2012. május 27., vasárnap

Kedvenc írók

Amadea posztolta, aztán Nima körbeposztolta, és mivel én a blog indulása óta úgysem vallottam színt ezzel kapcsolatban, úgy döntöttem most jött el az idő, és én is kerekítek ebből a témából egy bejegyzést. Szóval, a kedvenc írók... volt idő, mikor foggal-körömmel ragaszkodtam ehhez a fogalomhoz, de volt olyan is, amikor úgy gondoltam kedvenc írók nálam nem léteznek, csak kedvenc könyvek. Mert az írók esetében az irodalmi értékek és tehetség mellett elengedhetetlenül ott van az ember faktor is - legalábbis szerintem. Kedvelhetem valakinek a könyveit, de ha maga az ember nem szimpatikus, akkor mégis hogy tituláljam kedvenc írómnak? De persze itt jön akkor rögtön a kérdés, hogy egyáltalán releváns-e ilyen dolgokat számon kérni a kedvenc író fogalmán...? Különben érdekes, hogy a szövegen túli dolgok a konkrét regényeknél nálam sose számítottak, ez valahogy csak ennél a fogalomnál szokott bezavarni...meggyőződésem ugyanis, hogy maguknak az íróknak is vannak üzeneteik, nem csupán a műveiknek: tudatosan, vagy tudattalanul ott rejlenek minden életútban. A kérdés csupán az, hogy melyikkel és milyen mértékben vagyunk képesek azonosulni.
De mindemellett azért a művekről sem feledkezem el, hiszen ezek is nagyban számítanak (Sőt!). Nem feltétlen kell az író, költő minden munkáját elolvasnom ahhoz, hogy kedvencnek nevezhessem. Elég ahhoz akár két mű is - már abból meg tudom állapítani, hogy írásaival mennyire képes megérinteni; mennyire érdemes tovább és direktbe keresgélnem a műveit. - mert a kedvenc írósághoz bizony ez is hozzátartozik, hogy akkor a könyvesboltok, könyvtárak polcain sokszor direkt rákeresek x.y. egyéb műveire is.. Csak mert szeretem. - Hogy ily' módon és ilyen mértékben felfigyeljek valakire, nagyon fontos nálam a mondanivaló, illetve hogy azt mennyire újszerűen és frissen képes megközelíteni; de ott van még a határtalan fantázia is, ami ha kellően ötletes, rögtön képes megnyerni magának. Emellett fontos még a jó humor is, vagy akár a -beszippantós, fotelba szegezős - hangulat, a nyelvi leleményesség, a minél ötletesebb képiesség, és hát biztos még van egy csomó minden, amivel le lehet venni rögtön a lábamról, de most hirtelen csak ezek jutottak eszembe. - lehet, nem ennyire hirtelen felindulásból kellett volna megírnom ezt a posztot, hanem kicsit még agyalgathattam volna rajta... -
És akkor kik is az én kedvenceim?


Emily Dickinson versei már abban a minutumban beszippantottak, ahogy egy gyors pillantást vetettem rájuk még anno a könyvtárban. S a későbbi ismerkedés folyamán - szó mi szó - beleszerelmesedtem minden, de úgy igazán minden versébe. Olyan iszonyatosan jó és erős képiséggel dolgozik, hogy a szinte elmondhatatlannak hitt érzelmeket szinte játszi könnyedséggel mégis elmondhatóvá teszi. Dallamos, ritmusos verseiből soha nem volt elég - szinte megállás nélkül olvasnám...
Amit olvastam tőle:
Emily Dickinson versei Károlyi Amy fordításában


J. K. Rowling neve egyszerűen fogalom nálam. Tudom, léteznek sokkal rangosabb és komolyabb írók, költők - de Rowling emberek millióinak (köztük nekem is) rengeteg mindent adott sorozatával. Minden életkoromban mást és mást jelentettek számomra a Harry Potter-könyvek, de minden egyes újraolvasáskor fülig beléjük szerelmesedek. S maga az írónő is iszonyatosan szimpatikus számomra: volt idő, mikor nem volt semmi mása, csak a saját fantáziája, és elképesztő, hogy abból a nincstelenségből hova jutott. S óriási vagyona egy részét arra használja, hogy segítsen a szegény egyedülálló anyákon és nehéz sorsú kisgyermekeken.
Amit olvastam tőle:
mind a hét HP-kötet


