2012. április 23., hétfő

"Állatvárosban nem illik kérdezni"

Úgy tűnik, beköszöntött nálam az FKK - vagyis: a Fura Könyvek Korszaka -, bár ugye ne vonjunk le két darab általam furának ítélt könyvből messzemenő következtetéseket, de azért az tény, hogy így gyors egymás után nálam még sose követték egymást. Mert hát be kell vallanom, hogy a Zoo City is egy fura könyv - bár ezt gondolom a felvezetőből sejteni lehetett -, de nem rossz értelemben mondom ezt, hanem csak úgy, hogy tudjátok. Ugyanis, én mint potya-fantasy olvasó bátran kijelenthetem, eddig még csak hasonló se akadt utamba ebben a műfajban, amihez a Zoo City hangulatát, vagy úgy egyáltalán magát az olvasási élményét hasonlítani tudnám. De ha kicsit más műfaj világába kalandozunk, akkor már nem esne nehezemre rokonítani: a Glamoráma például egy csomószor eszembe jutott, miközben olvastam Beukes könyvét. Mert valami olyasmi, mintha Bret Easton Ellis sztárvilágának alakjai jöttek volna nyaralni egy afrikai fantasy regénybe.
És szerintem ez nagyjából lefedi, hogy milyen érzés is ezt olvasni.

"Salaksárga reggeli fény szivárog fel Johannesburg egére, átégeti az ablakom. A saját denevér-hívójelem. Vagy csak azt akarja eszembe juttatni, hogy kéne már függönyt szereznem."


Iszonyatosan jól felépített világa van, és az írónő olyan jól összemossa a valóság és a fantázia határait, hogyha nem tudnám, hogy fikcióról beszélünk, én komolyan simán bekajálnám az egészet. Az egyik kedvenc trilógiámban, Az Úr Sötét Anyagaiban is felbukkant már az az elképzelés, hogy a lélek különböző állatformában testesül meg, s maga az ember-állat kapcsolat milyensége itt is hasonló, de a miértek viszont már teljesen mások. Beukes történetében ugyanis nem minden emberhez szegődnek örök társul állatok, csakis az olyanok mellé, akik közvetve vagy közvetetten, felelősek mások haláláért. Az állat az életre kelt lelkiismeret - egy nagyon is jól látható megbélyegezettséget jelent. Főhősnőnk, Zinzi szintén elállatosodott: az ő lelkiismerete egy lajhár képében akaszkodott a nyakára pár évvel ezelőtt, s azóta együtt élnek Zoo City-ben, amelynek lakosait kivetette magából a társadalom, hiszen mindannyiuk múltjában valami sötét dolog rejtőzik.
Ám az elállatosodással különleges képességek is járnak. Zinzi az elveszett tárgyak megtalálására specializálódott, mágikus erejének köszönhetően képes bármit megtalálni. A legújabb megbízatása szerint egy popegyüttes eltűnt tagját kell megtalálnia, aki szőrén-szálán eltűnt... ám a nyomozás közben valami sötét titokra bukkan.

A könyv stílusa nálam teljesen telitalálat volt, olyan meglepő (en jó) hasonlatok, metaforák, szóösszetételek vannak beszúrva itt-ott a szövegben, hogy csak néztem. (pl. "úgy mosolyog, mintha ledugtak volna a torkán egy napsugarat" ) Ezeknél mindig meg is álltam, emésztgettem, ízlelgettem - és nagyon bejöttek mind, egytől egyig. De azt azért hozzátenném, hogy ezek mind csak egészséges mennyiségben fordulnak elő, nem kap már a tizedik oldal környékén csömört az olvasó - mert szerintem azért az ilyen stilisztikai díszítőelemekkel csínján kell bánni, mert könnyen lehet belőle sok(k).
És bár ezt nem igazán szoktam dicsérni egy könyvnél se (mert vagy nem tűnik fel, vagy pedig a hajamat tépem tőle), de úgy érzem itt most nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy ebben a regényben a dialógusok is annyira a helyükön vannak, hogy nagyon. Beukes szigorúan csak akkor használja, amikor kell, a párbeszédek tényleg párbeszédek és nem azért vannak a szövegben, hogy gyorsabban teljen a lap. (ld: ugye a Láthatatlan híd, mint ellenpélda).

