2012. február 22., szerda

Interjú

Lobo kérdezgetett, én meg válaszolgattam. Ha kíváncsi vagy rám, az alábbi linken elolvashatod mi sült ki ebből:
http://olvasonaplo.freeblog.hu/archives/2012/02/22/Ismerd_meg_a_konyvesbloggert_-_Belle/


2012. február 21., kedd

Saját szoba

Sose tanultam a feminizmusról vagy Virginia Woolfról, ami szégyen. Legalábbis az utóbbi mindenképpen. Még gimis koromban megpróbálkoztam a Mrs. Dalloway -jel, de ha jól emlékszem az első negyedénél feladtam, mert valahogy nem találtuk meg magunk között az összhangot (na, de majd ezután!). És hogy őszinte legyek, korábban akárhányszor meghallottam azt a szót, hogy feminizmus, mindig az egyik ismerősöm folyton folyvást ismételgetett mondata ugrott be legelőször, ami valahogy így hangzott: " Mindenféleképp többet akarok keresni, mint a férjem. Hogy tudja, ki az igazi úr a háznál."
Jah. Komolyan ezt mondta. És én akárhányszor ezt meghallottam, mindig döbbenten álltam, és próbáltam felkaparni az államat a földről. Emiatt számomra a feminizmus egyet jelentett a hímsovinizmus női megfelelőjével. Nem igazán lelkesedtem érte, hogy őszinte legyek. Persze, aztán később rájöttem, hogy nem ilyen egyszerű a képlet, és hogy tulajdonképpen az az ismerősöm nem feminista volt, csak simán lenézte a férfiakat meg a férjüket kiszolgáló asszonyokat meg a háztartásbelieket meg úgy majdnem mindenkit, akinek nő létére nem a karrierje volt az első, vagy nem kívánt uralkodni a párján.
És persze később rájöttem, hogy a feminizmus nem erről szól, hanem a nemek közti egyenlőségről, aminek nemcsak a múlt században, hanem még napjainkban is van némi létjogosultsága (gondoljunk csak pl. az álláskeresésre), bár már korántsem annyira erős, mint mondjuk cirka száz évvel ezelőtt. Na, de mindegy is, nem akarok most ezen filozofálni, eléggé messzire vinne ez most, szóval inkább a lényegre térek.

Szóval, Virginia Woolf Saját szobája...
Virginia Woolf nem kisebb vállalkozásba fogott, minthogy a nők és a regény (vagy úgy egyáltalán az irodalom) helyzetét bemutassa: mi volt, mi van és mi lehet. Persze, már önmagában ez a cím, hogy a Nők és a regény többféle módon is értelmezhető: a regény, amit nők írnak; regények a nőkről vagy milyennek látszanak a nők a regények tükrében? Ez a három szempont tulajdonképpen szorosan összefonódik Virginia Woolf esszéjében.

Alaposan körbejárja azt a témát is, hogy vajon egy shakespeare-i tehetséggel rendelkező nő, a híres-neves drámaíró kortársaként vajon mennyire érvényesülhetett íróként, eljuthatott-e a világhírnévig, vagy egyáltalán addig, hogy papírt és tollat ragadva írjon. S mindezt nem csupán társadalomelméleti kérdésként teszi fel, hanem valódi koordinátarendszerben gondolkodva az irodalomelméletet is figyelembe veszi. Először furcsának és nagyon elrugaszkodottnak tűnhet, amikor azt pedzegeti, hogy vajon az irodalmi műfajok mennyire a férfi gondolkodásmód szerint lettek kialakítva, és hogy vajon ezek képesek-e arra, hogy egy női író gondolatait befogadja? De aztán arra jutottam, hogy végül is ez tök jogos kérdés. Akárhányszor női írók regényeit elkezdem olvasni, rögtön érzek valami megmagyarázhatatlan különbséget mind kifejezésmódjukban, mind témamegragadásukban, vagy akár a karakterizációikban. Tényleg mások. Nem jobbak vagy rosszabbak, egyszerűen mások.
Most gondoljunk bele: szerintetek egy tolsztoji tehetséggel rendelkező női író vajon mennyire másként írta volna meg az Anna Kareninát? Szerintem sokkal csapongóbb lett volna a regény szerkezete, jóval emocionálisabban lettek volna ábrázolva a viszonyok, és a filozofálás témája is teljesen más lett volna, ahogy a végső kinyilatkoztatás is.
S ebből a másságból adódik az is (ami számomra a leghangsúlyosabb ebben az esszékötetben), hogy hiába az irodalom több ezer éves múltja, ha egyszerűen a női irodalmi hagyományok nem rendelkeznek (pontosabban rendelkeztek) valódi elődökkel - és ez nagy hiányosságokat okozott. Virginia Woolf ugyanis nem önálló műremekekben, hanem időben elnyúló, hosszú narratívákban gondolkodik - és ezt az elgondolását teljes mértékű ovációval fogadtam.

