2011. április 28., csütörtök

Az élet megy tovább...

Cecelia Ahern: U.i.: Szeretlek
kiolvastam: 2011. április 23.

Cecelia Ahern első regénye, az U.i.: Szeretlek hatalmas sikert aratott világszerte, és első megjelenése után három évvel már a mozivásznat is meghódította. A megírása idején huszonegy éves írónő ezzel a regényével lépett be a köztudatba, amit a mai napig rengeteg olvasó dicsér, és ez alól hazánk sem kivétel.

A történet elején a regény főszereplője, Holly nem régiben elhunyt férjét gyászolja, akinél pár hónappal korábban agydaganatot diagnosztizáltak. Férje halála után Holly lába alól kicsúszik a talaj, úgy érzi, nem képes tovább élni Gerry nélkül. Munkájából kirúgták, egész nap otthon gubbaszt az ágyban, nem akar senkivel se találkozni, aludni, enni képtelen – szinte csak vegetál. Barátnői, szerető családja hiába próbálnak rajta segíteni, Holly-t képtelenek kimozdítani a csigaházából. Ám egy nap csomagja érkezik: tíz darab lezárt boríték, és mellettük egy rövid levél – Gerry-től. A borítékokon egy-egy hónap neve áll, amik a felbontás dátumát jelzik, és bennünk egy-egy apró feladat, amit Gerry hagyott hátra szeretett feleségének, hogy végigsegítse őt a gyász időszakán. Holly férje segítségével újra megtanulja élni az életét: visszatalál családjához és barátaihoz, igyekszik levetkőzni félénkségét, hátrahagyni depresszióját, sőt még munkát is talál – igaz, ezt most már mind Gerry nélkül kell megélnie. S ez a legnehezebb lecke mind közül.

Ahern regényének ötlete szerintem zseniális: olyan igazi zsebkendőitató, szívszorító, romantikus történet, ami megmutatja, hogy mi van a „nincs tovább” után. Így hát, amikor elkezdtem olvasni, ennek megfelelően készítettem magam köré a dolgokat, hogy kéznél legyenek, amikor szükség van rájuk. Őszinte leszek: egyszer sem vettem elő papírzsepit, nem szorongatta a torkomat a sírás, de azt hiszem, még csak sóhajok se hagyták el a számat olvasás közben. Szerintem nem arról van szó, hogy érzéketlen lennék, mert én igenis szeretni akartam ezt a történetet, én tényleg meg akartam hatódni, de nem jött össze. Pedig a történet maga tényleg jó, érdekes, fájdalmas – akkor mégis mi lehetett a hiba?

Talán, az okot abban lehet keresni, hogy számomra nem ez volt az első regény, amit az írónőtől olvastam, hanem egy érettebb, kiforrottabb története került először a kezembe, és ez kicsit magasra tette a lécet. Pedig, igazából gondolhattam volna, hogy egy első könyv mindig tartogat hibákat, ritkán lehet nevezni tökéletesnek. Nos, az U.i.: Szeretlek valóban csupán Ahern szárnypróbálgatása a szórakoztató irodalomban – és ha ennek megfelelően olvastam volna, biztos vagyok benne, hogy nem ért volna ekkora csalódás.

Ami nagyon zavart ebben a könyvben, az a stílustalansága. Egy idézetet, gondolatot se tudnék kiemelni belőle, ami önállóan is megállná a helyét, illetve egyről se tudnám azt mondani, hogy „ez milyen szépen van megírva”. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ezt nem mindenki igényli, ez inkább egy szubjektív probléma részemről. A regény közepefele már a helyére került számomra, és ezután már nem is volt vele gondom. Inkább egy kis könnyed, nyári olvasmánynak mondanám, ami kikapcsolódásra tökéletesen megfelelő.

Azért a külföldi kritikákkal szemben mégis úgy érzem, hogy meg kell védenem a könyvet. Megjelenése idején ugyanis sok kritikus panaszkodott arra, hogy a regény rossz üzenetet közvetít az olvasók felé, vagyis: a gyászon vásárlással, bulizással túl lehet lépni, képesek feledtetni a fájdalmat. Úgy gondolom, hogy ez a regény egyáltalán nem ilyen üzenetet közvetít, inkább arról van szó, hogy az ember hiába próbálkozik élni tovább az életét, mintha mi se történt volna, és hiába jönnek jobb időszakok, hiába a nevetés és a mosoly - a hiányt, a fájdalmat nem lehet soha hátrahagyni. Örökké ott marad, az idő sem mulaszthatja el soha. De könnyebbé teheti – ha mi is akarjuk.