Lucy Maud Montgomery neve nálam egyet jelent a szépségesen idilli Avonlea-vel, vágyva vágyott álomhelyemmel. Írásaiból süt a mérhetetlen életszeretetet, s folyton bebebizonyítják számomra, hogy a legapróbb, leghétköznapibb dolgokban is meg lehet látni a csodát. Mert az Élet igenis szép!
Amit olvastam tőle:
A kék kastély
Anne otthonra talál
Anne az élet iskolájában
Anne új vizekre evez
Anne válaszúton

Virginia Woolf nálam sem maradhat ki a sorból. Írásai - legalábbis amiket eddig olvastam - mind hihetetlenül intelligensek, és közel sem hétköznapiak: érdekes, újszerű megoldásokat használ, bőven hagy számomra agyalni valót az olvasás után is. S mindemellett ott van az az első pillantásra könnyed, asszociációkkal tarkított elbeszélői módja is, ami szintén levesz a lábamról.
Amit olvastam tőle:
Saját szoba
Flush

Jane Austen sem maradhat ki a sorból éles társadalomkritikái és az iróniába burkolt humora miatt. Hát hogy lehet kibírni röhögés nélkül Norrisné, Mrs. Bennet vagy teszem azt Mary Elliot megmozdulásait? Csak mert nekem sose sikerül. Szerfelett szórakoztató.
Eddig olvastam tőle:
A klastrom titka
Büszkeség és balítélet
Meggyőző érvek
Emma


Kosáryné Réz Lola szerintem a legnőibb magyar női író. Olykor bájosan naiv, máskor meg fájdalmasan szívszorító írásai rögtön megérintenek már az első oldalaknál. S emellett olyan gyönyörűen bánik a nyelvvel, hogy szinte iszom a szavait. Mindig annyira elbűvöl.
Eddig olvastam tőle:
Porszem a napsugárban
Különös ismertetőjele: nincs
Vén diák
Egy hordó bor
Filoména


J. R. R. Tolkien regényeit nem azért olvasom, hogy jól megkomponált szövegekben gyönyörködjek, sokkal inkább rabul ejt végtelen fantáziája és szerelme az ősi regék, mondák világai és a különböző nyelvek iránt.
Eddig olvastam tőle:
Gyűrűk Ura-trilógia
A hobbit
A sonkádi Egyed gazda
A szilmarilok


P. G. Wodehouse az egyik legjobb ellenszer szomorkodás ellen. Földön fetrengősen hahotázósak a történetei, és külön öröm, hogy az esetek nagy részében igen kiváló és ötletes magyarítókat kaptak kötetei, így szóviccei, nyelvi leleményei tök jól működnek nálunk is.
Imádom az angol humort, Bertie Wooster-t meg különösen - bár tudom, sokan Jeeves -pártiak -. Szorgosan gyarapítom a Wodehouse-gyűjteményem, és alig várom, hogy tökéletesen elwodehouseozítsam magam.
Eddig olvastam tőle:
Halihó, Jeeves!
Folytassa, Jeeves!
Megőrült, Jeeves!

(de persze, lehet hogy vannak még mások is, de momentán ők jutottak most eszembe. Eh - ebből simán látható mekkora nálam a nőuralom.)

2012. május 21., hétfő

Szerelem a palackban

Múlt szerdán borult volt az ég: az eső olykor-olykor szemerkélt, vagy erősebben rázendített, s a cseppek ütemesen doboltak a piros pöttyös esernyőm tetején. Mert bizony hosszú sétára indultam, mondván mert az egészséges, meg hát egyébként sincs most bérletem, és ráadásul mennem is kellett, mert jött a drótposta, hogy megérkezett a könyv, amit rendeltem. Mert hát rendeltem. Méghozzá Mariana Alcoforado: Portugál levelek című kötetét, amiről - szégyen, nem szégyen - nem hallottam addig, míg Amadea bejegyzését el nem olvastam.

