2010. június 30., szerda

Rejtély Baltimore-ban



Matthew Pearl: Poe árnya


kiolvastam: 2010. június 30.

"... ezennel feltárom önök előtt az igazságot ezen férfiú haláláról és az én saját életemről"

Ezekkel a szavakkal kezdődik Matthew Pearl regénye, melynek középpontjában Edgar Allan Poe, a híres amerikai költő és novellista áll, aki álomszerű és misztikus műveivel ejtette és ejti rabul közönségét a mai napig. Ám attól, hogy Poe helyezkedik a mű középpontjában, mégsem ő a regény főhőse, hanem Mr. Quentin Clark, a jómódú és meglehetősen sikeres baltimore-i ügyvéd, aki hatalmas rajongója Poe munkásságának.

1849 -et írunk, a helyszín Baltimore. Mr. Clark az utcán sétálva egy halottaskocsira lesz figyelmes: maga se tudja mi tűnt fel neki ezzel kapcsolatban, vagy mi késztette arra, hogy kövesse azt egészen a temetőig. De végül ott találta magát, pár méterrel távolabb a temetéstől. S valóban furcsa volt az egész szertartás: alig négy ember volt jelen, s egy könnycsepp vagy sajnálkozó kijelentés nem hangzott el. Mr. Clark megbűvölve nézte ezt az akár keresztényietlennek is minősíthető temetést. Nem is gondolta volna, hogy pár nap múlva világossá válik számára, hogy azon a ködös, esős napon Edgar Allan Poe -t kísérte utolsó útjára. Ez az ő temetése volt.

Mr. Clark megdöbben, s minden vágya az lesz, hogy kiderítse hogyan juthatott el ez az alig negyven éves, egészséges ember a koporsóig azon az októberi napon. Így a baltimore-i ügyvéd nyomozásba kezd, mely a regény során egyre jobban mániájává kezd válni a főhősnek, aki emiatt mindent eldob magától: az állását, a jegyesét, s előbb-utóbb az öröksége is el akar pártolni tőle. Saját életét szinte teljesen megtagadja, s végig csak az jár a fejében, hogy Poe rejtélyét kiderítse. Kutakodik a könyvtárban, az újságok lapjai között, sőt még Párizsba is elmegy, hogy megtalálja azt az embert, aki állítólag Poe Dupin nyomozó figurájának szolgált mintául.

Mr. Clark épelméjűségét sokszor megkérdőjeleztem, pedig ő végig bizonygatta nekem, hogy ő teljesen normális ember. Ahogy kapcsolatba került Poe halálának tényével, szinte teljesen kifordult önmagából: a megfontolt jófiú szerepét levedlette, s valami poe-i figurává változott, akit lázálmok gyötörnek s akit a néha őrületbe átcsapó rögeszmék mozgatnak folyamatosan. Néha, mintha mély alvásból ébredt volna fel, hajlandó körülnézni élete romjain, s rájön, hogy mi mindent veszített el a nyomozás alatt, s ezután még eszelősebben folytatja megkezdett munkáját.

Az őrült szereplő mellé (aki nagyon jó feszültségfokozó) pár fejezet után odacsöppen egy kimért, józan gondolkodású nyomozó is, akinek a homlokára eszelős főszereplőnk ráragasztotta az "ő szolgált mintájául Poe Dupin figurájának" címkét, amit aztán az olvasó se bír leszedni róla, bárhogy is próbálkozik vele. Bár nem is értettem, hogy vajon bolond főszereplőnknek miért gondolja úgy, hogy Poe halálának rejtélyét csak az eredeti Dupin oldhatja meg? Nem lett volna elég egy jó nyomozó? Nagy szerencséjére a Franciaországban talált eredeti Dupin (akit ezentúl nevén nevezek: Duponte) megfelel a józan ész által megkövetelt nyomozói kritériumoknak. Bár főhősünk végig azon vacillál, hogy vajon a jó Dupin-t hozta-e magával? Mintha ez bármin is segítene...

Mr. Clark mindenütt titkos összeesküvést, rejtélyt és ki tudja még mit sejt, míg aztán valóban bele nem csöppen abba a helyzetbe, hogy a francia titkosrendőrség üldözi Baltimore utcáin keresztül. A regény építkezése is hasonló: az elejétől a narrátor egyre és egyre adagolja a nem létező feszültséget az olvasóba, míg észrevétlenül tényleg bekúsznak a történetbe olyan elemek, amik miatt már tényleg érdemes lerágni mind a tíz körmünket.

Matthew Pearl regénye a főszereplő eszelőssége ellenére mégis egy jó regény. Sőt, azt kell mondanom, hogy ez a nem normális főszereplő csak jobban hozzájárul ahhoz a poe-i hangulathoz, ami végig uralkodik a regényen: sötét, borongós, ködös táj, izgalommal, rejtéllyel és némi őrülettel fűszerezve.

A korrajza nagyon hiteles, legalábbis én valahogy így képzelem el a XIX. századi Amerikát. Az író tudatos odafigyelése arra, hogy szereplői ne tudjanak olyan dolgokat, amiket a kor emberei még nem tudtak Poe-val vagy bármi mással kapcsolatban, szintén piros pontot érdemel. Szeretem, ha valaki ennyire odafigyel az ilyen részletekre is. S regényében olyan dokumentumokat is közölt, amik korábban nem játszottak szerepet Poe rejtélyének megoldásában, s korabeli újságcikkekből idéz, legalábbis elmondása szerint, s elméletében mai kutatások eredményei találnak visszhangra. Szóval, ezt bátran kijelenthetem, hogy egy alapos utánanézések, kutakodások eredménye ez a regény, Poe meg egyébként is az egyik kedvencem, s ezt mutatja az is, hogy róla írtam a szakdolgozatomat (részben). De viszont valami pluszt hiányoltam a regényből, valami olyat, amit most nem tudok megmagyarázni, így az értékelésemben 8 pontot adok neki.

2010. június 26., szombat

A titokzatos mosolyú hölgy


Rita A. Scotti: Az elveszett Mona Lisa

kiolvastam: 2010. június 25.

Mona Lisa mosolyát mindenki ismeri. Nincs olyan ember a világon, aki értetlenül állna a Louvre-ban da Vinci eme képe előtt, s a kép alatt található kiskártyáról olvasná el a címét. Mona Lisa beivódott a köztudatba, kultúrális ikonná vált.