Az U.i.: Szeretlek tökéletes regény a kikapcsolódásra egy unalmas délutánon, és ha az olvasó nem teszi túl magasra a lécet az írónő legelső könyve számára, egy kellemes élménnyel lehet gazdagabb. Ám a többi regényének fényében mégis azt kell mondanom, örülök, hogy Ahern nem ragadt le ennél a stílusnál, mert akkor nem biztos, hogy kezembe venném a többi könyvét. Egyszer még talán elnézhető, azonban többször biztosan nem. Szerintem.

A filmről röviden: miután elolvastam a könyvet, nem hagyhattam ki a filmet sem, főleg azért, mert sokan mondták, hogy sokkal jobb, mint a könyv. Hát, meg kell mondjam, hogy nem fogom ezt a csoportot gyarapítani, mert legyen bármennyire is stílustalan a könyv számomra, azért még mindig klasszisokkal élvezhetőbb, szerethetőbb, mint a film. És nem, most ezt nem azért mondom, mert pár dolgot megváltoztattak rajta a könyvhöz képest. Például, nekem enyhén bizarr volt az, hogy a filmbeli Holly halott férje urnáját folyton magával hordja, még a szórakozó helyre is - most komolyan....! Illetve, a másik problémám a film befejezése volt... Túl amerikai, túl cukormázas, túl giccses. Szerintem. S arról meg már ne is beszéljünk, hogy egy csomó érdekes, színes karaktert elhagytak, megváltoztattak. Szóval, a filmmel viszont tényleg nem voltam megelégedve. Bár Gerard Butler még mindig helyes pasi.



Kiadó: Tericum
Fordító: Pavlov Anna
Eredeti cím: Ps, I Love You
Oldalszám: 510
Eredeti ár: 3170 Ft

képek forrása:
1. http://browse.deviantart.com/?q=p.s.%20i%20love%20you&order=9&offset=72#/d1fhya

2011. április 23., szombat

Cat, rat and dog

J.K. Rowling: Harry Potter and the Prisoner of Azkaban

kiolvastam: 2011. április 22.

Kicsit sokáig tartott a harmadik Harry Potter könyv elolvasása - két hónap (!!), de ez természetesen nem amiatt volt, mert nem élveztem - a technika ördöge is beleszólt többek közt (azok a fránya leharcolt fülhallgatók!), illetve rájöttem arra is, hogy Stephen Fry bármennyire is zseniálisan olvassa fel, a hangoskönyv mégsem az én műfajom. Persze, a hallgatással/megértéssel nem volt gond, inkább valahol ott kell keresni a problémát, hogy nem igazán tudtam mit csináljak a hallgatás közben, mert sokszor elkalandozott a figyelmem, és mindig mikor befejeztem egy fejezetet és félreraktam az MP4-emet, nehezen tudtam visszaemlékezni rá pár órával később, hogy akkor pontosan hol is hagytam Harry-éket.
Persze, tisztában vagyok vele, hogy ez az én fogyatékosságom, hogy hallás után marha nehéz számomra megjegyezni bármit. Egyszerűen muszáj látnom, vagy leírnom, mert különben hamar elfelejtem - és ez nem csupán a hangoskönyvre igaz, hanem mindenre az életemben.
Bár, azért a hangoskönyvnek is megvoltak számomra is az előnyei, hiszen angolul hallgattam: a kiejtés, a hangsúly sokat lendített a tanulási projektemen, és valamicske önbizalmat is adott olyan tekintetben, hogy hallás után is szinte tökéletesen megértem az angol szöveget. Szóval, azért voltak sikerélmények is. Lehet, hogy a hangoskönyvet ezentúl inkább a szöveg olvasása mellett fogom hallgatni - ez így duplapluszjó dolog lesz.

No, de a könyvről. Szóval, Harry a harmadik évét kezdi meg a Roxfort Varázsló - és Boszorkányképző Szakiskolában, és természetesen ez sem lesz izgalmaktól mentes. Ám most nem holmi Basiliskus - tól vagy egy gonosz tanártól kell tartania, hanem Sirius Black -től, szülei elárulójától, aki kiszökött a varázslók börtönéből, hogy Harry nyomába szegődjön. És ha mindez mg nem lenne elég, egy fekete kutya, a Zordo - a halál hírnöke- folyton ott koslat Harry nyomában...