"Ezek nélkül az előfutárok nélkül Jane Austen, a Brontë nővérek és George Eliot nem írhattak volna többet, mint Shakespeare írhatott Marlowe nélkül, vagy Marlowe Chaucer nélkül, vagy Chaucer azok nélkül az elfeledett költők nélkül, akik az utat kikövezték, és megszelídítették a nyelv eredendő vadságát. Mert a remekművek nem egyedi, magányos szülemények, mindig sokéves együttgondolkodás gyümölcsei: ilyen formán tömegek tapasztalata van ott minden magányos hang mögött."

Hát ez mennyire gyönyörű és igaz gondolat, nem? S látható, nem ostorozza a férfi alkotókat, szó sincs az elítélésükről. Woolf szerintem nem vádolja őket, nem ítélkezik róluk, csupán a lehetőségek nem létét kéri számon - de nem rajtuk. A társadalmon.
De igazán az esszé legvégső következtetése tetszik igazán, miszerint az alkotás folyamatában az alkotó lelkének androgünnek kell lennie. "... végzetes bárkire, aki ír, ha a nemére gondol. (...) Létre kell jöjjön a szellemben valami együttműködés a nő és a férfi között ahhoz, hogy a teremtés műve teljes legyen", illetve hogy az író azt írja, amit írni akar. Ne foglalkozzon a mércékkel, az elvárásokkal, mert "ha csak egy hajszálnyit is feláldozol a látomásodból, ha színeinek csak egyetlen árnyalatát is feláldozod (..) az a legnyomorúságosabb árulás." De mindez csak úgy lehetséges, ha mindenki számára biztosított a szemlélődéshez és a független gondolkodáshoz való jog... vagyis az az évi ötszáz font és a saját szoba.

Szerettem olvasni ezt az esszékötetet. Woolf csudajó szimbólumokkal, érdekes asszociációkkal tarkított szövege látszólag csapongó, ám valójában nagyon is lényegre törő gondolatokat rejt. Fontos és érdekes gondolatokat, amik továbbgondolásra sarkallják az olvasót - persze nem feltétlenül kell vele egyetérteni. Mindenesetre szerintem így vagy úgy, de igenis maradandó olvasmány. Nekem mindenképp.

Virginia Woolf: Saját Szoba
Eredeti cím: A Room of One's Own
Kiadó: Európa
Fordította: Bécsy Ágnes
Oldalszám: 164
Eredeti ár: 18 Ft (hajdanában. Most az antikokban valami kétezer forint feletti árért vesztegetik.)

(a posztban található kép forrása: http://allixcat.tumblr.com/post/17442183872)

2012. február 10., péntek

Anna Karenina

Anna és én már nagyon régóta kerülgetjük egymást, igazából meg sem tudnám mondani, miért. (mármint, hogy miért is nem került rá sor még eddig az olvasásaim során.) Aztán persze jött Andiamo kihívása, ami ugyan nagy löketet adott (és tényleg köszönet érte!), de mégsem sikerült teljesítenem a feltételeket, mert addig húztam-halasztottam (hivatalosan december 1-jén kezdtem el az olvasást, gyakorlatilag pedig december közepén valamikor *fejcsóválás* ), hogy végül lecsúsztam az össznépi határidőről, és körülbelül egy hónapos késéssel sikerült befejeznem. De igazából, kellett nekünk ez a két hónap. Ez így volt jó. Mindkettőnknek.

A könyv első kétszáz oldala szinte egy este alatt elrepült, annak ellenére, hogy a könyv első oldalát ha hússzor nem olvastam el, akkor egyszer sem. Nem azért mert szövegértelmezési gondjaim voltak, csak folyton megzavarta valami az olvasásomat még azelőtt, hogy a második oldalra lapozhattam volna. (sebaj, Zenka azt mondta, menő dolog Tolsztojtól idézni :-) )

