2010. szeptember 26., vasárnap

A Végtelen Hatalom


Elizabetta Gnone: Fairy Oak - A fény hatalma

kiolvastam: 2010. szeptember 26.

Ma olvastam el a trilógia utolsó részét, s így most már elmondhatom, hogy szerintem ez a legjobban sikerült mind közül. Az első rész is nagyon tetszett még anno, a második se volt rossz, bizonyos tekintetben jobban árnyalta az egész történetet, de a harmadik rész az valami csodálatos volt! Megvolt benne az izgalom, a báj, a titkok, s itt már felbukkantak komolyabb veszteségek is, amik bár szomorúak voltak, de mégis hozzáadtak valami pluszt ehhez a történethez.

"Íme, itt vagyunk. Még néhány oldal, és az egész történetet megismerhetitek. Hosszú volt és szövevényes, néha nagyon félelmetes, de nem volt híján varázslatos élményeknek, és nagy bátorságról, bizalomról és hűségről tanúskodott. "


De nem kell szomorkodni, akik a szívükbe zárták ezt a trilógiát - legyenek azok akár gyerekek vagy felnőttek, hiszen az írónő nem dobta sutba Fairy Oak csodaszép városkáját és aranyos kis tündéreit, hanem további könyveket írt (és gondolom még ír) róluk, melyek önálló történeteket alkotnak: s mindegyik könyv egy-egy mellékszereplő köré összpontosul. Az első, amely Grisam kalandjairól fog szólni, hamarosan megjelenik a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában; s ezen kívül még van két kötet, amely már megjelent olaszul, s remélem, a magyar megjelenés sem várat sokat magára. A másik kettő Shirley Poppy - személyes kedvencem- és Flox kalandjairól fog mesélni nekünk. Epekedve várom!

De addig is, nézzük meg, milyen is volt ez a rész:

Figyelem! A bejegyzés alábbi részei spoilerelemeket tartalmazhatnak azok számára, akik még nem olvasták a korábbi köteteket!

Szóval, a harmadik részben, mint az várható volt, Pervinka nehéz helyzetbe kerül hazatérése után: folyamatos kérdéseknek, gyanúsításnak, kiközösítésnek van kitéve, nagyon kevés ember hajlandó hinni benne/neki, a csata estéjén történtekről és csodálatos megmeneküléséről. De szerencsére közeli barátai, s Vanília is, mellette állnak, bár ez a folytonos piszkálódások közepette nem sokat segít számára.

A félelem az Ellenségtől még mindig megbénítja Fairy Oak bűbájos lakóit, még mindig kijárási tilalom van érvényben, s rettegésüket egyre növeli az, hogy egy titokzatos alak nyomaira bukkannak a Periwinkle házban, s néhány napra rá Pevinkának hirtelen nyomavész... Vajon az Ellenség magával ragadta? Vagy önszántából szökött el? Ha igen, akkor miért és hova? Na, többek közt ez is ki fog derülni ebből a részből, ahogy az is, hogy miért is olyan fontos az Ellenségnek ez az ikerpár, hogy vajon a félelem mennyire képes rossz érzéseket kelteni barátok közt, s hogy a bizalom és az igaz szeretet mindig kézenfogva jár, vajon kicsoda igazából Shirley Poppy, és ha baj van, hogyan képesek a gyerekek felnőni a rájuk váró feladatokhoz?

Igen, jól érzitek, most mindenről le fog hullani a lepel, egy apró titok se maradhat a homályban többé - s persze, megmarad továbbra is az a végtelenül bűbájos hangnem és Fairy Oak varázslatos világa még mindig rabul ejti az olvasóját, aki eközben úgy érzi, hogy szívesen raboskodna ott még pár száz évet a vén Tölgy árnyékában, tündérekkel körülvéve.

"...Szíve egy másik tündérbe száll, és ha találkozom vele, felismerem majd benne ugyanazt a tekintetet, ugyanazt a bátorságot, ugyanazt a bölcsességet, amely fényünket táplálja. Egy tündér nem hal meg..."


Legalábbis én így voltam. Az írónő ismét levett a lábamról, s elérte, hogy most már menthetetlenül odalegyek ezért a történetért, s én is vágyakozzak egy dajkatündér után, kívánjam, hogy képes legyek varázsolni és hogy Shirley Poppy barátnője legyek. Mert nekem ő a kedvencem: hatalmas vörös hajzuhatagával, a zsebében folyton megbúvó, nyelvét nyújtogató egérkével, s a mellette álló bátor és védelmező kutyussal, s Shirley rendkívüli személyiségével és képességével, szerintem ő a regény legkülönösebb és legszórakoztatóbb figurája. Így igazán sajnáltam, hogy csak olyan kevés szerep jut neki a három kötetben. De epekedve várom majd az önálló történetét - úgyhogy, nekem is megvan a vigaszdíjam.

Az egész trilógia varázslatos élményt ( a szó legszorosabb értelmében, mert tényleg varázslatos, és tényleg élmény volt olvasni) nyújtott számomra, örülök, hogy elolvashattam! Bár, tényleg gyerekkönyv, de szerintem megvan mégis benne az a plusz, ami az idősebbeknek is remek kikapcsolódást nyújthat. S hát, még ott vannak a könyvekben megjelenő csodaszép, igényes illusztrációk, amikre szívesen néz rá az ember olykor-olykor olvasás közben.

Feli, drága kis tündérke! Most akkor elbúcsúzom Tőled és kedves naplódtól, de remélem, a többi könyvben is viszontlátlak még (hacsak egy fejezet erejéig is)! Az értékelésemben 10 pontot ért el!


Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: Il Potere della Luce
Fordító: Lénárd Csilla
Eredeti ár: 2999 Ft
Oldalszám: 371 oldal
ISBN: 9 789632 451626

2010. szeptember 23., csütörtök

Tigrist szelídíteni


Jonas Hassen Khemiri: Montecore - Egy párját ritkító tigris

kiolvastam: 2010. szeptember 21.


Legszívélyesebb üdvözletem!

Dícsértessék e könyv magyarországi megjelenése, ami számos olvasni szerető embernél igen pozitív reakciót váltott ki, s el kell mondanom, én is osztozom velük ebben az emócióban. Fogadja az író gigantikus gratulációmat! - s nem különben a fordító is, aki ezt a zseniális korpuszt prezentálta, így neki is jár egy adag fanfár és babéreső. Jonas, hogy úgy mondjam, a posztkoloniális irodalom csimborasszója, nyelvi kompetenciája igazán invenciózus - itt leginkább Kadír leveleit emelném ki-, melytől, hogy úgy mondjam, "szakadtam a röhögéstől".

Igazából elég nehéz objektiválnom mindazt, ami miatt annyira pozitív emóciókat váltott ki belőlem olvasás közben: talán a legkülönfélébb és legkülönösebb metaforák, amelyek a korpusz számos helyébe vannak inzertálva, vagy a két stíl (Kadíré és Jonasé) elkülönböződése, mely érdeklődésemet rögtön felkeltette, vagy talán az a mélyebb mondanivaló, ami a posztkolonialitás kérdéskörét járja körbe úgy, hogy a másság problémájának interpretálását végülis az olvasóra hagyja - vagyis inkább rávilágít ennek az egésznek a relativitására-, vagy talán az atya-fiú relációnak a különböző problémáinak a rávilágítása miatt ? Nos, ezen még kogitálnom kell, de egy biztos: a fenti kérdések, problémák mind-mind terítékre kerülnek ebben a könyvben, így amellett, hogy grammatikailag rendkívül szórakoztató, még mélyebb tartalmakat is hordoz, s a problémák, amiket felvet, ráadásul igen aktuálisak manapság.