Rowling ismét nem hagyta unatkozni az olvasóit, hiszen újabb és újabb titkok derülnek ki a múltról, Harry múltjáról - ami személy szerint engem a legjobban érdekel. Nem tudom miért, de egyszerűen imádom ezekben a könyvekben, ahogy a számunkra és Harry számára is ismeretlen régi idők egy-egy szeletére fény derül. Annyira érdekel, hogy milyen lehetett a szülei idején a Roxfort, milyen lehetett az élet még azelőtt, hogy Voldemort rátette volna a kezét a varázsvilágra, vagy hogy milyenek voltak azok a sötét idők, amikor mindenki tartott az ismeretlenektől, vagy még a barátokban sem sem lehetett már megbízni úgy, mint régen. Nem tudom miért, de szinte éhezem ezekre az információkra, és talán ez is érdekel a legjobban.

Izgalmas és váratlan fordulatokban gazdag ez a regény is, ahogy az előző részeknél már megszokhattuk, és nagyon jó előkészítője a következő "sötétebb sorozatrészeknek". A harmadik rész szerintem még mindig a gyerekkönyv határán belül van, de már megjelennek olyan alakok, fordulatok, amik komorabbá teszik, mint az első két részt. Ilyenek például a dementorok, amik az emberi boldogsággal táplálkoznak, és reménytelenséget, és végtelen szomorúságot hagynak maguk után, még a levegő is dermesztő lesz körülöttük. Emlékszem, hogy hajdanán mennyire megrémítettek ezek a csuklyás alakok, és rájöttem, hogy ez most sincs másként. A dementorok még mindig félelmetesek számomra.
S aztán persze ott van még a Zordo, a halál hírnöke, akitől nem csupán Harry, hanem minden babonás varázsló retteg. Hihetetlen feszültséget hordoz magában kiléte, titka és folytonos váratlan fölbukkanása.
S ami még szerintem a könyv komor dolgaihoz tartozik, az az ártatlanok elpusztítása. Ebben a regényben tapasztaljuk meg először szemtől szembe, hogy az ártatlanság nem feltétlen hozza magával az igazságot. Vannak dörzsöltebb emberek, felsőbb hatalmak, akik kényük-kedvük szerint döntenek az életekről - és ebben az esetben az ártatlanság marha kevés a túléléshez.

Persze, azért akadnak vidám dolgok is a lapokon, szerintem elég jól vegyítve a fentebb említett komor dolgokkal ahhoz, hogy a könyv még minden probléma nélkül beleférjen a gyerekkönyv kategóriába. A Quidditch természetesen továbbra is ugyanolyan izgalmas és üdítő, mint eddig, de emellett ott van még a jóslástanóra (személyes kedvencem) és a nagyon spirituálisnak tűnő, ám mégis nagy szélhámos: Trelawney, aki a jövőbe látás tudományára okítja a roxforti nebulókat. Nem csupán kinézete, de a szövege is igazán szórakoztató - Stephen Fry előadásában még inkább.
De emellett ott van még Lupin, a Sötét Varázslatok Kivédése tantárgy legújabb tanára, aki kedvességével már az első oldalaktól kezdve belopja magát az ember szívébe, és ez később majd csak fokozódik, mikor látjuk, hogy Lupin professzor minden tanulójában csak a jót keresi, és igyekszik mindenkiből a legjobbat kihozni. Na, én ilyen tanárt szerettem volna magamnak mindig is.
S hát, persze még ott van Hermione titka is: vajon hogyan képes bejárni minden általa felvett órára, hiszen sokszor egy időpontban vannak, ám teljesen másik teremben?
Tovább ott van még a patrónus-bűbáj, ami már első olvasáskor is lenyűgözött, és azóta is mindig, akárhányszor elolvasom ezt a részt. Szerintem ez az egyik legklasszabb varázslat a regényfolyamban, s persze az egyik legnehezebb is, hiszen iszonyat nehéz lehet egy annyira kitörő, erős örömteli emléket találni, ami képes elűzni az életet kiszipolyozó depressziót. Persze, mikor egyébként is boldog az ember, rengeteg ilyen emlék jut az eszébe, szinte lubickolhatna bennük. Ám a sötét órákban, amikor minden reménytelen, amikor az ember nem látja a kiutat, amikor magunkba zárkózunk, a szép és boldog emlékek mintha elhagytak volna. Mintha soha nem is lettek volna. Szinte képtelenség visszahívni őket - ehhez hihetetlen akaraterő szükséges. Hát, ezért a legklasszabb bűbáj mind közül számomra a patrónus-bűbáj. Ilyet én is szeretnék... és vajon milyen állat lenne a védelmezőm? Remélem, hogy valami macskaféle. Egy kis szobatigris is megtenné.

