2010. november 27., szombat

Szépfiú


Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival


kiolvastam: 2010. november 24.

Mikszáth műveit már gimnazista koromban is nagyon szerettem olvasni, s korábban a Beszterce ostroma című regénye volt az egyik legkedvesebb kötelező olvasmányom. Eddig. A Noszty fiú esete Tóth Marival kiütötte nálam Pongrácz Istvánt a nyeregből, s most ez lett számomra a legleg Mikszáth regény, mert minden sorát élvezet volt olvasni.

A regény alapötlete egyébként egy megtörtént eseményen alapul, amely 1901-ben esett meg, s a "bácskai szenzációként" híresült el akkoriban. Egy úgynevezett Ungár Lajos, milliomos zsidó úriember lányának és egy dzsentri ifjú hasonló végkifejletű története adta Mikszáthnak az alapötletet, amiből egy hihetetlenül jó regényt kerekített ki, megfűszerezve azt egy kis politikával és politikai bakikkal is.

Hjah, ilyen a politika, hogy az Isten verje meg. A tiszta múltat befencseli (...), a piszkos múltból kiveszi a pecséteket, akár a benzin -(...) Istenem, Istenem, de nagy bolondságokból van ez a világ összerakva!


A regény főhőse egy jó kiállású, léha és tékozló huszárhadnagy, aki a Noszty Feri névre hallgat. Még a regény elején egy váltóhamisítás miatt elbocsájtják a hadseregből, de mégsem jut koldusbotra, hiszen családi kapcsolatai révén Bontó vármegye szolgabírójaként látjuk viszont a regény lapjain. S ahogy az általában a magyar irodalom dzsentri-ábrázolásaiban előfordul, Noszty Feri semmihez sem ért, nem is akar dolgozni sem, de a pénznyelő szerencsejátékok rabja. Így hát, nincs más hátra, mint keresni egy "jó partit", akit aztán feleségül vehet, s folytathatja tovább rendületlenül szenvedélyét, míg ki nem apad feleségének a hozománya. Hamar meg is találja azt a szerencsést, akit feleségeként szeretne tudni: a hatalmas vagyonnal rendelkező Tóth Marit. Ám a lány nem valami könnyű eset, sorban kosarazza ki kérőit, ezért Noszty Ferinek egy alaposan kigondolt tervre van szüksége, aminek segítségével elnyerheti a lány szívét - van itt intrika, álruha, esküdözés, hazudozás mesteri adagolása. S miközben izgulhatunk, hogy vajon sikerül-e Ferinek a terve vagy végül győzedelmeskedik az igazság, bepillantást nyerhetünk a korabeli politikai életbe is Kopereczky alakján keresztül, aki apósa révén lett Bontó megye főispánja - bár, hozzáteszem a politikához sok köze nincs, körülbelül annyit ért hozzá, mint a földműveléshez. Jó tudni, hogy a politika akkor se működött másképp, mint most - bár, kicsit elszomorító, hogy a helyzet máig változatlan. Komolyan mondom, szerintem a regény egész politikai szatíra részét át lehetne húzni napjainkra is - igaz, főispánok és dzsentrik nélkül.

S miközben hagyjuk, hogy vigyen minket magával a történet, jó kedélyű narrátorunk szájából rengeteg érdekes és szórakoztató anekdotát hallhatunk, amik bár nem viszik előre a cselekményt, de mégis legalább ugyanolyan élvezettel olvassuk ezeket is. Hiszen ki ne szeretné megtudni, hogy Kopereczky miért lett Izrael Izsák névre keresztelve? Vagy ki ne szeretne olvasni régi nemesi családok mára eltűnt nagyságáról? Vagy hogy hogyan is tett szert Tóth Mari édesapja erre a hatalmas vagyonra, amely alaposan megnövelte lánya értékét a házasság piacán?

Az ember minden új országban macskakölyök egy ideig, csak hetednapra nyílnak ki a szemei. De ez a hetednap eltarthat hét esztendeig vagy holtig is. Nagy dolog látni tudni.


S nemcsak a történetet és az anekdotákat imádtam ebben a könyvben, hanem ezt a kedves, ízes beszédű narrátort is, akinek humora még manapság is frissnek hat. Ahogy leír egy-egy baklövést vagy ahogy bemutat egy szereplőt - mind, mind csodálatos, mulattató és mégis érezni benne az élt!

A regény egyébként több epizódcsoportból áll össze, melyeket először egymástól nagyon különállónak érzünk, s ahogy halad előre a történet, úgy kapcsolódnak össze egyre jobban és szorosabban ezek a szálak - ahhoz tudnám talán a legjobban hasonlítani, mint ahogy a pók szövi egyre és egyre a hálóját, úgy szövődik ez a történet is, s úgy hálózza be magát az olvasót is. Szinte észre se vesszük, s már ott tartunk, hogy nem bírjuk letenni a kezünkből, s engedjük, hadd sodorjon magával ez a történet a maga igazságával, humorával, kiváló ember- és társadalomismeretével együtt. Egyszerűen lenyűgöző! Az értékelésemben 10 pontot kap!

És olvassatok Mikszáthot!

Kiadó: Európa Kiadó - Diákkönyvtár sorozat
Eredeti ár: 950 Ft
Oldalszám: 539 oldal
ISBN: 963 07 7210 8

2010. november 23., kedd

A világvége és azután...