A regény nyitányában egy levelet olvashatunk, melyben Kadír - az író édesapjának régi barátja- megkeresi Jonast, és felajánlja, hogy szívesen asszisztálna neki másodlagos regényének megírásában. Elmondása szerint agyát "hirtelen orbitálni kezdte egy zseniális gondolat", miszerint Jonas atyjának életrajzát kellene együtt megírniuk. Kadír lelkesen küldözgeti ezután leveleit, s összefoglalóit, melyek atyja gyermekkorát és ifjonti éveit örökítik meg, s közben pontos útmutatásokkal látja el az írót: mit hogyan jelenítsen meg, milyen vezérelvet kövessen stb stb. S lassan, ahogy elérkezünk immár abba az időbe, amelyre már az író is emlékszik, ő is bekapcsolódik a narráció folyamatába - persze, ezeket Kadír barátunk is szorgosan kommentálja, kiegészíti, kritizálja. Elmesélik, hogy milyen az élet Svédországban bevándorlóként - persze, ezt is különböző nézőpontokból, ahogyan az író apjának az alakja is másként jelenik meg kettejüknél- , s hogy a másság hogyan teszi antitetikussá nemcsak a svédeket és a letelepült idegeneket, hanem magukat a bevándorlókat is, s ezen belül a későbbiek során Jonast és édesapját is: míg az utóbbi az évek során egyre igyekszik asszimilálódni, míg az előbbi inkább a nonkonformizmus útjára szeretne lépni, szintén bevándorló barátaival.

Ezt, a több aspektusból is rendkívül érdekes és egyben szórakoztató regényt szíves figyelmedbe ajánlom, (szubjektívan megállapított) rendkívül attraktív borítójáról rögtön felismered a könyvesboltokban. Íme, néhány idézet kedvcsináló gyanánt:

Miért siklott le atyád nyelvének ekéje ennyire az igazság szántóföldjéről?


Ne légy fekvőrendőr a szerelemnek nevezett széles országúton!


Ezt a humort nyugodtan nevezhetjük rendkívül komikusnak!

Mielőbb informálj pozitív válaszodról a regénnyel kapcsolatban!

Stabil barátod:

Heloise


Kiadó: Gondolat Kiadó
Fordította: Papolczi Péter
Eredeti cím: Montecore: En unik Tiger
Oldalszám: 350 oldal
Eredeti ár: 2800 Ft
ISBN: 9 7896 3693 1216

Fülszöveg:

Az első regényével nemrég debütált fiatal író, Jonas egy nap különös e-mailt kap egy bizonyos Kadirtól, apja gyerekkori barátjától Tunéziából. "Kadir gombolja a klaviatúrát", hangzik a meghökkentő kezdet. Kadir ezután elküldi a maga egészen egyéni, a franciát, svédet és arabot vegyítő, ráadásul képzavarokkal és bombasztikus metaforákkal tűzdelt nyelvezetén írt visszaemlékezéseit közös napjaikról. Ha már Jonas írásra adta a fejét, javasolja Kadir, írja meg eltűnt apja kacskaringós élettörténetét az ő segítségével, hiszen ennél jobb "sztori" nincs is. Abbas, az apa útja a marokkói árvaháztól a svédországi beilleszkedési kálvárián és a művészi sikertelenség kínjain át a világhírig vezetett. És ezzel kezdetét veszi a közös munka. Jonas eleinte háttérbe szorul, hiszen apja ifjúkori éveiről nincsenek emlékei, de saját gyerekkori élményeit már ő maga írja meg, jóllehet Kadir ezeket is ellátja lábjegyzetekkel. Két teljesen eltérő hangon szólal meg a letehetetlenül szórakoztató történet, amelynek egyik vezérmotívuma a hirdetett tolerancia és a hétköznapokban mégis megnyilvánuló rasszizmus között feszülő ellentét. A két szólamhoz néha egy harmadik is csatlakozik, ugyanis Kadir arabról lefordítja Jonas apjának régi leveleit. Ez a szólam azonban gyanúsan hasonlít Kadir saját írásaira. Amúgy is, Kadir körül mintha valami nem volna rendben. Lehet, hogy valójában nem is ő az, aki "gombolja a klaviatúrát"? De mi történt az apával? És mi köze mindehhez Montecorénak, a híres Las Vegas-i show tigrisének, amely egy 2003-as előadás során kis híján megölte Royt, a szelídítőjét? A tunéziai apa és svéd anya gyermekeként 1978-ban született Jonas Hassen Khemiri a mai svéd irodalom fiatal sztárja, aki mára már drámaíróként is világhírre tett szert. Második regénye, a Montecore számos tekintélyes irodalmi díjat nyert, és több nyelvre lefordították.


Akik előttem olvasták:
Amadea
Bridge
Lobo

2010. szeptember 20., hétfő

Az eltűnt idő nyomában


Michael Ende: MOMO

kiolvastam: 2010. szeptember 17.


Eddigi életem során saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az idő mennyire szubjektív, s hossza mennyire függ attól, hogy hogyan éli meg az ember azt. Emlékszem, gyerekkoromban nekem is rengeteg időm volt: egy-egy napra visszagondolva időtlennek, álomszerűnek tűnik minden. Bezzeg mostanában, sokszor van az, hogy kénytelen vagyok versenyt futni az idővel, s hiába próbálok minél több dolgot bezsúfolni a napomba, úgy érzem, hogy a huszonnégy óra nagyon kevés. Esténként mindig meglepve tapasztalom, hogy "jé, megint eltelt egy nap"... vagy egy hónap, vagy egy év. Olyan az egész, mint egy gyorsított felvétel, amit az ember csak nagyon ritkán tud megállítani, ha erre egyáltalán képes.

Álmodozó tinédzserkoromban még azon az állásponton voltam, hogy én bizony nem fogok beszállni a taposómalomba, hanem kényelmes életet fogok élni - s tessék, ma már fél lábbal mégis ott vagyok...

S engem pont ebben a pillanatban talált meg Momo! S mióta olvastam a történetét, egyre bizakodom, hogy egyszer visszaszerzi a gonosz szürke uraktól az én elveszett időmet is. Ugyanis ez a történet rólunk, folyton időhiányban szenvedő felnőttekről szól, akik a nap végén mindig rácsodálkoznak, hogy mennyi az idő, és milyen sok dolog vár még rájuk.


Mert ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek.

Momo egy nagyon furcsa kislány, aki egyedül él egy dél-európai város amfiteátrumában. Az emberek szívesen mennek hozzá különböző problémáikkal: hiszen Momo jelenlétében ihletet kapnak, vagy megtalálják a megoldást valamilyen problémájukra vagy elmúlik a haragjuk. Momo titka abban áll, hogy olyasmit tud, amire a legtöbb ember képtelen: meghallgatni másokat. Persze, most sokan mondhatják, hogy az nem is nagy kunszt, hallgatni mindenki tud - bár, megsúgom, hogy ez bizony nem így van. És különbség van hallgatás és hallgatás közt: nem mindegyik ilyen felszabadító hatású.

Mindenki békében él ebben a városban, jókedvűen végzik a munkájukat, boldogok a gyerekek is, és minden úgy jó, ahogy van. Ám egyszer különös, úgynevezett szürke urak jelennek meg, akik kihagyhatatlan ajánlatot kínálnak az embereknek: levezetik előttük, hogy mennyi felesleges dologra fecsérlik az idejüket, amit meg is spórolhatnának, s ezt elhelyeznék a szürke uraknál letétbe, s öregkorukra a dupláját kapnák vissza. A város lassan megváltozik: a fodrász már nem cseverészik el kedélyesen a vendégeivel, hanem "a minél több vendég, minél rövidebb idő alatt" a legfőbb célja; a város emberei, akik szerződést kötöttek a szürke urakkal, egyre inkább időhiányban szenvednek, s a korábbi vidám hangulatot felváltja az idegesség, az ingerlékenység és a letargia. S Momo elhatározza, hogy ez így nem mehet tovább: nyomába ered az elveszett idők rejtélyeinek...


Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő.
Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha egész örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában.
Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.

A történet egyszerűen varázslatos volt, s rengeteg igazságot mondott, nem csupán az időről, hanem magáról az életről, az igazán fontos dolgokról, a halálról, a gyerekekről, a játékról, s még egy csomó-csomó mindenről. S mielőtt még valaki megijedne, hogy ez valami közhelyekkel teli, világmegváltó, boldogságkeresős mester-tanítvány könyv, hát azt megnyugtatom, hogy erről szó sincs. Ende bácsi könyve gyermekien mesés, s idős emberhez méltóan bölcs, tele szimbólumokkal, költői nyelvezettel megírva. Annyi, de annyi mindent le lehetne írni ennek kapcsán, de az meghaladná a blogbejegyzés kereteit, és különben is szeretném, ha a könyvön keresztül jutnának el hozzátok ezek a csodálatos gondolatok, hogy mindenki nézzen a saját lelkébe, s értelmezze az olvasottakat.

