2011. február 23., szerda

Feketén-fehéren


Kathryn Stockett: A segítség

kiolvastam: 2011. február 5.

Hierarchia sok helyen lehet az életünkben, s valahol szükséges is: például egy ország irányításánál, a munkahelyen vagy éppen a családban – hiszen itt mindig szükséges olyan ember, aki felülről látja a dolgokat, aki átfog és egybefog mindent és mindenkit -másként nem működnének a dolgok. De ettől ez a vezető nem lesz emberileg több, és az alárendeltek nem lesznek kevesebbek – csak maga a munkakör vagy a szerepkör más. Bár, ezt néha mégis elfelejtik, és hajlandóak egybemosni ezt a két teljesen különböző dolgot: a szerepkört és az embert.

De vajon miért van az, hogy egyes emberek többnek gondolják magukat másoknál? Vagy hogy létezhet olyan, hogy bizonyos emberek kevesebbnek számítanak, mint a többiek? Hogy létezhet ilyen határvonal emberek között? Stockett regénye kapcsán sokszor gondolkodtam el ezeken a kérdéseken, de választ nem találtam rájuk – talán azért, mert nem is léteznek. Csak azt tudom, hogy ez egy olyan probléma, ami soha sem fog megszűnni, akármennyire is hirdetik az „egyenlőség” meg a „modern kor” szavakat. Ez inkább csak álomkép marad, ami jó lenne ha létezne.


Stockett regénye az 1960-as évek Amerikájába kalauzol el minket, annak is a déli részére, ahol hiába szűnt meg a rabszolgaság, helyette a szegregáció uralkodik, ami éles különbségeket tesz a feketék és a fehérek között. Elképesztő elgondolni, hogy alig ötven évvel ezelőtt a szabadság és egyenlőség országában a színes bőrűek nem használhatták ugyanazt a kórházat, illemhelyet vagy éppen könyvtárat mint fehér embertársaik – és ez még csupán a jéghegy csúcsa.


Felnevelnek egy gyereket, aztán húsz év múlva a gyerekből lesz a munkaadójuk. A sors iróniája, hogy szeretjük őket, és ők is szeretnek minket, mégse…- Nyeltem egy nagyot, a hangom megbicsaklott. – Még azt sem engedjük meg nekik, hogy a benti vécét használják.

A regényben három elbeszélő szájából ismerhetjük meg azt az érzést, hogy milyen lehetett ebben az időben élni – Minny és Aibileen mindketten bejárónők, akik örömöknek és megaláztatásoknak egyaránt ki vannak téve munkájuk során, míg a fehér lánynak, Skeeter – nek minden vágya, hogy író lehessen, ugyanis távol áll tőle a háziasszony szerep. Barátnői házában nap mint nap szembesül a bejárónőket ért megaláztatásokkal – ő azon kevesek közé tartozik, akik hajlandóak észrevenni ezeket - , és egyszer az az ötlete támad, hogy talán a feketék életéről kéne írnia könyvet. Kezdetben csupán az hajtja őt, hogy nyomtatásban láthassa a nevét, de ahogy Minny, Aibileen és más fekete nőkön keresztül megismeri a helyzetüket, már többről kezd szólni, mint a karrierjéről.

A segítség tökéletes ötvözete a komoly mondanivalónak és a könnyed, olvasmányos stílusnak. A könyv tényleg olvastatja magát, bár eleinte nehézséget okozhat megszokni Aibileen és Minny fejezeteinek a stílusát – ugyanis az elbeszélésmódjuk leginkább az élőszóhoz közelít – de aztán ráhangolódunk ezekre is, és rájövünk, hogy tulajdonképpen pont ezek a legérdekesebb részek. S igazából én sokkal jobban örültem volna annak, ha kevesebb fejezet szólna Skeeter – ről és inkább egyértelműen Aibileen -re és Minny-re helyeződött volna a hangsúly. Persze, ez valószínűleg még nagyobb felháborodást keltett volna Amerikában, ahol szóvá tették Stockett – nek, hogy hogy merészelt fekete nők hangján megszólalni a regényében. Bár, ezt annyira nem értem, hogy miért probléma számukra: úgy gondolják, hogy esetleg túlzott ezzel kapcsolatban? Vagy más okai vannak?