Egyszóval, ez is nagyon jó rész volt, ám azt kell mondjam, hogy továbbra is ez marad számomra az a rész, amit a legkevésbé kedvelek a sorozatból. Persze, nem arról van szó, hogy nem tetszik, vagy nem szeretem olvasni, mert ez nem igaz. Csak ha a hét kötetet muszáj lenne rangsorolni, ez kerülne számomra a legutolsó helyre. És erről sajnos az újraolvasás sem tudott meggyőzni, de lehet, hogy ebben a hangoskönyv is ludas valamennyire, illetve hogy csak hatalmas kihagyásokkal tudtam folytatni, amit őszintén sajnálok. De a negyedik rész viszont megvan könyv alakban, szóval ott már nem lesz probléma.
Az értékelésemben 9 pontot ért el!

(képek forrása: weheartit.com)

2011. április 18., hétfő

Csináljunk valamit!

Stephen Fry: Csináljunk történelmet!

kiolvastam: 2011. április 17.

Szóval, csináljunk valamit! Mondjuk reggelit? Ha ezt valaki felszólításnak vette, akkor megsúgom az én kívánságomat: mondjuk egy fokhagymás pirítóst, főtt tojással és ubival meg egy forró őszibarackos teával (de Pickwick legyen ám!). Kösszentyű előre is!Vagy nem lelkesültél fel ettől az ötlettől? Akkor gondolom, kávét se csinálnál... No és rendet? Felfordulást? Vagy valami hülyeséget? Ja, hogy szerinted ez az egész hülyeség? Hát, jó, ahogy gondolod... Akkor maradjunk annyiban, hogy csináljunk egy blogbejegyzést! Jó, jó! Ne csináljunk, majd én csinálok. Te csak dőlj hátra, és elmesélem mit is olvastam a hétvégén.

Nos, elárulom Neked, Stephen Fry nem vonakodott a fenti felszólítások teljesítésétől (igen, ezt most veheted neheztelésnek... leginkább az elmaradt reggelim miatt), sőt: ő nem is állt meg ezeknél, hanem még tovább is ment: történelmet csinált! Jó, hát nem úgy, hanem amúgy. Vagy másként is? Hát, ez majd kiderül, ha elolvasod.

Fry korábban olvasott könyvével olyan jó nagy pofont adott a prűdségemnek, hogy szinte a fal adta a másikat. Mert hát, igen: prűd vagyok (bizonyos tekintetben), és vállalom :-) Persze, ez nem azt jelenti, hogy ne tetszett volna A víziló, mert tetszett, csak hogy is mondjam... valahogy nem erre számítottam. A hazudozó így ki is maradt az olvasmányaimból, de a harmadik magyarul megjelent könyve, a Csináljunk történelmet! már nem úszhatta meg a dolgot, mert biztosítottak róla, hogy prűdségem nem fog újabb pofonokat elszenvedni. Hát, tényleg nem - ezt most már én is kijelentem.

Túl fiatalnak néztem ki doktorandusznak. Őszintén szólva még egyetemistának is túl fiatalnak néztem ki. Talán megint elkezdhetnék szakállat növeszteni. Már ha lenne hozzá tesztoszteronom.


A könyv főhőse egy történelem szakos PhDinka, aki könyvünk első lapjain fejezi be a nagy Meisterwerk-et, vagyis a doktori disszertációját, ami Hitler korai éveit vizsgálja. Aztán a véletlen (?) folytán összefut egy őrült fizikussal, aki egy időgépet épített, amivel az lenne a legfőbb célja, hogy minél hamarabb likvidálhassa Hitlert, hogy a második világháború borzalmait meg nem történtté tegye. És hát ki lenne erre a legalkalmasabb segítője, mint főhősünk? Így hát, összeállnak egy bandába, hogy újraírják a múltat.... De ez nem olyan egyszerű dolog, ahogy ők azt elgondolják. Hitler eltüntetése egy csomó olyan dolgot generál, ami jobb lett volna, ha inkább úgy marad, ahogy volt.

Stephen Fry (és a fordító, Pék Zoltán) ismét megcsillogtatta zsenialitását a nyelvi bravúrozás terén. Tényleg - ótejóég, de még mennyire - eszméletlen, szinte majdnem minden oldalon találtam olyan szót, kifejezést vagy mondatot, ami frenetikus örömet okozott számomra, és ez nem csupán a könyv élvezeti értékét növelte, hanem maga után vonta azt is, hogy egyszerűen képtelen voltam letenni a kezemből.
Maga a történet is hasonló hatással volt rám, ami viszont nem csupán szórakoztató volt, hanem valamilyen szinten elgondolkodtató is, hogy vajon az általunk ismert, legnagyobb közutálatnak (jogosan) örvendő személy eltörlése tényleg csak jó dolgokat hozhat maga után? Nem lehetséges, hogy még rosszabb lesz a helyzet, mint ami eredetileg volt? Biztos nem jöhet helyette egy még furfangosabb, még gonoszabb, még megátalkodottabb személy?