Beértem az antikba, átvettem, és jól meglepődtem. Igaz, Amadea ugyan írta, hogy milyen pici könyv ez, de a kötet csöppnyiségének tudata mégis csak akkor jutott el hozzám, mikor fizikai valójában megláttam. Pontosabban: inkább nem láttam, ugyanis a hozzácsatolt számla és a nejloncsomagolás annyira beborította ezt a piciny könyvet, hogy nem láttam belőle semmit. Mikor hazaértem, gondoltam belelapozok mielőtt Catullus és Marcus Aurelius közé elhelyezném a polcon - mert van egy "pici könyvek"-polcom - , és végül a belelapozásból egy belefeledkezős olvasás kerekedett. A Szabó Magda által írt előszó - ugyanis ő volt a kötet magyarítója - rögtön megragadott, s a levelek stílusáról, gondolatiságáról írt mondataival az utolsó szóig egyetértek - mármint így utólag.

"Ha él benned még egy parányi érdeklődés életem iránt, írj gyakran nekem. Úgy megérdemlem azt a kis fáradságot, amibe kerül, míg tudatod, mit érez szíved, hogy megy sorod. De mindenekelőtt: jöjj, jöjj, látogass meg! Áldjon az ég, szinte nem tudok elszakadni ettől a papírtól, mert kezed közé jut majd valaha. Ó, bár nekem is ez a szerencse jutna osztályrészül! Jaj, mily esztelen is vagyok! Jól tudom, hogy ez lehetetlen. Áldjon az ég, nincs erőm többre már. Áldjon az ég! És szeress, örökké!"


A Portugál levelek szerzője egy apáca volt valamikor az 1600-as években. Kolostorának erkélyéről egy nap lepillantott, és egy tisztre lett figyelmes, aki épp' a lovát táncoltatta. Végül - külső segítséggel - szerelem szövődött kettejük között, ám sejthető, hogy a magányra ítélt apáca, aki korábban nem tapasztalt ilyen érzelmeket, sokkal komolyabban vette ezt a kapcsolatot, mint a világot járó, folyton szerelembe eső nyalka tiszt. A kötet öt szépirodalmi igényességgel megírt levelet tartalmaz, amelyet az apáca a szerelmének küldözgetett egy éven keresztül.

A levelek 1669-ben jelentek meg először, ám nem portugálul, hanem franciául. Fordítója pedig - állítólag - az apáca szerelme, a lovát táncoltató katona, azaz Chamilly gróf. Már a Portugál levelek első megjelenése is viharos sikert aratott. A wikipédia szerint öt kiadása jelent meg egy éven belül - s a XVII. században még kb. negyven kiadás követte. Szóval, egy igazi bestseller volt; illetve még a mai napig is annak számít.
Persze, joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon egy ilyen kötet, ami "véletlenül" ennyire nagyon illeszkedik az akkori idők irodalmi mainstreamjébe, és mindennek tetejében nem csupán irodalmi igényű nyelvezetről beszélhetünk e kötet kapcsán, hanem olvasóként még azt is rögtön észrevehetjük, hogy mennyire feszesen és jól megkomponált ívet alkotnak ezek a levelek, s ráadásul azt se feledjük el, hogy ekkoriban szinte bevett irodalmi gyakorlat volt fikciós műveket valódiként eladni az olvasóközönségnek, szóval mindennek tudatában joggal tehetjük fel a kérdést, hogy vajon ezek valódi levelek vagy csupán egy ügyesen tálalt fiktív levélregény? Szabó Magda egyértelműen Mariana Alcoforado szerzősége mellett teszi le voksát, ám a helyzet nem ilyen egyszerű. Utánaolvastam, és a vita máig tart irodalomtörténészi körökben: vannak, akik úgy gondolják, hogy az egészet Chamilly gróf írta; vannak, akik szerint valóban léteztek ezek a portugál levelek, de a gróf nem szó szerint fordította le őket, hanem itt-ott átköltötte, átfogalmazta, hogy könyvként eladható legyen; s vannak, akik szerint a levelek valóban egy portugál apáca alkotásai cakompakk.
S persze, valóban kalandosabb ez az utóbbi elgondolás, és az olvasási élményre is rárak némi pluszt - sőt! - , de én inkább maradok a kiábrándítóbb verziónál - vagyis hogy ezek fiktív levelek -, mert túl jól megkomponáltak, rengetegszer túl általánosan megfogalmazott érzésekről, emlékekről beszél, nagyon kevés benne a személyes élmény; s ráadásul a kötet túl szabályos érzelmi ívet alkot ahhoz, hogy az azt alkotó leveleket amolyan rögtönzött, és valódi bensőséges alkotásokként tekintsük. De ne legyen igazam! Bevallom, a másik verziót én is jobban szeretném igaznak tudni.