A másik megoldás, ami iszonyatosan tetszett, hogy a különböző kortárs szövegtípusokat is felhasználja a narrációban. Van itt skype-os üzenetváltás, újságcikk, szórólap, reklámszöveg, dokumentumregény részlet és még sorolhatnám, és nagyon ötletesen használja fel őket. Például az állatosodás előzményeiről tudjátok honnan értesülünk? Egy dokumentumfilm IMDB-s leírásából.
Hát mekkora posztmodernség már, nem?

Bár azt azért be kell vallanom, számomra túlságosan dzsungelsűrűségű volt a szöveg. Olykor iszonyatosan nehezemre esett követni, hogy most ki kicsoda, meg most éppen miért is megy ide meg oda a főhősnő, hiszen bár ezek mind le vannak írva, de mire eljutottam a főhőssel a megemlítéstől a megvalósításig, olyan sok információ, történés zúdult a nyakamba, hogy elfelejtettem a miérteket. Meg hát még azt is hozzátenném, hogy a modern afrikai kultúra egy óriási lyuk a kulturális páncélzatomon - ez valahogy mindig elkerült - , és így a nevek megjegyzése mindig problémát okozott nálam (vagy hogy kitaláljam milyen nemű ez vagy az a szereplő :-D ), ahogy az is, hogy halvány lila ibolyám sincs azokról a zenei irányzatokról, meg szubkultúrákról, amik itt gyakran szóba kerültek. Szóval, azért esetemben akadtak olyan dolgok, amik eléggé nehezítették az olvasást.

Mindenesetre nem mindennapi élmény volt az biztos, hiszen egy nagyon jól összerakott, érdekes írói megoldásokat használó, és (véleményem szerint) szépirodalmi igényességgel megírt fantasy regényről beszélünk.
Szerintem aki kedveli ezt a műfajt vagy csak úgy egyáltalán a nem mindennapi könyveket, biztosan el fogja nyerni a tetszését.

u.i. : Ja, és láttátok ezt a gyönyörű borítót? Hú, annyira jól visszaadja a könyv hangulatát, hogy nagyon. És ráadásul ez nem külföldről átvett borítóterv, hanem magyar! És megnéztem, sokkal, de sokkal szebb, mint az eredeti borító... wow, nem hittem volna, hogy ezt valaha megélem. Szóval, a borítótervezőnek küldök egy virtuális pacsit. :-)

Lauren Beukes: Zoo City
Kiadó: Ad Astra
Eredeti cím: Zoo City
Fordította: Körmendi Ágnes
Oldalszám: 355
Eredeti ár: 2990 Ft

2012. április 20., péntek

Kísértetek kora

"Végül is meddig él az ember?
Ezer évet vagy csupán egyet?
Egy hetet él, vagy több évszázadot?
És mennyi időre halunk meg?
Az, hogy örökké, mit jelent?"
/Pablo Neruda/


Allende leghíresebb regénye egy chilei család négy generációjának történetét követi nyomon a XIX. század végétől a XX. század második feléig, miközben Chile történelme is megelevenedik a lapokon. Ám ezen kívül nehéz bármit is mondani a történetről, mert szerintem ez tipikusan olyan kategóriába tartozik, amit képtelenség röviden és címszavakban kifejteni, a hosszabb cselekményleírás pedig véleményem szerint egyáltalán nem adja vissza azt, hogy milyen gondolatok, érzések kavarognak az ember fejében olvasás közben, miközben ennek a könyvnek a világában jár.

S visszagondolva a regényre, talán nem is a történet, hanem maguk a szereplők azok, akik szinte beleégnek az emlékezetünkbe. Hiszen ki tudná elfeledni Esteban Trueba-t, aki a nincstelenségből jött, majd erős akaratával és szorgalmával felvirágoztatta a gazokkal benőtt, kopár Tres Marías birtokot, és pár év elteltével igen vagyonos földbirtokossá vált. Ám mindemellett kíméletlensége és erőszakossága folytán nagyon is gyarló, és félelmetesen emberi szereplő, akit egyszer még csodálunk vagy éppen szánunk, majd pár oldallal később szívből gyűlölünk. De ott van még Clara del Valle, Esteban felesége is, aki kisgyermekkorától kezdve a saját kis belső világában él, szinte teljesen kizárva magából a külvilágot. Bár ez a burok olykor meg-megreped bizonyos személyek vagy tragédiák miatt, ám tartósan mégsem képes részt venni abban az életben, ami körülveszi őt. Clara inkább a szellemekkel társalog, miközben a szemével tárgyakat röptet vagy a jövő titkait fürkészi.