A történész olyan, mint Isten. Olyan sokat tudok magáról, Mr. Úgynevezett Hitler, hogy meg tudom akadályozni a születését. Hiába az összes okos beszéde, a fess egyenruhák, fáklyás menetek, halálosztó Panzerek, gyilkos kemencék és fennkölt hangulat. Hiába mindez, ki van szolgáltatva egy posztgraduális hallgató kényének-kedvének, aki kiokosodott a maga gyerekkoráról. Ez van, nagyfiú.


Ezeket a kérdéseket olyan furcsa feltenni, nem? Hiszen, mindannyian tudatában vagyunk azzal, hogy mennyi borzalom történt a második világháború alatt, ami tényleg embertelen és megbocsáthatatlan. Fry könyvének utolsó oldalait is elolvasva hihetetlen milyen ambivalens érzésekkel szembesülünk...
Szóval, azért Fry mégsem hazudtolta meg önmagát. De hogy mi lenne erre a legjobb szó? Tabudöngetés? vagy... ? Nem tudom, van-e erre jó szó. Mindenesetre ügyesen csinálja - ezt nem tagadhatom.

Az értékelésemben 9 pontot kap!

Kiadó: Kult Könyvek
Eredeti cím: Making history
Fordító: Pék Zoltán
Oldalszám: 502 oldal
Eredeti ár: 3490 Ft

2011. április 16., szombat

Álmomban már láttalak

L. M. Montgomery: A kék kastély

kiolvastam: 2011. április 14.

Tudjátok, eddigi életem során én is folyton a „kék kastélyomról” ábrándoztam. Volt, hogy valami nyüzsgő nagyváros központjába képzeltem el a hipermodern kastélyomat, ahol mindig történik valami, ahol rengeteg kávézó van (mert az igenis létfontosságú, higgyétek el), hatalmas könyvtárak, színház, koncertek... Igen, ez volt egy icipici városka lakójának álomkastélya. Aztán az évek múlásával valahogy ezek az igények elmaradtak: nem volt szükségem az állandó nyüzsgésre, a szirénázásra, az áruházakban, plázákban kialakuló tömegnyomorra, a hatalmas, betondzsungelnek is nevezhető lakótelepre, ahol nincsenek cseresznyefák... Fura, de így van: a cseresznyefák hiányoznak a legjobban. Meg a vasárnap délutáni csönd... a mozdulatlanság.

A Kék kastélyom átváltozott egy csendes, békés családi házra, aminek a kertje tele van gyümölcsfákkal; tulipánok és rózsák és más csodaszép virágok nyílnak a kerítése mentén, bolondos kutyák ugrándoznak, szaladnak össze-vissza, és esténként, ha kilépek a verandára elbódít a virágillat.
Sokszor gondolok erre a helyre, és hiszem, egyszer így fogok élni. Bár, az életemre addig sem panaszkodhatok, csak ez az idilli kép meg miegymás hiányzik. De egyébként jó.

Szegény Valancy viszont ezt nem mondhatja el magáról... Neki is van egy ilyen ábrándos helye, de az az igazság, hogy az élete tényleg nem egy habos torta, szóval nem is csodálkozom rajta, hogy neki még jobban szüksége volt a kék kastélyára, mint nekem. Kibírhatatlan, unalmas rokonok: egy cseppet sem vicces nagybácsi, aki ennek ellenére annak hiszi magát, egy „én mindent jobban tudok” típusú nagynéni... – hogy csak párat említsek a megpróbáltatások soraiból, amiknek Valancy születése óta ki van téve. Csodálkoztam, hogy ép ésszel kibírta... én biztos nem lettem volna rá képes. Na, de a lényeg: Valancy élete egy napon teljesen megváltozik, még pedig egy levél hatására.
Valancy -t egyszer csak már nem érdekli többet a családi elvárásoknak való megfelelés, a jópofizás, a család szerinti illedelmes viselkedés – Valancy végre élni kezd, és megtapasztalja, hogy a világ mennyire színes, mennyire varázslatos, és hogy minden nap tartogat apró csodákat.

Ez a regény teljesen különbözik az Anne-sorozattól, és az első pár oldalon kicsit meg is ijedtem, hogy lehet, hogy mégsem leszek jóban ezzel a könyvvel. Egyszerűen nem ragadott magával, és egy olyan világot festett le az első néhány fejezetben, amire Montgomery -től nem is számítottam. Kétszer is megnéztem az előlapot, hogy biztos, hogy ezt ő írta? Annyira sötét, annyira szürke és szomorú, olykor dühítő... - mármint a többi, általam olvasott könyvéhez képest.

