nevetés majdnem minden oldalon. Nem mellesleg megjegyzendő: nekem még a borítója is nagyon tetszik! Kicsit képregény stílusú, de jó.

Fülszöveg: Ismerkedjenek meg Isabel „Izzy” Spellman magánnyomozóval. Lehet, hogy ez a huszonnyolc éves lány nem rendelkezik a legfeddhetetlenebb múlttal, amit romantikus botlások, túlzott alkoholfogyasztás és találékony vandalizmus is beárnyékol, lehet, hogy él-hal a Get Smart sorozatért és jobban szeret az ablakon keresztül közlekedni, mint az ajtón át – de mindezt jócskán feledteti a családi cégnél, a Spellman Nyomozóirodánál kamatoztatott magánnyomozói tehetsége. Az emberek magánéletében való turkálás Izzy számára teljesen magától értetôdô tevékenység. Valójában az egész család számára az. De bárcsak sikerülne a munkát az irodára korlátozniuk. Spellmannak lenni annyit jelent, mint kémkedni egy Spellman után, követni egy Spellmant, vajat keresni egy Spellman füle mögött, zsarolni és lehallhatni egy Spellmant. A félig Nancy Drew, félig Piszkos Harry Izzy vékony pengeélen táncol a Spellman családtag és Spellman alkalmazott státusz között. Feladatai közé tartozik végrehajtani a fônökeitôl, azaz Anyutól és Aputól (lehetôleg alapos vizsgálat nélkül) kapott megbízatásokat, féken tartani (olykor kényszert is alkalmazva) krónikusan tökéletes ügyvéd bátyját, jó példát mutatni tizennény éves húgának, Rae-nek (aki túlságosan is rákapott a szabadidôs követésekre), és idôrôl idôre felkutatni és hazahozni nagybátyját (aki bármelyik pillanatban el talál tûnni nagy tivornyázás közepette az ún. Eltûnt Hétvégéken). De mikor Izzy szülei felbérelik Rae-t, hogy kövesse a nôvérét (hogy kiderítsék Izzy új fiújának kilétét), Izzy-ben végleg eldôl a borjú, és rájön, csak úgy válhat belôle valaha is normális ember, ha otthagyja a családi vállalkozást. De van egy kis bökkenô: mielôtt elengednék, még egy utolsó megbízást kell elvállalnia – egy réges-rég elfeledett, tizenöt éve eltûnt személy ügyét. A feladatot vállalja, miközben egy családját sokkal közelebbrôl érintô eltûnési eset is megrázza, mely élete legkomolyabb ügyévé válik. A Spellman akták az elsô része annak a kiváló és szellemes új regénysorozatnak, amelyben a Spellman család imádnivalóan szövevényes élete tárul elénk.
Összegzés:

Az elején kicsit gondban voltam a könyvvel, mert még sose olvastam szingliregényt, s bár elképzelésem volt róla, hogy milyen lehet, de úgy igazából nem tudtam hogy mit kell tőle várni. De a közepe fele ez már nem is érdekelt, egyszerűen csak röhögtem. Kíváncsian várom a folytatását, biztos a kezembe fog kerülni! Az értékelésemben 8 pontot ért el!

2010. május 24., hétfő

Fürtrablás


Sophie Gee: Botrányos viszonyok
kiolvastam: 2010. május. 23.

Már sokadjára jött velem szembe ez a gyönyörű borító az egyik könyvtárunk polcán, s mindannyiszor megálltam megcsodálni, néha a fülszövegét is újra és újra elolvastam, s mindig alaposan meggondoltam, hogy vajon visszategyem-e a polcra vagy csapjam a kezembe levő könyvkupac tetejére. Jó pár hétig kacsingattunk egymásra, aztán végül mégis az én táskámban utazott át a könyv a könyvtár kijáratán.

A regény a XVIII. századi Angliában játszódik, s első lapjain Alexander Pope- pal találkozhatunk (ha esetleg a neve nem lenne ismerős: Anglia leghíresebb költője, akinek legfőbb műve ma is kötelező olvasmány az ottani középiskolákban, s az angol történelem során ő volt az első költő, aki saját könyveinek eladásából vagyonra tett szert. De természetesen a regény az ezt megelőző időkről szól.), aki elhatározza, hogy barátnőihez Martha-hoz és Teresahoz hasonlóan felköltözik egy kis időre Londonba, hogy bekerüljön egy kicsit a vérkeringésbe. Itt fontos ismeretségeket köt: többek közt megismerkedik Jonathan Swift-tel, Richard Steel -lel, a Tatler és a Spectator magazin szerkesztőjével és John Gay- jel, a Koldusopera szerzőjével, s mindeközben igyekszik egyik régi barátnője, Teresa szívét elnyerni, egészen sajátos módszerekkel, szellemi sziporkázásaival.