Később Levin oldalakon át tartó filozofálgatásai kicsit lassították az olvasásom sebességét, de igazából korántsem azért mert untam. Szerintem nagyon érdekes és értékes gondolatok voltak ezek többnyire, mégha nem is értettem mindennel egyet. Levin gondolatait emészteni kell, nem lehet csak felszínesen átsiklani felettük, mert akkor a regény nagyon sokat veszít az értékéből véleményem szerint, és nem lenne más, mint egy szerelmi dráma. Levin filozófiával, társadalomelmélettel tölti meg a lapokat, amelyek nem csupán egy letűnt világ messzi országának korabeli gondjai, hanem annál sokkal egyetemesebb, örök érvényű, nagyon is emberi kérdéseket boncolgatnak, amelyek időtlen idők óta foglalkoztatják az emberiséget, és minden kor másként próbál rájuk választ adni.
A gondolatfolyam közül talán csak egy részlet zavart igazán, a könyv legutolsó levines része. A történtek után nem éreztem azon gondolatok súlyát, fontosságát, képtelen voltam áttérni a filozofikus síkra. Talán, nem kellett volna rögtön elolvasnom azután, kicsit félre kellett volna tennem a könyvet pár napra. Mert most délután, mikor újra átlapoztam Levin hömpölygő gondolatfolyamának utolsó részét, rájöttem, hogy ezek voltak a legfontosabb, legértékesebb gondolatok mind közül, itt jutott el Levin a lényeghez. A mindenség lényegéhez.


(a kép csak illusztráció! Forrás: www.flickr.com/photos/milkpockets/2110424211)


Különben, hogy mire számítottam ezzel a könyvvel kapcsolatban már nem tudnám megmondani pontosan. De mindenesetre folyton vártam arra a pillanatra, hogy Tolsztoj mikor fogja felkorbácsolni az indulataimat annyira, hogy hangos veszekedésbe kerülök a könyvvel, vagy nemes egyszerűséggel a sarokba hajítom, vagy esetleg imádatom tárgyaként szorosan magamhoz ölelem, vagy hogy pityeregni kezdek a lapok fölött. És én csak vártam, vártam..... már tényleg felkészültem lelkiekben az indulatkitörésre (még papírzsebkendőt is magam mellé készítettem), de nem jött semmi (maximum a nátha miatti orrfújás). Meg a sajnálat, és a szánalom.

Én tényleg sajnáltam szinte mindenkit a szereplők közül: a szemét Vronszkijt, az unalmas Karenint, az önző Annát, a tutyimutyi Levint és néha Kitty-t is, bár ő volt talán a legeszmeibb (vagy mi is erre a jó szó? Na, mindegy - így marad) a bandából. Különben az itt említett eposzi jelzőkkel nem feltétlen értek ám egyet, ezeket csak azért említettem meg, mert a tavalyi év nagy Anna Karenina-dömpingje közben ezek a jelzőpárosítások jöttek velem szembe általában, és ezért így maradtak meg bennem. És persze, van bennük némi igazság, de az én olvasatomban nem ilyen egyszerű a helyzet. Szerintem Tolsztoj úgy írta meg ezt a regényt, hogy az egész történetet drámának érezzük minden szereplő szemszögéből, és pont ezért képtelen vagyok elítélni akár egy szereplőt is.

Ott van például Anna, aki már a regény elejétől kezdve szomjazza az érzelmeket. Ő egy olyan nő szerintem, aki az életet megélni akarja, nem csupán létezni benne. És ennek ellenére mégis kénytelen takaréklángon égni egy olyan férfi mellett, aki a túlzott érzelemnyilvánításoktól elhatárolja magát. Nem csoda hát, hogy az első szikra, amivel szembetalálja magát futótűzzé válik benne, és eléget mindent maga körül. Egy olyan nő, aki melegségre vágyott egész életében, de azt nem kapta meg - legalábbis semmiképp sem olyat, amit az ő személye igényelt volna - , nem lesz képes bánni a tűzzel. Nem tudja hol van az a pont, amin túl a tűz pusztítóvá válik, és elemészti őt.
És szerintem Karenin attól nem volt rossz ember, hogy nem nyújtotta azt Annának, amire szüksége volt. Nem azért nem tette, mert nem akarta, hanem egyszerűen nem tudta. Karenin olyan ember szerintem, aki az életet nem kívül éli meg, hanem a saját belső világában. S persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy érzéketlen - igenis dúlnak benne a viharok. Sokszor szenved, dühöng, csalódott, és igen: szeret is - de ezt sosem mutatja. Kareninnak is fájt, ami történt, és nem a társaságbeli hírneve aggasztotta vagy a pletykák. Szerette Annát, és úgy érezte mindent megadott neki - és ezt én is így gondolom. Mindent megadott neki, amit csak adhatott, csak ez Annának kevés volt.