(kép forrása: www.fotocommunity.de)


Mert ha ezek a levelek - tegyük fel - valóban igaziak, akkor az még több érdekes és izgalmas kérdést vet fel, még pedig az irodalmi alkotások mibenlétének kérdéséről: például, hogy lehet-e úgy is műalkotás, ha nem olvasóközönségnek szánták? Képes-e úgy megszólítani, ha nem a megszólítás volt a célja? És persze, még napestig sorolhatnám, de inkább nem untatok senkit.

Egy a lényeg: így vagy úgy, akárki is írta ezeket a leveleket, gyönyörű olvasmány, ami érzékletesen ábrázolja a szerelem minden apró rezdülését az emésztő, vagy éppen szárnyakat adó szerelmen át egészen a lemondásig, a kedves nevének és a hozzákapcsolódó emlékek feledni akarásáig. Akár tudatos írások, akár nem, mégis van bennük valami mélységesen őszinte nyíltság, zsibbadó fájdalom, ami az egyik legátérezhetőbb szerelmes alkotások közé emeli ezt a kötetet. Még így, közel négyszáz év után is.

Mariana Alcoforado: Portugál levelek
Eredeti cím: Les Lettres Portugaises
Fordította: Szabó Magda
Kiadó: Móra
Oldalszám: 110
Eredeti ár: ? (én 500 Ft -ért vettem)

2012. május 14., hétfő

A blogolás és recikönyvek apropóján 1.


Először a blogról, blogolásról...

Mikor anno - lassan már három éve, te jó ég! - elindítottam a blogomat, igazából nem is tudom, mi volt vele a szent célom pontosan, vagy hogy egyáltalán: volt-e, és nem csak merő unaloműzésből kötöttem ki itt végül. de tegyük fel, hogy egy magasabb eszmeiség vezetett, mert az olyan szépen hangzik Mindenesetre valamikor ekkortájt jöhettem rá arra, hogy mi hiányzott eddig az olvasásból: hogy alaposabban átgondoljam a regényeket, és részemről hogy ne csupán egy hebegős-habogós diskurzus alakuljon ki egy-egy fantasztikus, világmegváltó és hi-he-tet-le-nül jó könyv kapcsán. Mert a bejegyzések írása - jó esetben - sokat segít ezekben a dolgokban. (ó, ez elmehetne egy teleshopos reklámnak). És igazából, nekem ennyi a blog - lehet, hogy ez így most leírva kevésnek tűnik, és mellőz minden fennköltséget, de nekem ezek a dolgok baromi sokat számítanak. És végül is ez utóbbi a lényeges, nem?

Aztán itt-ott felbukkant ez a kérdés, - bár nem ebben a formában, de én ezt (is) leszűrtem belőlük - , hogy most a blog van az olvasásért vagy van olyan eset, hogy az olvasás van a blogért. Érdekes kérdés. Még mielőtt belemennék, leszögezném, hogy szerintem egyikkel sincs probléma: van, aki így, van, aki úgy - ez sok mindentől függ, pl. ki hogy gondol a blogjára. Hát, én most elmondom, hogy én hogy vagyok: teljesen felesleges álszenteskedés lenne részemről tagadni azt a tényt, hogy mennyire jól esik, ha valamelyik bejegyzésem a többihez képest kiugróan magas látogatottságra tesz szert, vagy hogy mennyire imádom azokat az embereket, akik veszik a fáradtságot és nemcsak hogy elolvassák a gondolataimat az adott könyvről, hanem valamilyen formában még visszajelzést is küldenek (akár csillagozásként, akár hozzászólásban), hogy jelzik: tetszik nekik amit csinálok, vagy ne adj' Isten bepötyögik, hogy meghoztam a kedvüket valamelyik könyvhöz (vagy éppen nem), vagy csak úgy egyáltalán: beszélgetnek velem.
Én ezeket mindig megtiszteltetésnek érzem - bármilyen hivatalosan hangzik is -, és ezek a visszajelzések képesek arra, hogy bearanyozzák a napomat, még akkor is, ha az a nap életem egyik mélypontja. S tudom, ez meg túlzásnak hangzik, de higgyétek el, így van.