Neil Gaiman - Terry Pratchett: Elveszett próféciák

kiolvastam: 2010. november 22.

Kellemes Ítéletnapot kívánok mindenkinek! Remélem, jól szórakoztatok ebben a világban, de most közölnöm kell veletek, hogy a világvége itt van a nyakunkon... ami egy szombati napra fog esni. Most szombatra. Ha hihetünk a könyvnek, olyan uzsonnaidő után számítsatok a bekövetkezésére. Addig is, ha fel akartok rá készülni, s nem szeretnétek, hogy megviselje piciny lelketeket a világ pusztulásának a tudata, olvassátok el Gaiman és Pratchett könyvét, amiből sok érdekes dolgot megtudhattok. Például tudtátok, hogy a Föld csillagjegye a Mérleg? És hogy angyalok és démonok olvadtak be közénk, hogy a saját oldalukra állítsanak minket? Nem? Hát, akkor tényleg elő kéne vennetek ezt a könyvet, mert elég sok mindent nem tudtok a világunkról...

Először is, Isten hihetetlenül titokzatos, hovatovább körülményes utakon közlekedik. Isten nem kockázik az univerzummal; saját felfoghatatlan játékát játssza, amit ő talált ki. Ez a többi játékos (értsd: mindenki) szemszögéből leginkább egy érthetetlen és bonyolult pókerjátszmához hasonlít, amelyet koromsötét szobában játszanak üres kártyalapokkal, végtelen tétekkel, és egy olyan osztóval, aki nem mondja el a szabályokat, és végig mosolyog


Crowley, a Pokol egyik földi ügynöke és Azirafael, aki aktív angyal és passzív antikvárius, egészen jóban vannak, mármint, ami a körülményeket illeti. Hiszen a két ellentétes nagyhatalom a Jó és a Rossz más-más oldalán állnak, de egy valamiben megegyeznek ők ketten: szeretnek itt élni velünk a Földön. Ám mikor a főnökeiktől jön a hír, hogy közeledik a Világvége és a már régóta áhított hatalmas összecsapás, akkor ők ketten elhatározzák, hogy nem fogják engedni, hogy bekövetkezzen. Így nincs más teendőjük, mint megkeresni az Antikrisztust (aki tizenegy éves és valamelyik angol kisvárosban él), megállítani az Apokalipszis Négy Lovasát (akik a modern korra való tekintettel immár Motorosokká lettek), s úgy kell alakítaniuk az eseményeket, hogy ne jöhessen el az Apokalipszis. Még ne.

Parádés alakok vonulnak fel a könyv oldalain, így például Newton Pulsifer, aki civilben bérszámfejtőként dolgozik és egyben boszorkányvadász közlegény vagy Anatéma Apparát, aki gyakorló okkultista és mellesleg professzionális leszármazott vagy Madame Tracy, aki délelőttönként és csütörtökönként megegyezés szerint Kifestett Jezebelként dolgozik, de főállásban azért mégiscsak médium és egy rakat tibeti, földönkívüli, amerikai, atlantiszi és egyéb furcsa teremtmény bukkan fel a történetben a mi szórakoztatásunkra, s mellesleg azért, hogy figyelmeztessenek minket vagy éppen megakadályozzák a világvégét.

Azirafael könyveket gyűjtött. Ha teljesen őszinte akart lenni, belátta, hogy könyvesboltja csak egy hely, ahol tárolta őket. Ezzel nem volt egyedül. Fenntartandó a tipikus antikvárius látszatát, minden cselt és trükköt bevetett a fizikai erőszak kivételével, hogy megakadályozza vevőit a sikeres vásárlásban. Kellemetlen, nyirkos illatok, szúrós tekintetek, rendszertelen nyitva tartás – hihetetlenül jó volt benne.


Gaiman és Pratchett valami hihetetlent hozott össze ebben a regényben, aminek köszönhetően az olvasókon mellékhatásként jelentkezhet erősfokú izomláz a has tájékán, a száj begörcsölése vagy a gyakran fellépő, néha mások számára esetleg zavarónak ható, igen hangos hanghatások is a jellemző tünetekhez tartoznak. Vigyázat, erős a fertőzés veszély, ha a Pratchett és Gaiman által leírt mondatokat hangokká materializáljuk! Orvoslása nem lehetséges!

Kacagtató jelenetek és kifejezések, elgondolkodtató igazságok váltogatják egymást - s pont emiatt mégse lehet erre a könyvre azt mondani, hogy egy rakás hülyeség az egész, ami nem több egy regénnyé írt vicckönyvnél. Talán, Christopher Moore: Biff evangéliumához tudnám hasonlítani a legjobban - aki azt szerette, ebben se fog csalódni. S hát Gaiman és Pratchett neve is elég jó ajánlólevél a könyvhöz.

Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Agave Kiadó
Eredeti cím: Good Omens
Fordította: Horváth Norbert
Oldalszám: 313 oldal
Eredeti ár: 2980 Ft
ISBN: 9 789639 868939

2010. november 18., csütörtök

"Ki látott engem?"


Baráth Katalin: A fekete zongora

kiolvastam: 2010. november 18.