Ez lenne az egyik szál. A másikon is egy szerelem kibontakozását kísérhetjük figyelemmel, ami nagyobb sikerekkel kecsegtet, mint Pope-é: Arabella Fermor, London Szépe, s mellesleg Teresa unokatestvére keres magának potenciális férjjelöltet, ám a keresésbe belefáradva, Lord Petre, London ügyeletes szépfiúja karjai közt pihen meg. Plusz ez a szál még egy kis jakobinus összeesküvéssel is meg van fűszerezve, hogy a hatásfoka még nagyobb legyen.

Szóval lehetne ezzel bőven mit kezdeni, de az írónő valahogy nem jó oldaláról ülte meg a lovat, szerintem. Sokkal érdekesebb lett volna a történet, ha valóban Pope szemén keresztül látjuk az eseményeket, s nem kukkantunk bele a történet során valamennyi szereplő fejébe, mert az elveszi a találgatások, olvasói spekulációk lehetőségét, s egy mondatba besűrítve, készen megkapjuk hogy mit kell gondoljunk erről és erről a szereplőről. Valahogy nekem nem tetszett ez a dolog. Én olvasás közben szeretek találgatni, meglepődni, besorolgatni szereplőket, majd húsz-harminc oldal után átsorolgatni őket stb stb. De itt erre sajnos nem volt lehetőségem, ahogy feltűnt egy szereplő, rögtön betekinthettünk a gondolataiba, illetve a narrátor még azt is megmondta, hogy milyen emberrel van most éppen dolgunk. Egy szereplő esetében nem tette ezt az írónő, de ezek után nem is igen volt rá szükség, mert emiatt tudtam, hogy nem stimmel vele valami, s az összes titokzatos dolog hátterében ő állhat. Így ennek a varázsa is elveszett.

Maga a nyelvezete se okozott katarzist: egyfelől sokszor voltak felesleges párbeszédek, és sokszor indokolatlanul ment le a vulgaritás szintjére egy-egy szereplő. Érdekes volt, hogy egyik pillanatban még nagyon körmönfontan, körülírón, választékosan fogalmazták meg a mondanivalójukat, s két-három sorral lentebb már olyan szinten lesüllyedt a stílusuk, hogy nem volt különb egy utcalány és egy strici párbeszédénél. Persze vannak olyan regények ahol ez nem zavarna, de ott nem, vagy nagyon ritkán fordulna elő olyan kifejezés, hogy „elragadó szépség”. Helyette csak a „jó nő” szerepelne, s a párbeszédek jól meg lennének tűzdelve a különböző és kihagyhatatlan töltelékszavakkal, mint az a bizonyos b -vel vagy a k-val kezdődő. Na, ilyen szövegkörnyezetben nem hatna meg különösebben. De itt, a sok finomkodás és körülményesen megválasztott szavak között igenis zavaró volt. Olyasmi érzés volt ezeket olvasni, mint ha egy pipacsokkal teli mezőn sétálva, a tájban gyönyörködve hirtelen egy tehénlepénybe lépnél a vadiúj szandáloddal. Ugye, hogy nem is olyan kellemes?

De általánosságban a párbeszédekről azt tudnám mondani, hogy ennek ellenére voltak nagyon szép és szellemes részei, amik viszonylag ellensúlyozni tudták számomra az oda nem illő részeket. Különösen Pope beszédei tetszettek a legjobban: mind képi világban, mind mondanivaló tekintetében.

Érdekesek voltak a szerelmi szálak is: egyfelől Pope és az ő olthatatlan vágya Teresa irányában, aki viszont inkább az érvényesülést és a látszatot tartja fontosnak, s minden vágya bekerülni ebbe a hideg, számító és rosszindulatú világba, ami folyton a csillogás arcát mutatja. Arabella, a másik szerelmi szál főhősnője, pedig pont ebből igyekszik kikerülni az egyetlen tiszta, ám ott fel nem lelhető érzés segítségével, melyet Lord Petre oldalán talál meg. A lányok, és a szereplők többsége, akik ebbe az elit körbe tartoznak vagy akarnak tartozni, időnként kénytelen felülni a hírnév hullámvasútjára, ami hol a siker és népszerűség égéig utaztatja őket, s hol a megalázottság és a lenézettség mélységeibe. Ennek a társaságnak egy szabálya van: tartsd fenn a látszatot, s akkor nem lesz baj.