De mindezek ellenére én mégis olyan egoista és önző dög vagyok, hogy csak és kizárólag magamnak olvasok. Amikor elolvasok egy könyvet, és írok róla, az a legfontosabb, hogy csak én vagyok, a gondolataim és a könyv, nem pedig én és az olvasók. Sajnálom, ez van. bár nem gondolom, hogy e kijelentésem miatt egy egész tömeg fog majd az utcákra vonulni.
Valószínűleg ez is az egyik ok a több száz közül, hogy miért is nem tudok világuralomra törni.
Hogy valami felkapott és divatos, nem azért olvasom el, mert felkapott és divatos, hanem ettől teljesen függetlenül, valamivel felkeltette az érdeklődésem. Bár egyre kevesebb ilyen olvasmányom csúszik be (a mostani szórakoztató irodalmas megjelenések nagy része, mintha nem igazán akarna jó lenni, inkább csak olyan nesze nektek - tisztelet a kivételnek - . Vagy csak én látom így? Mostanában csak kevés friss megjelenés tud felcsigázni, pedig pár évvel ezelőtt nem győztem kívánságlistára pakolni a könyveket...).

Ha az utóbbi időben figyelemmel kíséritek a blogomat, láthatjátok, hogy mostanában nem bővelkedem divatkönyvekben - és ezt ismételten nem pozitív vagy negatív tulajdonságként mondom, ez csak egy egyszerű megállapítás - , néha becsúszik egy-egy, meg azért vannak szórakoztató irodalmi olvasmányaim is, de azt hiszem kezdek visszatérni a szépirodalmi, illetve a klasszikus berkekbe, ahonnan még a blogolás előtt jöttem (ami nem valami népszerű téma). Sőt, az elméleti szövegek is egyre jobban hiányoznak, amik régebben szintúgy szerves részét képezték az olvasmányaimnak (ez meg még úgysem). Most jelenleg ez van - vannak ilyen időszakaim- , ami nem tudom meddig fog tartani, de még egy darabig biztosan.



Bár most egyébként is visszahúzódó korszakomat élem. Persze, nem mintha előtte hihetetlenül népszerű és folyton nyüzsgő moly lettem volna, de érzem, hogy mostanában egyre inkább magamba fordulok. Igazából a moly.hu -t közel féléve nem használom már szinte semmire csak magánlevelezésre. Eltűnt ennek az egésznek a varázsa. Nem olvasok ott frisseket (mert minek, úgyis van egy rakattal, és ennek kb. csak a 2% érdekelne. A blogokat pedig egyébként is a readeremből követtem), szöveges értékelést se írok már oda egy jó ideje, karcok írásához sincs kedvem, igaz az olvasmányaimat néha bejelölgetem, amikor épp' eszembe jut, de igazából azt is csak azért, hogy meglegyen az olvasmánylistám. (mert listamániás vagyok - mondtam már?) Ez az egész már jó ideje csendesen érlelődött bennem, még azelőtt, hogy a tömeges elégedetlenkedés elindult volna. Végül egy ottani januári dolog - amit most inkább nem részleteznék, de eléggé rosszul esett - hozta meg számomra azt a végső lökést, hogy azt mondjam, a moly és én végleg végeztünk egymással. Bár nem fogom magam törölni onnan, mert nem vagyok híve a látványos cyberharakirinek, de az nekem már azóta csak egy levelezőfelület maradt.

A nyár folyamán majd szeretném, hogy a molyon található tartalmaim (polcok, kívánságlista, várólista stb. - mondom én, hogy listamániás vagyok) átkerüljenek a blogomra valahogy, valamilyen formában és szerkeszthető tartalomként, hogy itt legyen nálam minden egy helyen, az én saját és kizárólagos online otthonomban. Ehhez majd egy kis kinézetváltásra lesz szükség, hogy ez a jó pár új tartalom szépen és rendezetten épüljön be a blogom struktúrájába. Szóval, ezt az egészet igazából csak ezért mondtam el, hogy tudjátok majd lesz hamarosan egy ilyesmi is. Meg - bár gondolom, nem hiányoztam a molyos közösségi életből sok mindenkinek, de - hogy azért mégis tudjátok, hogy ez az "ott vagyok, de mégsem" igazából ezért van.

És azt hiszem, első körben csak ennyit akartam megosztani veletek.
Hát, ez van srácok!