S ki lát minket, magyarokat? Vagy egyáltalán: szeretne-e minket látni bárki a könyvlapokon vagy a filmvásznon? Nem jobb dolog egy olyan álombeli Amerikáról álmodozni, ahol kolbászból (bocsánat, sajtburgerből) van a kerítés, a szökőkutak Coca-Colát lövellnek fel a levegőbe, miközben az emberek mindennap megélik a Szex és New York egy-egy epizódját? Sokan úgy gondolják manapság, hogy könyvet, filmet vagy akármit nem lehet eladni az itthoniaknak, ha nincs benne egy kis (vagy nagy) amerikai ízvilág.

Baráth Katalin is nyugodtan írhatott volna Beverly -kről és Ken nevű férfiakról, vagy magyar nevet viselő, de mégis amerikai életformát élő emberekről. De nem tette, hál' Istennek! A fekete zongora úgy gondolom, hogy egy igazi hiánypótló mű a kortárs magyar szórakoztatóirodalom polcán. Számomra az eredetisége abban állt, hogy ezt a szórakoztatni hivatott regényt egy olyan történelmi korba helyezte, ami valamennyire távol áll jelenlegi világunktól - így megvan a varázs, hogy kizökkenünk olvasás közben a hétköznapokból- , de mégsem annyira, hogy képtelenek legyünk megérteni vagy elképzelni azt hosszabb magyarázatok nélkül. Így nyugodtan hátradőlhetünk fotelunkban, s odaképzelhetjük magunkat a boldog békeidők korába, élvezhetjük a szereplők csetlés-botlásait, találgathatunk hogy vajon ki is a rejtélyes sorozatgyilkos, aki Ókanizsa nyugodt polgárait rémületben tartja.

Sőt, a nagyvilág igazából semmit sem tudott Ókanizsáról, amit nem csupán a telefonhálózat, villanyvezetékek vagy aszfaltutak hiánya okozott, hanem a helybelieket kevéssé jellemző szenvedélyesség, ambíció és extravagancia. Iparkodni és takarékoskodni! – Ha az ókanizsaiaknak szükségük lett volna jelszavakra, bizonyára ezeket tűzték volna zászlajukra, megannyi korabeli mezővároshoz hasonlóan.


Persze, véletlenül se egy véres, rémes, borzongató gyilkolászós krimit képzeljünk el A fekete zongora kapcsán, mert akkor bizony nagyot csalódhatunk. Hamarabb találunk itt komikus helyzeteket, mint a hullák állapotának több oldalon keresztüli ecsetelését. S ez szerintem így van jól, hiszen így az olyan gyengeidegzetű olvasók, mint én, sem futamodnak meg a könyvtől. Érdekes volt számomra, hogy a krimiszál egyáltalán nem volt kizárólagos - persze, nyilván fontos volt, hiszen mégiscsak ez volt az apropója a könyvnek, de nekem olvasás közben valahogy mégse ez volt a lényeg. Jobban érdekeltek Veron magánéleti ügyei vagy az Ady felolvasóest. Bizony, Ady! Akik esetleg még nem olvasták, azoknak megsúgom, hogy egy rövid jelenet erejéig még a költő is felbukkan Szeged városában, s így a regényben is.

Igazán szerethető szereplőket vonultat fel az írónő, akikért ha a végtelenségig nem is voltam teljesen oda, de azt azért bátran mondhatom, hogy olvasás alatt örültem a felbukkanásaiknak, s ami fontos még velük kapcsolatban: egyáltalán nem éreztem őket papírszagúnak, szerintem igenis élethűek voltak.

Az a szerencsétlen zongorista ennyi idő alatt bizonyára megértette, hogy a mi kis városunkban ő immár erkölcsi hulla. Ami gyakorlatilag nem sokban különbözik a biológiai hullától.


S akármennyire is szórakoztatóirodalomról beszélünk A fekete zongora kapcsán, aminek a kereteit nem kívánja a mű meghaladni, azért mégiscsak felbukkannak komoly dolgok is, mint például az antiszemitizmus és az idegengyűlölet, vagy egy kicsit azért mégiscsak könnyedebb témaként az irodalmi művek lehetséges olvasatai is előkerülnek - igaz, nem ezeken van a hangsúly, de azt hiszem akkor már nem tartozna a könnyed olvasmányok kategóriájába.

Őt magát ugyan nem érdekelt sem a politika, sem a nemzetek egymás elleni acsarkodása, annyit most mégis meg kellett állapítania, hogy a mondatok és az indulatok mindenütt hajszálra egyformák. Épp csak más-más nyelven harsogják őket.


Nagyon jó könyv a kikapcsolódáshoz, könnyed olvasmány, de mégsem limonádé - a maga műfajában szerintem kiemelkedően jó. S amit még érdemesnek tartok megemlíteni a könyv kapcsán, az az, hogy ez volt az első könyv Magyarországon, amelyben nem hivatásos kritikusok ajánlói szerepeltek a címlapon vagy a hátoldalon, hanem könyvesbloggereké. Ezt jelenleg a Lybrum Kiadó is szorgalmazza, s őszintén remélem, egyre több kiadó fog hasonlóan tenni a valamikori közeljövőben. A könyv nálam 9 pontot ért el!