Persze lehet belőle némi klisészerű mondanivalót kihámozni, de igazából nincsenek nagy mélységei a könyvnek. De ez nem is mindig fontos, nem vágyhatunk állandóan magvas gondolatokra. Valamikor elég csak a szórakozás. S azt hiszem egy kikapcsoló olvasmánynak ez megteszi.

Fülszöveg:

Egyesek azért kockáztatnak, mert azt hiszik, ki tudják játszani a sorsot
Mások azért, mert a szerencse fiai
És megint mások egyszerűen csak imádják a veszélyt…

Robert Petre, Ingatestone hetedik lordja elcsábítja a gyönyörű és talpraesett Arabella Fermort. Arabella tudja, hogy egy ilyen viszony egy életre tönkreteheti, hiszen ördögien csábos szerelmese jakobita összeesküvő, akit ha lelepleznek, vérpadon végzi. A pár titkos viszonyát egy kívülálló lesi meg, egy önjelölt költő, aki nem más, mint Alexander Pope. Hírnévre és vagyonra áhítozva érkezik Londonba. Ha kudarcot vall, nyomorba jut, de ha Arabella és Lord Petre titkos viszonyáról híres költeményt ír, sikeres és gazdag lehet. London, 1711 – mocsok és pompa, álarcosbálok és politikai intrikák, kártyacsaták és orgyilkosságok és a kor leghíresebb géniuszainak botrányos világa.
A báli szezon regénye – szex és álarcok, botrány és pletykák a tizennyolcadik századi angol főurak és hatalmasok szűk és kirekesztő körében.



Összegzés:

Bevallom, a híresztelések alapján én sokkal, de sokkal rosszabbra számítottam. Ez kellemes meglepetés volt részemről, de ennek ellenére mégse tartom nagyra az egészet, mert ez nekem inkább a várakozások könyve volt: végig vártam, hogy lesz benne valami nagy rejtély, de nem volt; vártam, hogy lesz valami nagy csavar, de nem volt; vártam, hogy lesz valami nagy finálé, valami katartikus befejezés, de... azt hiszem ezt már ti is tudjátok. Könnyed olvasmány, ami kikapcsolódásnak jó volt, de nem hiszem hogy máskor is magammal viszem a polcról. Az értékelésemben 5 pontot kap.

2010. május 17., hétfő

A tenger túloldalán


Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger

kiolvastam: 2010. május 17.

Ezt a könyvet nemcsak azért vettem a kezembe, mert Bronte Jane Eyre regényének az előzményeit dolgozza fel, hanem mert a címe egyszerűen levett a lábamról: milyen gyönyörűséges kiejteni! Széles Sargasso-tenger! Mielőtt belekezdtem volna az olvasásába, többször is ízlelgettem hol magamban, hol hangosan ezt a dallamos címet, s azóta is néha megteszem. Egyébként a Sargasso-tenger az Atlanti-óceán közepén helyezkedik el, s magába foglalja a hírhedt Bermuda-háromszöget is. Egyébként ezen a részen állítólag annyira nagy koncentrátumban van a só, hogy nem igazán van ott vízi élet. Persze, a cím a könyv elolvasása után már egy sokkal speciálisabb jelentéssel töltődik meg: Mr. Rochester és Antoinette (Bertha) Mason a tenger két különböző oldaláról származnak, s így ez a kettejük között húzódó szakadékot szimbolizálhatja: mely adódhat kulturális különbségekből, céljaik és elvárásaik másságából.

Rhys könyvében Antoinette, azaz Bronte regényében Berthaként ismert mellékszereplő kerül a középpontba: az ő életéről szól ez a regény. Alakját már a Jane Eyre-ben is érdekesnek tartottam, kíváncsi voltam mi mozgatta őt az őrületen kívül, mindig ilyen volt? Hogyan élt korábban? Természetesen itt ezekre is választ kaphatunk, bár ne olyan elvárásokkal induljunk neki a könyvnek, hogy ez hasonló lesz a Jane Eyre-hoz, mert akkor csalódni fogunk. Ez a különbség nyilván abból is adódik, hogy mindkét regény egy teljesen más korban lett megírva, más közönség számára.

S természetesen Rhys-nek a főhős választása is új lehetőségeket rejt magában: Antoinette (vagyis Bertha) őrültsége megengedi, mit megengedi: követeli a misztikus, természetfeletti hangulatot, s ezt Rhys tökéletesen megteremti itt. Ezen a fülledt levegőjű Jamaicán, ahol mindent beleng az egzotikus virágok édeskés illata a babonaság is nagy szerephez jut az ottani emberek életében: szellemek, varázslat, woodoo, s minden olyan dolog előfordul itt, amit Mr. Rochester nem igazán szokhatott meg a hűvös, józan Angliában.