Ez egy - kissé elrugaszkodott - körbeposzt első fele volt, amit Nima és Lobo indított útjára a könyvesblogosok között. A második résszel még a héten jelentkezem (ha nem leszek nagyon lusta)

Az első kép forrása: INNEN
Link

2012. május 7., hétfő

Kriszti jelmezbálba megy

Szóval, az Abigél iránt kialakult rajongásom után elhatároztam, hogy Szabó Magda ifjúsági regényeivel folytatom a sort, mielőtt a "komolyabb" műveihez kezdenék hozzá. Így került a kezembe az Álarcosbál, és legnagyobb sajnálatomra, egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Ez tiszta letargiába taszított, mert én igenis szeretni akartam - legalább annyira, mint az Abigélt. De úgy a regény közepe tájékán már nem tagadhattam a dolgot, így ezt most kerek-perec kimondom: többnyire nem szerettem olvasni az Álarcosbált.

A nyolcadikos Boros Krisztina álarcosbálba készül, amelyet az iskolájukban rendeznek meg. Cigánylánynak öltözve arra készül, hogy megkérje fiatal tanárnőjének kezét az édesapja számára, hiszen tudja, ők ketten szeretik egymást. Kriszti eközben visszaemlékezik életének korábbi eseményeire, és szépen lassan megtudjuk, hogy miért és hogyan is jutott el Kriszti, Éva néni és Kriszti apukája eddig a furcsa helyzetig.

Egyszerűen nem értem, hogy mi lehetett a gond - vagyis hát pontosan tudom, hogy mi az, ami zavart benne, de nem értem magamat (és valamennyire Szabó Magdát sem), hogy ez miért is volt. Számomra az egész sokszor idegesítően didaktikus volt, és minden annyira szájbarágósan volt előadva, hogy egyszerűen kész voltam tőle. Ahogy az életben sem, úgy a könyvek esetében sem viselem el, ha megmondják, hogy mit is kell gondolnom erről vagy arról; nem szeretem, ha erőszakosan akarnak valamit lenyomni a torkomon - még akkor sem, ha szép és jó gondolatok, és egyetértek velük. Szeretem a halvány utalásokat, vagy ha megadják a lehetőséget, hogy lehessen véleményem - de azt, hogy szó szerint rám tukmálják, hogy pl. melyik karakterről pontosan mit is gondoljak (és semmi mást, csakis azt), na attól a hideg kiráz.
És tudjátok mit? Az a baj még ennek a tetejében, hogy szerintem a narrátornak nem is volt mindig igaza. Volt pl. ez a Megyeri tanárnő, aki ez az "ott-segít-ahol-tud" -típusú emberke, a narrátor(ok) többszöri elmondása szerint csupa szív meg kedvesség, de szerintem inkább egy minden lében kanál hölgyemény, aki erőszakosan és kéretlenül tukmálja rá az apukára, hogy szerinte mi lenne a jó kislánya számára. Nem az volt a gond, amiket mondott, hanem ahogyan...
Persze, azt nagyon értékeltem Megyeri Évában, hogy ennyire érdeklődött a tanulói felől, hogy ennyire odafigyelt rájuk. Azt hiszem, én utoljára általános iskolás koromban találkoztam olyan tanárokkal, akik ennyire odafigyeltek volna a diákok problémáira, gondjaira, és igyekeztek rajtuk segíteni. De azért azt hozzátenném, hogy ők sose voltak tapintatlanok vagy erőszakosak - tudták, hogy hol a határ. Megyeri Éva szerintem nem - mondom ezt annak ellenére, hogy a többi szereplő (élén az apukával meg a lányával) végül nem így gondolta.
Mindettől függetlenül, olvasás közben egy csomószor eszembe jutott az a gondolat, hogy tényleg szép ez a tanári szakma... Vagyis szép lehet, ha komolyan veszik.

Tudtad te azt például, hogy Burger tanár úr igazi festő?
Nemcsak ilyen vagy olyan: igazi. De amikor megkapta a Munkácsy-díjat, nem ment el az iskolából, nem ült be egy műterembe, nem növesztett fura szakállat, és nem járt citromszínű zekében, hanem azt mondta, ha valamit tud, jobban tud, mint más, akkor meg kell tanítania rá a fiatalabbakat. Burger tanár úr mindig azt reméli, hogy valaki közületek még jobb festő lesz, mint ő, és az többet ér a számára minden díjnál.