De vajon ez a széleskörű ismertség valóban pozitív dolog? Valóban jót tesz egy festménynek vagy egyáltalán bármi másnak, hogy ekkora figyelmet kap? Vajon egy olyan festészeti mérföldkő, mint a Mona Lisa, megérdemli azt, hogy párnára hímezzék, vagy egy zokniról mosolyogjon vissza, vagy egy esernyőt illetve bögrét díszítsen? Vagy ne adj' Isten egy óvszernek szolgáljon ékül?

De ne szaladjunk ennyire előre! Maradjunk egy kicsit szigorúan ennél a képnél! Bár tudom, hogy nehéz dolog, de próbáljuk meg azt, hogy friss szemmel tekintünk rá: mintha most látnánk életünkben először. Da Vinci rengeteg újítást vitt ebbe a festménybe, ami a reneszánsz festészetben meglehetősen szokatlan volt: először is, maga a beállítás. A korábbi reneszánsz portrékra jellemző volt, hogy a modellt vagy teljesen szemből vagy oldalról ábrázolták. Ám da Vinci hölgye háromnegyedes fordulatba van beállítva. Ezt a beállítást ma már contrapposto néven emlegetjük. A másik újítása Leonardonak az ún. sfumato technika bevezetése, ami a különböző festékrétegek egybemosódását jelenti, s ez egyfajta bizonytalan látványt hoz létre. Nyilván rájöttetek, hogy ezt a technikát a festő leginkább a modell szeme és szája körül alkalmazta. Ezáltal jött létre Mona Lisa -nak az a titokzatos mosolya, amely oly' sokakat megihletett és fogva tartott az idők során. Persze, még említést érdemelne a piramiskompozíció tökéletesítése, illetve ez a képzeletbeli tájat ábrázoló háttér is, de ezekről inkább csak elég legyen annyit mondanom, hogy szintén a kép tökéletességét és különlegességét szolgálják.

Mona Lisa szépsége rengeteg embert vett le a lábáról a reneszánszban, még Giorgo Vasarit is, aki művében (A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete) jópár dícsérő mondatot szentelt ennek a festménynek, s kijelentette, hogy annak a festőnek, aki Leonardo fölé akar kerekedni, bizony jól fel kell kötnie a nadrágját, mert nem lesz egyszerű. Hát, úgy tűnt mégis sokan vették kihívásnak ezt a dolgot, mert számtalan Mona Lisa stílusú arckép kezdett születni ebben a korban -ezeknek együttes elnevezése lett Gioconda vagy Joconde- s fura módon Leonardo hölgye egyre jobban kezdett kimenni a divatból.

Aztán Mona Lisa-nak kalandos utat kellett bejárnia, míg magáénak mondhatott egy saját arcképével díszített zoknit. Része volt a Francia Királyi Gyűjteménynek, négy éven keresztül függött Napóleon hálószobájában, majd elfoglalta a helyét a Louvre egyik termében. Eljött a Romantika kora, s Mona Lisa megint felkapott hölgy lett, akihez rengeteg szerelmes levelet és szonettet írtak - számos rajongója akadt. De a hölgy csak nézte, nézte ezeket a szerelmes ifjúkat, s csak egy titokzatos mosolyt engedett feléjük.

Majd elérkezett a sokszorosítás kora: minél olcsóbban, minél több emberhez eljuttatni a művészetet. Leonardo da Vinci és még számos más művész mesterműve pár garasért megkapható lett a sarki boltban. Már nem váltott ki akkora lázat, mint ötven évvel ezelőtt, de azért rajongói még mindig akadtak.

S ezzel el is érkeztünk Rita A. Scotti könyvéhez, illetve annak témájához (remélem, még bírjátok szusszal! ) : a Mona Lisa elrablása. Ez volt a lehető legtökéletesebb reklám a szép hölgy számára! Elrablásának ténye, hogy egy idegen kabátja alatt kisétált a Louvre kapuján, minden eddiginél nagyobb Mona Lisa-lázat robbantott ki. Képe ott díszelgett az összes párizsi lap címlapján, hűlt helye a Louvre -ban pedig valóságos zarándokhellyé vált -az emberek tolongtak azért, hogy megnézhessék honnan tűnt el a Mona Lisa. Mindenki igazi tragédiaként élte meg ezt a helyzetet, bár jóllehet voltak olyanok is, akik korábban a létezéséről se tudtak. Az eladók persze kapva kaptak az alkalmon: igyekeztek minél nagyobb üzletet csinálni ebből a hisztériából. Így számtalan képeslap és reprodukció látott napvilágot Leonardo hölgyéről.

Rita A. Scotti könyve, amit szeretnék egyértelművé tenni mindenki számára, hogy nem regényről van szó, hanem ismeretterjesztő munkáról, lebilincselően érdekes stílusban és igazi aprólékossággal mutatja be Mona Lisa eltűnésének hiteles történetét, miközben jobban megismerjük a századelő közegét is. Hallhatunk összeesküvés elméletekről, találgatásokról, melyek a festmény eltűnése kapcsán felmerültek a rendőrségben vagy a közvéleményben.

A szerző a Mona Lisa elvesztésétől egészen a megkerüléséig kíséri figyelemmel az eseményeket. Korabeli sajtócikkek színesítik az amúgy is érdekes munkát, számba veszi a gyanúsítottak listáját, s egy-két érdekességet is megtudhatunk a festmény kapcsán: mint például, hogy egy férfi annyira szerelmes volt Leonardo hölgyébe, hogy kétségbeesésében fejbelőtte magát a festmény előtt.

Természetesen, két év múlva visszatért otthonába ez a csavargó hölgy, s az emberek megbocsájtottak neki nagy megkönnyebbülésükben. Jó szívvel fogadta mindenki, s csodájára járnak azóta is. A Mona Lisa -láz nem csökkent, úton, útfélen belebotlott az ember ebbe az arcba, s titokzatos mosolyába. A rablás következményeként Mona Lisa passzív tárgyból egy érzésekkel bíró lénnyé vált. Bár ezt a kérdést később Nat King Cole azért feltette a hölgy számára egy csodálatos dalban, melyet ő ihletett : "Are you warm, are you real, Mona Lisa?/ Or just a cold and lonely lovely work of art?"