Habár nagyon sok jó történet van, ami a nők egymás iránti együttérzését és a családi kötelékeket ünnepli, mégis a rossz történetek lesznek azok, amelyek megragadják majd a fehér emberek figyelmét. Forrni fog tőle a vérük, és a kezük ökölbe szorul
.


Mindenesetre Stockett regénye szerintem akkor is lebilincselő – akármit mondjanak is az amerikaiak - , bár egy kicsit gyengének tartom ahhoz, hogy többnek tekintsük egy jó bestsellernél. Mert sajnos akármennyire is fontos és borzalmas a téma, ami végigvonul a könyvön, ezt mégse úgy teszi, hogy az embereket esetleg megossza vagy továbbgondolkodásra késztesse – egy lezárt mondanivaló, aminek szerintem nincs folytatása a regény alapján. S az az igazság, hogy én pont a témája miatt egy kicsit többet vártam a könyvtől – hogy ne csupán szörnyülködjek, hanem jobban megmozgasson, ne hagyjon nyugodni ez az egész még azután sem, hogy becsuktam a könyvet.

Bár, ez a fajta elvárásom, azért nem von le az élvezeti értékéből, se a mondanivalójából, hiszen, amikor olvastam nem tudtam letenni – csak az utolsó sorok után maradt egy kis hiányérzetem.


Stockett könyve mindenféleképp jó olvasmány azoknak, akik egy kis bepillantásra vágynak a szegregáció világába, vagy egy olyan olvasmányt szeretnének, amit élvezettel lehet forgatni és megható, olykor felháborító történeteket mesél el ezekből az időkből.


A regényben hamarosan film is készül Emma Stone főszereplésével, és várhatóan 2011. szeptemberében kerül majd a mozikba.

A könyv végül 8 pontot ért el nálam

Kiadó: Európa Kiadó

Eredeti cím: The Help

Fordította: Pálmai Katalin

Oldalszám: 590 oldal

Eredeti ár: 3400 Ft

2011. február 19., szombat

Halál Halloweenkor

Agatha Christie: Halloween és halál

kiolvastam: 2011. február 19.

Halloweenkor egy icipici angol kisvároskában, Woodleigh Commonban egy összejövetelt tartanak, ahová gyerekek, anyukák, szomszédok vannak meghívva, hogy ezen az éjszakán egy kis önfeledt kikapcsolódásba kezdjenek. Seprű szépségverseny, almahorgászás, liszttorta-szeletelés, tűzharapás és más egyéb izgalmasnak ígérkező játékokkal szórakoztatják az egybegyűlt gyereksereget. A meghívottak közt van Mrs. Ariadne Oliver is, a híres krimiírónő is, akit sokan rajongva csodálnak, többek közt a tizenhárom éves Joyce Reynolds is, aki a buli előkészületeinél egy meglepő kijelentéssel áll a többiek elé: még néhány évvel ezelőtt egy gyilkosságnak volt a szemtanúja. A résztvevők nem hisznek neki, hiszen Joyce nagy hazudozó hírében áll - ám mikor pár órával később holtan találják, Mrs. Oliver úgy véli, hogy a kislány talán mégis igazat mondott, így az ügy megoldása érdekében Hercule Poirot -hoz fordul segítségért.

"Nekünk is jól jönne most egy olyan könyv, mint a Kérdések és válaszok. Ugye milyen pompás címe van? A nagyanyámnak is volt belőle egy példány és valóban minden kérdésre megadta a választ"

A krimikirálynő most valahogy nem kápráztatott el bravúros cselszövésével, hiszen a gyilkos kiléte szerintem a regény első negyedétől elég egyértelmű, és az indíték is túl prózai, túl egyszerű - az elején nem is akartam elhinni, hogy tényleg ez lenne a megoldás, de aztán már egyre biztosabb voltam benne, hogy "Igen, ez lesz az". Szóval, most egy kicsit csalódtam - de ha az egésznek a pozitívumát nézem, akkor azt kell mondanom, hogy ennek a bűnténynek a felgöngyölítése remek kis bevezetőül szolgált ahhoz, hogy nekivágjak az írónő életművének és a bonyolultabb, furfangosabb eseteinek. Persze, ez ne szegje senki kedvét, hiszen azért akadt bőven meglepetés a végén, amikre viszont nem is számítottam, és hát, magának Poirot-nak a személye is dob egy nagyot a történeten.