Néhány gondolat már ismerős volt az Abigélből - így például a háború egyértelmű elutasítása, vagy a közösség fontossága. De itt ezek olyan félreérthetetlenül, olyan tisztán és világosan - szinte szó szerint így - vannak leírva, hogy áh.... én az ilyet nem szeretem. Az Abigélben ezek valahogy másként bukkantak fel: ott a szereplők megjárták a másik oldalt is, az ellentétek kontrasztba kerültek, és így, még ha nyíltan ki is lettek mondva ezek a gondolatok (bár én azt hiszem, nem emlékszem ilyesmire), akkor azok mint végkövetkeztetések voltak jelen, nem pedig a semmiből jött, fel nem épített igazságként.
Egyedül Lujza néni, a fizika tanárnő története lóg ki ebből a szempontból a sorból. Hiszen ő valóban végigjárta ezeket a lépcsőfokokat. Lujza néni, aki folyton kivonja magát a közösségi életből, aki csak a munkájának él, és a társas kapcsolatok terén valahogy nem boldogul, az álarcosbálon igazi tanárnővé válik. Hogy miért is, ezt most nem árulom el, mert szerintem spoileres, de annyit mondok, hogy annál a jelenetnél bizony sikerült egy picit sírva fakadnom a meghatottságtól. Lujza néni jellemrajza tényleg gyönyörűen felépített - nekem ő lett a kedvenc szereplőm.
S persze, Zsuzsa leveléről sem feledkezhetek el - ami szintén egy piros pontos rész - , amit a szülés előtt, a bombázások közepette írt. Na, például itt is azért egy picit sírtam... szép rész volt, nagyon.

Örülj cigánylány, mert az élet gyönyörű, és akkora nap süt az égen, hogy a fényéből jut valamennyiünknek.


Igazából az elbeszélésmódja is tetszett a regénynek, hogy a kezdőszituációból fejtjük vissza a korábbi eseményeket, hogy az okozatból jutunk el az okokig, meg tényleg a történet is aranyos volt, csak ezek a direkt okosságok ne lettek volna. Jaj, és tudom, hogy nagyon sokatoknak a kedvence ez a könyv, szóval még inkább sajnálom, hogy nekem nem jött be annyira, mert az Abigélből kiindulva tudom, hogy milyen sokat tud adni egy Szabó Magda-regény, ha rátalál az olvasójára.... S persze, azért voltak emlékezetes pillanatok, jelenetek, mondatok, amikért azt mondom, megérte, hogy elolvastam - de mégse sikerült berántania magához, az olvasás nagy részében kívülállónak éreztem magam.
Lehet, hagyom is az írónő ifjúsági regényeit, és áttérek a felnőtteknek írt műveire...

Szabó Magda: Álarcosbál
Kiadó: Európa
Oldalszám: 232
Eredeti ár: 2500 Ft

(bejegyzésben található kép: made by Susanna via )

2012. május 1., kedd

Párizsnak sosincs vége

Végtére ez az én dolgom, és hallgatni sokkal érdekesebb, mint beszélni.

Szóval, én és Hemingway még sok-sok évvel ezelőtt találkoztunk először, és akkoriban valahogy úgy gondoltam, hogy utoljára is. Az öreg halász és a tengerrel nem igazán jött ki tinédzser-énem. Főleg, hogy aztán nem egyszer hallottam innen-onnan, hogy nagyon mély, filozofikus mondanivalója van annak a könyvnek meg minden, és ilyenkor mindig szégyenkezve gondoltam arra, hogy nekem csak annyi maradt meg abból a regényből, hogy az öreg halász kint van a tengeren már napok óta egy szerencsétlen hal miatt, és hogy én ezt a kalandot mennyire untam. Szinte biztos voltam benne, hogy Hemingway nem nekem ír, hiszen ha másoknak ennyit adott az a könyv, és nekem csak a merő unalom csapódott le ebből az egészből, akkor egyszerűen nem vagyunk egymáshoz valók. S így teljesen nyugodt szívvel tettem pontot bimbózó kapcsolatunk végére.