A többi szereplő is egytől egyig izgalmas és erős tónusú karakter – ez még a mellékszereplőkre is igaz –, akik rengeteg kiváló háttértörténetet visznek bele a nagy egészbe. S ezekből az apró mozaikokból, melyek hol kiegészítik, hol ellenpontozzák egymást áll össze a család egységesnek ható, szinte végzetszerűnek tűnő története, melyet egyaránt nevezhetünk erőszakosnak, kegyetlennek, szenvedélyesnek és gyönyörűnek is.

Teljesen ambivalens érzések kerítettek hatalmukba a könyv olvasása közben. Allende regényének világa olyan erős atmoszférával rendelkezik, hogy szinte berántja magához az olvasót, és nem ereszti: oldalról oldalra egyre inkább belemerül ebbe a világba, még az olvasások közötti időkben azon kapja magát, hogy Esteban Trueba birtokán lépdel, vagy Clara szellembarátaival társalog. S talán pont emiatt az erős atmoszféra miatt, ami egyben mágikus és nyomasztó, (és a hangsúly leginkább az utolsó szón van) éreztem azt, hogy egyszerre vonz és taszít ez a könyv. Az utolsó oldal elolvasása után folyton azon gondolkodtam, hogy végülis melyik érzésem az erősebb vele kapcsolatban, és egyre inkább hajlok afelé, hogy nem szerettem olvasni ezt a könyvet.
Ám már lassan egy hete, hogy visszaraktam a polcra, de folyton vissza-visszatérnek rá a gondolataim, egyszerűen nem hagy nyugodni. Eszembe jutnak a regényben előforduló apró, végzetszerű események, a generációkon átívelő örök körforgás, és ez az egész kegyetlen-gyönyörű mágikusan realista világ. És arra jutottam, hogy - figyelem! egy teljesen ambivalens kijelentésem következik - szerintem ez egy iszonyatosan jó könyv. Bár továbbra is tartom, hogy nem szerettem olvasni.

Mert hát vannak ezek a fura könyvek, amiknek a világában nem szeretünk létezni, de mégis mély nyomot hagynak bennünk, olykor mélyebbet, mint egy olyan könyv, aminek a világában élvezettel lubickoltunk.

Isabel Allende: Kísértetház
Eredeti cím: La casa de los espíritus
Fordította: Egry Katalin
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 468
Eredeti ár: 3990 Ft (de a régi kiadása még biztos kapható az antikokban)


kép forrása: http://weheartit.com/entry/25679884

2012. április 17., kedd

A hónap írója - Janet Evanovich

Pontosan egy éve állt le A hónap írója-sorozatom, ami most úgy tűnik, újra feltámadt hamvaiból, mert most van kedvem hozzá, és miért is ne. Aztán majd meglátjuk, hogy mennyi idő után küldöm megint hosszabb nyaralásra. A sorozat apropója továbbra sem változott, azaz az előző havi olvasmányaim alapján választom ki, hogy melyik író(nő) az, akire kicsit - vagy éppen nagyon - kíváncsi vagyok.
Hát, akkor csapjunk is a lecsóba! A mostani választottam nem más, mint Janet Evanovich, egy igazán jófej és vicces hölgyemény, aki itthon a Stephanie Plum-sorozat szerzőjeként ismert.

Janet Evanovich (leánykori neve: Janet Schneider, szül. 1943. április 22.) relatíve későn, a harmincas éveiben kezdett el írni. Elmondása szerint az első története amolyan tündérpornószerűség volt (:-D ), de persze később másmilyeneket is írt. Tündérek nélkül legalábbis. Rengeteg kiadónak küldte el átnézésre kéziratait, de mindenhonnan csak elutasításokat kapott. Nagy elkeseredésében végül fel is hagyott az írással, s nem sokkal ezen elhatározása után, végül az egyik kiadótól érkezett egy 2000 dolláros felajánlás a Hero at Large című regényéért, ami aztán 1987-ben meg is jelent Steffie Hall álnév alatt. Janet ekkor ott hagyta a munkáját, mert egész idejét az írásnak akarta szentelni. A Hero at Large -ot még tizenegy romantikus regény követte, majd úgy döntött, egy kicsit más típusú történettel fog előrukkolni legközelebb.