Viszont nagyon tetszettek benne a korábbi műveire tett utalásai, szóba került a Mrs. McGinty meghalt és a Herkules munkái is - bár, mikor olvastam a róluk szóló sorokat, kicsit izgultam, hogy esetleg lelövik a történetek poénját, de nagy megkönnyebbülésemre nem így történt, vagy csak nem esett le számomra. Szóval, majd nyugodtan vághatok neki ezeknek a könyveknek is.

Christie ebben a könyvében azt a kérdést boncolgatja, hogy vajon helye van-e az igazságszolgáltatásban a könyörületességnek, a részvétnek? Mondjuk, ha teszem azt, hogy egy tizenhat éves kamasz megöl egy másik embert (nyugi, nem spoiler, ez a példa csak az elmélet kedvéért van), akkor takarózhatunk-e azzal, hogy a tettes még csak fiatalkorú és nem tudja mit csinált? Tényleg nem tudja? Tényleg nem képesek a fiatalkorúak, a gyerekek felfogni, hogy az emberölés súlyos bűn és következményei vannak? Illetve gyilkosságot csak beszámíthatatlan emberek követhetnek el - és a józan eszű, mentálisan ép emberek egyáltalán nem? Akárcsak Poirot, én is úgy érzem, hogy az igazságszolgáltatás előtt túl sokszor takarózunk különféle körülményekkel, vagy éppen az életkorral. Úgy hiszem, hogy aki egyszer képes volt kioltani egy másik ember életét, az habozás nélkül megteszi legközelebb is - és pluszban még ott van egy-két kibúvó, ami megmenekítheti a felelősségre vonás elől, szóval ne szépítsük a dolgot: még meg is ússza.

" Ő mindig elsősorban az igazságot tartotta szem előtt. Mindig is fenntartásokkal fogadta a könyörületesség - legalábbis a túlzott könyörületesség - parancsát. Tapasztalatai arra tanították, hogy a túlzott könyörületesség csak újabb bűncselekményekhez vezethet"


Az emberek nehezen néznek szembe a dolgokkal, főleg ha egy olyan borzalmas esetről is beszélünk, mint a gyilkosság. Ezt talán a regény kisvárosi szereplői érzékeltetik a legjobban, akik nem hajlandóak még csak egy hangyányi esélyt adni arra, hogy valaki közülük követte el ezt a szörnyű tettet. Mindenki, szinte egytől egyig olyan képtelen ötleteket gyárt, mint a "diliházból megszökött beteg, aki bemászott az ablakon és megölte a kislányt". Beláthatjuk, hogy ennek mennyire kicsi az esélye, mennyire hihetetlenül hangzik - de ezt a két kívülállón (Poirot és Mrs. Olliver) és a nyugdíjazott rendőrön kívül senki más nem érzi. Igazán érdekes volt bepillantani ennek a pszichológiájába, még ha csupán mellékesen is volt jelen a történetben.


Szóval, voltak itt érdekes kérdések és felvetések, amik nagyon tetszettek, viszont maga a krimiszál nem tudott teljes mértékben elkápráztatni. Szóval, picit csalódtam, így 7 pontot adok neki az értékelésemben. Ez a regény egyébként egy másik kiadónál, más fordításban Ellopott gyilkosság címen jelent meg.

Kiadó: Európa Kiadó
Eredeti cím: Hallowe'en Party
Fordította: Elekes Dóra
Eredeti ár: 2200 Ft
Oldalszám: 311 oldal
ISBN: 9 789630 790215

2011. február 17., csütörtök

Díj

Tricia volt olyan kedves, és megajándékozott egy díjacskával és egy nagyon kedves indoklással, szóval itt is nagyon-nagyon szépen köszönöm!

Természetesen, ahogy az a díjaknál lenni szokott, itt is vannak szabályok, ezek az alábbiak lennének:

A díjjal kapcsolatos szabályok:
1, Egy bejegyzés amiben a díj logója megjelenik és a szabályok feltüntetésre kerülnek
2, Belinkelni azt a személyt akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.
3, Továbbadni 3-5 tehetséges , lehetőleg kezdő blogtársadnak és ezt tudatni is velük.


Szóval, akiknek én továbbadnám :

Bridge - mert nagyon-nagyon szeretem olvasni a posztjait - alaposak és szórakoztatóak is egyben.