Aztán valahol, valamikor – erre nem tudom pontosan a választ – megváltozott a viszonyunk. Elkezdtem megszeretni a történetet és Valancy -t is. Persze, azt azért nem mondanám, hogy túlszárnyalta az Anne-könyveket, de még azt sem, hogy ugyanannyira tetszett, mint azok – mert ez nem így van. De aztán elgondolkodtam azon, hogy egyáltalán lehetséges-e ezeket összehasonlítani? Hiszen igaz, hogy ugyanaz az írónő írta, de mégis... valahogy mások. Persze, ez nem csupán abban keresendő, hogy A kék kastély volt az egyik első, felnőtteknek szánt regénye az ekkoriban már nagyon híres írónőnek.

A kék kastély szerintem olyan, mint egy példázat, egy parabola. Megmutatja, hogy hogyan kéne élnünk, miket kéne igazán fontosnak tartanunk az életben, és mik azok, amiket feltétlen sutba kéne dobnunk, és hogyan jöhetünk rá újra és újra, hogy az életünk mekkora csoda.

Montgomery azért itt sem hazudtolta meg önmagát, a hihetetlen érzékenységgel megfestett tájak itt is fontos szerepet játszottak, és ismét érezhettem a vihar közeledtét jelző szél illatát, láthattam, ahogy a napfény átsüt egy tarka levélen, halottam a patak csobogását, és szinte éreztem a talpam alatt a dús, puha füvet. Az írónő könyveit már csak ezért is megéri olvasni – és ez most sem volt másként.
Bevallom, néha kicsit furcsán hatott, hogy itt-ott megjelentek az autók, a mozik és egyebek – én Montgomery regényeit mindig időtlennek, a modern kor allűrjeitől mentes történeteknek képzelem el, és ezért nem tagadom, hogy néha legszívesebben áthúztam volna az ilyen modern korra utaló szavakat...

Aztán a végével kapcsolatban elgondolkodtam azon is, hogy vajon azért élveztem-e ezt a könyvet, mert Montgomery írta, vagy tényleg élveztem a történetet? Azért, hogy nehogy rám süssétek az előzőt, megjegyezném, hogy a végével én egyáltalán nem voltam elégedett.. Kicsit csöpögős, kicsit nyálas befejezésnek tartom, ami azért levon a regény összértékéből a szememben.

Mindenesetre, örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet. A kezdeti nehézségek után azért mégiscsak megszerettem a történetet és a szereplőket is – szóval megérte. Bár, számomra Anne maradt a favorit, továbbra is meginghatatlan a helye a kedvenc könyvek sorában.
Az értékelésemben 8 pontot ért el.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: The Blue Castle
Fordította: Szűr- Szabó Katalin
Eredeti ár: 2299 Ft
Oldalszám: 258 oldal

Képek forrása: weheartit.com

2011. április 14., csütörtök

Csillagok világa


Vámos Miklós: Apák Könyve

kiolvastam: 2011. április 3.

Vámos Miklós könyvéről nagyon nehéz írni, hiszen szinte lehetetlenség szavakba foglalni azt is, hogy mit jelent számunkra a családunk, a múltunk és a gyökereink. Találhatunk rá persze közhelyes, elcsépelt kifejezéseket, de ezek meg sem közelítik azt, amit valójában érzünk. És most valahogy én is így vagyok, hiszen mégiscsak le kéne írnom, hogy miért vettem elő újra és újra ezt a könyvet, miért sírtam rajta, miért is éreztem sokszor azt a szívbemarkoló fájdalmat olvasás közben, és mindezek mellett miért is tartom nagyszerű és gyönyörű regénynek.

Az Apák könyve tizenkét generáció történetét foglalja magában egészen az 1700-as évektől kezdve napjainkig bezáróan. Minden fejezet egy-egy élet történetét meséli el, és az ő szemükön keresztül lehetünk tanúi a korok lassú változásainak, a történelem szörnyű eseményeinek, amikor az egész világ kifordult önmagából. A család gondosan ápolja hagyományait, mélyen tiszteli őseit, ám a véres XX. századot már csak a múlt megtagadásával és a felejtéssel képesek túlélni. De vajon a gyökerét elvesztett fa valóban képes-e az életre?

Úgy érzem magam, mint aki a semmiből jött, márpedig aki a semmiből jött, arról föltehető, hogy a semmibe is tart – nyleg ezt akartad?