Persze, a hírnévnek mindig ára van! Mona Lisa népszerűségének növekedésével egyenesen arányosan szaporodtak a festményhez kapcsolódó paródiák: úgymint Duchamp vagy a Dalí által készített. Andy Warhol-t, a popart neves képviselőjét, is megihlette: "Harminc jobb, mint egy" című fotomechanikus módon elkészített Mona Lisa sorozatával arra akart rávilágítani, hogy a festmény már nem csupán a magaskultúrához tartozik: kultúrális ikonná vált. Nem mesterműként, s nem is istenségként ábrázolja, hanem csak egy, a technika által végtelenül sokszorosítható, egyszerű képmásként. Warhol ezzel rámutatott, hogy a kép mechanikus, szenvtelen ismétlésével a néző látásmódját eltompítja, s így a kép elveszíti valódi értékeit. Ehhez a képhez hasonlatos Fernand Léger: A kulcsos Joconde című festménye is, melyben kulcscsomóval és más, egyéb hétköznapi tárgyakkal ábrázolta a Mona Lisát, arra utalva, hogy ez a festmény már épp olyan jelentéktelen tárgy, mint azok.

Összegzés:
A posztomban kicsit eltértem a könyvtől és annak értékelésétől, sőt ahogy most visszaolvasom, látom hogy alig pár bekezdést szenteltem neki. Ne haragudjatok érte, de a Mona Lisa és annak utóélete a szívem csücske, fél évig volt szerencsém foglalkozni ezzel, egy egyetemi "kutatáson" belül, s azóta is megdobban a szívem, ha ránézek erre a képre. Szóval, ezzel kapcsolatban hajlamos vagyok a szófosásra :-) De a könyv tényleg jó és érdekes, csak ajánlani tudom! (Bár nekem jobban tetszett Donald Sasoon könyve, ami a Mona Lisa sztori címet viseli) Így az értékelésemben 9 pontot ért el!

2010. június 24., csütörtök

Csodák csodája


Marisa de los Santos: És besétált a szerelem

kiolvastam: 2010. június 24.

Vannak csodák, amelyekre hiába várunk, mégse jönnek el. Vannak olyanok is, amikért bár keményen küzdünk, de mégis elérhetjük egyszer... S vannak olyanok is, amik csak besétálnak az ajtónkon, bár nem biztos, hogy akkor és olyan formában, ahogy azt előre elterveztük. Mert az élet már csak ilyen: meghökkentő és kiszámíthatatlan.

Marisa de los Santos regényének egyik főhősnője és egyben narrátora, Cornelia is egy csodára vár az életében, bár ő maga se tudja pontosan megfogalmazni, hogy mire lenne szüksége. Egyszerűen csak vár valamire. S akkor belép kávézójának ajtaján egy megnyerő idegen, aki komoly változást hoz majd Cornelia életébe, bár ez se feltétlenül olyasmi, amire Cornelia vagy mi, olvasók számítunk.

Közben, a regény másik szálán a lassan tizenegy éves Clare is valami csodáért fohászkodik, ami megmenthetné őt és édesanyját ebből a mostani helyzetből. Clare anyukája ugyanis az utóbbi időben egyre furcsábban viselkedik: nyári ruhácskát és szandált vesz fel a decemberi hidegben, szatyorszámra veszi a törülközőket, minden különösebb ok nélkül kikéri lányát az iskolából, s egyre jobban kifordul önmagából. Lassan nemcsak a lányát, hanem saját magát se képes ellátni. Clare kétségbeesik: megpróbál édesapjával kapcsoltba lépni, aki már különél tőlük, de nem veszi komolyan Clare panaszait. A kislány, tizenegy éves létére, kénytelen lesz ellátni magát, s úgy rendezni a helyzetet, hogy senkinek se tűnjön fel mekkora gondban van. Ám az édesanyja váratlanul eltűnik, s Clare magára marad.

A két szál hamarosan összekapcsolódik, s Clare és Cornelia egymásra találnak a bajban, s egy közös csónakban igyekszenek átevickélni az élet olykor dühöngő tengerén, hogy aztán kiköthessenek egy olyan parton, ahol napfény táncol mindenütt, szél zenél a fák levelein, s minden kis zugában ott lapul a boldogság. A boldogság, amiről azt hitték, hogy rég maguk mögött hagyták, vagy még igazából rá se találtak...

Ilyen csodás címet csakis egy csodás történet viselhet- gondoltam én, mikor megpillantottam a könyvtár egyik polcán. S ezt az állításomat a regény befejezésével is igaznak tartom: nem egy csöpögős, nyálas romantikus regény, hanem annál jóval több. Az írónőnek fantasztikus mesélőkéje van, nagyon ötletesen tud olykor fogalmazni, s a stílusa tényleg már az első oldalon levett a lábamról!

Bár a mai világban játszódik, egy teljesen átlagos városban, s a főszereplők sem nevezhetők éppen különleges embereknek, mégis végig az az érzésem volt, mintha egy tündérmesét olvasnék, ami tele van varázslattal, életjelképekkel, s a Sors kezével. Ki gondolná, hogy Philadelphiában, a sok pláza és sugárút közt is keletkezhetnek tündérmesék! Ezután én már elhiszem. S talán ki tudja, nem csak Amerikában van ez így...

Tetszett még a rengeteg utalás a filmek világára, ahogy megelevenedtek a szemeim előtt az utcákon sétálgató, kávéházba beülő Cary Grant -ek, Humphrey Bogart -ok, Clark Gable -ök, s más hasonló filmcsillagok, vagyis pontosabban az ő hasonmásaik hétköznapi emberként. Rengeteg régi film felkerült a "Sürgősen megnézendők" listájára, például a Cornelia által oly' gyakran emlegetett Philadelphiai történet is. De rengeteg utalás volt még a könyvekre is, különösen az olyan népszerű ifjúsági könyvekre, amikben árva a főszereplő - ezek sok megpróbáltatáson átsegítették Clare-t, aki ezek segítségével próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlan dolgokat az életében, s rengeteg viselkedésmintát ellesett belőlük. Egyszóval igazi mesterként tanították őt a könyvek, egészen addig, míg Cornelia fel nem bukkant az életében.