Pupilla - mert szereti Philip Pullman -t, Harry Pottert, mert mindig olyan csodaszép képeket talál, és mert minden posztjában alaposan kivesézi a könyveket, szóval megbízom az ítéletében.

Amrita - mert szereti a meséket, amiket csudaszépen mesél, és írjon gyakrabban a könyvesblogjába, mert szeretem olvasni

Spectator - igaz, nem könyvesblog, hanem kultúrblog, de szeretem olvasni. Sok érdekes dolgot megtudok tőle kicsiny szülővárosomról, hogy mi újság arrafelé.

Diamant - egy újabb hasonló ízlésű blogger, akire szintén ráfoghatom a kívánságlistám növekedését :-)

Ha van kedvetek, szálljatok be Ti is a továbbadásba :-)

2011. február 12., szombat

The Heir of Slytherin

J.K. Rowling: Harry Potter and the Chamber of Secrets

kiolvastam: 2011. február 11.

Harry Potter második tanéve a Roxfortban ismét sok meglepetést tartogatott. Kezdődött ott, hogy egy furcsa szerzet, egy házimanó különös látogatása zavarta meg a Dursley -éknél töltött nyarat - amit természetesen, nem volt élvezetesebb az előzőekhez képest. Aztán folytatódott azzal, hogy ő és Ron valamilyen módon lemaradtak a Roxfort Expresszről, s így kénytelenek voltak egy elvarázsolt repülőautóval érkezni az iskolába - ez elég stílusosra sikerült. És nagyon úgy tűnik, hogy a Titkok kamrájának legendája ismét életre kelt a Roxfort falai között, miközben egy bájgúnár, agyonsztárolt varázsló kapta a Sötét Varázslatok Kivédése tantárgyat - hogy e kettő közül melyik a rosszabb, azt mindenki döntse el maga. De persze a sütőtöklé és a quidditch továbbra is elmaradhatatlan kellékek Malfoy piszkálódásaival egyetemben.

Rowling ismét egy varázslatos, izgalmas és szórakoztató könyvet hozott össze, ami bőven bírja a sokadik újraolvasást is - még mindig ugyanúgy élvezhető, és a ki tudja hányadjára olvasott poénok is még mindig képesek voltak megnevettetni. A könyv krimiszála ismét mesterien lett felépítve - én leginkább egy Agatha Christie történethez tudnám hasonlítani, hiszen itt is mindenki egy helyre van bezárva, miközben egy ismeretlen tettes teszi el láb alól az áldozatokat. Persze, mivel ez a kötet még tényleg gyerekkönyv, ezért nincs szó igazi gyilkosságokról, az áldozatok "csupán" kővé merednek a támadás után, ám gyógyításuk nagyon időigényes, hiszen meg kell várni míg a mandragórák kellően megérnek - ez pedig több hónapig is eltart. Míg a Christie krimiknél mindenki gyanúsított aki megjelenik a lapokon, addig Rowling-nál pont az ellenkezője van: senki sem gyanús - legalábbis kellőképpen nem. De igazából ezzel is ugyanazt a hatást éri el, mint a krimikirálynő a regényeiben: az olvasó kombinál, igyekszik megfejteni a rejtélyt, keresi a jeleket a szövegben, hogy aztán az írónő egy duplacsavarral mégis meglepje.

“But why’s she got to go to the library?”

“Because that’s what Hermione does,” said Ron, shrugging. “When in doubt, go to the library.”



Rowling nagyon ügyesen rejti el az apró utalásokat a szövegben - mert bizony vannak benne, szerintem nem is kevés. A technikáját talán a bűvészhez tudnám hasonlítani, aki úgy igyekszik elrejteni a titkát közönsége elől, hogy rengeteg elterelést alkalmaz a legfontosabb pillanatokban - amik ha nem lennének, könnyűszerrel rájöhetnének a trükkjére. Ennek köszönhetően az olvasó nem fogja hangsúlyosnak érezni azokat a részeket, amik valójában nagyon is azok. Nagyon ügyes trükköző művész, szóval tessék vele vigyázni!