A fekete zongora blogját ITT elérhetitek

Kiadó: Agave Kiadó
Oldalszám: 303 oldal
Eredeti ár: 2980 Ft
ISBN: 9 789639 868816

A történet:
Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…
Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé.



2010. november 14., vasárnap

Papírmadarak


Maggie Stiefvater: Linger - Várunk


kiolvastam: 2010. november 13.

Mikor nagy, tejfehér, sűrű ködben sétálok, olyan, mintha a természet pihe-puha fehér takaróval vonná körbe a várost és engem is. Olyan törékenynek tűnik ilyenkor minden, s úgy érzem, a köd óvja meg a világot, nehogy összetörjön. A hangok élessége megszűnik és nehéznek érzem a levegőt, amit beszívok. Megnyugszom, s hagyom, hogy belefeledkezzek a köd fehérségébe.

A szemük, emberi szem farkaskoponyában, a vízre emlékeztet: mint a víz tiszta kéksége, úgy tükrözi a tavaszi eget, az esőben habzó patak barnáját, a nyári tó zöldjét, amikor az algák virágozni kezdenek, a hótól elfojtott folyó szürkéjét.


Valahogy így éreztem ezzel a könyvvel kapcsolatban is: beborított, betakart, s nem bírtam neki ellenállni - no, nem mintha akartam volna - hagytam, hogy magába szippantson. Számomra nem is annyira a történet volt a fontos, hanem maga az atmoszférája. Igazából, én már a Shiver elolvasása után kerek egésznek éreztem az egészet, s ha csupán a cselekményt nézzük, így a második rész elolvasása után nem változott semmit a véleményem ezzel kapcsolatban, még mindig így gondolom. De... és most jön a hatalmas, számomra kihagyhatatlan De (így, nagybetűvel) : azt hiszem, nagyon szomorú lettem volna, ha ez mégis abbamarad a Shiver-rel; mert szerettem volna még Sam -mel találkozni, "hallani" szerettem volna még, ahogy verset szaval vagy rímeket gyárt, s újra érezni szerettem volna ezt a keserédes, boldog-szomorú érzést, amit már a Shiver is kiváltott belőlem.

Ezer papírdaruvá hajtogattam kettőnk emlékeit, és kívántam valamit.


A narrátorok ebben a részben már négyen vannak: az egyik új, az első részből már ismert Isabel, a másik pedig egy teljesen új szereplő, aki szintén farkaslétre ítéltetett: ő lenne Cole. Szerettem, hogy a narrátorok stílusa már sokkal jobban elkülönült, mint az első részben, egyszerűen meg lehetett őket egymástól különböztetni, s az is nagyon tetszett, ahogy a narrátorok váltását alkalmazta: volt, hogy egy-egy mozdulatot vagy eseményt két vagy három szemszögből is leírtak.

Sam még mindig a kedvencem: stílus tekintetében is, hiszen ő használja a legköltőibb nyelvezetet négyük közül, de személyisége is olyan, ami elbűvöli az embert. Legalábbis engem mindenképpen. Isabel -nek szerintem jót tett, hogy narrátorrá lépett elő, hiszen az első részben nekem egyáltalán nem volt szimpatikus, de így, hogy megismertem gondolkodásmódját, tisztában voltam a gondolataival, rájöttem, hogy nem is olyan borzalmas nőszemély. Grace igazából még mindig nem tett rám semmilyen hatást, őt valamiért továbbra is halvány karakternek érzem a többiekhez képest. S hát ott van még Cole... ő is művészlélek, akárcsak Sam, bár ő a depressziósabb vonalat képviseli, az életből kiábrándult, mindent maga mögött hagyni akaró művészt, akit nem a világ taszít ki, hanem pont ő az, aki kitaszítja a világot magából. Bár, vagány a srác, de nekem néha túl sok volt belőle... főleg az elején. Nem mindig szerettem a fejében lenni.
Ha nincsenek emlékeid, olyan, mintha soha nem is léteztél volna.


Az írónő ismét egy nagyon kifejező címet választott a könyvének: hiszen ez az egyetlen szó magában foglalja az egész könyv lényegét. Várunk. Várunk a változásra, a jobb életre, a felejtésre, a boldogság egy kis szikrájának a feltűnésére vagy a kívánságok megszületésére, hogy azokat papírdaruk formájában összegyűjthessük.

Gyönyörű könyv volt! Akinek tetszett az első rész, annak ez is biztosan fog - ha nem jobban! Öröm ilyen erős és különleges atmoszférájú regényt olvasni a tucattá váló urban fantasy műfaj világában. Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: Linger
Fordította: Gazdag Tímea (a verseket A. Katona Ildikó ültette át magyarra)
Eredeti ár: 2999 Ft
Oldalszám: 358 oldal
ISBN: 9 789632 452647

Fülszöveg:
Miután Sam mindenét kockára tette, és megnyerte a jövőjét, amely ijesztően nyújtózik előtte, most Grace rejtélyes betegségével kell szembenéznie. A márciusi hidegben a lány testében egyre növekszik a forróság, és a közös jövő elolvadni látszik a hóval.
Sam a falkáját várja, de aki kilép a fák közül, arra nem számít. És míg ő mindent elkövetett, hogy ember maradhasson, a jövevény alig várja, hogy a tél megfossza őt az emberi gondolatoktól.
Mindig azt hitték, hogy a szerelmük mindent túlél, de vajon azt is, ami most következik?