S persze, Vronszkij lehet szemét... hiszen, ha ő nem bukkan fel, maradhatott volna minden a régiben: Anna tovább ég a takaréklángon, Karenin pedig továbbra is abban a hiszemben van, hogy minden perfekt. De vajon Annának nem ez lett volna a sorsa egyébként is? Most gondoljatok bele: egy olyan ember, aki nem akar, nem tud érzelmi vegetációban élni, nem ugyanoda jutott volna végül? Igaz, lassabban, és talán kevesebb horzsolással, sebbel, de ugyanakkor szinte semennyi boldogsággal a háta mögött. A másik dolog szerintem, hogy Vronszkij őrülten, tiszta szívvel beleszeretett Annába. Ő volt az első és egyetlen szerelme, nem csupán holmi futókaland vagy kihívás. Annát az első perctől fogva, ahogy meglátta, komolyan vette. Már onnantól kezdve képtelen volt lemondani róla.

Szóval, szerintem több tényezős dolog ez, és ezt Tolsztoj nagyon jó érzékkel rajzolta meg a lapokon. Mindenki álláspontját igyekszik megértetni, és úgy gondolom, ezek után nem is történhetett volna másként. Mindegyik szereplő olyan, mint gyalogok a sakktáblán, amelyek nagy körültekintéssel lettek elhelyezve, hogy mihelyst elkezdődik a játék, önállóan araszolgassanak a végzetük felé. S ilyenkor érzem vagy látom (?) igazán olvasóként, hogy az írás egyáltalán nem csupán intuíciókból és fantáziából felépített dolog, hanem vaslogika és precizitás is kell hozzá szép mennyiséggel. Az Anna Karenina egy olyan feszesen, gyönyörűen felépített regény, hogy bármennyire is hiányoltam a saját olvasásomból az indulatkitöréseket, ez azért bőven kárpótolja azt a pici csalódásom. Olyan sokrétegű ez a mű, annyi minden benne van és annyira realista, miközben legalább annyira filozofikus, és ahogy telik az idő, ahogy egyre távolabb kerülök időben attól, hogy elolvastam az utolsó oldalt is, egyre zseniálisabbnak tartom, egyre inkább összeáll valami egésszé.
Valami olyasmi ez, mint mikor egy minden részleteiben, aprólékosan megfaragott szobrot szemlélünk közelről: csodálkozunk a részletgazdagságán, néha kicsit húzzuk a szánkat egy-egy részletén, hogy ez miért meg hogy, meg nem is olyan jó, minek.... aztán egyre hátrébb és hátrébb lépünk, és valami egészen elképesztő látvány tárul elénk. Most valahogy én is így vagyok az Anna Kareninával. Kettős érzésekkel tettem le, de ahogy távolodok tőle az időben, és egyre inkább egészében kezdem látni, újra és újra rádöbbenek, hogy mennyire zseniális.

N. B. : újraolvasni


Lev Tolsztoj: Anna Karenina
Eredeti cím: Анна Каренина
Fordította: Németh László
Kiadó: Európa
Oldalszám: 1064
Eredeti ár: 1800 Ft

2012. február 6., hétfő

Havas dilemma


Mióta leesett a hó, azóta azon gondolkodom, hogy most nincs kedvem se a Láthatatlan hídhoz, se Dumas-hoz. Olyan igazi téli olvasmányt szeretnék, amit a ropogó kandalló előtt olvashatnék (ilyenkor sajnálom, hogy nincs kandallónk különben). Olyan könyvre van most szükségem, amit Amadea kabátkönyvnek szokott nevezni.
Mert valamibe bele kell bújnom a hideg miatt. Nem szeretem, ha fázom.