S ha már krimiről beszélünk, akkor természetesen egy nyomozónak is lennie kell a történetben. Természetesen, itt Hermione helyettesíti Poirot éles logikáját és nagyszerű következtetéseit. Harry igazából labdába se rúghat mellette, az ő gyanúsítgatásai folyton vakvágányra vezetnek - képtelen helyesen kiválasztani az odaillő elemeket és aztán azokat megfelelően összerakni. Bár, azért hozzátenném, hogy Harry-nek nem is ez a feladata, nem ezt szánta neki Rowling. Az ő szerepe mindig a tettekre épül.

“Harry, Harry, Harry,” said Lockhart, reaching out and grasping his shoulder. “I understand. Natural to want a bit more once you’ve had that first taste – and I blame myself for giving you that, be cause it was bound to go to your head – but see here, young man, you can’t start flying cars to try and get yourself noticed. Just calm down, all right? Plenty of time for all that when you’re older. Yes, yes, I know what you’re thinking! ‘It’s all right for him, he’s an internationally famous wizard already!’ But when I was twelve, I was just as much of a nobody as you are now. In fact, Id say I was even more of a nobody! I mean, a few people have heard of you, haven’t they? All that business with He-Who-Must-Not-Be-Named!” He glanced at the lightning scar on Harry’s forehead. “I know, I know-it’s not quite as good as winning Witch Weekly’s Most Charming-Smile Award five times in a row, as I have – but it’s a start, Harry, it’s a start.”


Rowling egyébként ebben a könyvben teremtette meg a számomra egyik legellenszenvesebb szereplőt a Harry Potter-sorozatban. Ez pedig Gilderoy Lockhart alakja, akit talán a celebekhez tudnék leginkább hasonlítani - élvezi, hogy a középpontban van, és a világon legeslegjobban saját magát szereti. Emlékszem, első olvasásnál nagyon kiverte nálam a biztosítékot, azt hiszem, ennyire még sosem idegesített szereplő azelőtt. De aztán a későbbi újraolvasásoknál már csak nevettem rajta, igazán elszórakoztatott - ahogyan most is tette: visítósan nevetve olvastam azokat a részeket, amikor Lockhart nagyon bölcsnek gondolva magát elcsépelt kliséket osztogatott Harry-nek a népszerűségről és a hírnév átkairól. Meg hát, persze a vége is ilyen volt.

A legérdekesebb részek egyébként számomra azok voltak, amikor visszament Harry az időben és a múlt egy-egy titkára fény derült - többek közt arra is, hogy miért is rúgták ki Hagridot diákkorában az iskolából. A Harry Potter könyvekben mindig is szerettem az időutazásos részeket, sokszor izgalmasabbnak és érdekesebbnek találtam még a főcselekménynél is - dehogy igazából miért, fogalmam sincs. Csak.


Kicsit sokáig húztam a második rész elolvasását - na nem mintha azért lett volna, mert nem élveztem vagy bármi ilyesmi. Csupán ez a könyv volt az, amit vizsgákra várakozás közben, vagy az óráim közötti szünetekben olvasgattam, és emiatt elég lassan haladtam vele. De végül mégis csak elolvastam, méghozzá angolul - azt hiszem másodjára. Vagy angolul még egyszer sem? Nem emlékszem. Na, mindegy. A lényeg, hogy az értékelésemben a könyv sokadik újraolvasásra is megkapja a 10 pontot.

Kiadó: Bloomsbury Publishing

(képek forrása: weheartit.com)

2011. február 11., péntek

A hónap írója - L. M. Montgomery

A kanadai Prince Edward-sziget sokak által irigyelt hely, ahová az ember szívesen eljutna legalább egyszer élete során, s biztosan vannak még rajtam kívül nem is kevesen, akiknek minden vágyuk, hogy ott éljék le az életüket. Ezeknek a vágyaknak, álmoknak a létezése leginkább egy kanadai írónő, L. M. Montgomery írásainak köszönhető, aki legtöbb történetének helyszínéül ezt a csodálatos szigetet választotta.

Lucy Maud Montgomery (1874. november 30 - 1942. április 24.) már gyermekkorától kezdve tudta, hogy az írás nagyon fontos az életében - kilencéves volt mikor megírta első versét, ám az újságnál, ahova beküldte, nem talált kedvező fogadtatásra. A versekkel még volt egy-két ilyen sikertelen kísérlete, aztán megfogadta, hogy soha többet nem próbálkozik a megjelentetéseikkel. Szerencsére, a történeteivel később nem járt így: mind kedvező fogadtatásban részesültek, és élete során több mint húsz könyve jelent meg nyomtatásban, és halála után még jó pár novelláskötete is napvilágot látott. Magyarul ezekből sajnos nem mind elérhető. Jelenleg a Könyvmolyképző Kiadó adja ki újra ezeket (köztük a híres Anne Shirley könyveket és az Emily-sorozatot).