Az Éjszakai rohanás című filmből merítve az ihletet, elhatározta, hogy következő regényének főhősnője fejvadász lesz. Az anyaggyűjtés ideje alatt rendőrökkel sörözött, megtanult lőni és rengeteget káromkodott... és végül ekkor alkotta meg Stephanie Plum alakját. A One for Money 1994-ben került a boltokba, és nagyon jó kritikai fogadtatásra lelt. Ám mégis a sorozat hatodik kötete hozta meg az igazi áttörést, hiszen a New York Times Bestseller listájának az első helyén landolt. A sorozat főszereplője, Steph sok dologban hasonlít írónőjére (állítólag a kínos helyzetek tőle sem állnak távol), ám Janet azt mondja, hogy szerinte erős túlzás lenne azt mondani, hogy Stephanie -t teljes egészében magáról mintázta.


(Janet Evanovich és Katherine Heigl a One for Money premierjén)

Még 1995-ben, a One for Money megjelenése (1994) után egy évvel, férjével rájöttek, hogy a regényírás elég komoly bevételeket hoz, így úgy döntöttek, hogy egy családi céget alapítanak, az Evanovich Inc. -t, amely Janet könyveinek promózásával, kiadásával, eladásával meg ilyenekkel foglalkozik. S valóban igazi családi biznisz lett belőle, hiszen gyermekeik is végül itt kötöttek ki.

Janet a napját mindig reggel hatkor kezdi, s egy rövid reggeli után rögtön el is vonul a dolgozószobájába, hogy írjon, amivel naponta minimum nyolc órát foglalkozik. De azt mondja, hogy gyakorlatilag a kiszabott nyolc órának a felét azzal tölti el, hogy csak bámulja az üres monitort, és azzal küzd, hogy nehogy lefejelje unalmában a billentyűzetet.
"Ebből most úgy tűnhet, hogy csak egy unalmas munkamániás vagyok, mindenféle hobbi vagy egyéb érdeklődés nélkül. Igazából a kedvenc időtöltésem a vásárlás, meg szeretek képregényeket olvasni, és csakis vidám filmeket szoktam nézni. Ha pedig nagy leszek, akkor Mazur nagyi szeretnék lenni."

Évente kétszer szokott könyves turnéra indulni, ahol találkozik rajongóival, illetve órákon keresztül dedikál vagy éppen felolvas a legkülönbözőbb városokban. Elmondása szerint nagyon élvezi ezeket a turnékat, mert az év többi részében dolgozószobájának magányában ül, és egyetlen társasága Ida nevezetű törpepapagája illetve az Ollie névre hallgató kutyája. "Így legalább van rá lehetőségem, hogy máshoz is beszéljek a papagájomon kívül. De a kedvenc részem ilyenkor mégis a szobaszerviz."

Mazsolázgatásra:
1. Janet Evanovich kedvenc szerzői között van Amanda Quick és Nora Roberts is. De nagyon szereti a Donald Kacsa magazint is. :-)
2. Kedvencei romantikus vígjátékok, különösen a 27 idegen igen, amelynek a főszereplője Katherine Heigl. De a régi klasszikus változatokat is kedveli, például a Párducbébit Cary Grant és Katherine Hepburn főszereplésével.
3. Imádja a Cheez Doodles -t, ami mindig segít neki, ha nem megy az írás.
4. Még 1994-ben eladta a One for Money megfilmesítésének jogát.
5. Külföldön a Stephanie Plum- sorozat már a tizennyolcadik kötetnél jár, és az írónő nem igen tervezi abbahagyni a további részek írását. (szerencsére)

2012. április 13., péntek

Hemingway kedvenc törzshelye

Mert most épp' Hemingway -t olvasok - ma reggel felébredtem, és miközben iszogattam a kávém, arra gondoltam, hogy nekem most Hemingway-t kell olvasnom. S lőn. - , és pont ehhez a részhez értem. mindjárt idézem
...
és aztán muszáj volt rákeresnem a guglin, mert ezt látnom kellett.