2012. február 5., vasárnap

Az imádott Jenna Fox

Ha Amadea nem ajánlja ezt a könyvet, nem biztos, hogy a kezembe került volna. Az imádott Jenna Fox szerencsére pont az volt, amire vágytam. Sőt, még annál is több. Igaz, hogy nagy részében a YA regények megszokott elemeivel operál, de ezt viszont olyan jól csinálja, hogy simán rá lehet húzni azt, hogy szimbólumokként működnek ebben a regényben. Persze, lehetséges hogy ezt csak én magyarázom bele, de miközben olvastam, többször is megállapítottam magamban, hogy mennyire megfeleltethetőek az itt megjelenő elemek a tinédzser életérzésnek. Például a főszereplő tizenhét évesen, mikor felébred a baleset utáni kómájából, a baleset előtti énje/élete teljesen idegennek tűnik számára. S ha jobban belegondolunk, igazából ez az a kor, amikor az ember szinte egyik pillanatról a másikra megváltozik: egy olyan köztes állapotba kerül, amikor igyekszik hátrahagyni korábbi életét, igyekszik túllépni a gyerek-léten, és ezt sokszor olyan módon teszi, hogy nyíltan megtagadja korábbi önmagát, el akarja temetni azt az énjét - és a szülők szinte kapálóznak ellene. Ez a ki nem mondott, vagy éppen nagyon is nyílt konfliktusok ideje a szülő-gyermek kapcsolatban: egyikük marasztalni szeretné az engedelmes gyermek-ént, míg a másikuk túl szeretne rajta lépni. S tulajdonképpen Mary E. Pearson regénye ezt a folyamatot ábrázolja zseniálisan a science -fictionök és a young adult regények által nyújtott jelképekkel operálva. Persze, az elvonatkoztatás nélkül is tök jól lehet olvasni ezt a regényt, de számomra többek között azért is volt ennyire élvezetes, mert megtehettem, hogy szimbólumokként olvastam az itt megjelenő elemeket - és kiválóan működött. Mintha ez a regény nem csupán öncélúskodni szeretne, illetve egy rakás pénzt összeszedni az írójának - bár bizonyára ez sem utolsó szempont - , hanem van mondanivalója (vagy nevezhetjük ezt inkább ábrázolni valónak.)


De olyan kérdések is felötlöttek bennem olvasás alatt, amiket szerintem muszáj kitárgyalni, mert nem tudok szó nélkül elmenni mellettük. De előre figyelmeztetlek titeket, hogy nem garantálom most a spoilermentességet, akarva-akaratlanul utalni fogok a gondolatmenetemben a könyv egy-egy részletére, szóval, akit ez esetleg zavar, ne olvassa el a következő bekezdést. Persze, nem olyan ordenáré spoilerekről lesz szó, mint például: Jenna testvére meghal - nyugi, nincs testvére... Csak a könyv témáját fogom kicsit jobban körüljárni, ami viszont nem egyértelmű a regény első lapjaitól kezdve, inkább csak halványan sejteni lehet, és valahol a könyv közepétől válik bizonyossá - szóval emiatt bánthatja valakinek a spoiler-érzékelőit. Aki a fülszövegen kívül mást nem akar tudni a történetről, annak nem ajánlott a bejegyzés további része.


(kép forrása: audreyhepburncomplex.tumblr.com)

Napjainkban egyre fejlettebb orvosi technológiákkal rendelkezünk, nem csupán a gyógyszereket, a különböző vizsgálatokat, beavatkozásokat értve ezalatt, hanem bizony már eljutottunk oda is, hogy egy piciny DNS-ből szerveket teremthetünk, vagy éppen manipulálhatjuk a géneket, és mindezek olyan etikai kérdéseket vonnak maguk után, amelyekre nagyon nehéz helyes választ adni. Hiszen beleavatkozhatunk egyáltalán a természet rendjébe? Van-e jogunk ahhoz, hogy megváltoztathassuk azt, ami szinte megváltoztathatatlan? Ha igen, akkor pedig hol van az határ, amit soha nem szabadna átlépnünk? Vagy nincs ilyen határ? Lehetünk mi is istenek?
Nem tudom ezekre mi lenne az én válaszom... Hiszen egyfelől ott van az, hogyha egy embernek létfontosságú szervei mondják fel a szolgálatot, és csak a klónozás segíthetne rajta, arra én azt mondom: persze, tegyünk meg mindent érte, ami csak lehetséges - feltéve, ha a beteg is akarja. De teljes embereket klónozni... nekem ez elfogadhatatlan. És nem azért, amit sokan mondanak ebben a témában, hogy az illető klón csupán egy lélektelen másolat lenne. Én pont azért utasítom el ezt a dolgot, mert hiszem, hogy lélekkel rendelkeznének, és mi viszont úgy viszonyulnánk hozzájuk, mint a tárgyakhoz - a tulajdonunkhoz, a teremtményünkhöz. Azt gondolnánk, hogy korlátlan hatalommal rendelkeznénk felettük, hogy azt tehetnénk velük, amit csak akarunk - akár el is pusztíthatnánk őket, és nem csinálnánk ebből lelkiismereti kérdést, mert mi teremtettük. És keveseknek jutna eszébe, hogy az a klón is ugyanúgy ember érzésekkel, gondolatokkal rendelkezik, mint én vagy éppen te.