Mint az elején mondtam: vannak csodák, amelyekre hiába várunk, mégse jönnek el. Vannak olyanok is, amikért bár keményen küzdünk, de mégis elérhetjük egyszer... S vannak olyanok is, amik csak besétálnak az ajtónkon, bár nem biztos, hogy akkor és olyan formában, ahogy azt előre elterveztük. Mert az élet már csak ilyen: meghökkentő és kiszámíthatatlan. Az utóbbit Cornelia és Clare is megtapasztalta.

Fülszöveg:
Attól kezdve, hogy Martin Grace belép Cornelia Brown divatos philadelphiai kávézójába, Cornelia élete örökre megváltozik. Az elbűvölő és lehengerlő Martin, aki megszólalásig hasonlít Cary Grantre, leveszi a lábáról Corneliát, aztán menet közben kiderül, hogy Martin Grace inkább csak a változás előfutára, mint maga a változás… Eközben a város másik végében, miután egyre furcsábban viselkedő édesanyjának hirtelen nyoma vész, a tizenegy éves Clare Hobbes magára marad. Clare a híres árvák, Anne Shirley, Sara Crewe, Mary Lennox vagy akár Harry Potter életéből merít bátorságot ahhoz, hogy fölkeresse külön élő apját. Amikor együtt megjelennek Cornelia kávézójában, a két lány, Cornelia és Clare váratlanul szoros barátságot köt egymással. Kettejüknek súlyos döntéseket kell meghozniuk, és közben rájönnek: az élet leglényegesebb dolgai között biztos érzékkel eligazodnak, ha tudják, hogy mit szeretnek és miért. Finom eleganciával írt regényében az Amerikában ismert költő, Marisa de los Santos az élet örömeire és veszteségeire világít rá. A szellemes és eredeti, filmvászonról ismert varázslatos pillanatokban is bővelkedő És besétált a szerelem egy tehetséges regényíró színre lépését jelzi, és bizonyítja, hogy bár a szerelem mindig kiszámíthatatlan – szédítő, bámulatba ejtő – fordulat, nemegyszer olyan közel van az emberhez, mint a saját lakásának ajtaja.


Összegzés:

Tényleg egy csodálatos történet, aminek minden mozzanatát, mondatát jó volt olvasni! Mindkét szál - Clare-é és Cornelia -é - tetszett, bár különböző okokból: Cornelia történetének narrátora, vagyis maga Cornelia, igazi virtuóz módjára bánik a szavakkal, s kedves és vicces gondolkodásmódja leveszi az embert a lábáról. De viszont Clare története sokkal jobban lekötött, érte izgultam igazán végig.
A végét nem tudom eldönteni, hogy bejött-e... Kettős érzéssel tettem le a regényt, így az értékelésemben 9 pontot kap!

2010. június 22., kedd

Büszkeség és balítélet


Gárdonyi Géza: Ida regénye

kiolvastam: 2010. június 22.

Gárdonyi regényébe menthetetlenül beleszerettem, már az első oldalaktól fogva. Így az Egri csillagokkal kapcsolatos kellemetlen emlékeim már valóban teljesen a múlté, Gárdonyi mától fogva számomra tényleg egy olyan író, akinek egy művétől se fogok ódzkodni, talán még az Egri csillagoktól sem!

S hogy miért váltott ki nálam ilyen hatást ez a regény? Mert egyszerűen tényleg fantasztikus, vicces és elképesztően romantikus, de nem a csöpögősebb fajtából. Hihetetlenül el tudtam rajta szórakozni, s úgy belemerültem, hogy észre se vettem az idő múlását. Én végig csak Idával és Csabával éltem, s nem is akartam, hogy ennek vége legyen. De sajnos, mint minden könyv, ez is végesnek bizonyult.

A regény címe nem sejtet valami sokat, sőt igazából a főszereplő nevén kívül, semmit sem. Gondolhatnánk, hogy ebben nincs semmi különleges, s talán a könyvtár szorosan tömött polcain a tekintetünk épp csak átsiklana rajta, hogy aztán egy igazán ütős című könyvet emeljünk le onnan. Pedig ez nagy hiba volna! Én is számtalanszor átkoztam magam amiatt olvasás közben, hogy miért nem találtam rá hamarabb?

Gárdonyi regénye 1924-ben jelent meg először nyomtatásban, s a témája hasonló a nagy népszerűségnek örvendő Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényéhez, olyan tekintetben, hogy a két főszereplő, Mr. Darcy és Lizzy Bennet -hez hasonlóan, kölcsönösen erős ellenszenvet érez egymás iránt, melyet a regény végén valahogy sikerül leküzdeniük, és végül egymásra találnak. A dolog pikantériája az lenne, hogy Csaba és Ida már a regény elején összeházasodnak minden viszolygásuk és utálatuk dacára, s a külvilág előtt boldog házaspárként kell mutatkozniuk, akik szenvedélyesen szeretik egymást, de mikor egyedül vannak ne legyenek több egymás számára, mint két idegen - ez volt Ida és Csaba közös megegyezése.

De hát hogyan is kerülhettek bele ebbe a furcsa házasságba? A dolog ott kezdődött, hogy Ida gyermekkora óta egy klastromban nevelkedett, ahol nagyon szigorú rendszabályok között kellett élnie, mindenféle világi boldogság nélkül. Édesapja adta be ide még kisgyermek korában, édesanyja halála után, hogy ő most már legálisan élhesse a léhűtők laza és erkölcstelen életét. Ám az idő egyre múlik, s Ida lassan eléri azt a kort, hogy már nem lehet növendék a klastromban: vagy apáca lesz, vagy elmegy innen. Ó Péter, Ida édesapja természetesen nem bánná, ha lánya Istennek ajánlaná fel magát, mert akkor mehet tovább a dorbézolás mindenféle bűntudat nélkül. Ám Ida másként gondolja: elege van ebből az életből, ő szabad akar lenni és szerelmes... De édesapja nagyon nem akarja az együttélést, így titokban felad egy hirdetést, hogy férjet keressen a lányának - természetesen hatalmas összegű hozománnyal. Jelentkező akad bőven: a sok pénz nagy úr - jönnek iszákosok, kártyások, grófok, elszegényedett földbirtokosok, hogy megkérhessék az apjától Ida kezét, aki még mindig nem tud semmiről sem.