(Hemingway és Sylvia Beach a Shakespeare és Company bejáratánál.
Forrás: paris-museums.org)

"Akkortájt nem volt pénzem könyvet venni. Olvasnivalót a Shakespeare és Társai kölcsönkönyvtárából, Sylvia Beach rue de l'Odeon 12. szám alatti könyvtárából és könyvesboltjából kölcsönöztem. Meleg és derűs helyiség volt ez a bolt a hideg és széljárta utcában, télen nagy kályha fűtötte, s mindenütt könyvek álltak, az asztalokon, a polcokon, új kiadású könyvek a kirakatban, a falon pedig híres írók fényképei, élőké és holtaké egyaránt. Valamennyi fénykép olyan volt, mintha pillanatkép lenne, még a halottak is úgy festettek rajtuk, mintha valóban élnének még. (...)


(kép forrása: lightstalkers.org )

Mikor először jártam benn a boltban, nagyon bátortalan voltam, hiszen még annyi pénzem sem volt, hogy beiratkozhattam volna. Fizessem ki a letétet, mondta Sylvia, amikor majd tudom; kitöltötte a kölcsönzőjegyet és felhatalmazott, hogy annyi könyvet vegyek ki, amennyit akarok.

Semmi oka nem volt rá, hogy megbízzon bennem. Nem ismert, az a cím pedig, amit bediktáltam - a rue de Cardinal Lemoine 74. - szegényszagúbb már nem is lehetett volna. Mégis nyájas volt, lekötelező és szíves, s mögötte meg bent az épület belső udvarára nyíló hátsó helyiségben mindenütt plafonig érő polcok és polcok a könyvtár kincseivel. "

(Részlet Hemingway: Vándorünnep c. regényéből, fordította: Göncz Árpád)



(grapesonavine: Shakespeare Company. Paris, France.
forrása: prettybooks.tumblr.com )


A Shakespeare and Company nevezetű könyvesbolt 1919-ben nyitotta meg először kapuit Párizsban, és a Hemingway által is emlegetett Sylvia Beach volt a tulaja. Ez akkor még a rue Dupuytren 8. szám alatt volt, ami hamar szűkös helynek bizonyult. Így 1922-ben az egész bolt kénytelen volt egy nagyobb helyre költözni, a rue de l'Odeon -ra. A húszas években rengeteg híres író visszajáró vendége volt (pl. Hemingway, Ezra Pound vagy éppen James Joyce), tisztára pezsgő élet lehetett ott akkoriban...
Végül, 1941-ben a német megszállás alatt mindennek vége szakadt. A könyvesbolt bezárt, és soha többé nem nyitotta meg újra kapuit.

Amit ma Shakespeare and Company néven ismerünk - és ahova bármely párizsi vagy éppen Párizsba látogató könyvszerető ember bekukkanthat - 1951-ben George Withman alapította. A könyvesbolt leánykori neve "Le Mistral" volt, de 1964-ben végül Shakespeare and Company -vé avanzsált Sylvia Beach emlékére. Manapság könyvesboltként és könyvtárként is egyaránt funkcionál, polcain pedig leginkább az angol irodalom - legyen az népszerű vagy éppen kevésbé ismert - remekeiből lehet válogatni.
Végigbogarászva a neten fellelhető képeket erről a boltról, teljesen levett a lábamról. Szerintem egyszerűen varázslatos a könyveknek ez a kissé dekadens és túlzsúfolt elrendezése a régi, ütött-kopott bútorok között - olyan igazi kuckós feelingje van.
Nem is csodálkozom, hogy az Éjfélkor Párizsban és a Mielőtt lemegy a Nap című filmekben is feltűnt.
...
Igazából, csak ennyit akartam :-) Na, megyek és folytatom tovább a Vándorünnepet, hogy legalább lélekben Párizs utcáin sétálhassak.