A regény három részre van osztva: Bertha fájdalmakkal teli gyermekkora, majd Rochesterrel való házassága, s végül az Angliában töltött időszak van elmesélve a két elbeszélő, vagyis a házastársak szájából. Az elején, mikor nem számítottam a nézőpont váltásokra, kicsit bele is kavarodtam, de egy-két oldal után nyilvánvaló lett a narrátorcsere, s az is, hogy ki beszél. A nyelvezetét olykor furcsának találtam, persze tisztában vagyok vele, hogy a törtangolságot és a szóbeli megnyilvánulások spontaneitását igyekezett visszaadni, de olykor tényleg nehezemre esett megérteni egy-egy párbeszédet. De lehet, hogy csak nem olvastam elég figyelmesen, nem tudom. Ez nekem mindenesetre egy kicsit levon az élvezeti értékéből.

Bertha alakját jól megrajzoltnak tartom, itt tényleg plusz dolgot éreztem a Jane Eyre-hoz képest: sokkal jobban ki lett dolgozva. S a szimbólumok, amiket vele kapcsolatban megjelenített tényleg nagyon eltaláltak voltak. Például a kedvencem, a tükör: ez többször is előkerül a történetben, s hangsúlyozva is van fontossága Bertha számára. Ez számomra az "én" megkettőződését szimbolizálta: a tükör, amelyből visszanéz egy arc, ami a mienk, de mégsem mi vagyunk. Bertha el is meséli, hogy mennyire szerette azt a lányt a tükörben, és sokszor próbálta megpuszilni, de a meleg arc érintése helyett mindig csak egy hideg üvegfal ért a szájához, ami a regény legvégén, Bertha tombolása alatt teljesen eltűnik: s a tükörkép egy háromdimenziós alakká materializálódik a szemében.

Bár egy picit azért sajnáltam azt, hogy az angliai élete nem lett annyira kibontva: ez a regénynek csak a törtrészét foglalta el. Persze, az ő szemszögéből már nem is igazán lehetne mit mondani, hiszen ekkorra már teljesen elvesztette a tudatát, s már csak egy időtlen, anyagtalan térben lebeg.

Mr. Rochester alakjáról pedig csak annyit mondanék, hogy a Bronte által neki adott legfőbb attribútumait teljesen elvesztette ebben a regényben: eltűnt az a tipikus byroni figura, ami mindannyiunk szívét megdobogtatta. Rhys -é olyasmiket cselekszik ebben a történetben, amiket egyáltalán nem tudnánk róla elképzelni: hogy úgy mondjam, meghazudtolja önmagát. Ezt fájlaltam a legjobban az olvasása során, Rochester a szívem csücske volt, s most mintha kicsit összetört volna ez az illúzió bennem.

Fülszöveg:
A Széles Sargasso-tenger hősnője: a Jane Eyre egy mellékalakja – Antoinette (Bertha) Cosway-Mason, Edward Rochester őrült felesége. A drámai feszültségű cselekmény egy végzetterhes élet állomásait mutatja be: a szorongásokkal, nyomasztó emlékekkel sújtott gyermekkort… az elárult szerelmet… a szobafogság és a téboly végső reménytelenségét – festői háttérként felvonultatva a nyugat-indiai szigetek egzotikusan vad, gyönyörű és kegyetlen természetvilága. A regény – Charlotte Brontë nagy hírű, klasszikus művének modern „melléklete” – öntörvényű, tökéletes alkotás. A szentimentális történetből kibontja, felszabadítja a benne rejlő tragikumot. Mélységesen romantikus írás: a lázadó, teremtő-pusztító, végzetes szenvedély mellett tesz hitet. És riasztóan „korszerű” élmény forrása: a magány, az elidegenedés, a kiszolgáltatottság sorsképletét dolgozza ki, könyörtelen objektivitással, lenyűgöző költői erővel.

Summa Summárum:
Voltak vele problémáim, de alapvetően egy jó regénynek tartom, ami egyébként sokkal nyomasztóbb hangulatot áraszt magából, mint a Jane Eyre: ez a fülledt, nehéz levegő a sok fájdalommal és keserűséggel vegyítve szinte rátelepszik az emberre, és amikor nem olvassa, akkor is ott köröz a feje felett ez az atmoszféra. Az értékelésemben 6 pontot ért el.

2010. május 13., csütörtök

Hamvadó cigarettavég

Zilahy Lajos: Halálos tavasz

kiolvastam: 2010. május 12.