Végül akad egy olyan jelentkező, Balogh Csaba személyében, akit Ó Péter nagykereskedő alkalmasnak talál, hogy végül lánya férje legyen. Csaba sógora nagy kártyás, s hatalmas adósságba keverte a családot, még az ősi földbirtokot is terheli az óriási tartozás. Csaba egyre kétségbeesettebb levelek kap húgától, hogy milyen nyomorban élnek, s hogy próbálja kisegíteni őket egy nagyobb pénzösszeggel - de mivel Csaba nem egy vagyonos ember, csupán egy egyszerű festő, így kapóra jön számára az Ó Péter által feladott hirdetés.

Ida természetesen felháborodik, de végül belátja, hogy apja házában nincs maradása. Így ő is beleegyezik a házasságba, de mivel egyik fél sem tudja a másik okát, hogy miért is csöppent bele ebbe a helyzetbe, ezért sokáig előítélettel vannak egymás iránt - Csaba végig valami piszkos dolgot sejtet a lány múltjával kapcsolatban. Ida pedig mélyen megveti ezt az embert, mert pénzért házasodott, s hogy a házasságot csak egy zsibvásárnak gondolja.

A két főszereplő temperamentumban annyira különböző, s mégis első pillanattól fogva érezzük, hogy összeillenek, hogy kiegészítik egymást. A furcsa megállapodásuk, miszerint idegenekként viselkednek egymás előtt ha kettesben vannak, nagyon jó humorforrásként szolgál, főleg a cselédek szemszögéből, akik bár úgy tudják, hogy boldog és friss házasok, mégis látják, hogy gyakran külön étkeznek, nem vagy csak alig szólnak egymáshoz, s elköszönni is csak egy intéssel vagy fejbiccentéssel szoktak, nincs ölelés, se csók, se semmi.

Az író nagyon eltalálta a regény tempóját is: nem egy lassan csordogáló cselekményű könyv ez, de nem is olyan, ahol az ember csak kapkodja a fejét a sok akció között. A hangsúly nyilvánvalóan végig azon van, hogy két idegen emberből hogy válnak előbb-utóbb ismerősökké, kedves barátokká, s végül halálosan szerelmesekké. Az idő múlásával mindig van egy döntő fordulat, ami kicsit előre vagy éppen hátra billenti ezt a kapcsolatot: két lépés előre, egy lépés vissza - mint egy szép társastánc. A takaréklángon égő érzelmek szépen, lassan igazi olthatatlan és szenvedélyes szerelemmé válnak a regény végére, mellyel már ők sem dacolhatnak tovább.

Fülszöveg:
Gárdonyi sokféle szerelmet látott, sőt maga is átélt. Sikerületlen házassága miatt a gyengébb nem ádáz ellenségének kiáltották ki, regényei és elbeszélései azonban meglepően új nőszemléletről vallanak. Az Ida regénye Gárdonyi pályájának legfordulatosabb, s minden vonatkozásban legérettebb alkotásai közé tartozik.
Ó Péter özvegy bornagykereskedő Ida lányát, szabados életformájának egyetlen akadályát, felnőtt koráig zárdában nevelteti. Ida nem sokkal tanulmányainak befejezése után fellázad a zárdai élet rideg embertelensége ellen, s ezért eltávolítják. Apja a hazaküldött lányon igyekszik minél gyorsabban túladni, s hirdetés útján férjhez kényszeríti. A kiválasztott férj, egy kényszerhelyzetben levő tehetséges festőművész, Balogh Csaba, a hozományból nővére birtokát akarja tehermentesíteni. Ida azon kikötését, hogy látszatházasságot kössenek, a férfi elfogadja.
A fiatalok esküvő után Münchenben telepednek le, ahol Ida idegenkedése lassan csökken, s kölcsönös ismerkedésük finom rezdülései, egyre erősödő, egymás iránti őszinte érdeklődésük megszabadítja őket szorongásaiktól, míg végül a két megsebzett lélek együttes vergődéséből lassan nyílt szerelem, sőt igazi házasság szövődik.

Összegzés:

Mint mondtam, teljesen beleszerettem ebbe a regénybe! Szóval, én tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, mert ilyen fantasztikus regényt már régen olvastam! Azt hiszem egyértelmű, hogy új kedvencet avattam, s az értékelésemben megkapja a maximális 10 pontot!

2010. június 20., vasárnap

El nem múló szerelem


Jane Austen: Meggyőző érvek

kiolvastam: 2010. június 20.

A Meggyőző érvek Jane Austen utolsó befejezett regénye, mely az írónő halála után jelent meg. Főhősnője Anne Elliot, egy melegszívű, okos teremtés, aki nagyon kilóg a környezetéből már e két tulajdonsága miatt is. Apja és Elizabeth nővére a sznobok legrosszabb fajtájából valók (már ha létezik rangsorolás): fellengzősek, s folyton csak szórják a család pénzét, mígnem a teljes anyagi csőd szélére kerülnek, s kénytelenek kiadni bérbe a Kellynch-ben levő birtokukat. Másik testvére Mary, aki már férjhez ment és elköltözött otthonról, még mindig magán viseli az úgynevezett Elliot-gőgöt, s elviselhetetlenségét súlyosbítva még hipochonder hajlamai is elég gyakran kiütköznek a regény során, főleg mikor mellőzve érzi magát a társaságban.

Austen -nak igazán jó humora van -ez a gondolat többször is felötlött bennem olvasás közben. Ahogy az ember végignézi a szereplőgárdát, inkább azt gondolná, hogy valami kabaréba csöppent bele: szinte mindegyik mellékszereplőnek vannak karikatúraszerűen felnagyított rossz tulajdonságai, amik miatt a való életben hajlamosak lennénk megfojtani őket egy kanál vízben, de itt inkább csak nevetünk rajtuk. Én Mary-n és az ő képzelt betegségein tudtam a legjobban szórakozni, de maga a bath-i elit társadalom leírása is sokszor késztetett nevetésre.



Az írónő igazi kritikusként veszi górcső alá a kor embereinek családi életét, s házasulási szokásait. Találunk itt példát olyan szülőkre, akik a szórakozást s egyéb vigasságokat részesítik előnyben beteg gyerekükkel szemben, vagy az olyan típusú anyákra, akik képtelenek megnevelni gyermekeiket, vagy csak unják a velük való foglalkozást. A házasságok megkötésének okai is terítékre kerülnek, s bár Austen nyílt ítéletet nem mond egyik felett se, de Anne végső választása mégis útmutatóként szolgálhat.