2010. november 12., péntek

Körkérdés

Ani volt olyan kedves, és megkért, hogy szálljak be a játékba, ahol mindössze egy kérdésre kell válaszolni, és azt továbbpasszolni másik három bloggernek. Szerintem jó kis kérdés, tetszik. Kíváncsi vagyok, hogy mások miket fognak rá válaszolni (ha lesz kedvük játszani, persze)

Szóval, a játék kérdése:

Melyik általad olvasott könyvben vállalnál szerepet, ki lennél és miért?

Az a helyzet, hogy ez nálam mindig hangulatfüggő. Most, hogy közeleg a karácsony, egyre többet gondolok a Roxfortra és Harryékre, szóval úgy hiszem, hogy most a legszívesebben a Harry Potter könyvekben szerepelnék, mert jó lenne bagolypostát használni, mágiatörténetet tanulni, varázspálcát venni az Abszol úton, a Roxfort csodálatos ebédlőjében étkezni, varázsolni tanulni vagy éppen meglátogatni Hagridot. S hogy ki lennék? Igazából, mindegy: Hermione, Ginny, Luna vagy bármelyik roxforti diák. Ezt majd a szereposztóra bízom :-)

És akiknek továbbadom a kérdést:
Amadea
Pupilla
Miestas

2010. november 5., péntek

Éljünk, Lesbia!


Catullus összes költeménye

kiolvastam: 2010. november 5.

Még gimnáziumban ismerkedtem meg Catullus nevével, aki megénekelte, hogy képes egyszerre gyűlölni és szeretni. S tanárnőnk hiába zengedezett ódákat erről, hogy ez milyen nagy dolog, hogy ezt a kettős érzést felismerte és leírta, engem mégse tudott hatalmába keríteni. Untam ezeket az órákat, mert a verseket is untam.

Aztán még elsőéves egyetemistaként felvettem egy római irodalommal foglalkozó szemináriumot, s máris másként tekintettem a régiekre. Képes lettem átérezni a régiek nagyszerűségét, talán azért, mert én is érettebb lettem. Be is szereztem egy Catullus kötetet, amire tegnap portörlés közben rábukkantam, s gondoltam, épp csak beleolvasok, de aztán ott ragadtam, képtelen voltam letenni a kezemből. Catullust most még inkább élveztem olvasni, mint ezelőtt bármikor.

A költőről egyébként nem sokat lehet tudni, születésének és halálozásának a dátumát csak valószínűsíthetjük, s életéről az irodalomtudósok sem tudnak többet, mint amennyit versei elárulnak. Szíve hölgye, Clodia, egy konzul felesége volt, akinek nevét ma Lesbiaként ismeri a világ, s a gimnáziumi tananyagnak hála, mindenki tudja, hogy volt egy madárkája. Bár, azt a verset még mindig nem szeretem. Catullus költeményei egyébként nem voltak nagyon divatosak az ókorban, talán ez a féltékeny Horatius barátunknak tudható be, aki szántszándékkal árnyékba borította Catullus életművét, ami hajszál híján elveszett: egyetlen középkori kódex, nevezetesen a veronai, őrizte csak a jelen számára az Összes költeményeket. S mikor ez újra napvilágra került, Catullus ismét hódító útjára indult, most már jóval sikeresebben, mint korábban. Így valóra vált a költő kívánsága, melyet a kötet nyitó versében fogalmaz meg:

E kis kötet tiéd hát,
bármi bármit is ér. S te add, kegyes szűz,
hogy több századot is megérjen egynél!


Hát, megért. Sokkal többet. De hogy miért is jó Catullust olvasni? Hát, higgyétek el, hogy nem a gimnáziumban tanult versei miatt! Catullus egy hihetetlenül vicces, csipkelődő költő volt, aki mindig megmondta mindenkinek a magáét, s meglepő módon, sokszor egészen obszcénan.Csúnyábban káromkodott olykor, mint egy kocsis, s olyan szerkezeteket használt, hogy még a mai napig is nagyokat kacaghatunk rajta. Kifiguráz költőket, ismerősöket, lehordja kritikusait vagy azokat, akik meglopták vagy csak próbálták.


Borzadalmas e könyv, az istenekre!
s ezt küldted, csak azért Catullusodnak,
hogy meghaljon, amint kezébe kapja,
Saturnalia ünnepén, e legszebb
ünnepen! De megállj ravasz! ha virrad,
vásárolni futok, s a könyveseknek
polcáról csupa Caesiust, Aquinust,
Suffenust szedek össze, mind e mérget
elküldöm neked: ezt kapod, lakolj meg!


Azt hiszem ilyen versekkel lehet közelebb hozni igazán a mai emberekhez a történelmet. Mert persze, tanulunk róluk ezt-azt, de az ehhez hasonló versekből világlik ki számunkra az, hogy mennyire valóságosak voltak a régi kor emberei: mennyire hasonlítottak ránk! Ők is irigykedtek, bosszút esküdtek, viccelődtek, piszkálták egymást stb. Az ilyen dolgokból, s nem az évszámokból, csatákból, társadalmi felépítésből, lehet tudni, hogy ők igazán éltek és lélegeztek. Mert, persze a történelmi regények is közelebb hozzák hozzánk az elmúlt időket, de azokat is csak egy mai kor embere írta. Ezek a versek, eposzok, drámák pedig egyenesen abból a letűnt világból hallatják hangjukat. S ezt felfedezni, szerintem csodálatos!