Zilahy regénye olyan, mint a hervadó orgonavirág, amely éppen orrunk előtt leheli ki utolsó édes illatpamacsát, s ebbe az utolsó lélegzetbe minden bele van sűrítve, amit csak tudnunk kell erről a virágról: múltját és jelenét egyaránt. De a jövőjét nem, hiszen az már abban a pillanatban megszűnt, mikor színei fakulni kezdtek, illata egyre gyengébb lett, s virágai elkezdtek összetöpörödni, mintha csak korábbi rügyállapotukhoz igyekeznének visszatérni. S azt hiszem, mi emberek is olykor így vagyunk ezzel.

A könyv címe már sejteti azt az édesbús melankóliát, ami valóban végigvonul a történeten: valami olyasmi ez, amitől az ember bár nem sír, nem hahotázik, hanem a külső szemlélő számára a Halálos tavaszt olvasó egy fapofával ülő alaknak látszik, az arcára nem ül ki semmilyen érzés – legalábbis én így voltam ezzel. De a látszat csal, hiszen a felszín alatt az olvasó lelkében nagy viharok dúlnak: átél szenvedélyt, szerelmet, elragadtatást, vágyódást, csalódást, féltékenységet, bánatot és még mennyi, de mennyi mindent, alig kétszáz oldal alatt. Valóban bódító ez az orgonaillat!

A történet elején egy férfialak rajzolódik képzeletünkben, aki egy íróasztalra könyökölve bámulja az előtte heverő üres papírlapokat. Pár percig csak nézi ezeket a megtöltésre váró hófehér mezőket, olykor felkapja a tollat, s már, már érintené vele a papírost, de aztán mégis leteszi. Végül pár perc múlva megszűnik némasága, s a toll elkezdi sodorni a fiatalember kezét a cirádás betűkből álló mondattengereken. Csak ír és ír, miközben mi a válla fölé hajolunk, hogy csak lopva pillantsunk bele irományába, de pár oldal után teljesen elfeledkezünk minden másról.

A történet maga valóban egyszerű, s az elején akár mindennapinak is mondhatnánk, hiszen kivel ne esett volna már meg, hogy valakibe halálosan beleszeretett, s annak a másiknak teljesen átadta önmagát és ez mégis csalódáshoz vezetett? Ki nem érezte ezek után azt, hogy eljött a világvége, nincs értelme semminek? Az ember ilyenkor keresi, kutatja az okokat, szinte mindenre rá tud mutatni, hogy: „igen, ez rontotta meg a kapcsolatunkat”, csak mikor még friss a seb pont azt a dolgot nem vagyunk képesek meglátni, ami valóban okozta. Aztán egy idő után szép lassan oszlik ez a fekete köd, megjelennek az első fénysugarak mintegy átütve a sűrű, sötét felhőket, hogy aztán újra virágba borulhasson minden.

De vannak olyanok is, akik nem képesek vagy nem akarják eloszlatni a lelkükben dúló viharokat, hiszen a felhők bármennyire is eltakarják a Napot, mégis az utolsó fogódzókat jelentik a Kedveshez, aki ezt az egész rossz időt okozta. Ehhez a típushoz tartozik Zilahy főhőse is, aki nem akarja magától elengedni soha Edit emlékét, mindig ott hordozza lelkében: hol a fájdalmas életérzés formájában, hol pedig mélyen a felszín alá rejtve, mely egy-egy ismerős illat vagy pillanat megjelenése folytán mégis fájdalmasan véres sebet képes okozni. S ez soha, de soha nem múlik el. Nála nem.

Fülszöveg:

Budapest, egy előkelő szálloda dolgozószobája. Elegáns, komoly fiatal férfi ül az íróasztalánál és levelet ír. Megírja tizenöt éve nem látott barátjának, miért is búcsúzik el az élettől néhány perc múlva.

Zilahy Lajos, minden idők talán legnépszerűbb magyar írója. Első bestsellere, a Karády Katalin és Jávor Pál által örök időkre filmként is klasszikussá vált regénye, a Halálos tavasz a világ legegyszerűbb története. Egy fiú szeret egy lányt, aki mást szeret. Csak ennyi. Semmi több. Talán ebben rejlik a csoda. Talán ezért szeretjük annyira, már oly sok-sok éve. És fogjuk is szeretni, amíg csak könyv és szerelem lesz a világon.

Összegzés:

A könyv ajánlásáért elsősorban Joeymanonak tartozom köszönettel, aki anno teljesen fellelkesített. És Amadeának, aki megmutatta, hogy mi fán terem a könyv outlet.