Kezdetben nem hittem volna, hogy egy egész életet meg lehet írni negyven oldalban, féltem attól, hogy erre kevés ennyi lap. De Vámos megmutatta, hogy ez igenis lehetséges. Egy élet teljességének a bemutatása nem a részletekben rejlik, nem attól nyerünk teljes képet valakiről, hogy szinte minden mozdulatát megismerjük. Mindenki életének van egy kvintesszenciája, amely meghatározza sorsát, cselekedeteit, és saját magát is. Nehéz megragadni, hogy ez mit is rejt valójában, de ha ezt megismerjük, akkor az élettörténetet is teljesnek érezzük, nem hiányolunk semmit a lapokról.

A regény egy nagyon erős kezdéssel indul, Kornél ősapa kálváriáját meséli el, hogy hogyan is élte túl falujának feldúlását, hogyan lett ő az egyetlen túlélő. Kegyetlenség, embertelenség jelenik meg már az első oldalakon, amit számomra nagyon nehéz volt olvasni, ez volt az egyik fejezet, amit sokszor félbehagytam, mert nem bírtam ki könnyek nélkül. De ez alapján ne gondoljuk, hogy az Apák könyve csak szenvedésről és kegyetlenkedésekről szól, mert ez hiba lenne. Ahogy a történelemben vagy a mi életünkben, ebben a regényben is a viharos éjszaka után mindig kisüt a nap, ami erőt ad, hogy képesek legyünk elviselni az újra eljövő sötétséget.

Az első pár fejezet főszereplő-váltásánál kicsit nehéz volt felvennem a fonalat, hogy ki is ő, mikor és kinek a kije, de aztán belerázódtam a történet ritmusába, megszoktam, hogyha egy fejezet véget ér, ugrunk egy generációt, és egy teljesen más élettel, más személyiséggel találom szembe magam, aki nem feltétlen folytatja az elődje által megkezdett utat.

Bevallom, nem vagyok nagy rajongója a kortárs magyar irodalomnak, de ez a könyv meggyőzött arról, hogy érdemes keresgélni, mert igazi kincsekre akadhatunk. Az Apák könyve ilyen. Olyan élményt nyújt, amit egyetlen más külföldi regény sem képes. Nem csak a történet, hanem a nyelvezet tekintetében is, hiszen a regényben nem csupán a történelem, hanem a magyar nyelv változásait is megtapasztalhatjuk, ahogy az archaikustól eljutunk a mai szóhasználatig.

Vámos Miklós regénye egy igazi csoda, amiről mesélhetünk, beszélhetünk akár órákon keresztül, de mégis vannak benne olyan dolgok, amik kimondatlanul, kimondhatatlanul maradnak meg bennünk. Amit átadott a könyv, csak nekünk. És ezt az érzést bármilyen nyelv bármilyen szava se képes visszaadni, mert ez a miénk. Csak a miénk.

Végezetül pedig álljon itt pár kép az én őseim emlékére, hiszen sokszor gondoltam rájuk a könyv olvasása közben.
Kiadó: Ab Ovo
Oldalszám: 448 oldal
Eredeti ár: 2945 Ft

2011. április 11., hétfő

A kapcsolatok szabályai

Jodi Picoult: Házirend

kiolvastam: 2011. április 10.

Jodi Picoult nem rég megjelent regénye ismét egy beteg gyermek (vagyis itt már 18 éves) és családja történetét dolgozza fel, ismételten meglehetősen szélsőséges körülmények között. A fiú, Jacob Asperger-szindrómás, ami az autizmus egy enyhébb formája. Ez a betegség leginkább a szociális életben okoz nehézséget, de diagnosztizálása, felismerése nagyon nehéz, sokan úgy élik le az életüket, hogy fogalmuk sincs róla, hogy ők aspergeresek lennének.
Jacob erre utaló tünetei hároméves korában kezdtek jelentkezni, addig teljesen normálisan fejlődött, olyan volt, mint a többi gyerek. Édesanyja ezután mindent megtett, hogy fiát kirángassa belső kis világából: gyógypedagógusokat fogadott, különleges étrendet fejlesztett ki a számára, és később az iskolában is elérte, hogy egyéni nevelési program keretében segítsék a beilleszkedését a többi gyerek közé.

Ám Jacob egyik segítője, a fiatal gyógypedagógus brutális gyilkosság áldozatává válik, és Jacob egyre gyanúsabb lesz a rendőrök számára. Mániákus bűnügy-felderítése, a kriminalisztika iránti fokozott érdeklődése, szenvtelen hangneme, szemkontaktus kerülése - mind-mind már önmagában is gyanús. És ha még ehhez hozzávesszük azt is, hogy Jacob a bűntény helyszínén járt a gyilkosság napján, és a szemtanúk elmondása szerint az áldozattal korábban nyilvános helyen összeszólalkoztak - hát, ez már még gyanúsabb...
Szóval: vajon bűnös-e vajon Jacob Hunt? És ha igen, vajon a betegsége miatt kaphat-e felmentést a vád alól? Hát, röviden valami ilyesmiről szól Picoult regénye.