Ez a rengeteg bölcs gondolat, s ez az aranyos kis történet teljesen levett a lábamról. Az értékelésemben 10 pontot ért el! Bár, annyit szeretnék megjegyezni, hogy ez bár gyerekkönyvként van beállítva, de én inkább egy ifjúsági címkére szavaznék, hiszen egy bizonyos érettség azért szükséges hozzá, hogy valaki maradéktalanul megértse ennek a könyvnek az üzenetét. Tetszett nagyon, s egy új kedvencet avattam!


Fülszöveg:


Momo története a fantázia világában játszódik, a Soha és a Sehol birodalmában, avagy a kitágított, időtlen jelenben. Nem királyfiak, tündérek és varázslók népesítik be ezt a birodalmat, helyszíne egy modern nagyváros, valahol Dél-Európában. De ha ezt a világot Momónak és barátainak a szemével látjuk, kiderül, hogy a mi korunk sem szegényebb csodákban és titkokban, mint a rég letűntek. Egy kísérteties társaság, a szürke urak csoportosulása hatalmába keríti az embereket, és arra ösztönzi őket, hogy takarékoskodjanak az idővel.De az idő maga az élet, és az élet a szívben lakozik. Minél inkább takarékoskodnak tehát az emberek vele, annál szegényebb, sivárabb és hidegebb lesz a jelenük, és annál idegenebbé válnak önmaguk számára is. A gyerekek szenvednek leginkább ettől a fogyatkozó szeretettől és életkedvtől. Tiltakozásukat azonban senki nem hallja meg.Amikor a szükség a legnagyobb, és úgy tűnik, a világ már végképp a szürke uraké. Hora mester, az Idő titokzatos ura közbelép, de szüksége van egy embergyerek segítségére. A világ megállt, és Momo, ennek a történetnek borzas kis hősnője egyedül veszi fel a harcot a szürkék seregével, semmi más nem segíti őt ebben, csak egy szál virág a kezében és egy teknősbéka a karjában. Csodálatos módon győznek ők hárman. Minden életidő visszatér tehát az emberekhez, akiktől azt csalással elorozták. A reménytelenül betegnek tűnő világ gyógyítható. Mese? Így is lehet nevezni, ha ezt a fogalmat úgy értjük, mint a romantikusok. Hiszen mindennapiság és álom játszanak át költői módon egymásba.De egyúttal a mai és a jövőbeli valóságunk kérdései is, amelyek sokszínű figurákban és sorsokban tükröződnek.Tehát olyasmi, mint a regény? Mondjuk hát így: meseregény.


Eredeti cím: Momo

Fordította: Kalász Márton

Oldalszám: 256 oldal

Eredeti ár: -

ISBN: 963 11 5070 4


Akik előttem olvasták:

miestas

Asszociációs játék - orosházi könyvtár módra

"Hozzávalók:

Egy felkérés, egy könyvesblog - bár nem annyira szükséges, fejben is meg lehet csinálni, sőt a könyvtár emailcímére is elküldhetők a válaszok - , öt szó, asszociációs képesség.

Megköszönjük a játék lehetőségét, az utóbbi két hozzávalót alaposan összekeverjük, majd egy blogbejegyzésben tálaljuk, melynek a végén másik öt bloggert feltüntetünk. "

Nos, kedves Bridge, köszönöm szépen, hogy gondoltál rám, és én is részt vehetek ebben a nagyon érdekes játékban. S szeretném Kedves Olvasóim, és úgy mindenkinek a figyelmét felhívni arra, hogy október 9-én az Alföld egy apró városkájában - ahol mellesleg eddigi életem nagy részét töltöttem - Orosházán, a Justh Zsigmond Városi Könyvtár szervezésében sor kerül egy hatalmas könyvbarát találkozóra, ahol rengeteg izgalmas, vicces és érdekes programokban vehet részt mindenki, aki egy kicsit is bolondul a könyvekért - vagy éppen nagyon.

De addig is, amíg erre sor kerül, van ez a kis játék: szóval, az alábbi öt szóra kell szintén öt szóban asszociálni - bár, szerintem nem olyan szigorúak a szabályok, lehet több is, mint öt szó :-)

1. olvasás: élmény, szenvedély, kényelem, kaland, "egyedül-de-mégse-magányosan" érzés

2. kortárs magyar irodalom: érthetetlen, depresszió, érdektelen, távoli, más

3. e-könyv: szemüveg, könny, ingyen, megfoghatatlan, kapható

4. könyves blogok: közösség, anyagi csőd, rokonlelkek, bizalom, felfedezés

5. könyvtár: papírillat, nincs bent, katalógus, barangolás, könyvlimit


Nos, nem tudom mennyire ért körbe a játék, de az alábbi öt embert kérem fel a játék folytatására: ( ha esetleg megkaptátok már mástól vagy nincs kedvetek játszani, akkor bocsánat)

Miestas, Ildy, Tricia, Rysonne, Tessa

2010. szeptember 15., szerda

Újvilág és új élet?


Celia Rees: Bűbájos Mary

kiolvastam: 2010. szeptember 13.

Celia Rees-ről már sokat hallottam, pontosabban sok jót, így nagyon vágytam rá, hogy egyszer én is kézbe vehessem ezt a könyvet, ami köré az írónő egy nagyon jó fikciót épített. Az előszó szerint, a regényben található történet egy igaz történet, amit egy Mary nevű lány naplója tartalmazott, s ennek lapjaira egy régi ágytakaróba fércelve bukkantak rá a kutatók. Mary hangja egyenesen az 1600-as évekből, az amerikai telepesek korából szólítja meg a mai kor olvasóit, s meséli el ma már nem mindennapinak számító, de akkoriban nagyon is hétköznapi történetét.

Mary egy olyan világban élt, ahol a vallási fanatizmus, a boszorkányoktól való félelem a tetőfokára hágott, s ebből kifolyólag rengeteg ártatlan nőt vádoltak meg azzal, hogy az ördöggel cimborál és rontást küld az emberekre, s ezek egyenes következménye volt a bitófa vagy a máglya általi halál. Ezek közé a szerencsétlen nők közé tartozott Mary nagymamája is, aki gyakran bábáskodott a szüléseknél és gyógyfüvekkel gyógyította a betegeket. De az emberek úgy gondolták, hogy akinek ilyen nagy hatalma van gyógyítani, az ugyanilyen könnyűszerrel ártani is képes. Mary-nek ezután el kellett hagynia a falut, még mielőtt az ottlakók ismét boszorkányt kiáltottak volna. Egy, az Újvilágba tartó hajó lett menekülésének egyetlen lehetősége, s egyetlen esélye az újrakezdésre. Ám a múlt elől nem lehet csak úgy elmenekülni, mint egy faluból. Az végig kísérti az embert.
"A sorsunk ellen semmit sem tehetünk, semmi módon el nem kerülhetjük. Ahogy lesz, úgy lesz. Ha túl korán megtudja az ember, mi vár rá, sötét árnyék vetül az életére, mely eltakar előle minden fényt."

Rees regénye részletesen beszámol a hajóút szűkösségéről, bűzéről, s minden nehézségéről, illetve a telepesek mindennapjaiba, a városalapítás problémáiba is betekintést enged. Tanúi lehetünk a puritánok szigorú, s olykor minden logikát nélkülöző életvitelének, hogy egyesek a hitet hogy voltak képesek felhasználni mindenféle gonoszságra, s hogy ezek az Európából jött emberek, akik mindennél civilizáltabbnak tartják magukat, mennyire nem képesek befogadni, elfogadni más kultúrákat, s a gyűlölködésben is az élen járnak.

Úgy gondolom, hogy ez az ifjúsági regény, minden könnyedsége ellenére azért mélyebb tartalmakat is hordoz, amiből okulhatnak a fiatal olvasók is, anélkül, hogy ez az élvezet rovására menne. Nagyon jó egyensúlyt teremtett a leírások és a cselekmény menete között, így tényleg a fiatalabb olvasóknak is bátran ajánlom!