A boltról a tényeket a wiki-ről merítettem.
Aki pedig szeretne még sok-sok szép könyvesboltot nézegetni, és róluk álmodozni, annak szívből ajánlom Christina bejegyzéseit: ITT és ITT kedvére böngészheti magát :-)

2012. április 12., csütörtök

Könyvhangulat

Újra bizonyosságot nyert, hogy a könyvek iszonyatosan képesek befolyásolni a hangulatomat. Tegnap ugyanis volt annyi időm, hogy öt órán keresztül, vagy lehet volt az hat is, folyamatosan olvastam Allende Kísértetház című regényét, ami bár tök jó, és tetszik, de a hangulata annyira rám telepedett, hogy szinte fojtogatott. Mikor becsuktam a könyvet, olyan frusztrált voltam, hogy szinte fel tudtam volna robbanni, és úgy éreztem most rögtön ki kell mennem a friss, hűvös levegőre, hogy lehűtsem magam. Igazából nem tudom megmagyarázni miért éreztem így magam az olvasás alatt és után... nem tudom. Ezt majd ki kell analizálnom magamban.

Különben jó könyv. :-)


(kép csak illusztráció! Forrása: http://warm-morning.tumblr.com/post/20516909504 )

Bár azt hiszem, ha befejeztem, sürgősen találkoznom kell Stephanie Plummal újfent. Itt már csak ő segíthet...

2012. április 10., kedd

"Arra kértek, meséljem el a magam kísértettörténetét"

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem ez a borító nem tetszik. Előbb asszociálnék belőle egy erősen alkoholista nő történetére, mint egy kísértetsztorira. Úgy értem, nézzétek meg! Hát nem olyan, mintha a nő az utolsó üveg borával kezdene erotikus szemezésbe? De persze, ízlések és borítók... meg szerencsére a belbecs attól még ugyanaz marad, akármilyen csomagolásba is teszik.

A fekete ruhás nő egy kísértettörténet, a szó legklasszikusabb értelmében. Főhőse és egyben elbeszélője Arthur Kipps, aki egy idős hölgy hagyatéka rendezésének ügyében jött a "világ végi" angol kisvárosba, és az ügy gyors intézésének érdekében kénytelen beköltözni az üres, elhagyatott házba, amelyet csak apálykor lehet megközelíteni. Bár a helybeliek nagyon ellenzik ezt az ötletét, de hogy miért, arról nagyban hallgatnak. Arthur Kipps előbb-utóbb kénytelen igazat adni a helybelieknek, mert nagyon furcsa és hátborzongató dolgok történnek abban a házban.

"Az egész dolog egyre inkább úgy hangzott, mintha egy viktoriánus regénybe csöppentem volna: egy remeteéletet élő idős hölgy titokzatos iratai, elrejtve az ódon, telezsúfolt ház mélyében."


Kísértettörténet, húú.... ha meghallom ezt a szót, szinte hallom a szereplők sikításait, akik lélekszakadva rohannak végig a sötét folyosón, menekülve az őket üldöző, lassú, de biztos tempóban haladó kísértet elől. Húú.... de különben, ha jobban belegondolok egy jó kísértettörténet igazi esszenciáját mégsem az ilyen jeleneteknél kell keresni. Az valahol az üres folyosó padlójának recsegésében vagy a magától kinyíló ajtó csikorgásában bújik meg. A sikítós, oda-sem-nézős félelem akkor igazán erős, ha nem ismerjük a pontos okát. A bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem a lehető legrosszabb: mert sose tudjuk, hogy hol és mikor lehetünk biztonságban.

Susan Hill ezt mind nagyon jól hozza a regényében: sokáig nem történik semmi konkrétum, nem ismerjük a háttértörténetet, nem tudjuk az okokat... csak leng az üres hintaszék vagy recseg a parketta. S a titokzatos, csontvázarcú fekete ruhás nő megjelenése számomra mindig valamiféle feszültségi tetőpont volt. (érdekes módon a főszereplő félelme ilyenkor meg pont alábbhagyott.) Az írónő nagyon jól felépítette a regényét ebből a szempontból: visszaemlékezve, azt mondanám, hogy vibrált az egész könyv az elfojtott feszültségtől. Pedig jobban belegondolva nem volt mindig félelmetes (baljóslatú igen, de félelmetes az nem). Ha a könyv feszültségének alakulásait címszavakban jellemeznek kéne, az valahogy így nézne ki: napsütés, friss levegő, szép ház aztán köd, sötét, furcsa hangok, sikítás, majd megint napsütés, friss levegő, szép ház aztán köd, sötét, furcsa hangok, sikítás és így tovább, és így tovább. Szerintem nagyon jól és tudatosan használta ezt a ritmust az írónő, ahogyan a feszültségteremtés eszközeit is jól használta, sokat merítve a klasszikus kísértettörténetekből.