És itt jön az a kérdés, hogy vajon mitől leszünk mi emberek? Mi az, amitől azt gondoljuk, hogy különbek vagyunk? Igazából, ahogy végigzongorázom magamban ezeket a kérdéseket, amiket most felteszek, arra gondolok, hogy mennyi ellentmondás van bennem is. Egy-egy kérdésre még ha esetleg válaszolni is tudok magamnak, ez a képzet azon nyomban szétfoszlik, mikor összességében látom a válaszaimat. Folyamatosan ellentmondásokba ütközöm. Így csak annyit mondok, hogy nem tudom mitől vagyunk Emberek - mármint így, nagybetűvel. Talán, nem is vagyunk annyira különlegesek, mint ahogy gondoljuk.
Még egy csomó kérdést fel szerettem volna tenni, és válaszolni is szerettem volna rájuk, mert ez a könyv tényleg annyi mindent megmozgatott bennem - nem is gondoltam, hogy bennem ennyi gondolat van ebben a témában :-) - , de olyan idiótaságnak, kiforratlannak látom őket, ha leírom, ezért inkább ki is töröltem a piszkozatomból, és úgy döntöttem, hogy hagyom az egészet a fenébe. (szóval mégis megúsztátok, most már fellélegezhettek :-) ) Egy csomó felskiccelt jegyzetet készítettem az olvasás alatt, de amint próbálom megfogalmazni, kicsit bővíteni ezeket a szűkszavú jegyzeteimet, rájövök, hogy nem jók.

Különben, ahogy a poszt írása közben böngészgettem a neten az emberi klónozás témájában - ami igen, pont annyira futurisztikus, mint ahogy hangzik -, és olvasgattam a különböző fórumokon a hozzászólásokat, egyszerre felkavart és ledöbbentett. És rájöttem, hogy a szélsőségektől - akár az egyik, vagy a másik irányról van is szó - egyszerűen irtózom, ahogyan az érveiktől is.
És nem, egyáltalán nem vagyok képes elfogadni azt sem, hogy megteremtettek egy állatot, aki aztán mégsem úgy fejlődött, mint ahogy elvárták, és ezért elaltatták... (és tudom, hogy rengeteg állatot tenyésztenek, meg még annyit küldenek a vágóhídra - amit szintén sajnálok -, de ez más szerintem). És igenis dühít, ahányszor meglátom annak a szegény kisegérnek a fényképét, akinek egy emberi fület "teremtettek" a hátára. Egyszerűen elszakad nálam a cérna...

Az imádott Jenna Fox közel háromszáz oldalon keresztül bombázza az olvasóját ezekkel a kérdésekkel - érzésem szerint több oldalról is megközelítve a témát. Sőt, olvasás alatt igazi "szellemi pezsgés" alakult ki bennem - ami elég fellengzős kifejezés, de most momentán nem találok rá jobb szót, szóval érjétek be ezzel - folyton járt az agyam, igyekeztem továbbgondolni a történetben burkoltan megbúvó kérdéseket, de amint látjátok, konkrét válasz továbbra sem jött össze, csupán a nagy összevisszaság van, meg a barátom a delete gomb. Viszont a könyv befejezésére marhára mérges vagyok, még hozzá azért, mert a könyv által korábban felvetett rengetegsok és bonyolult kérdésre végül mégiscsak megadja a saját válaszát. Méghozzá egy olyan választ, amely úgy érzem szinte elbagatellizálja a korábban teljesen jogosan és ráadásul okosan felhozott problémákat, etikai kérdéseket. Ráadásul a végében terjesztett üzenet egyáltalán nem az "oké"-kategória számomra. De ezt inkább nézzétek meg ti magatok. Még az is lehet, hogy nem fogtok velem egyetérteni.

Sorozatként nem tudom mennyire működőképes - ja, mert állítólag ez is sorozat - , de az első rész szerintem egy teljesen kerek történet, önmagában is megállja a helyét. Szóval, akit esetleg a sorozat volta tart vissza az olvasástól, azoknak üzenem, hogy nem kell tőle félni - én legalábbis nem fogok kapkodni a további részekért, attól függetlenül, hogy ez a rész iszonyatosan ütős volt meglátásom szerint.

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox
Eredeti cím: The Adoration of Jenna Fox
Fordította: Németh Anikó Annamária
Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 352 oldal
Eredeti ár: 2990 Ft

Related Posts with Thumbnails