Nekem nagyon tetszett az a hangulat, amit megteremtett az írónő, érezni lehetett az Angliából érkező emberek feszültségét, félelmét az Újvilággal szemben, a sok bizonytalanságot, az életben maradás nehézségeit, s a vadont otthonná teremtő óhajtás megfáradt sóhajait. Ám Mary, a többiekkel ellentétben nem fél az idegentől, ő az újrakezdés reményét látja benne, s vágyik rá, hogy megismerje - ez a kíváncsisága sodorja végül bajba, hiszen itt, ebben a kis közösségben, a "normálistól" való különbözés nem jelent jót.

"Az indiánok másképp élnek a világban, ez minden. Menedéküket élő fák alkotják, s csak annyit vesznek el a természettől, amennyire szükségük van aztán továbbmennek, és hagyják, hogy a föld magához térjen."
S hogy Mary boszorkány-e vagy sem, igazából szerintem nem is lényeges. Bár, találunk rá itt-ott apró utalásokat különös képességével kapcsolatban, de érdekes módon mégse ez jelent problémát esetében: itt a lényeg az egyén közösségben elfoglalt szerepében rejlik. Bár, ma már nincsenek boszorkányüldözések, s szörnyülködve gondolunk ezekre vissza, de azért mégis léteznek olyan emberek, akiket puszta megítélésük alapján vet ki magából egy közösség: mert érződik rajta, vagy épp látszódik, hogy másképp gondolkodik, más a kinézete vagy más a családi háttere, mint a többségé, s ezért egyszerűen nem fér bele abba a keretbe, ami a közösséget alkotó egyéneket meghatározza. S nem, itt nem a rendbontókra, bűnözőkre gondolok, csupán azokra, akik eltérnek a többségtől. Szomorú-e vagy sem, Maryk mindig is voltak és lesznek.

A regény az értékelésemben 5 pontot ért el!


Kiadó: Orlando Kiadó
Eredeti cím: Witch child
Fordította: Lacza Katalin nyersfordítását átdolgozta Ceglédi Éva
Eredeti ár: 1990 Ft
Oldalszám: 287 oldal
ISBN: 9 789632 126920


Fülszöveg: "…A látomások maguktól törtek rám, mint annak idején a nagyanyámra, de ezt a tudást nem tőle örököltem. Hanem anyámtól. Egészen másfajta képesség volt, meghaladta nagyanyámét. Éreztem, ahogy ránehezedik a vállamra, mint valami súlyos lepel…" Egy ágytakaróba fércelve rejtőztek több mint 300 évig azok a lapok, amelyekből a fenti idézet származik. Egy naplóból, melyet gondos kezek kitartó munkával rendeztek össze, hogy lapjait olvasva egy lenyűgöző és megindító történet bontakozzon ki. Marynek, egy boszorkány unokájának története… 1659 tavaszán egy hajó fut ki Southampton kikötőjéből, hogy az Újvilágba vigye a háborúk elől menekülő utasait. A fedélzeten van a 14 éves árva lány, Mary is…

Akik előttem olvasták:
Amadea
Nima
Ilweran
Joeymano
Lobo

2010. szeptember 13., hétfő

Hol van a lélek?


Bereczkei Tamás és Paál Tünde (szerk.) : A lélek eredete - Bevezetés az evolúciós pszichológiába

kiolvastam: 2010. szeptember 12.

Tudom, tudom: nem valami bizalomgerjesztő könyv, hiszen mégse regényről vagy novelláskötetről beszélünk, hanem tanulmányokról... De azért nem kell az ilyesmiktől megijedni, hiszen ha érdekes kérdést boncolgatnak és ráadásul érthetően, akkor semmi gond nem lehet. Így voltam én ezzel a könyvvel.

Hiszen én annyira kíváncsi vagyok arra, hogy miért vannak érzéseink vagy miért van az, hogy a mosolygás az egész világ összes emberénél a boldogságot jelenti? S hát itt van maga a lélek is: vajon mit gondolnak erről a tudósok? A lélekkel kapcsolatban, mint mindenkinek, nekem is kialakult egyfajta véleményem eddigi életem során, ami természetesen mindenfajta tudományos alapot nélkülöz, de hát nem is vagyok olyan alkat, akitől ezt elvárni lehet. S éppen ezért kicsit csalódtam ebben a tanulmánykötetben, mert a címe ugye az, hogy A lélek eredete, de hogy pontosan ez mit foglal náluk magában, nos, ezt nem tisztázták a könyvben, pedig a címéből kifolyólag legalább az elején valami előszóféleségben ezt kellett volna tenniük. Jó, értem én, hogy nem egy ezoterikus, elvont könyv ez, de pont ezért várnám el - és szerintem joggal-, hogy ha már ez a címe a könyvnek, akkor az ott szereplő szót valamiféleképpen definiálják, hogy az ember mégis tisztában legyen, hogy ők mit értenek alatta.

Szóval, ez nem történt meg. De ehelyett az első, Bereczkei Tamás által írt tanulmány, betekintést enged az evolúciós pszichológia kialakulásába, s annak témáját, kutatási területeit is felvázolja - ezt kicsit száraznak éreztem olykor, de ezt itt nem lehet negatívumként felsorolni, hiszen ez nem a laikusoknak íródott elsősorban, hanem a pszichológia szakos hallgatóknak. Bár, megjegyzendő, hogy ennek ellenére, nagyobb utánajárás nélkül, szinte mindenki számára érthető, s a különböző és érdekes példák az állatvilágból és a különböző emberi kultúrákból azért adnak valamiféle ízt a szövegnek.

S nagyjából ezt a jellemzést mindegyik tanulmány megkaphatná a kötetben, igazából nincsenek nagyobb stílusbeli eltérések, maximum maga a választott téma miatt lehet jobb az egyik tanulmány, mint a másik. De persze, ez teljesen szubjektív dolog. Nekem a kedvencem egy Paál Tünde tanulmány volt, amelyik a nyelv kérdéseit boncolgatta: így azt, hogy miért is alakulhatott ki, mikor, és hát szó volt még benne a laikusok körében is népszerűnek számító témáról, vagyis arról, hogy hány éves koráig tanulhat meg az ember beszélni. Itt persze szóba jöttek az elvadult gyerekek, akiket vagy vadállatok neveltek vagy mindenféle szociális inger nélkül éltek születésüktől fogva; vagy a másik ilyen közkedvelt téma, hogy vajon az állatok megtaníthatók-e olyasfajta beszédre, mint az emberé?

Az egyetlen dolog, ami nem tetszett az evolúciós pszichológiában, hogy az embert egy olyan lénnyé egyszerűsítették le, amely csupán a túlélésért és a fajfenntartásért küzd. De szeretném hinni, hogy azért ennél több vagyok -tudom, tudom nem valami tudományos hozzáállás, meg talán kicsit önmitizáló is, de én akkor is hiszem, hogy nem csupán ösztönökből és különböző kémiai reakciókból épülünk fel, hanem van valami plusz, ami megmagyarázhatatlan ( s ezt nem csupán az emberre értem, hanem az állatokra is). Valami, amit nem leírni, amit igazából felfogni sem lehet, csak tudjuk, hogy van. Hát nem szebb dolog így gondolni magunkra, mint valami képletre?

És hát ott van az önzetlenség kérdése is... Na, ezt hogy magyarázzák, ha már annyira küzdünk a túlélésért, akkor miért képesek egyes emberek segíteni másokon néha a saját kárukra? Birkás Béla tanulmánya boncolgatta ezt a témát - mert ez nekik is leesett, hogy ez bizony ellentmondás - , de engem nem igazán győzött meg. Azt írja, hogy az önzetlenség tulajdonképpen nem is az, hanem közvetetten szolgáljuk a saját céljainkat, s például az, hogyha egy égő házból ki akarod menteni valamelyik családtagodat, ott tulajdonképpen a DNS állományod továbbélése motivál, hiszen a rokonok közel azonos DNS-en osztoznak. Hát, ez igazán megható!