Egyedül Wentworth kapitány és Anne Elliot azok, akik teljes mértékben pozitív szereplőként tűnnek fel a regényben. Mindketten tökéletes emberek, híján vannak az emberi gyarlóság minden formájának, s mindenféle hátsószándék nélkül cselekszenek.

Az ő első találkozásuk jóval korábbi időben történt, még a regény kezdete előtt: Mr. Wentworth és Anne nyolc évvel ezelőtt szerelmesek voltak egymásba, ám Anne családja nem támogatta ezt a kapcsolatot a férfi vagyontalanságára és alacsony társadalmi helyzetére hivatkozva. Így a lány kénytelen volt őt visszautasítani, s ezzel kapcsolatuknak vége szakadt. Ám a szerelem soha nem múlt el, még ilyen hosszú idő távlatából sem. Anne, bár eleinte kerüli a vele való találkozást, mégis szerelmes borzongás fut át rajta valahányszor megpillantja őt, vagy csak meghallja a Wentworths nevet. Anne, a nők szerelmének elfeledhetetlenségéről, így vall a regény vége fele Harville kapitánynak:

"– Egyetlen nő sem tudná feledni, akit igazán szeretett.
Harville kapitány elmosolyodott, mintha azt mondaná: „Igazán, ilyen hűséget tulajdonít a női nemnek?”. Anne pedig ugyancsak mosolyogva válaszolt a néma kérdésre:
– Úgy van. Mi bizony nem feledjük el olyan könnyen a férfiakat, mint azok bennünket. De ez inkább végzetünk talán, mint érdemünk. Mit tehetnénk? Mi otthon élünk, bezárva nyugalmas környezetünkbe, érzelmeink prédájául. A férfiak viszont erőfeszítésre kényszerülnek. Van hivatásuk, kedvteléseik, valamiféle hivatásos intéznivalójuk, ami hamarosan a külvilágba szólítja őket, és a folytonos elfoglaltság közepette, a változások során elhalványulnak az érzelmek."

A regény cselekménye nagyon lassan indult be, s bevallom az első ötven-hatvan oldal egyáltalán nem kötött le, de szerencsére nem adtam fel, mert tudtam, hogy Austen bizony tud ennél többet is. S valóban, nem is olyan sokára én is szerelmes sóhajtozások közepette olvastam a Wentworth nevet, s izgultam hogyan fog mégis ez a két ember újra szerelmet vallani egymásnak, mikor lesz a nagy egymásra találás.

Fülszöveg:

Anne Elliot huszonhét éves korára már beletörődött, hogy körülményei a vénlányok sorsára kárhoztatják. Annak idején családja és barátai lebeszélték arról, hogy egy bizonytalan jövőjű, összeköttetések híján csak saját tehetségére utalt fiatal tengerésztiszt felesége legyen. Az egykori szerelmesek nyolc év után találkoznak ismét, véletlenül. Wentworth kapitány azóta fényes pályát futott be, meggazdagodott, s most, hogy a napóleoni háborúk befejeződtek, le akar telepedni, családot alapítani. Leendő feleségével szemben mindössze egy követelményt támaszt: bárki lehet – csak Anne Elliot nem…

A Meggyõzõ érvek nem pusztán az utolsó, hanem a legérettebb és számtalan kritikusa és olvasója által a legjobbnak tartott Austen-regény.



Összegzés:

Bár nagyon tetszett, de azért mégsem múlja nálam felül a Büszkeség és balítélet -et. Jó volt, jó volt, de azért mégiscsak az maradt a kedvenc. A könyv elolvasása után egyébként megnéztem a BBC által készített filmváltozatot is (köszönöm Bridge!!), ami szintén elnyerte a tetszésem, s megjegyzendő, hogy nagyon helyes Wentworths kapitányt választottak be a szereplőgárdába.
A regény az értékelésemben 8 pontot ért el végül!

.

2010. június 16., szerda

Percyeia


Rick Riordan: Szörnyek tengere
- Percy Jackson és az olimposziak II. rész-

kiolvastam: 2010. június 16.

A múltkor már meséltem Nektek Percy Jacksonról. Ugye emlékeztek még? Szegény srác átlagos életét tengette a suliban (a ki tudja hányadikban, mert folyton kirúgták mindenhonnan), mikor egyszer csak furcsa, szinte azt is mondhatnám, hogy hihetetlen kalandokba keveredett, s végül kiderült, hogy ő mégsem annyira átlagos, mint ahogy mindenki hitte. Hiszen egy görög isten fia hogyan is lehetne ennek nevezhető?

Igen, jól olvastátok, görög istent írtam. S nem, nem: most nem az Apuka kinézetére gondolok. Hanem a mondabeli istenekre, akik viszálykodnak, háborúznak, szeretnek, borsot törnek egymás orra alá, megviccelik vagy megleckéztetik a halandókat, miközben fent az Olimposzon szürcsölik a finom Nektárt, s jókat szórakoznak.

Habár, az első könyvben nem mindegyik volt ilyen vidám, ugyanis valamelyik pimasz ellopta Zeusz villámát, s mindenki szegény Percy Jacksont vette elő, aki épp frissen csöppent bele a félvér életbe, s még szinte fel se fogta még ekkor a "görög-istenek-valóban-léteznek" gondolatot.

De szerencsére, végül sikerült tisztáznia magát, s így kalandjai tovább tudtak folytatódni. A második könyvben, A szörnyek tengerében már egy kicsit több dolog forog kockán: Percy következő nyáron ismét ellátogat az általa olyannyira szeretett Félvér táborba, ám a tavaly nyáron megszokott dolgok helyett most hatalmas felfordulás várja... Folyton szörnytámadásoktól kell tartani, Percynek egy küklopsszal kell megosztania a bungalóját, Kheirónt mindenki kedvenc tanárát eltanácsolták a táborból, s helyette egy igazán ritka szadista felügyelőt kaptak, aki visszavezette a táboréletébe a korábban sok halálos áldozatot követelő szekérversenyeket... s ha még mindez nem lenne elég: Thalia fája, amely védelmet biztosít a Félvér tábornak, haldoklik ugyanis valaki megmérgezte, s nincs rá gyógymód... Csak egy lehetőség van a tábor megmentésére: valahonnan elő kell keríteni az Aranygyapjút. Csak ez szüntetheti meg a mérgezést, amely Thalia fáját pusztítja.