Gyönyörűség volt olvasni, Zilahy valóban tud írni! Kifejezésmódja teljesen lenyűgöző volt számomra, szinte ittam a mondatait, gyönyörű hasonlatait. Ha valaki egy igazán jó művet szeretne olvasni magyar író tollából, akkor ez az! Ajánlom mindenkinek! S természetesen megkapja a maximális 10 pontot!

2010. május 10., hétfő

A lovag, a halál és az ördög


Szerb Antal: A Pendragon legenda

kiolvastam: 2010. május 8.

Szerb Antal könyve letehetetlennek bizonyult számomra, s ezt az állításomat tanúsítja az a tény, hogy egy nap alatt befaltam az egészet, mert szó szerint nem tudtam letenni a kezemből.

Egy hihetetlen sok műfajból összeforrasztott könyvet olvashattam: volt itt krimi, misztikum, legenda, humor, paródia. Főszereplőnk, Bátky István a British Museum könyvtárában „él”, mint minden jóravaló kutató. Gyanútlanul tanulmányozza a történelem misztikus részleteit, mígnem egyszer ő maga is belecsöppen egy kísértethistóriába. S az eddig aktakukac főhősünknek bizonyítania kell rátermettségét, hogy nem csak a könyvek között állja meg a helyét: ki kell bújnia szeretett könyvei közül, hogy egy titokzatos legenda nyomába eredjen.

Bátky szerintem hihetetlenül jó paródiája a bogarászós, állandóan könyvtárban üldögélős bölcsészeknek! (akik ezt olvasva megnyugodhatnak, hogy az olyan jelentéktelennek tűnő dolgok, mint a reneszánsz lakatosmesterség tanulmányozása, bizony hasznosítható egy börtönfogság esetén is, mikor csak egy ódon ajtó választ el a szabadulástól) A regényben egyébként egy eszméletlen jó meghatározását adja önmagának (és a bölcsészeknek, így jómagamnak is)

„Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes embernek nem jut az eszébe”
(Magvető Kiadó, 2005, 7.o.)

Talán felesleges is ezután mondanom, hogy ki volt a kedvenc szereplőm: természetesen Bátky. Ez a bibliofil, ez a mindent tudni akaró, de kellően kényelmes ember, aki bár néha unja saját kiszámíthatóságát, és könyvek között töltött életét, de rögtön elájul egy csodálatos és ritka perzsa kódex láttán, s persze bármit is mond, imád a könyvtárban órákat-napokat eltölteni.

Szerb Antal mindegyik műfajban nagyot alkotott, s ráadásul egy regényen belül: kellően titokzatos és izgalmas volt, de nekem mégis a humora volt az, ami a leginkább elnyerte tetszésemet. Nem azok a tipikus, harsány poénok voltak benne, amik már fél kilométerre világítanak a szövegből -akár a fényreklámok- hanem olyanok, amik a legváratlanabb helyen bukkannak fel, s lehet hogy át is futnál rajta. De ha figyelmes vagy, akkor garantáltan jó pár hangos kacagásban lesz részed -legalábbis nekem volt.

Ami még tetszett, az az, ahogyan megteremtette ezt a tipikus angol hangulatot, és azt a milliőt, amit mi magyarok képzelünk a britek köré: a visszafogottságot, a furcsaságot, a túlzott udvariaskodást, a hidegséget. Persze, aztán ez lehet hogy nem így van valójában, de azt hiszem legtöbbünknek azért mégis így élnek a tudatunkban. Fantasztikus volt kalandozni Londonban, a wales-i kisvárosokban és a kastélyban, ahol a nevetés mindig borzongással párosult.

Fülszöveg:
Egy fiatal magyar tudós XVII. századi misztikusok után kutat a British Museum könyvtárában. Earl of Gwynedd, a Pendragon család feje meghívja várába, és Mrs. Eileen St. Claire, egy csodálatos fiatal nők, titokzatos gyűrűt küld az earlnek az ifjú tudóssal.
Így kezdődik Szerb Antal egyedülállóan izgalmas, nagyszerű szatirikus detektívregénye, amely a legendákkal teli, varázsos walesi tájra viszi el az olvasót, ahol a képzelet szülte kísértetvilág a kor valóságos kísérteteivel ütközik össze egy hatalmas örökségért folyó izgalmas hajsza keretében.

Summa summarum:
Hihetetlen volt, eszméletlen, sőt elképesztő! Azt hiszem, a további ragozása ennek érdektelen, mert úgyis csak szuperlativuszokban tudnék róla beszélni. De egyet mindenki elhihet nekem: ezt muszáj elolvasni és nevetni! Az értékelésemben megkapja a maximális 10 pontot.

2010. május 7., péntek

Az istenek köztünk járnak



Rick Riordan: A villámtolvaj

kiolvastam: 2010. április 26.