Összességében olvastam benne nagyon érdekes dolgokat - így például a gyerekek fejlődése, a szülő-gyermek kapcsolata és a nyelvvel kapcsolatos kérdések -, de kiábrándítóakat is tudtak mondani. Persze, ez tudomány, és muszáj bizonyítékokat, levezetéseket felmutatni, s hát az emberi érzések, gondolatok elég kényes téma, nehéz elfogadni, hogy egyesek úgy állnak hozzá, hogy le lehet írni, akár betegséget. Nehéz felfogni, hogy ezek is ugyanúgy a fizikai világhoz tartoznak. Nekem legalábbis.

Az értékelésemben 5 pontot ért el!

Kiadó: Gondolat Kiadó
Eredeti ár: 3500 Ft
Oldalszám: 388 oldal
ISBN: 9 789636 931834

Fülszöveg: A könyv célja, hogy alapfokú, szisztematikus áttekintést nyújtson az emberi viselkedés és gondolkodás evolúciós összetevőiről, mozgatórugóiról. Ebben a tárgyban magyar nyelven már jelentek meg tankönyvek, továbbá ismeretterjesztő, népszerűsítő kiadványok, de még nincsen olyan átfogó, rendszerezett tudást kínáló monográfia, amely egyszersmind közérthető nyelven íródott. A könyv egyszerre kíván szólni a laikus közönséghez és a pszichológia (illetve más társadalomtudományi szakok) BA hallgatóihoz. A könyv a következő főbb fejezetekből áll: Az evolúciós gondolkodás térhódítása a pszichológiában; Evolúciós mechanizmusok; Az emberi faj története; Az emberi elme eredete; Megismerés, gondolkodás, érzelmek; Csoport és egyén; Önzetlenség, együttműködés; Agresszió, vetélkedés; Szexualitás; Párválasztás; Szülő-gyerek kapcsolatok; Fejlődés, szocializáció; Kultúra.

2010. szeptember 12., vasárnap

"Ha bízunk, repülünk"


Elisabetta Gnone: Fairy Oak - A sötétség bűvölete

kiolvastam: 2010. szeptember 10.

A Fairy Oak sorozat második részében ismét egy tündérekkel, boszorkányokkal és beszélő fákkal teli világban kalandoztam, ami még mindig ámulatba ejtett. A rajzok, amik a könyvet díszítik, még mindig mesések, a történet továbbra is érdekes és bájos, s egyre több tündér tűnik fel a színen, akiknek továbbra is kimondhatatlan neveik vannak.

"Hihetetlen történetüket mesélem el most nektek. Amit nem éltem meg személyesen, azt elmesélték nekem. Most pedig itt van minden, azaz, majdnem minden. Olvassátok csak, olvassátok..."

Ám ebben a varázslatos világban a fenyegetettség és a gonosztól való félelem már nagyobb hangsúlyt kap, mint az első részben: Fairy Oak lakói nem hagyhatják el a falut, s gyermekeiket még az utcára se engedhetik ki játszani, mert a Rettenetes 21 - tudjátok, ő az a gonosz erő, aki a sötétség mágusait magával ragadja és a maga oldalára állítja őket - bármikor támadhat. Persze, Pervinka és Vanília nem szófogadásukról híresek, s szegény Feli, az icipici tündér, mit tehet, mit nem: vagy a követi a lányokat vagy a befőttesüvegben végzi. A két lány, természetesen, a történet elején fütyül a tilalmakra, ami nagy bajba sodorja őket: a Rettenetes 21 majdnem elragadja magával a két csintalan kislányt és Felit is. Szerencsére, azonban sikeresen megmenekülnek, ám az igazi veszély majd csak ezután jön...

Tomelilla, a lányok nagynénje és egyben az egyik leghatalmasabb boszorkány egyszemélyben, továbbra is varázslásra oktatja az ikreket, ám mostmár a tananyagba szervesen beépül az is, hogy hogyan használják az erejüket az ellenség megtévesztésére, illetve annak felismerésére. Például egy, a hálóját nem folyton toldozó-foltozó pók már gyanúra adhat okot...

Ami még nagyon tetszett, és örültem neki, hogy az írónő olyan szálat is vitt a történetbe, ami nem más, mint a falu és annak lakóinak múltja. Tomelilla egy régi könyvet ad Pervinka kezébe, melynek lapjairól feltárul Fairy Oak alapításának története, a Fény és a Sötétség mágusainak egymás elleni harca, majd kibékülése, a Rettenes 21 első gonosztettei, az első dajkatündér története, s a Nembűvölők megjelenése Zöldlapályvölgyben. Az Olvasók Pervinkával és Vaníliával együtt izgulhatnak a régmúlt idők történetein, s újabb titkok jelennek meg ezáltal a könyv lapjain, amik megfejtésre várnak.



Szóval, elárulhatom Nektek, hogy nagyon sok mindenért lehet izgulni ebben a részben: hiszen a Rettenetes 21 már nem csak fenyeget, hanem támad is; meg kell ismernünk, hogy milyen titok rejtőzik a múltban, ami esetleg segítségére lehet a lányoknak; meg kell tudnunk, hogy miért is olyan különleges ez az ikerpár, és miért jelenthet fenyegetést az ellenségnek; s végig kell izgulnunk, hogy vajon ezt a sok súlyos és nehéz dolgot elbírja-e Vanília és Pervinka testvéri köteléke...


"Mire hazaértünk, a csillagok már olvadoztak a reggeli kékségben. A nap felkelőben volt, és fogalma sem volt tragédiánkról."



Ezt a bájos és elbűvölő mesét továbbra is nem lehet nem élvezni, legyen az ember kisiskolás vagy kétgyermekes anyuka. Meg egyébként is: ki ne szeretne magának egy dajkatündért?

A második rész sok nyitott kérdést hagyott hátra, úgyhogy nem is olyan sokára neki fogok esni a következő résznek, ami A fény hatalma címmel jelent meg.

Pervinka és Vanília kalandjai nagyon tetszettek, az írónő itt már jobban kidolgozta ezt a világot, ahol a történet játszódik: megtöltötte a múlt meséivel, jobban árnyalta a gonosz és jó szembenállását, bár Fairy Oak már nem volt az a békés, nyugodt hely, ahogy az első rész elején megismertük. Az értékelésemben 7 pontot ért el!

Az előző rész címe az Ikrek titka, melyről korábban már beszámoltam Nektek. Ha esetleg érdekel, ITT elolvashatod.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: L'Incanto del Buio
Fordította: Lénárd Csilla
Eredeti ár: 2999 Ft
Oldalszám: 340 oldal
ISBN: 9 789632 450919

Fülszöveg:

Fairy Oak Zöldlapályvölgy ősi, elvarázsolt falva, amely Tölgyről kapta a nevét, az óriás bűvös fáról, mely köré épült. Fairy Oakban a Fény és a Sötétség Mágusai szoros szövetségre léptek és harmonikusan élnek együtt a Nembűvölőkkel, olyannyira, hogy szinte lehetetlen őket megkülönböztetni egymástól. De úgy tűnik, most a békeidőnek vége szakad, mert az ősi ellenség visszatért, hogy bosszút álljon. A Sötétség Ura a homályban akarja uralni a világot, és hogy ez sikerüljön, meg kell semmisítenie a mágikus hatalom másik felét, a fényt. A védelem a Mágusok feladata, akik már a régmúltban is sikeresen elűzték őt, de az Ellenség beférkőzik közéjük és az ősi szövetség meginogni látszik. A remény Vanília és Pervinka, a fiatal ikerlányok kezében van, akik a szövetség élő szimbólumai. Így folytatódik ezernyi kaland közepette Feli, a fénytündér története, akire az a rettenetesen nehéz feladat hárul, hogy megvédelmezze Fairy Oak ikerboszorkáit.

2010. szeptember 10., péntek

Kar a fellegek között


Anthony Trollope: Hitek és remények


kiolvastam: 2010. szeptember 8.