Üdvözlégy, te leány, te nem kis orrú,
nem szép lábu, nem éjsötét szemű, sem
hosszú ujju, se nyáltalan pofáju,
sem jeles csevegő, a formiaei
koldus úr szeretője. Hát terólad
a provincia azt regéli, szép vagy?
Ó, szellemtelen és bolond e század!


Természetesen, a nők is, különösen az örömlányok is terítékre kerülnek verseiben, a fentihez hasonló illetve ennél durvább hangvételben. Catullus verseire jellemző, hogy sohasem a szóban forgó személyt akarja olvasóival meggyűlöltetni, hiszen legtöbbször még csak meg se tudjuk a nevét annak az utált személynek. Ő , vagyis Catullus csupán kiengedi a dühét: s ez a düh jelenik meg a verseiben, ennek enged szabad folyást. De azért ne higgyük, hogy az összes költeménye csak dühös fröcsögésből és utálkozásból áll: versek szólnak még a borról, az örömről, az idegen tájakra vágyódásról. Catullus ezeket is olyan természetességgel írja meg, hogy az olvasó nem érzi azt, hogy valami költői pózról lenne szó. Természetesek, ám ettől még nem kevésbé csodálatosak:


Lelkem már remeg, úgy akar bolyongni,
lábam már bizsereg vidám erdőben.
Édes társaim, ég tivéletek, kik
együtt kéltetek egykor íly nagy útra,
s más-más út vezet ím hazánkba vissza.


S hát, persze a szerelem is szóba kerül Lesbia kapcsán, akinek szépségét fennen hirdeti híres Lesbia-ciklusa. Vannak köztük elég sablonos versek is, ezt nem tagadom, amik nem igazán képesek megragadni az olvasó figyelmét. De egy-két verse viszont annyira jól sikerült, hogy még manapság is képes megdobogtatni a szíveket. Az én kedvencem az LI. vers, ami a világirodalom egyik legeslegszebb szerelmes verse:


Úgy tűnik nékem, hogy az istenekkel
egy s ha nem bűn kimondani: náluk is több
annál, ki szemben ül véled, egyre lát és
hallja hangod,

hallja édes szép nevetésed: ettől
én szegény, elbágyadok: egyszer is ha
rádtekintek, Lesbia, nincs egy árva
hang sem a számon,

béna lesz nyelvem, puha tűz szalad le
testemen, belső zavaros zenétől
cseng fülem nyomban, s a szememre kettős
éjszaka száll le.


Hát, nem gyönyörű? Olvassatok, Ti is Catullust!

Az értékelésemben 9 pontot ért el!

2010. november 3., szerda

A remény szigete


M. A. Shaffer - A. Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

kiolvastam: 2010. november 2.

Néha vannak olyan emberek, akik megkérdezik tőlem, hogy mire jó az olvasás? Vannak, akik nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget. "Csak szórakoztat" - mondják, s legyintenek egyet. Na, az ilyen emberek kezébe legszívesebben odanyomnám ezt a könyvet, hogy lássák, az olvasásra nem lehet csak úgy legyinteni.

…az olvasás akadályozza meg, hogy az ember bedilizzen.


Hiszen a könyv első felében olyan emberi sorsok bontakoznak ki a leveleken keresztül, amelyekben az olvasás kulcsfontosságú, ennek köszönhetően voltak képesek ezek az emberek felülemelkedni a háború borzalmain, s képesek voltak ép ésszel túlélni azt. Az irodalom, s úgy egyáltalán a művészetek olyan varázslatos erővel rendelkeznek, amik segítenek túlélni a legnagyobb borzalmakat is. Csodálatos volt arról olvasni, ahogy a könyvek összehozták az embereket ezen a kis szigeten, ahogy az ismeretlen szomszédok jóbarátokká kovácsolódtak össze az irodalom szeretetének köszönhetően. Ez olyan dolog, amire szerintem semmilyen gyakorlati hasznú találmány vagy tudomány nem képes. Csak a művészet.

…Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan valami apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani haladvány, amely sehol nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele.


A regény története hosszabb-rövidebb levelekből tevődik össze, melyek egy része főhősnőnk, Juliet tollából születtek, s másik része Sydney és Sophie (Juliet gyerekkori barátai), valamint a Csatorna-szigeteki Guernsey -n élő Krumplihéjpite Irodalmi Társaság tagjai írtak főhősnőnknek. Juliet egy véletlen folytán ismerkedik meg a társaság tagjaival, méghozzá egy valaha saját birtokában levő könyv miatt, ami hogyhogy nem egy guernsey -i lakos birtokába kerül, aki emiatt levelet ír a könyv volt tulajdonosának. Kezdetben csak az íróról folyik a levelezés, akinek mindketten nagy rajongói, majd szóba kerül az irodalmi társaság is, s Juliet - és az olvasó- kíváncsiságának kielégítésére elmeséli hogyan is született meg ez a furcsa nevű könyvklub. Hamarosan a társaság többi tagjától is levelet kap, akik elmesélik mit jelentett nekik az irodalom és ez az egész a háború borzalmainak közepette.