Percy, barátaival és az Olvasóval együtt, útnak indul a Szörnyek tengerére, ahol igazi odüsszeuszi kalandokkal kell szembenéznie, hogy végül elérhesse hőn áhított célját, s megmentse szatírbarátját, akit egy küklopsz szeretne feleségül venni. Hogy is van ez? Hát, vedd elő a könyvet, és megtudod!

Az izgalmak mellett garantált a sok nevetés is, amely egy másik élvezetes sajátsága a könyvnek. Szóval, búfelejtésre is kiváló orvosság lehet.

Fülszöveg:
Percy Jackson új éve az iskolában meglepően nyugodtan indul. Egyetlen szörny sem akarja betenni a lábát New York-i sulijába.
Ám amikor az osztály ártatlan meccse élet-halál harccá válik egy csapat emberevő óriás ellen, a dolgok, hogy is mondjam… kezdenek eldurvulni. Váratlanul érkező barátja, Annabeth is csupa rossz hírt hoz: a Félvérek táborát védő határokat egy titokzatos ellenség lerombolta, és amíg ezeket újra helyre nem állítják, a félisteneknek nincs hová rejtőzniük…

Összegzés:

Továbbra is nagyon jó ifjúsági regénynek tartom, ami gyerekeket, felnőtteket egyaránt képes lekötni. Persze, aki olvasta az Odüsszeiát, annak nem okoznak majd meglepetést a Szörnyek tengerén történő kalandok, de a könyv stílusa és humora mindenért kárpótol. Az értékelésemben 9 pontot adok a könyvnek!

u.i.: Riordan úr, azért írhatna egy picit hosszabb regényt is, mert így mindig olyan hamar befejezem az olvasást!

2010. június 14., hétfő

Egy szál rózsával emlékezz!



Gabriel Garcia Marquez: Szerelem a kolera idején

kiolvastam: 2010. június 13.

A Szerelem a kolera idején egy életen át tartó, reménytelennek tűnő szerelem története, ami egy elhervadhatatlan vörös rózsaként bontogatja szirmait az olvasó szeme előtt, akit egyre csak bódít az illata, minél jobban halad előre a könyv lapjain. Florentino Ariza, a regény főhőse, mikor meglátta fiatalkorában Fermina Dazát, rögtön beleszeretett, s ettől a szerelemtől nem tudott szabadulni élete végéig. Olyan szépnek látta őt, már akkor és olyan vonzónak és a közönséges halandóktól annyira különbözőnek, hogy sohasem értette, mások miért nem részegülnek meg cipősarkának kopogásától, miért nem dobban meg a szívük Fermina ruhafodrainak zizegésétől, miért nem őrül bele a szerelembe az egész világ hajfonatának forgószelétől, kezének röptétől, nevetésének visszhangjától. Mert ő ezt tette, ötvenegy éven keresztül.

Marquez regénye tényleg az olvasó szívéhez szól! Olyan szívekhez, melyek ha nem is olyan kitartóan, de égtek már a plátói szerelem tüzében. Hiszen ők tudják, hogy az ember vágya által teremtett káprázat alól a legnehezebb kiszabadulni, vagy talán nem is lehet teljesen. Valami mozdulatlan várakozás, boldog reménykedés tölti el ilyenkor a szíveket, melynek varázsát csak az a pillanat törheti meg, mikor szembesülnünk kell a valósággal. Ez történt Fermina Dazával is, aki több éven keresztül táplált mély érzéseket a férfi iránt, ám mikor szemtől szembe egyszer Florentino leszólította a piacon, csupán a képzeletében létező férfi árnyalakját látta, s ezután elhalt benne az iránta érzett szerelme.

Így Fermina tovább tudott lépni, élni kezdte az életét. Feleségül ment egy neves doktorhoz, Juvenal Urbinohoz, akinek társa volt élete végéig. S bár adódtak nehézségek házasságukban: olyan akadályok is eléjük gördültek, amiken úgy látszott képtelenek túljutni, de végül rájöttek arra, hogy vagy így élnek együtt vagy sehogy, vagy így szeretik egymást vagy sehogy, hiszen a szerelemnél nincs nehezebb dolog a világon.

Marquez csodálatos képekkel dolgozik: örökre bevésődnek az ember emlékezetébe. Ilyen a titkos szerető a szegénynegyedben, aki egy rózsaszállal a kezében várja a szeretett férfi halálhírét. Vagy az édesanya és a szerető sírján burjánzó rózsabokrok vöröse, melyek végül meghódítják az egész temetőt. Vagy az aszály perzselő hőségébe fulladt utcák, ahol száraz falevelek kavarognak a hirtelen támadt szélben.

A történet és annak alakjai teljesen időtlenek és mégis időben létezők. Időtlen, mert ahogy olvassa, és olvassa az ember, nem érzi sehol sem az idő múlását, mintha minden állandóság és mozdulatlanság lenne (hogy hány év telik el egyes események közt, azt nagyon ritkán hozza tudomásunkra a narrátor). Ezt az érzést talán az is erősíti, hogy a szereplők alig szólalnak meg a regény során. Végig a narrátor meséjét hallgatjuk, melyet csak ritkán tör meg egy-egy szereplő által megfogalmazott mondat. S mégis minden időben létező a regényben, hiszen egy tárgy, egy pillanat, egy alak nem csak abban a momentumban jelenik meg a szemünk előtt, amikor feltűnik a történetben, hanem megtudjuk későbbi sorsát, a jövőben eljövő jelentőségét is.

Juvenal Urbino halálával kezdődik a történet, s hármuk korábbi évei visszatekintésként jelennek meg a lapokon, majd újra visszatérünk a jelenbe és a kezdőkép részletei már jelentésekkel telnek meg számunkra, s Fermina Daza és Florentino Ariza alakjai úgy tűnnek fel a szemünk előtt, mint akiken nem látszódik, hogy öregednének. Inkább egyre áttetszőbbek lettek az idők során, emlékké váltak, egy letűnt kor árnyaivá lettek, míg a folyón el nem mosta őket a feledés.