Én is gyakran nézegetem a felhőket, mikor felpillantok az égre, ahogy Luke Rowan, Trollope regényének egyik főhőse is tette a történet elején. Először minden kuszának tűnik, ám pár perc múlva egész világok tárulnak szemem elé a nagy kék messzeségben: lovak, hajók, sárkányok, virágok s különböző arcok formája néz vissza rám, s közben sokszor gondolok arra, hogy lehet, hogy onnan föntről ők is épp engem néznek, s próbálják kitalálni, hogy vajon én miféle formát fogok ölteni pár percen belül. S vajon fölismernek-e majd, hogy én vagyok én vagy teljesen mást fognak látni bennem?

" - Rachel - törte meg a fiú mindkettőjük hallgatását -, éljen bármeddig, soha ilyen gyönyörű látványban nem lesz része Isten szép világában! Ó! Látja azt a férfikart, azt a mélybíbor felleget, amely úgy nyúlik ki, mintha egy másik világból igyekezne önt elragadni?"


Ilyesmi dolog lehet az is, amikor megismerünk valakit: hiszen minden idegen személye egy nagy hófehér pacának tűnik első pillantásra, ami egy kis megfigyelés után formát nyer szemünk előtt, s a felismerés épp annyira lehet varázslatos is, mint hétköznapi. Ahogy a felhőknél is. De minden alkalommal mégis ott van a lehetőség, hogy varázslatra bukkanjunk: például, hogy nem csupán egy emberalak rajzolódik ki a nagy fehér semmiből, hanem hátán a tündérszárnyak is.

Trollope regényének két főhőse, Rachel Ray, egy mélyen hívő özvegyasszony legkisebb lánya és Luke Rowan, a városi ifjú is azon van, hogy egymás lelkének formátlanságában felismerjék az alakzatot. Bár, a korabeli erkölcs nem igazán van ennek segítségére, sőt, hogy őszinték legyünk eléggé megnehezíti számukra ezt a folyamatot. S mivel egy kisvárosban játszódik a történet, ez még inkább rátesz egy lapáttal: rosszindulatú pletykák kelnek szárnyra a legalább annyira rosszindulatú lakók miatt, akik annyira szeretnék elérni a túlvilági üdvösséget, hogy mindenfajta evilági örömöt megvetnek, s tiltólistájuk elején nagy, vörös betűkkel ott szerepel az ártatlan szerelem is. Persze, azért nem ennyire rossz a helyzet, vannak emberek köztük, akik nem így látják a dolgokat. Bár a pletykáknak azért ők is hisznek olykor.

Ilyen Rachel édesanyja is, Mrs. Ray. Bár, ő is félti túlvilági üdvösségét, de szerencsére az anyai szeretet sokkal nagyobb helyet foglal el a lelkében, így ő bár nem akadályozza a fiatalokat szerelmük kibontakozásában, sőt szívből reméli, hogy lánya megtalálja a boldogságot Luke oldalán, de azért hiszékenysége folytán majdnem elszakítja őket egymástól.

"Mr. Tappitt azt akarta, hogy Rowan elméletben tanulja ki a mesterséget, s leckéi kizárólag számokból álljanak. Unalmas, poros főkönyveket tett elébe, mondván, hogy ezek rejtik a serfőzőmesterség alfáját és ómegáját. Őt azonban jobban érdekelte a maláta és a sör kémiai reakciója. Alig két hetet töltött a cégnél, s máris olyan sokat ígérő eljárást javasolt Mr. Tappittnek, , amely csökkentené az ital zavarosságát. – Főzzünk jó sört! – javasolta, s Mr. Tappitt menten tudta, hogy ez biza nem lesz jó."



De miért akarná bárki is, hogy ez a bimbózó szerelem még csírájában elhervadjon? Hát, először is ott van az erkölcsösök csoportja, melynek élén Rachel nővére áll személyesen. Szerintük itt e földön nincs helye a boldogságnak, még a házasságban sem. Ez istentagadás lenne! Másik részről pedig ott van az ármánykodók oldala, akiknek az a céljuk, hogy Luke vagy menjen vissza oda, ahonnan jött vagy saját lányuk egyikét vegye nőül. Ennek élén Mrs. Tappitt, a helyi serfőző felesége áll, aki irigysége és önzősége folytán veszélyes pletykákat indít útjára, amik Rachel jóhírét és Luke jószándékát kérdőjelezik meg a város polgárai előtt.

A regény eleje nagyon bájosan indult, kis civakodásaival, pletykálkodásaival, s a mindig mindent jobban tudó embereivel az élén gyakran emlékeztetett az általam annyira szeretett Avonlea-re. Egyszerűen szerettem itt kalandozni, s ráadásul a narrátor cinikus megjegyzései, ironikus hangvétele csak tovább fokozta ezt az érzést. Az első száz oldalba menthetetlenül beleszerettem, akárcsak az ügyefogyott szereplőkbe, ám ahogy egyre kezdett komolyodni Luke és Rachel érzése egymás iránt, s ahogy a kisváros polgárai, ezzel egyenes arányban, egyre gonoszabbakká váltak, úgy kezdett lelohadni a lelkesedésem is, s átvette a helyét a tehetetlen düh. A mérgem leginkább arra irányult, hogy egyszerűen képtelen voltam azt megérteni, hogyha valami botrány keringett a levegőben hol Rachel, hol Luke körül, azt mindig mindenki elhitte vagy esetleg kétségek gyötörték, de az eszébe se jutott senkinek, hogy az érintetteket kérdezzék meg erről.

Persze, értem én az emberi természetet, hogy sokaknak sokkal kellemesebb hallgatni és többszörösen kibeszélni azt, ha valaki nem úgy viselkedett, mint ahogy az elvárható vagy esetleg az anyagi háttere mégsem olyan, mint ahogy azt elmondta másoknak, mint az olyan dolgokat, hogy mások mennyire boldogok. Azt hiszem, ha egyszer az utóbbi győzedelmeskedne, akkor a pletyka meg is halna, sok ember szomorúságára. Bár, bevallom, hogy igen szórakoztató olvasni a sok pletykaéhes vénasszonyról.

Igazából, attól függetlenül, hogy a komolyabb áskálódások nem nyerték el a tetszésemet, azért mégis ajánlani tudom, hiszen Trollope nagyszerűen ábrázolja a viktoriánus kisvárosi miliőt, s remek iróniával mutatja be azt. Az értékelésemben 6 pontot ért el végül!

Kiadja: Lazi Kiadó
Eredeti cím: Rachel Ray
Fordító: Béresi Csilla

Eredeti ár: 3500 Ft
oldalszám: 360 oldal

ISBN: 9 789632360 670812

Fülszöveg:

Anthony Trollope-nak, a 19. századi angol irodalom legtermékenyebb szerzőjének briliáns kötetét tartja kezében az olvasó. A viktoriánus prózaírás klasszikusa nagy népszerűségnek örvendett saját korában, melyet ironikus, egyéni hangjának, remek jellemábrázoló képességének és lényeglátásának köszönhetett.
E regényében egy angol vidéki kisváros kusza társadalmi viszonyait boncolgatja egy föltáruló szerelem tükrében. Főhőse, Rachel Ray, egy elszegényedett polgári család szépreményű leánykája, akinek életét két ellentétes vonzás: a bigott vallásosság eszméinek való megfelelés és az ifjúi szív hevülete teszi pokollá. Özvegy édesanyja és hitbuzgó, ugyancsak özvegy nővére olyan elvárásokkal terhelik a leányt, amelyekkel aligha egyeztethető össze fellobbanó szerelme az öntörvényű, karrierjét egyengető városi ifjú, Luke Rowan iránt. A kisebbik lányát rajongva szerető, ám roppant határozatlan, s mások ítéletén csüggő anya akaratlanul is egyre több akadályt gördít leánykája útjába. A szerelmesek helyzetét még tovább nehezíti a nagy múltú, ám annál ihatatlanabb sört főző cég csökönyös vezetője, Mr. Tappitt és ármánykodó felesége, valamint a kisváros pletyka- és botrányéhes polgársága.
E színes kavalkádban szikrázik föl Trollope sziporkázó humora, máig szórakoztató ironikus hangvétele, páratlan egyházkritikája és kiváló karakterábrázolása, amelyekhez képest a történet már-már másodlagossá válik.

Akik előttem olvasták:

Christina

2010. szeptember 3., péntek

"Halálra bűvölve"


Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt

kiolvastam: 2010. szeptember 3.