Hiszen itt van még pl. ez a Mr. Kipps, aki pedig egy teljesen klasszikus gótikus elbeszélő: a regény elején szinte megállás nélkül bizonygatja az olvasónak, hogy ő mennyire a realitások embere, mennyire elutasítja a babonákat, aminek nyilván valami olyasmi funkciója van, hogy a sztori még valóságosabbnak tűnjön:

"...soha nem voltam képzelgésre hajlamos ember, nem szoktak látomásaim vagy megsejtéseim lenni. Azóta is mindig minden erőmmel kerültem az olyan gondolatokat, melyek csak távolról is a nem-anyagi világra vonatkoztak, és igyekeztem ragaszkodni ahhoz, ami prózai, látható és kézzelfogható."

De vannak még más "bevett" elemek is pl. az egész regény szerkezete, az ismétlődések (események, szellemjárás stb tekintetében) vagy maga a külvilágtól elzárt helyszín is. De ezeket nem is részletezném tovább, hiszen aki olvasott már ilyesféle történeteket (mármint a jobbfajtákat), az úgyis felismeri majd.

Nekem nagyon bejött ez a könyv, sőt: hogy őszinte legyek, teljesen (kellemesen) meglepett ez a konvencionális kísértettörténet. Egy éjszaka alatt egyhuzamban simán elolvasható, csak győzze az ember chips-szel meg ropival.
Mostanában vetítik a belőle készült filmet. Nem tudom, mozivásznon mennyire fog majd klisésnek hatni a történet, mindenesetre nekem papíron totálisan működött.

Susan Hill: A fekete ruhás nő
Eredeti cím: Woman in Black
Fordította: Gieler Gyöngyi
Kiadó: Partvonal
Oldalszám: 176
Eredeti ár: 2490 Ft

2012. április 8., vasárnap

A föld alatt, ahol a csillagok csak mítoszok

WOHOOO - sikítanám hangosan, ha megkérdeznétek hogy tetszett ez a könyv. Minden megvolt benne, amit én egy igazán jó szórakoztató könyvtől várok: kellően beszippantós, ötletes, körömrágósan izgalmas, és ez az egész cucc még egy csipetnyi filozofikus gondolattal is meg van bolondítva. Hmm.. persze, nem kell megijedni, ez utóbbi inkább érdekes, mintsem fárasztó, és abszolút a történet javát szolgálja.
És az abroncsos szoknyákról se feledkezzünk meg...

Bár bevallom, az elején azért voltak kétségeim a könyvet illetően, ugyanis az én ízlésemnek az első pár oldal túlontúl hatásvadász volt. Rögtön belecsapódtunk ugyanis az események közepébe, mint muslicák a szélvédőbe, és miközben ezen a szerencsétlen Finn mármint nem finn, hanem Finn gyereken majdnem keresztülszáguldott egy szekér, én nem azon izgultam, hogy jajtejóúristenmostmegfogemenekülni, hanem azzal voltam elfoglalva, hogy ő most ki? És hol van? És miért van kikötözve az útra? És vajon szereti-e a csokis cookie -t?

De don't worry (be happy), a cselekmény előrehaladtával mindenre fény derül kivéve a csokis cookie-s részre, legnagyobb sajnálatomra. Néhány dolgot pár percen belül megtudunk, párra meg kicsivel később jövünk rá, aztán kiderül, hogy mégsem, aztán hogy mégis, aztán már totálisan elbizonytalanodunk, végül meg húúú....
Na, de legyünk kicsit informatívabbak: a történet szerint valahol a távoli, távoli jövőben, mikor már a tudományos élet a technikai vívmányokkal közrefogva olyan szintet ért el, hogy csak na, akkor az éppen aktuális uralkodó, nevezetesen a derék Endor király rájött, hogy marhára elege van a sok modern ketyeréből, illetve a modern gondolkodásból eredő nyűgökből, így parancsba adta azt, hogy köszöntsön be az örök XVII. század. Modern ketyerék, modern gondolkodás nuku, helyette inkább: paloták, kastélyok, hintók, fűzők, bálok, abroncsos szoknyák és teljesen autentikus pókhálók.
"Kiválasztunk egy Kort, és újrateremtjük a múltat. Olyan világot hozunk létre, amelyben nem lesz se változás, se fejlődés, amelytől félnünk kellene. Ez lesz az édenkert!"