Kétkedő voltam abban a tekintetben, hogy a Harry Potter és Az Úr sötét anyagai trilógián kívül akadhat olyan ifjúsági sorozat, ami fokozottabb érdeklődésemre számot tarthat. Nos, mint oly' sokszor, ismét kiderült számomra, hogy bizony tévedtem. Rick Riordan egy olyan író, aki egy igen eredeti ötlettel állt elő, s nem más író sikerhullámát igyekezett meglovagolni mint olyan sokan manapság. Figyelem, a mannát és a nektárt előkészíteni, mert most az olimposzi istenek lesznek a vendégeink!

Persze, itt is a szokásos kezdéssel találkozhatunk: egy átlagos kisfiúval, akiről pár oldal után kiderül, hogy nem is annyira átlagos, hanem egy félisten! S ekkor kezd a görög mitológia megelevenedni a könyv lapjain: köztünk járkálnak a fúriák öreg nyugdíjas nénik alakjában (hmmm.. ebben lehet valami :-) ), az erinnüszök sodorják az élet fonalát több kosár barack mögött a piacon, s néha egy-egy Minótaurusz vagy Gorgó is bekukkant igen szürke hétköznapjainkba, hogy megnöveljék egy kicsit az adrenalin szintünket. Mindez hihetetlennek tűnik? Percy Jackson, az átlagosból félistenné avanzsált kisfiú is így gondolta, mígnem személyesen meg nem tapasztalta gyűlöletes tanárának fúriaként való tombolását... szóval, én a helyedben nem kételkednék! Hacsak nem vagy valóban egy átlagos halandó, mert ebben az esetben mindez csak a képzelet szüleménye!

Ha tudni szeretnéd, hogy hova lettek a görög istenek az ókori Hellász bukása után, vagy hogy mit kell tenned ha esetleg tényleg kiderülne, hogy Zeusz, Árész, Apollón, Artemisz vagy a bájos Aphrodité leszármazottja vagy, akkor ne habozz, kapd elő Percy Jackson fantasztikus kalandjait, s akkor kellően visszarettensz a rád váró feladatoktól. Mert azok nem piskóták!

Persze nem kell megijedni, mert egyszerű földi halandók is találnak benne izgalmat, kalandot dögivel! A regény sodró lendülete garantálja a könyv kézhez való hozzátapadását, illetve a hajnalig tartó olvasásokat. Lehetőség nyílik a fantasztikus görög istenekkel való megismerkedésre, kiragadva őket az eposzok és mítoszok világából, s igazi hús-vér valójukban Hawaii ingben vagy esetleg egy Harley hátán találkozhatunk velük. Csak semmi formaság! Habár, azért velük szemben nem hagynám a gardróbban a jómodoromat... kicsit ingerlékenyek.

Fülszöveg:

A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint.
Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni?
Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba.
Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított.
Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon.

Összegzés:

Nagyon tetszett a könyv, annak ellenére hogy elkövettem egy hatalmas hibát: megnéztem a filmet, még az elolvasása előtt. Mondjuk nem is volt olyan nagy tévedés, mert a film is nagyon jó volt, s igazából az keltette fel az érdeklődésemet a könyv irányába. De viszont volt egy olyan hátránya a dolognak, hogy így a főbb vonalakat ismertem, a nagy meglepetések nem okoztak döbbenetet, s ez így egy kicsit levett az értékéből. Habár, azért akadtak bőven olyan dolgok, amik nem voltak benne a filmben, s a jellemek is sokkal szimpatikusabbak voltak, az indítékok sokkal komolyabb színezetet kaptak. Igazából nagyon kíváncsi lettem a második részére is, egyrészt azért hogy hogyan folytatódik tovább Percy Jackson élete, másrészt pedig látatlanban is ki szeretném próbálni a könyvet, hogy vajon mennyire kiszámítható, vajon képes-e meglepetéseket okozni? Szerintem, aki szerette a Harry Potter-t , az ezt is fogja. Értékelés: 9 pont!

2010. május 3., hétfő

Kísértetjárta


Joyce Reardon: Ellen Rimbauer naplója
kiolvastam: 2010. április 21.

Mindenütt jó, de legjobb otthon! - ugye ismerős ez a mondás? S bizonyosan az emberek nagy része valóban így érez saját kis kuckója iránt, amely mindig puha ágyat nyújt a fárasztó nap után, meghittséget mikor már éppen kiüresednénk, erőt ad mikor úgy érezzük híján vagyunk ennek, hiszen az az x négyzetméter alkotja a saját bejáratú kis világunkat, amit mi teremtettünk magunknak.