Még mielőtt nekiestem volna a könyvnek, sok különböző véleményt olvastam róla korábban: volt, aki teljesen odáig volt érte, de olyanok is akadtak (ha jól emlékszem nem kevesen), akiknek kevésbé nyerte el a tetszését. Kíváncsi voltam, hogy én melyik táborhoz fogok húzni, de a negatív vélemények miatt azért óvatosan közelítettem felé. Hát, lássuk mi sült ki belőle!

A történetet igyekszem csak nagyvonalakban felvázolni: főhősnőnk a tizenhat éves Nora Grey, aki a Twilight-os Bellához és a Shiverben szereplő Gracehez hasonlóan komoly lány, s a fiúk nem igazán érdeklik. Ám egy nap, fentebb említett sorstársaihoz hasonlóan, belép az életébe a Nagy Ő, aki a Folt névre hallgat. Bár, elég sármos srác, s nehéz neki ellenállni, azért mégis van egy olyanfajta kisugárzása, ami megrémíti Norát, ha a közelébe kerül. Ő egy tipikusan olyan srác, akit a szülők nem hívnak be a házba egy teára, hogy kedélyesen elcsevegjenek, inkább bereteszelik az ajtójukat.

"-Szeretnél bejönni egy fagyira? – kérdezte Anyu zavartan, csapdába esve az udvariasság és aközött, hogy ösztönösen berángasson és bereteszelje az ajtót. – Csak vaníliás van – tette hozzá, hogy ne legyen olyan vonzó az ajánlat. – És már néhány hetes."

Úgy gondolom nem árulok el nagy meglepetést, hiszen a borító úgyis már lelőtte a poént helyettem is, ha elmondom, hogy bizony Folt nem egy szokványos ember - mert bizony ezek az amerikai tinilányok folyton természetfeletti srácokba szeretnek bele - sőt, mégcsak nem is ember. Ő angyal, a szó legszorosabb értelmében, bár szárnyak nélkül éli életét a Földre száműzötten. De mi olyan veszélyes egy angyalban? Az, hogy ő bukott angyal. Náluk teljesen más szabályok uralkodnak...

Hogy teljesen őszinte legyek, nekem bizony tetszett! Jó persze, nem igazán rendelkezik a könyv mély karakterekkel, és sokszor a gondolkodásuk is minden logikát nélkülöz, de amíg olvastam, észre sem vettem ezeket, inkább csak szórakoztam. S ez nekem még mindig jobban bejött, mint a csillogóbőrű vámpíros történet, hiszen itt Nora, a főszereplő is sokkal szimpatikusabb, s végre nemcsak dobálóznak a "túl veszélyes vagyok számodra" mondatokkal, hanem ez valóban így van.

Igazából, az írónő végig feszültségben tartott azzal, hogy nem engedte kitalálni, hogy ki is az igazi rosszfiú a szereplők közül, sose lehettem teljesen bizonyos afelől, hogy ki is akar valójában Nora életére törni. Mert jó, oké, ott van Folt, akiről Nora az elejétől kezdve bizonygatja az olvasónak, hogy mennyire félelmetes és veszélyes - bár én ezt nem igazán értettem akkor, mert semmi konkrétum nem történik még ott -, de ez a megoldás túl egyszerűnek tűnt, s mégcsak nem is biztosnak, mert az írónő sokszor elbizonytalanítja az olvasót még ezzel a gyanúval kapcsolatban is. A feszültséget a folytonos bizonytalanság érzésén kívül még növeli a rengeteg titokzatos bűntett, ami mind-mind Nora ellen irányul. Hála ezeknek, egy éjszaka alatt ledaráltam a könyvet, s nem igazán emlékszem negatív érzésekre az olvasás során.

"Nekem tíz percbe telt, míg megtettem a házunk közti utat, de én általában tiszteletben tartottam a sebességkorlátozást. Vee értette a sebesség szót, de a korlátozás nem szerepelt a szótárában."

Talán, az egyetlen idegesítő szereplő Nora legjobb barátnője, Vee lenne, aki tényleg tipikusan az a csaj, akit a horrorfilmek elején nyírnak ki. De mivel szerencsére nem ő a narrátor, ezért nem ment fel bennem a pumpa miatta, inkább csak megállapítottam magamban az előbbi mondatot. Norában talán csak az zavart, hogy túl komolynak találtam: egyszerűen képtelen volt kikapcsolódni, neki mindig pánikolnia kellett valamin - bár, gondolom egy nyugodt főszereplő nem lett volna ideális ehhez a témához :-). De szerencsére ott volt Folt, aki szórakoztatott: jók voltak a dumái, és tetszett az a folyton előbukkanó titokzatos mosoly. Alig vártam, hogy feltűnjön a szövegben, úgy éreztem egy kis színt vitt ebbe az egészbe.

Rövidre fogva a dolgot: szóval, nekem tetszett, tökéletes kikapcsolódás volt számomra, bár a Shiver még mindig klasszisokkal vezet nálam - ott nagyon tetszett a nyelvezet. És kíváncsi vagyok majd a folytatásra, aminek az eredeti címe Crescendo lesz, s hamarosan megjelenik angolul. Az értékelésemben 7 pontot kap!

A bejegyzés címe egyébként John Keats Csitt, csitt című verséből származik, amit szeretett Kosztolányi Dezsőnk ültetett át magyarra.

Ha felkeltettem az érdeklődésedet, ITT beleolvashatsz az első fejezetébe.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: Hush, hush
Fordította: Farkas Orsolya
Eredeti ár: 2999 Ft
Oldalszám: 360 oldal
ISBN: 9 789632 452814

Fülszöveg:

EGY SZENT ESKÜ. EGY BUKOTT ANGYAL. EGY TILTOTT SZERELEM. A romantika nem szerepelt Nora Grey tervei között. Az iskolában egy sráchoz sem vonzódott különösebben, akármennyire is próbálta erőltetni legjobb barátnője, Vee. Aztán feltűnt Folt. Simulékony mosolyával és tekintetével, amivel mintha a lány veséjébe látna, Folt legjobb belátása ellenére is vonzza Norát. Azonban néhány rémisztő találkozás után Nora már nem tudja, kiben bízzon. Úgy tűnik, Folt mindenhol ott van, ahol ő is, és többet tud róla, mint a legközelebbi barátai. Nora nem tudja eldönteni, hogy a fiú karjaiba kellene-e omlania vagy inkább menekülni és elrejtőzni előle. És mikor megpróbál válaszokat találni, egy olyan igazságot fedez fel, ami sokkal nyugtalanítóbb, mint amit Folt közelsége okoz. Végül egy ősi csata közepén találja magát, halhatatlanok és bukottak között és mikor arra kerül a sor, hogy ki mellé álljon, a rossz választás Nora életébe kerül.

A könyv trailere:



Akik előttem olvasták:
Lobo
Niki

2010. szeptember 2., csütörtök

Mangásítva - az Agave újdonsága


Híve vagyok az újrafeldolgozásoknak, legyen az film/irodalmi mű/képzőművészet, mert bár igaz, hogy egy sor buktatót rejt magában, de azért rengeteg izgalommal is szolgál, mikor egy régi vagy egy népszerű művet új környezetbe teszünk, hiszen hihetetlen lehetőségeket hordoz magában, amik újabb és újabb réteget hántanak le a jelentés síkjáról.

És most, az Agave Kiadó is egy meglepően új dologgal rukkol elő szeptember kilencedikén, ami nem más, mint Shakespeare borongós, filozofikus Hamletjének a feldolgozása, méghozzá nem is akárhogyan: mangaként.

Bár, bevallom Nektek - és kövezzetek meg ezért- én nem igazán vagyok ennek a stílusnak a híve, de tény, hogy rengeteg fiatal rajong értük, s így hátha lesz esélye ennek a népszerű angol drámaírónak, hogy a fiatalságból újabb rajongókat szedjen össze magának, akik esetleg majd később rávennék magukat az eredeti elolvasására is.