Persze, az évek során sok minden változik... még én is - bármennyire is kapálózok olykor ellene, de azért néha, bizonyos időszakonként rám tör a felismerés, hogy már mennyire másként gondolkodom bizonyos dolgokról. Múltkor mikor a könyvtárunk polcai között bóklásztam, jött számomra a villámcsapásszerű felismerés - amelynek gondolati előzményeitől inkább megkímélnélek titeket - , hogy én már szeretem a krumplipürét. (jah, mert különben nagyon sokáig utáltam, a világ legunalmasabb köretének tartottam) És valahol itt tarthattam a gondolatmenetemben, amikor Hemingway könyveinek sora került szemmagasságba a polcon, és akkor azt mondtam, hogy egye fene, kap egy sanszot Hemingway is.

...ha üres a gyomra és kopog a szeme, minden kép szebb lesz, élesebben és tisztábban ragyog. Én akkor értettem meg mélyebben Cézanne-t, és akkor jöttem rá, hogy miként festette tájképeit, amikor éhes voltam. Szerettem volna tudni, hogy nem volt-e ő is éhes, mikor festett, gondoltam, talán csak elfelejtett enni. Ez is azoknak a beteges, de sokatmondó gondolatoknak egyike volt, amelyek akkor ötlenek az ember eszébe, ha kerüli az álom, vagy éhes.
Később már valószínűnek tartottam, hogy Cézanne éhes volt, csak éppen
más értelemben.


A Vándorünnep c. írása 1921 és 1926 közötti, Párizsban eltöltött életéről szól. Amolyan önéletrajzi írás-féleségnek mondanám így hirtelen, de ha jobban belegondolok, ez egyáltalán nem igaz, hiszen a könyv középpontjában inkább Párizs áll és annak korabeli miliője - Hemingway pedig a szem, aki elkalauzolja olvasóit ebben a színes, folyton nyüzsgő városban. A kötet fejezetei különböző helyszínek (kávézók, könyvesboltok stb) vagy a szerző Párizsának meghatározó alakjai köré szerveződnek.
Nem hogy lineáris, hanem úgy egyáltalán: cselekményről nem beszélhetünk ennek a könyvek az esetében. A Vándorünnep sokkal inkább egy lapok közé zárt hangulat. Vagy ha így jobban tetszik: párizsi életérzés. (bár még sose jártam a francia fővárosban, de szinte biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi érzés lehet, mint amit ez a könyv árasztott.) Nyüzsgő kávéházak, kockás terítővel letakart asztalokkal teli éttermek, cigarettafüsttől nehéz levegőjű söntések, művészekkel és művészetkedvelőkkel teli irodalmi szalonok töltik be Hemingway Párizsát, amely olyan sokszínű, mint maga az ősz. Nem csodálom, hogy ekkor játszódik a megelevenített események nagy része - tényleg más évszakot el se tudnék képzelni, ami ennyire passzolna ehhez a könyvhöz. A színek, a hangulat, még a képzeletünkben beszívott ottani levegő is mind-mind az őszt idézi.

S most már abszolút meg tudom érteni a Hemingway-rajongókat is, hiszen kevés író tud ilyen kevés eszközzel ennyi mindent átadni az olvasójának. Az itt megjelenő alakokat éppen hogy csak gyorsan, nagy vonalakban felskicceli, s mégis sokkal teljesebbnek vagy hitelesebbnek tűnő képet kapunk róluk, mint egy több oldalas jellemzésből. S ugyanígy tesz Párizzsal is: az oldalakról csak apró impressziók, jól kiragadott momentumok, gondosan megfigyelt részletek köszönnek vissza - ám az eredmény itt is ugyanaz.

Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb mondatot, amit tudsz.


S mindezek mellett sok érdekes és számomra értékes gondolatot osztott meg soraiban a művészetekről, az irodalomról és az írásról - de természetesen, ezt is csak amolyan szikár stílusban, többet mondva minden felcicomázott szövegnél. Hemingway -nél látszódik, hogy számára maga a mondanivaló a lényeg: ha ez nincs meg, akkor minden hiába.
Úgy érzem, most végre sikerült egymásra találnunk Hemingway-jel. Talán, ez egy gyönyörű barátság kezdete...

Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs.

Ernest Hemingway: Vándorünnep
Eredeti cím: A Moveable Feast
Fordította: Göncz Árpád
Kiadó: Fekete Sas
Oldalszám: 224
Eredeti ár: hát, látjátok ez passz.

( a párizsos kép forrása: http://piccsy.com/2012/04/paris-8j7fdftbt/ )

Related Posts with Thumbnails