"Hol szorgalmasan írunk, hol meg távolba révedő tekintettel igyekszünk utolérni egy szökevény szót vagy kifejezést, amely a lehető legjobban ki tudná fejezni a kifejezhetetlent." L. M. Montgomery (forrás: citatum.hu)


L. M. Montgomery -t valóban szavakkal alig leírható, csodálatos környezet vette körül életében, hiszen nagy részét a Prince Edward - szigeten töltötte - ahol Anne Shirley szavaival élve "oly' tág tere nyílik a képzeletnek". S Montgomery teret is engedett neki - alakok, történetek kezdtek születni a fejében, amiket aztán papírra vetett, hogy aztán az emberek még ötven-hatvan évvel később is szeretettel olvashassák. Sajnos, én (még) nem mondhatom el magamról, hogy valamennyi könyvét olvastam volna, de arról a kevésről amihez eddig szerencsém volt, azt hiszem elmondhatom, hogy minden egyes sorából süt a mérhetetlen természetszeretet, s ezt tényleg kivételes módon képes kifejezni: miközben olvassuk, beleborzongunk egy virágzó cseresznyefa, a tenger vagy épp egy mezei vadvirág látványába, és ez az érzés a hétköznapjainkra is ráragad. Montgomery regényeinek köszönhetően már nem csupán keressük a természeti szépségeket, hanem képesek vagyunk megtalálni is - és a vicces, hogy sokszor nem is kell messzire mennünk, elég kinézni az ablakunkon.

"Úgy élni, hogy széppé tegyük vele a nevünket, még ha eredetileg nem is volt az... Hogy úgy maradjon meg az emberek emlékezetében, mint valami kellemes és szép dolog szinonimája, melynek eredeti jelentését már el is felejtették." L. M. Montgomery (forrás: citatum.hu)


Nos, Montgomery-nek ez is sikerült. Bár, 1942-ben eltávozott az élők sorából, neve nem merült feledésbe, ráadásul szorosan összekötődött a Prince Edward-szigettel, Avonlea-val és a bájos történetekkel, szívmelengető olvasmányokkal. Írásait jelenleg a University of Guelph őrzi, és a University of Prince Edward - on pedig megalakult az L. M. Montgomery Institute, amely a mai napig az ő munkásságával foglalkozik. 1975-ben jelent meg az első életrajza, The Wheel of Things: A Biography of L. M. Montgomery címmel, Mollie Gillen tollából, aki több mint 40 levelet fedezett fel az írónőtől (egy skóciai levelezőtársának, bizonyos George Boyd MacMillan - nek írta ezeket), s ezeket is beépítette a munkájába.
A világon mindenhonnan turisták ezrei lepik el a Prince Edward-szigetet, hogy saját szemükkel láthassák a Zöldmanzárdos házat, Anne Shirley otthonát. Montgomery Kanada egyik legismertebb írójává vált, s 1943-ban megválasztották Kanada egyik jelentős történelmi személyének. Cavendishi háza még ma is áll, s egyik kedvenc úticélja rajongóinak.

Érdekességek - mazsolázgatásra:


1. A Maud nevet édesanyja választotta neki, míg a Lucy nevet anyai nagyanyja után kapta. Bár két keresztneve volt, mindenki csak Maudnak szólította.

2. Anne Shirley-t és környezetét saját magáról, fiatal éveiről és a körülötte levő emberekről mintázta. Anne-hez hasonlóan ő is egy vidéki farmon nőtt fel idősebb nevelők között.

3. Akárcsak Anne Shirley-nek, neki is volt egy képzeletbeli barátnője gyermekkorában.

4. Ewan MacDonald - t választotta a rengeteg udvarlója közül, akibe bár nem volt szerelmes, nagyon tisztelte. De házasságra csak nagyanyja halála után került sor (tehát, az eljegyzés több évig tartott). Férje évekkel később, nyugdíjazását követően súlyosan depressziós lett, s ez az írónőre is ráragadt.