A mangát egyébként Nádasdy Ádám fordította, s egyben ő a sorozat szerkesztője is. Ja, ezt nem is mondtam? Nos, ebből majd egy sorozat lesz, amely Shakespeare műveit dolgozza át ilyen stílusban. Hát, kíváncsi leszek, hogy mely' műveit fogják elővenni - remélem, nem az agyoncsépelteket, amiket már mindenki ismer az unalomig. Bár, gondolom a Rómeó és Júlia eléggé sanszos lesz, hiszen az sohasem hiányozhat - bár, én meglennék nélküle.

Szóval, ha felkeltettem az érdeklődésedet, akkor szeptember 9-től keresheted a mangásított Hamletet a könyvesboltokban, de a pénztárcádban legyen majd 2980 Ft, ugyanis ennyi lesz majd az ára.

A bűntetlenek megpróbáltatása


Agatha Christie: Az alibi

kiolvastam: 2010. szeptember 1.

Egy kissé rendhagyó Agatha Christie könyvet olvastam most, hiszen ebben se Mr. Poirot, se Ms. Marple nem szerepel, s úgy egyáltalán nem beszélhetünk semmiféle hóbortos, saját módszerekkel dolgozó nyomozóról. Itt csak egy mezei rendőrfőnök szerepel, aki szokás szerint nem tud igazán haladni az ügy megoldásában, így maguk, a lehetséges gyanúsítottak kezdenek el kutakodni, következtetni, bár módszerükben egy csöppet Mrs. Marple- re hajaznak, hiszen itt is a szóbeszéd, a pletyka alapján építik fel a megoldást. Ám a szokásos Christie-sablonok a történet minden rendhagyósága ellenére megmaradtak.

Na, de mi is a történet? Hát, tulajdonképpen két éve történt egy gyilkosság a családban, méghozzá a feleséget, s a felnőtté vált gyermekek nevelőanyját ütötte valaki agyon egy piszkavassal. Látszólag könnyű eset volt, hiszen egyik örökbefogadott fiát ítélték el a bűnért, akivel mindig csak a baj volt, s mindenki különösebb nehézség nélkül el tudta róla képzelni, hogy képes lenne ilyesmire. Pedig a srác, Jacko, váltig állította, hogy neki alibije van a gyilkosság időpontjára, hiszen egy férfi vette fel ekkor a kocsijába stoppolás közben. De a férfi nem jelentkezett, így az egészet csak kitalációnak minősítették. Pár hónapra rá Jackó meghalt a börtönben, mert tüdőgyulladást kapott - még így is jobban járt, amire ítélték, hiszen egyébként is meghalt volna.

Azóta a család viszonylagosan megnyugodott, beletörődtek a dolgokba, s próbáltak továbbra is boldogan élni. Ám egy nap egy idegen állít be a házukba, méghozzá azzal a magyarázattal, hogy ő Jacko megingathatatlan alibije. S azért nem tudott eddig jelentkezni, mert egy sajnálatos baleset miatt amnéziás volt, s az emlékei csak nemrég tértek vissza. Mint az várható, ez alaposan felforgatja a család életét, hiszen nem pusztán arról van szó, hogy Jackó ártatlanul került börtönbe, s nem is kellett volna meghalnia, hanem a gyilkos még mindig köztük van... Kezdetét veszi hát a nyomozás, ám a család nagy része nem akarja beleártani magát ebbe, hiszen félnek a botránytól, és hogy esetleg olyasvalakiről derül ki, hogy gyilkos, aki nagyon közel áll a szívükhöz, hiszen a család szinte minden tagjának alapos indítéka volt rá, hogy megölje az asszonyt. Ám a felszín alatt tombolnak az indulatok, mindenki gyanakszik mindenkire, s a korábbi nyugalom végleg elpárolog a házból.


" Hittétel volt a számára, hogy a vérségi kötelék nem számít. De a vérségi kötelék igenis számít. Van valami az ember gyerekeiben, valami furcsaság a jellemükben, valami olyan érzelem, amit felismerünk és megértünk, anélkül, hogy szavakba kellene öntenünk. Ez a kötelék hiányzik azoknál a gyerekeknél, akiket örökbe fogadnak. Nem tudjuk ösztönösen, hogy mi jár a fejükben."


Kellemes kis krimi bontakozik ki belőle, ami azért a szórakozás mellett egészen érdekes kérdéseket feszeget. Ugyanis a család összes gyermeke örökbefogadott, egyik sem saját. Sok problémák adódtak velük, annak ellenére, hogy mindent megkaptak, semmiben sem szenvedtek hiányt, s ha valamit szerettek volna, abban nevelőszüleik mindig támogatták őket. Ám ennek ellenére egyikük sem volt boldog otthon, egyikük sem tudott beilleszkedni, s ha csak tehették lázadtak. S az írónő ezzel kapcsolatban vet fel olyan kérdéseket, mint az, hogy vajon az ember személyiségét mennyibe határozza meg az, hogy kik a szülei, s a tényleges nevelés mennyit nyom a latba? S vajon tényleg csak a vérszerinti szülő képes igazán megérteni a gyermeket? Agatha Christie szerint ez így van: szerinte sokkal erősebb a vérszerinti kötelék, s a személyiséget is ez befolyásolja leginkább. Bár, én az írónővel egyáltalán nem értek egyet ezzel kapcsolatban, azért mégis érdekes volt olvasni ezeket az eszmefuttatásokat, s jó volt a szereplők gondolataiba, érzéseibe, emlékeibe belekukkantani.

Az írónő más eszméket is belefűzött ebbe a rövid kis történetbe, amik már szorosabban kapcsolódnak magához a nyomozáshoz. Ilyen például az is, hogy a nyomozás lényege igazából nem abban áll, hogy ki a gyilkos, vagy hogy meg kell oldani egy bűnügyet, hanem az, hogy megvédjük az ártatlanokat. Minden bűntény felderítésének ez az alfája és omegája, ennek kell lennie. Az írónő, ennek a kérdésnek a fontosságának érzékeltetésére, számos bibliai idézettel is szolgált, amiket vagy szereplői szájába adott vagy itt-ott elhelyezett irányadó idézetként.

A történetből egyébként film is készült 1984-ben, aminek a Meggyalázott ártatlanság címet adták.

Az olvasást egyébként élveztem, szokás szerint egy kellemes délutánt töltöttem azzal, hogy kitaláljam ki is a gyilkos - sikertelenül, mert az írónő még mindig kifog rajtam. Bár, bevallom nagyon hiányzott valami jópofa nyomozó(nő) az élére, így az értékelésemben csak 7 pontot adok neki.

Kiadó: Európa Kiadó
Eredeti cím: Ordeal by Innocence
Fordító: Katona Ágnes
Oldalszám: 296 oldal
Eredeti ár: 2200 Ft
ISBN: 9 789630 789691

Fülszöveg:
Mrs. Argyle-t, a dúsgazdag, jótékony hölgyet, három leány és két fiú örökbe fogadó anyját holtan találják a nappalijában. Valaki piszkavassal szétverte a fejét. A rendőrség úgy véli, tudja, ki a tettes. Letartóztatják az egyik mostohafiút, Jackót, aki ellen vannak bizonyítékok – s akinek volna alibije, csakhogy az úrvezető, aki a gyilkosság időpontjában felvette a kocsijába, nem kerül elő. Jackót elítélik, és meghal a börtönben. Eltelik két esztendő. Dr. Calgary, a sarkkutató hazatér Angliába. Régi újságokat lapozva megdöbbentő hírre bukkan. Feltámadnak benne az emlékek. Két évvel azelőtti balesete, az amnézia… Tennie kell valamit. Dr. Calgary biztos benne, hogy a rendőrség tévedett. Cselekszik. Jackót törvényileg rehabilitálják. De a család nehezen elnyert békéje odavan. Mert ha nem Jacko, a fekete bárány a gyilkos, akkor ki? Csak a közvetlen környezet valamelyik tagja követhette el a szörnyű tettet. De kicsoda? A szelíd, tudós férj? A ragaszkodó, fiatal titkárnő? A cseléd? A lányok? A másik fiú? Még egy gyilkosságba és egy gyilkossági kísérletbe kerül, míg dr. Calgary levezekli „vétkét”, és bravúros amatőr nyomozással felgöngyölíti az eredeti és az új bűnügyeket.

Akik előttem olvasták:

Related Posts with Thumbnails