A regény első fele teljesen magával ragadott bájos stílusával, humorával. Igaz, hogy a levelek meséltek kegyetlen dolgokról is, de mégse éreztem azt, hogy én egy szomorú könyvet olvasok: ittam minden szavát, nevettem - hangosan-, s vágyakoztam erre a kis szigetre, s ebbe a társaságba Juliet -tel együtt. Aztán a második fele valahogy beborult: megcserélődött az arány, a báj teljességgel eltűnt, a humor pedig már csak itt-ott volt képes oldani a feszültséget és elűzni a szomorúságot. Itt már nem itatta át annyira a leveleket az irodalom ereje és szeretete, már csak a háború volt terítéken, s a túlélés. Ez talán (sőt biztos) az íróváltás számlájára írható, ugyanis Mary Ann Shaffer a regény írása közben váratlanul elhunyt, s unokahúga, Annie Barrows fejezte be a könyvet. Nem rossz író ő sem, de nem volt képes megragadni nagynénje magával ragadó stílusát, s nem volt képes látni a vidéki élet igazi humorát - ő inkább túlidealizálta, egy igazi, csodálatos Paradicsomot teremtett Guernsey szigetén, de az a jellegzetes vidéki íz valahogy elmaradt.

De a fájdalom talán véget ér majd. Úgy borította el a világot, mint az özönvíz, és időbe telik, amígy visszahúzódik, de máris vannak kis szigetek. A remény szigetei? Vagy a boldogságé? Mindenesetre valami efféle.


Ennek ellenére én igazán megkedveltem ezt a könyvet, mégha ilyen rövidecske is. Ha Mary Ann Shaffer továbbélt volna, úgy érzem egy igazán fenomenális, elképzelhetetlenül jó regény született volna a tollából, s gyanítom, nem ennyire hollywood-i befejezést szánt a történetnek - legalábbis, remélem. De azért Annie Barrows - nak is köszönettel tartozom, mert ha nem fejezi be ezt a regényt, sosem ismerhettem volna meg, s szegényebb lennék egy csodálatos élménnyel.

Az értékelésemben bár 8 pontot ért el, de ennek ellenére új kedvencet avattam.

Kiadó: Park Kiadó
Eredeti cím: The Guernsey Literary and Potatoe Peel Pie Society
Fordító: Szántó Judit
Eredeti ár: 3500 Ft
Oldalszám: 288 oldal
ISBN: 978 963 530 885 9

Fülszöveg:
1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.

2010. november 2., kedd

Örökkön, örökkön örökké


Stephanie Meyer: Breaking Dawn - Hajnalhasadás


kiolvastam: 2010. november 1.

Ma már nem nagyon van olyan ember, aki ha el szerette volna olvasni ezt a részt is, még nem tette meg. De ha esetleg ebbe a csoportba tartoznál, akkor ne olvass tovább, mert nem garantálom a spoilermentességet ebben a bejegyzésben.

A harmadik rész után reménykedve vettem a kezembe ezt a kötetet, hátha tetszeni fog s hátha néhány pozitív gondolattal tudom lezárni a sorozatot. Sajnos azt kell mondanom, hogy a negyedik rész egyáltalán nem tudott megmozgatni semmit se bennem, nem éreztem azt a katarzist, amit a könyv hátuljába beillesztett rajongói vélemények százai ígértek nekem. De talán azért, mert én nem vagyok rajongó. S itt persze, szó sincs arról, hogy becsaptak volna vagy bármi, egyszerűen ízlések és pofonok - valakinek tetszik valami, valakinek meg nem. Ez szerintem így van rendjén, elég unalmas lenne, ha mindenkinek ugyanaz tetszene, nem?


Mikor elolvastam az utolsó oldalt, hatalmas kérdőjelek jelentek meg a fejem körül, ugyanis nem értettem, hogy mi szükség volt erre a kötetre... Ez az egész olyan volt, mint egy nyolcszáz oldalas hepiend, amit elég lett volna a harmadik rész végére biggyeszteni egy rövid fejezet gyanánt. De ennyire elnyújtani ezt az egészet, s az, hogy ráadásul közel hatszáz vagy hétszáz oldalon keresztül elhúzza előttünk az írónő a mézesmadzagot, miszerint egy hatalmas, példátlan összecsapásnak lehetünk majd a tanúi, s az utolsó oldalakon pofonként csattan felismerés, hogy ebből mégse lesz semmi - na, erre mondom, hogy funkciótlan az egész.

Bella továbbra se tudott megnyerni magának: ez a sok szenvedés, problémázás, Edward szépségén elmerengés még mindig nem az én műfajom. Bella olyasmiken problémázik, aminek az okai számomra megfejthetetlenek: ilyen például az esküvő. Az, hogy hozzámegy a szeretett vámpírjához, akivel egyébként is az idők végezetéig együtt akar lenni, nem értem miért okoz akkora gondot, hogy úgy szenvedjen az esküvői előkészületeknél, mintha a fogát húznák?

Nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy Jacob is elbeszélő lesz pár fejezet erejéig, nagyon vágytam már arra, hogy kikerüljek a csaj fejéből. De örömöm teljesen felesleges volt, mert bár Jacob, mint elbeszélő még mindig elviselhetőbb barátnőjénél, de gondolatait/viselkedését sokszor egy hisztis kamaszlány is megirigyelhette volna. Sajnos most Alice alakja se tudta feledtetni velem ezt a rengeteg problémázgatást, szenvedést, mert ebben a kötetben eléggé háttérbe szorította őt az írónő.

De meg kell jegyezni, hogy a kiadó remek munkát végzett, hiszen elütésekkel nem igazán találkoztam olvasás közben, s a borító is továbbra is csodaszép, s annak ellenére, hogy puhafedeles könyv, nagyon jól tartja magát, nem esik darabokra.

Na, hát lássuk milyen hozadékai voltak számomra Meyer sagájának:
TOP 5

1. Az "Edward gyönyörű" ezután a közel négyezer oldal után lassan állandó szókapcsolattá lépett elő. Ha meghallom ezentúl, hogy Edward, kénytelen vagyok hozzátenni a gyönyörű szót is, mert ez így kerek egész.
2. Igen, Bella, nyugi, megjegyeztem hogy nincs a világon még egy ilyen különleges szerelem, mint a tiétek. Nem kell többször mondanod. Igazából, már az első rész után szólni szerettem volna Neked erről, hogy elég ezt egyszer leírni. (Már ha ennyire szeretnéd direktbe kimondani.)
3. Ha az ember regényt szeretne írni, fölösleges bíbelődni a szinonimákkal. A gyönyörű szó annyira univerzális, hogy képes mindenfajta szépséget leírni. Ha esetleg mégis fokozni akarnád, akkor elég odabiggyesztened elé a tökéletes és a szívdöglesztő szavakat, s máris egy teljesen másfajta szépséget társz az olvasó elé.
4. Írj minél hosszabb regényt! Ha esetleg nincs nyolcszáz oldalnyi mondanivalód, akkor úgyis kitöltheted az oldalakat, ha közel azonos mondatokat írsz le egymás után, csak más-más szórenddel, s lám, így születnek a többoldalas monológok, melyben a szereplők alaposan elgondolkodnak érzéseik felől, többször megrágva azokat.
5. Mindig kövesd az előző kötetek szerkezetét - ha esetleg sorozatot írnál! A több száz oldalnyi felvezetés után az utolsó előtti fejezetben jöhet egy kis csihi-puhi, amit nem kell túlragozni, harminc oldalban is el lehet intézni. Ezt a szerkezetet még akkor is kövesd, ha nem szeretnél ilyesmit a végére: maximum elintézed az egészet egy "Béke, Aro!" mondattal, aztán jöhet a boldog főcímdal.

De azért félretéve egy kicsit a rossz érzéseimet a Twilight-sagával kapcsolatosan, azt azért mégsem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy rengeteg tinédzser pont emiatt a történet miatt vett kezébe könyvet minden utálat nélkül. S szerintem, ez viszont fantasztikus dolog! Ha ezek után a több millió közül legalább egy ember úgy határoz, hogy elolvassa Bella kedvenc könyveit (Bronte, Austen), s még ráadásul tetszeni is fognak neki, akkor szerintem már megérte ez az egész. Vagy ha az embereket meggyőzi arról, hogy az olvasás egyáltalán nem ciki és unalmas dolog, hanem varázslatos, akkor mégse tudok negatívan tekinteni erre a sagára, függetlenül attól, hogy nekem nem tetszett. S szerintem ez a legfontosabb és legjobb hozadéka ennek az egésznek!
A könyv az értékelésemben 2 pontot ért el!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: Breaking dawn
Fordító: Bosnyák Viktória
Eredeti ár: 4999 Ft
ISBN: 9 789632 452760

Fülszöveg:
Amikor Bella Swan ráébred, hogy visszavonhatatlanul beleszeretett egy vámpírba, az élet hirtelen veszedelmesen izgalmas lesz számára: tündérmese és rémálom keveréke. Mivel érzései két irányba rángatják: – szenvedélyesen szerelmes Edward Cullenbe, ugyanakkor mély barátság fűzi Jacob Blakchez, a vérfarkashoz –, viharos, küzdelmekkel és lemondásokkal teli évet tudhat maga mögött, míg végre eljut a végső fordulópontig. Rövid időn belül döntenie kell: a halhatatlanok sötét, de csábító világát választja-e, vagy a teljes emberi életet? Márpedig ez a döntés lesz az a hajszál, amelyen két törzs élete is múlik.
Most, hogy Bella meghozta a döntést, megdöbbentő, váratlan események sorát indítja el vele. Amelyeknek felmérhetetlen, megsemmisítő következményei is lehetnek. Lehetséges, hogy most, amikor Bella élete szövetének különböző szálai – amelyeket először az Alkonyatban követhettünk, majd az Újholdban és a Napfogyatkozásban kísérhettük figyelemmel szétbomlásukat és elszakadásukat –, úgy tűnik, készek újra egyesülni, éppen most fognak megsemmisülni… végleg?
Az Alkonyat-saga legújabb döbbenetes, türelmetlenül várt kötetében, a Hajnalhasadásban végre fény derül ennek a lenyűgöző romantikus történetnek, amely olvasók millióit bűvölte el, minden titkára és rejtélyére.

Related Posts with Thumbnails