5. Kevin Sullivan filmjei is nagyban hozzájárultak Montgomery nevének népszerűsítéséhez. A Váratlan utazás Emmy-díjat is kapott.

6. A Váratlan utazás sorozat egyébként L. M. Montgomery: A mesélő lány és Az Arany út című történeteinek felhasználásával készült. A regényekhez képest elég sok rokoni szálat, kapcsolatot megváltoztattak, s néhány történet az Anne Shirley kötetekből is belekerült.

7. A turizmus a Prince Edward-sziget fő bevételi forrása, és szinte teljes mértékben Montgomery -re és Anne-re épül. A Szigetet felkereső turisták, akik a világ összes tájáról érkeznek, főleg Anne és Avonlea miatt látogatják. Ennek megfelelően a Prince Edward -szigeten nyáron Anne-fesztiválokat szoktak rendezni. 2008-ban volt az Anne-centenárium, s ekkor egy hatalmas rendezvénysorozatot szerveztek, ami az év minden hónapjára tartogatott valami meglepetést.

8. L. M. Montgomery soha nem volt megelégedve műveivel, úgy gondolta egy olyan igazán jó könyvet sem írt. Mikor megjelent az Anne otthonra talál című regénye, meglepve tapasztalta, hogy nem csupán kislányoktól, hanem asszonyoktól is kapott rajongói leveleket. Nem értette, hogy mit lehet ennyire szeretni egy ifjúsági regényen.

Részletes életrajzot a Wikipédián tekintsd meg (ha tudsz angolul, akkor azt ajánlom inkább, mert részletesebb)

És ahonnan a tényeket merítettem:
Anne of Avonlea
Wikipédia (L. M. Montgomery és Váratlan utazás szócikke)
Váratlan utazás magyar rajongói oldala

2011. február 5., szombat

Sosehol

Cecelia Ahern: Talált tárgyak országa

kiolvastam: 2011. január 31.

Minden dolognak megvan a helye a világban, még az embereknek is. Ám néha az is megesik, hogy nem ott vannak, ahol lenniük kell. Vagy egyszerűen eltűnnek. Sokféleképp megtörténhet: a tárgyak, emberek elveszhetnek teljes fizikai valójukban, de mi, emberek lélekben is képesek vagyunk rá. Van, hogy saját akaratunkból, vagy valami külső erő hatására – de mindig találhatunk kiutat, csak szembe kell néznünk önmagunkkal. Talán, ez a legnehezebb és legfélelmetesebb dolog mind közül. Van, hogy nem vagyunk rá képesek, s hagyjuk, hogy örökre elvesszünk önmagunk és a legtöbb ember számára is. Van olyan is, hogy képesek vagyunk magunktól is megtalálni a visszautat. De valahol az életünkben lennie kell valakinek, aki mindig ránk talál, bármerre is legyünk.

Sandy Shortt nem tud belenyugodni abba, hogy valaminek vagy valakinek csak úgy nyoma vész. Mióta gyerekkorában eltűnt az utcájában lakó egyik kislány, mániákusan keresi az elveszett dolgokat – akár éjszakákat is képes átvirrasztani egy eltűnt zokniért, fogkeféért. Felnőttként magánnyomozó lett, aki az eltűnt személyek felkutatására specializálódott – ő az, aki még akkor sem adja fel, mikor már minden keresés zsákutcába futott. Ám minél nagyobb energiát fektet bele a keresésbe, annál jobban veszíti el önmagát, és mindenkit maga körül. Az élete lassan csupán a keresgélésről kezd szólni – de vajon őt ki fogja megkeresni?

Az egyik eltűnt személy nyomozása során Sandy is egyszer csak eltűnik, akár egy zokni a mosógépből, és egy olyan helyen találja magát, ahol elveszett tárgyak tömkelege van mindenütt, s persze emberek is – rég eltűnt emberek. Köztük számos olyan személy, aki után Sandy régóta nyomoz. Ám most, hogy végre megtudta azt, amire egész életében kíváncsi volt, már csupán egy vágya maradt: hazatalálni.

"– Tehát azt mondod, hogy egy hiányzó zoknit keresni olyan érzés, mint a szerelmet keresni? (..)
– Nem. Olyan érzés, hogy az ember tudja, hogy valami hiányzik az életéből, de akármennyire is keresi, nem találja meg."