De vajon Ellen Rimbauer is így érez otthona iránt? Hát, erre kicsi az esély. Az álompasi, a mesebeli kastéllyal együtt rémálommá vált Ellen számára: nincs szerető férj, se meghitt otthon, helyette viszont kapott egy erőszakos, kéjsóvár férfit, aki titkos leshelyekről kukkolja a tusoló cselédeket a fürdőszobában, miközben a házban ahogy telik az idő, egyre több eltűnt vagy meggyilkolt személyről lesz Ellennek tudomása. Hát, ez lenne Rose Red.

Joyce Reardon, a paranormálissal foglalkozó professzor, egy árverésen véletlenül rábukkan Ellen Rimbauer naplójára: a könyv ezt a naplót tartalmazza, amely a hölgy házasságának kezdetétől egészen élete végéig tárja fel előttünk az ő életét és Rose Red titkát. Persze, itt felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ezek a borzalmas esetek tényleg a házhoz köthetők és nem pedig az asszonyhoz? Hiszen a nem mindennapi szél, amely egy fát csavart ki s különös hidegséget árasztott, már akkor mutatkozott, mikor még Rose Red fel sem épült, s Ellen a saját otthonában volt. Nem tudom, én végig ezen a kérdésen vacilláltam: hogy vajon kitől is kell igazából tartani?

A könyv egyébként rendkívül érzékletesen és olvasmányosan van megírva, gyorsan lehet vele haladni. Igazán jól ábrázolja szerintem a korabeli helyzeteket is, hiszen bepillantást nyerhetünk egy több, mint száz évvel ezelőtti amerikai házaspár életébe: hogyan éltek, miért házasodtak, mivel töltötték napjaikat, hogyan viszonyultak egymáshoz? Szerintem ez is rendkívül érdekes volt, a kísérteties dolgok mellett, amik kellően ijesztőek voltak számomra ahhoz, hogy ne merjem este olvasni. Így maradtam inkább a nappalnál, ami igaz, hogy nagyban lecsillapította az idegeimet, s a rettegést teljesen semmissé tette, de számomra még ennek ellenére is érdekes maradt, ami szerintem feltétlenül csakis egy jó könyv védjegye lehet: hiszen még úgy is megállja a helyét, ha elveszti legjobban reklámozott tulajdonságát.
Fülszöveg:

A Rose Red klasszikus kísértetkastély. John Rimbauer seattle-i gyáros építtette feleségének, Ellennek. Az épületben huszonhat ember tűnt el vagy vesztette életét tisztázatlan körülmények között. Köztük volt Ellen Rimbauer és lánya, April is.

Joyce Reardon 1998-ban egy árverésen régi és poros, lelakatolt könyvet vásárolt. Ellen Rimbauer naplóját, amelyet 1907-től 1928-ig vezetett. A szöveget Reardon nem változtatta meg, a bejegyzések sorrendiségét is megtartotta.

Rose Redet óriási birtok veszi körül, állapotát fotók és rajzok mutatják be a könyvben, viszont nem tudjuk, ki is rajzolta őket. Elképzelhető, hogy ezek Ellen rajzai. Azt sem lehet tudni, valójában hány szoba van Rose Redben. Egy mondás szerint: „Ha hétfőn 74 szobát számolsz, akkor pénteken már 87 szoba lesz…”

Hogy mindez lehetetlen? Ez Rose Red!


Összegzés:
Kérem, ezt csak az olvassa el, aki szeretné tudni a könyvvel kapcsolatos igazságokat!
Igazából az volt a legrosszabb, hogy a könyv bűvereje, hogy ez valóban megtörtént és ez egy igazi napló, már az olvasása előtt eltűnt, mert sajnálatos módon ráakadtam egy angol weboldalon arra, hogy valójában ez az egész csak kitaláció, a napló hamis. Persze, valahol sejtettem én, hogy amit így adnak el, hogy „igazi-titkos-napló-ami-feltárja-és-bizonyítja-a-természetfelettit” és még ráadásul olvasmányos is, sőt kapni is lehet könyvalakban, több nyelven, nos ez számomra túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Tovább az összegzésre:
A könyv nagyon tetszett, volt valami sajátos atmoszférája, leírhatatlan hangulata, és mindig volt valami esemény, titok vagy érzés ami miatt tovább és egyre tovább lapoztam a könyvet, míg végül vége nem lett. Igazán nem bántam meg, hogy a kezembe vettem! Akik szeretnek borzongani azoknak feltétlen ajánlott (már ha be tudják szerezni, mert igen nehéz)! Az értékelésemben 8 pontot ért el!

Related Posts with Thumbnails