Fülszöveg: „Florentino Ariza egy szokványos házasság szüzességétől fosztotta meg, amely ártalmasabb volt, mint az eredendő szüzesség vagy az özvegyi önmegtartóztatás. Megtanította rá, hogy semmi sem erkölcstelen, ami az ágyban történik, ha arra jó, hogy fenntartsa a szerelmet. És még valamire, ami attól kezdve az élete lett: meggyőzte arról, hogy az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek…”

Összegzés:

Gyönyörű szerelmi történet, ami nem csöpögött, s teljesen belefeledkeztem. Bár vannak benne néha meredek dolgok, de ezt Marquez mégis úgy tálalta, hogy meg se botránkoztatott különösebben. Minden olyan természetesnek tűnt, még az a fanatikus rajongás is, amit Florentino táplált Fermina iránt. S a nyelvezete pedig egyszerűen gyönyörű! Az értékelésemben 9 pontot adok!

2010. június 1., kedd

Ellentétek vonzása


Maggie Stiefvater: Shiver - Borzongás

kiolvastam: 2010. május 31.

Jelenleg a Vörös pöttyös könyvek virágkorát éljük: úton, útfélen beleakadnak az ember kezébe, vagy fogva tartják a tekintetünket ezekkel a csodaszép borítókkal. S bár nagyon szeretem őket nézegetni, azért a belbecsüket tekintve mindig szkeptikus vagyok, hiszen elég tömegtermelés ízűek, legalábbis számomra (tisztelet a kivételnek). Aztán persze lehet, hogy tévedek.

Maggie Stiefvater regényével kapcsolatban minden bizonnyal ez volt, hiszen ha nem látom meg Amadeánál és Lobonál a dicsérő posztokat, valószínű, hogy a kezembe se vettem volna, mondván: "Ez is csak egy olyan regény!" De szerencsére nem így lett, s kellemesen csalódtam benne.

A Shiver hangulata tényleg képes magába szippantani az embert, s nem ereszti el egy jó ideig. Szemünk előtt testet ölt a ködös, borongós táj a kopaszodó fáival, károgó varjúival, s beszippantjuk az eső utáni erdőillatot. Ha jobban elmélyedünk ebben a szemünk elé képzelt világban, akkor a távoli erdőben egy-két szempárt is megpillanthatunk, amikre jobban koncentrálva egy-egy farkas halvány sziluettje rajzolódna ki. Majd mintha vonyítást hallanánk, s tudjuk most már tényleg elvesztünk ebben a világban.

Grace, a történet egyik elbeszélője és egyben főszereplője a családjával él az erdő határában egy csinos kis családi házban. Egyszer, még gyermekkorában a ház kertjéből elhurcolta egy falkányi farkas, akik képesek lettek volna megölni a kislányt, de valahogy mégis megmenekült. A lány állítja, hogy az egyik farkas mentette meg, bár nem tudja elmesélni miképpen. Az állat azóta minden télen ott áll a kertjük végében, s kifejező, sárga szemeivel folyton figyeli a lányt. Grace egy este a bejárati ajtójuk előtt egy sebesült srácot talál, aki segítséget kér tőle. S mikor felemeli a tekintetét, a lány rögtön belefeledkezik az ismeretlen fiú gyönyörű sárga szemeibe.

A regény a Twilght által bemutatott, jól ismert receptből van összerakva, bár a Shiver-t szerencsére nem lehet ennyivel elintézni. Ha már mindenképpen hasonlítok, akkor valami rangsort is kéne állítsak. S ebben egyértelműen a Shiver nyerne, hiszen bár a történetének a felépítése pár apró kis változtatástól eltekintve szinte majdnem ugyanaz, mégis a stílusa klasszisokkal jobb, mint Meyeré: fantasztikusan képes megteremteni a hangulatot, felejthetetlen a szöveg képisége, s igazán belefeledkezősek a hasonlatai. A főszereplői nem idegesítően szerencsétlenek, s nem kapnak semmiféle isteni vagy félisteni besorolást sem.

A történetet két elbeszélő szájából ismerhetjük meg: az egyik Grace, a farkasmániás gimnazista lány, s a másik Sam, a titokzatos, sárga szemű srác, akinek a fejében folyton dalszövegek íródnak akárhányszor sikerül elkapnia egy pillanat varázsát. Talán vele sikerült a legjobban azonosulnom az olvasás során, hiszen ahogy haladtam a történetben, néhány részleténél megszólalt a fejemben egy-egy dal a Nickelbacktől vagy a GoGo Dollstól, amik szerintem tökéletesen odavágtak. Így ez számomra egy igazi zeneregény lett!

Tetszett benne még az is, hogy végre nem voltak szájbarágós hasonlítgatások a regényben, nem volt erősítve ezredszerre is a tudat az olvasóban, hogy még egy ilyen szerelem nincs, mint az övéké. Itt egyszerűen csak elvarázsol minket az egész, s az ember tényleg érzi saját magán is azt a jóleső borzongást, ami a szereplőket is végigjárja.

Fülszöveg: A hideg – Grace évek óta figyelte a házuk mögötti erdőben élő farkasokat. Egy sárga szemű farkas – az ő farkasa – visszanéz rá. Nagyon ismerős, de nem tudja, miért. A forróság – Sam két életet élt. Farkasként néma társa a lánynak, akit szeret. Aztán egy rövid ideig minden évben emberként, aki nem meri megszólítani Grace-t… Egészen mostanáig. A borzongás – Grace és Sam számára a szerelem mindig távoli volt. De amikor már kimondták, nem takargathatták tovább. Samnek küzdenie kell, hogy ember maradjon – és Grace harcol, hogy megtartsa a fiút – még ha ez a múlt sebeit, a jelen törékenységét és a képtelen jövőt jelenti is…

Összegzés:

Kellemes csalódás, gyönyörű nyelvezet, Rilke versek a sorok között, keserédes hangulat, fogva tartó atmoszféra. De: receptre megírt történet, hosszú előkészítés, ám túl gyors befejezés. Mindent összevetve 8 pontot adok, s ha továbbra is ilyen jól ír, akkor várom a folytatásokat!

Related Posts with Thumbnails