Vannak, akik Picoult-t szenzációhajhásznak tartják, amit persze elismerek, de szerintem nem szenzációhajhászabb a többi bestseller-írónál. Nekem igazából semmi bajom nincs a regénye témáival, és azzal sincs, hogy olykor valószínűtlenül kihegyezi a dolgokat - hiszen ez csak fikció, miért ne lehetne kicsit jobban összeütköztetni a dolgokat, hogy a társadalmi, jogi problémákat még jobban észrevegyük? Persze, ez nem meggyőzés akar lenni, mindenkinek szíve joga, hogy áll a könyveihez - én csak egyszerűen ezt érzem.

"Amikor meghal valaki, az embernek olyan érzése támad, mintha kiesett volna egy foga. Rágni, enni attól még tud, hiszen a többi foga megmaradt, a nyelve mégis örökké odatéved az újonnan keletkezett kis lyukba, ahol még mindig tompán fájnak az idegvégződések"


Ennek a könyvnek a fő kérdése számomra az volt, (ez független Jacob bűnösségének kérdésétől, szóval nem spoiler) hogy vajon tényleg van-e különbség egy hidegvérű gyilkos és a betegségéből adódóan szociálisan beilleszkedni képtelen ember gyilkossága között, aki egyáltalán nem képes arra, hogy átérezze mások fájdalmát, bánatát?Lehet-e gyilkosság esetén egyenlőségjelet tenni közéjük? De ha nem, akkor mégis hol van a határvonal? Mi alapján mondjuk azt, hogy az egyik hidegvérű gyilkos, a másik meg beteg ember?
Az egész regény olvasása közben ezen gondolkodtam, és én képtelen voltam ebben a kérdésben egyik vagy másik oldalnak igazat adni.

Picoult ugyanazt a regényfelépítést használja, azaz több narrátoron keresztül ismerjük meg a történetet és a különböző álláspontokat, rajtuk keresztül ütközteti össze az ellentétes (vagy éppen csak más árnyalatú) álláspontokat, hogy aztán olvasó döntsön a kérdésben, vagy éppen még tanácstalanabbul csukja be a könyvet.

"Talán ezt érezheti a fiam, amikor újra és újra hiába próbál meg kapcsolatot teremteni a külvilággal. Az autistákat a nem autistáktól talán nem is annyira az a bizonyos képlékeny elektronfelhő választja el, hanem inkább valami átlátszó fal, ami valódi érzések helyett csak az érzések illúzióját ereszti át."


Az egyetlen negatívum a szöveget tekintve az az, amit már előttem is emlegettek páran, hogy a krimiszál tényleg nem igazán ment az írónőnek, elég gyorsan ki lehetett találni, hogy tulajdonképpen mi is történt a gyilkosság napján. Valahogy ennek az információnak az elrejtése egyáltalán nem jött össze, szinte rögtön leesik a tantusz.

A másik probléma kicsit spoileres, szóval ezt a bekezdést csak azok olvassák, akik már túlvannak a történeten: szóval a másik dolog, ami nagyon idegesített, az volt, hogy ha tudták, hogy Jacob képtelen hazudni, akkor miért, de miért nem kérdezték meg egyszer sem egyenesen, hogy ő ölte-e meg? Tudom, hogy féltek a választól, de nem értem, hogy miért volt jobb bizonytalanságban lenni, ahelyett, hogy tudnák, valójában hányadán is állnak vele. Szóval, számomra érthetetlen volt...

A tetszési-faktort tekintve, szerintem ezt a könyvet is messze felülmúlja A nővérem húga. Úgy látszik, ezt az írónő már sosem tudja túlszárnyalni. Igazából azt a könyvet nem is a téma teszi annyira jóvá az én szememben, hanem az a stílus, amit ott használt... ez még más általam olvasott Picoult regényben sem köszönt vissza, pedig örültem volna. De a Törékenynél viszont szerintem is sokkal jobb (talán ezt Amadea említette), ez nem taszított se depresszióba, ideges se voltam olvasás közben, és igazából egyik szereplőből se volt elegem.

Aki szerintem szereti Picoult könyveit, az ebben se fog csalódni, de aki nem igazán szívleli, azt nem ez a könyve fogja megnyerni magának, ez is biztos.
Az értékelésemben 8 pontot ért el!

Viszont, a kisfiú szerintem nagyon ijesztő a borítón... én tényleg féltem tőle.

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: House rules
Fordító: Mallász Rita
Eredeti ár: 3490 Ft
Oldalszám: 596

Related Posts with Thumbnails