És lőn. Bár ezzel az édenkertes dologgal akadtak némi problémák... mert hát ugyan melyik férfi örülne annak, ha fehér harisnyában és térdnadrágban kellene rohangásznia? No oké, azért akadtak más meg komolyabb problémák is, de ezt majd meglátod, ha elolvasod.
És aztán ott van ez az Incarceron is, ami tulajdonképpen egy börtön. De nem akármilyen ám! Aki csíkos ruhás rabokkal teletömött rácsos ablakos börtöncellákra asszociál az iszonyatosan nagyot téved. Az Incarceronban hegységek magasodnak, tengerek hullámzanak.... Az Incarceron egy külön világ, amelybe a rablókat, gyilkosokat és egyéb nem kívánatos elemeket száműztek (mint anno mondjuk Ausztráliába). De itt nincsenek felügyelők vagy börtönőrök... azoknál egy sokkal inkább mindent látó szem figyeli minden lépésüket. Maga a Börtön...

"Ez igen merész kísérlet, amely előre nem látható kockázatokat rejt magában. Az Incarceron rendkívül komplex, intelligens rendszer lesz. A Bentlakók számára el sem képzelhető nálánál kedvesebb, együtt érzőbb gondviselő."


Persze, ez is egy totális tévedés volt. csodálkozom különben, hogy ennyi félresiklott dolog után miért is próbálkoznak még?
No, és ebben a két világban él két főszereplőnk Finn és Claudia, akik igazából nem is különbözhetnének jobban egymástól, ám útjaik mégis keresztezik egymást.


(kép forrása: http://im.glogster.com/media/9/42/85/46/42854605.jpg )

Azért mindenkit igyekszek megnyugtatni, hogy nincsen semmiféle szerelmi szál: totálisan távol áll ez a könyv a tini románcoktól. Inkább egy steampunkos kalandregényként aposztrofálnám, hiszen itt maguk a fordulatok egyértelműen cselekvésközpontúak, nem pedig érzelmiek. Finn menekülésének története például egy csomószor eszembe juttatta Odüsszeusz kalandjait - mindkettejük útját sorozatos próbatételek és veszélyek keresztezik. Claudia története pedig olyasmi volt, mint egy lovagkori kalandregény egy meglepően önálló főhősnővel.

Fischer könyve a kalandok mellett azért elgondolkodtatni valót is bőven tartogatott számomra. Itt-ott felbukkant a teremtő-teremtett kapcsolatának kérdése, az emberek eredendő gonoszságának igaz vagy éppen hamis volta, a történelmi változás vagy átalakulás szükségének kérdése vagy maga a hit... nem csak Istenben, bármiben.
Például butaság-e hinni abban, hogy van valahol egy olyan világ, amelynek egén esténként csillagok ragyognak... És ezért a hitért vajon mire lennél képes?

Catherine Fischer: Incarceron
Fordította: Zubovics Katalin
Kiadó: Pongrác Kiadó
Oldalszám: 536
Eredeti ár:

2012. április 2., hétfő

Most olvasom

Elárulom, megint egy tök jó könyvet olvasok, aminek a címe egyelőre titok. Akinek van kedve játszani, ne fogja vissza magát, nyugodtan tippeljen írásos formában a kommenteknél :-) No, de adnom kéne valami fogódzót is, ugye? Most kivételesen meséljenek helyettem a képek, amik szerintem jól visszaadják a könyv hangulatát, és utalnak valamelyest a cselekményre is. (tehát mind a három kép egyetlen könyvre vonatkozik)

kép forrása: modelmayhem.com



kép forrása: beautifulsweetcandy.trumblr.com



Kép forrása: www.mailru.ru

Nektek milyen történet ugrik be a képekről? A szabad asszociáció abszolút megengedett :-)

Related Posts with Thumbnails