Ahern regénye igazi felnőtteknek való tündérmese, ami csodálatosan mossa össze a valóság és a képzelet határait. A Talált tárgyak országa csodálatos hely, ahol az emberek újrakezdhetik életüket, s talán még jobban megtalálják önmagukat, mint a másik világban. Azt hiszem, sok eltűnt személy hozzátartozója szeretne hinni abban, hogy valóban létezik egy ilyen hely...

Megható volt olvasni a soha meg nem szűnő ragaszkodásról, amely a legtöbb hozzátartozót jellemezte: az esténként folyton égő verandalámpák fényéről, az érintetlenül hagyott hálószobákról, s a folytonos reményről, hogy egyszer mégis hazatalálnak, és együtt folytathatják az életüket.
Fájdalmas dolog elveszíteni valakit, és talán még fájdalmasabb látni, hogy a környezetükben már mindenki fel tudta dolgozni az esetet, csak ők nem. Valószínű, soha nem is fogják. De hiába ragaszkodnak, az emlékek megállíthatatlanul eltünedeznek, s egy nap úgy ébrednek fel, hogy már nem cseng a fülükben az illető nevetése, képtelenek felidézni a hangját, és a fényképeikről eltűnik az élet – csupán képek maradnak, grimaszok és mimikák nélkül.

A regény szereplői mind érdekes alakok, különösen Sandy, akiből egy darab szintén eltűnt, mikor gyerekkori ismerőse köddé vált. Ekkor kezdődött ugyanis szinte már beteges méreteket öltő keresőszenvedélye, ami nem csupán az ő életét változtatta meg alapjaiban, hanem a családjáét is. Sandy egyre távolodik mindenkitől, magába fordul és a keresés lesz az egyetlen rögeszméje – semmi más nem képes a gondolataiba furakodni.
A szenvedélybetegség mindig érdekes téma, annak ellenére, hogy a való életben gyakran túlontúl furcsának találják az emberek. Annyira más a világuk, hogy egy egyszerű kívülálló nehezen képes megérteni őket – talán ezért is jók az ilyen történetek, mert valamennyire mégis bepillantást engednek a szenvedélybetegek gondolataiba, mozgatórugóiba.

Magányos ember az, aki a valamit semmire cseréli.


Ahern regénye igazán könnyed, szinte már légiesnek mondható stílusban íródott, rengeteg olyan típusú mondanivalóval, amelyek kimondatlanul ott lebegnek körülöttünk nap mint nap, és pont ezért esik olyan jól a lelkünknek – mert valaki mégis szavakká változtatja a megfoghatatlan gondolatokat. A cselekmény két szálon fut: az egyik Sandy története, a másik pedig Jack -é, Sandy egyik ügyfeléé, aki nem nyughat addig, míg Donall nevű öccse elő nem kerül. Ezért is lépett kapcsolatba a nővel, hátha segít neki. Ám mikor Sandy eltűnik, Jack összeszedi magát, és elhatározza, hogy megkeresi őt.

Sokan panaszkodtak a képzeletbeli világ kidolgozatlanságára, a regény végén a szálak elvarratlanságára, de én ezt nem tartom problémának, hiszen az írónő a képzeletünkre bízza a dolgokat – ahogy az igazi mesék is teszik. Nem szükséges minden dolgot kimondani, hiszen pont ettől lesz valami varázslatos és érdekes, hogy az olvasó fejében születnek meg a válaszok. S hogy mi is lehet pontosan ez a hely, ahová az eltűnt tárgyak és emberek kerülnek? Talán, nem is ez a fontos. Inkább a tudat, hogy ezek az emberek képesek voltak ott új életet kezdeni, és igazán boldogok.

Ez a gyönyörű ornamentikájú borító valóban bájos és szívmelengető történetet takar, amely képes varázslatot vinni az olykor beszürkülő hétköznapjainkba. Ez volt az első regényem Ahern - től, így egyáltalán nem volt viszonyítási alapom. Lehet, hogy aki jobban ismeri az írónőt, nem lesz így elragadtatva tőle - de engem meggyőzött: még több könyvet kell tőle olvasnom.
Az értékelésemben 9 pontot ért el.

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Eredeti cím: The Place Called Here
Fordította: Hussami Péter
Oldalszám: 358 oldal
Eredeti ár: 3490 Ft
ISBN: 978 963 293 040 4

Related Posts with Thumbnails