2012. június 25., hétfő

Városi Eső Sanyarú Tél

Mostanában kicsit kezdek elkalandozni a gyerekkönyvek világába, mert ez (is) egy olyan szelete az irodalomnak, amivel kapcsolatban elmondhatom, hogy nem állok éppen a helyzet magaslatán. Sőt, hogy úgy mondjam, sehogy se. A gyerekirodalom terén én megrekedtem a nyolcvanas évek végefelé. Amivel éppen semmi gond nincs, mert a láthatáron sincs olyan esemény, ami miatt áptudétnek kéne lennem, de ahogy egyre inkább szembejönnek velem a csodásabbnál csodásabb kivitelezésű, tarkabarka kötetek, előtör belőlem a kíváncsiság. Itt is van példának okáért a Pipogya-sorozat, amire elsősorban a meleg színeket használó illusztrációi miatt figyeltem fel, melyek igazán szemet gyönyörködtető harmóniát árasztanak magukból, és nem mellékesen Gyöngyösi Adrienn munkáit dicsérik. Meg hát persze, maga a Pipogya név mint olyan, szintén beindította nálam a szemező-reflexet, mert ezt már kimondani is gyönyörűséget okoz.

"Az emberek (...) borzonganak a különleges csodáktól. Persze csak otthon, a fotelban ülve. Ha a csodák bejönnek a lakásba, és mondjuk úgy néznek ki, mint egy szemüveges oroszlán, például Géza névvel, és a huszadik századi orosz realizmus karakterteremtő erejéről kezdenek el szónokolni, akkor azt már enyhén szólva nem szeretik."

Szóval, a sorozat első kötete a Pipogya, a budapesti medve címet viseli, és azt hiszem, nem okozok vele fergeteges meglepetést senkinek, ha azt mondom, hogy a főszereplője egy Budapesten élő medve, aki a Pipogya névre hallgat. Igen ám, csakhogy ez a medve láthatatlan - na, ezt viszont nem gondoltad volna, mi? - és nemcsak ő, még sok más vadállat él a városokban szerteszét, az emberek közvetlen közelében láthatatlanként. Az állatok sok-sok évvel ezelőtt ugyanis az emberek kegyetlenkedései miatt háromféle döntést hoztak: voltak, akik úgy döntöttek, behódolnak az embernek és háziállatokká válnak; voltak, akik azt mondták, hogy a szabadban vívják meg az emberekkel a maguk harcait; és voltak, akik a láthatatlanság mellett döntöttek, mert biztos védelmet nyújt és a szabadságuk is az övék marad.
Ezek a városban lakó, láthatatlan állatok az évek során végül kellően antropomorfizálódtak: lakásokban, házakban élnek, a felnőttek dolgoznak, míg a csemeték iskolába járnak. A ruhákról meg már ne is beszéljünk. Igen ám, csakhogy ennek a boldog láthatatlanságnak egyszer csak vége szakadt, mikor Pipogyát, aki éppen az utcán békésen bandukolt, a vele szembejövő kisgyerek kikerülte. Vajon mi történhetett? Pipogya és barátai nyomába erednek a rejtélynek...

Ahogy olvasni kezdtem, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem csupán az illusztrációk fantasztikusak, hanem a szöveg a stílusa is: vicces, a szókincse választékos, és ami a legfontosabb: csöppet sem bugyuta. A történetek nem csupán az állatok szeretetére tanítanak, hanem a másság elfogadására is, s mindezt közel sem annyira didaktikusan teszik, mint ahogy én erre előzetesen számoltam. S persze, a mondanivaló kicsit feltűnőbb és pont ezért egyértelműbb, mint egy felnőtteknek írt regénynél (s persze, a gyerekkönyveknél erre szükség is van. Hm, különben milyen érdekes ez az író által vezetett értelmezés lazulása az olvasmányoknál a kor előrehaladtával.... hm!), de mégsem fárasztóan szájbarágós, szóval idősebbek számára is abszolút fogyasztható szerintem.


(A könyv egyik illusztrációja. Gyöngyösi Adrienn munkája)

A cselekmény elég lendületes és klasszikus értelemben, jól kivehetően követi a dráma szerkezetét, ám mintha a cselekmény kibontakozása kicsit hosszadalmasra nyúlt volna. Bevallom, már a tetőponthoz közelítve kicsit lankadt az érdeklődésem, de a tortacsata végül mindenért kárpótolt. A sorozat második része már nem lett ennyire túlnyújtva, ott pont a megfelelő ritmusban pattogtak elő a különböző történések, csavarok - sokkal gördülékenyebbnek éreztem ezt a kötetet.

A karakterek terén két rész alatt nem történtek nagy változások, sőt: hogy úgy mondjam egyáltalán nem is. De mivel a könyvek lényege egyáltalán nem erről szól, ezért ezt nem is lehetne felróni nekik. Meg hát szerencsére mindegyik szereplő, egytől egyig igazán szórakoztató és első pillantásra szerethető (kivéve a tündér. Ő valahogy nem lett szimpi a két kötet alatt sem), hogy őszinte legyek nem is tudnék kedvenc szereplőt választani Pipogya, Oroszlán Géza és Tigris Oszkár közül. Az embergyerekek háza táján éreztem némi hiányosságokat - ha már elméletileg ugye ők is a "banda" tagjai - , hiszen nem igazán hordoznak magukon markáns karakterjegyeket, szinte elhalványodnak állatbarátaik mellett. Ők olyan semmilyenre sikerültek, ami számomra zavaró volt. Viszont egy gyerekolvasó szemével ez nem feltétlenül tűnhet hiányosságnak - most hogy jobban belegondolok, és próbálok más olvasóvá átvedleni. Bár így utólag ugye nem biztos, hogy sikerül - , hiszen így biztosan könnyebb beleképzelniük magukat Tomi, Anna vagy Eszter helyébe, és ezáltal átélhetőbbé válik a történet.

Mindenesetre apróbb hibái ellenére - amik talán nem is hibák, hanem a műfaj sajátosságai. Hiszen mint mondtam, nem vagyok még otthon a gyerekirodalomban - , ez egy igazán bűbájos sorozat tele kalanddal és izgalommal, és igazán jó humorral. Különben most az egyszer sajnáltam picit (de csak egy icipicit, és igazán átmenetileg), hogy nem vagyok budapesti. Poén lett volna ezt a két könyvet ott valahol egy téren vagy egy parkban olvasni, s közben fel-felkémlelni a lapok közül, hátha megpillantom én is Pipogyát, ahogy végigcammog az utcán Oroszlán Gézával az oldalán. Mert akkor biztosan elkezdtem volna nagy hévvel kalimpálni felé, és kiabálni teli torokból, hogy Sziaaaa Pipogyaaaaa!
Szegeden is feltűnhet azért vajon?

Bátky András: Pipogya, a budapesti medve; Pipogya és a Városvédő Szent
Illusztrátor: Gyöngyösi Adrienn
Kiadó: Pagony
Oldalszám: 88 oldal; 95 oldal

2012. június 20., szerda

"És Filoména elém jön a múlt ködéből, és végiglépeget újra nehéz hatvan esztendőt"

A Filoména, Kosáryné Réz Lola első regénye, annak idején szinte berobbant a köztudatba az Athenaeum regénypályázatának hála, ahol első helyezést ért el. Rengeteg dicsérő kritikát kapott, és ennek köszönhetően a Nyugat munkatársai közül többen is felfigyeltek az akkor csupán huszonnyolc éves írónőre.

"...Visszafelé megyek a halott esztendők között, míg csak tiszta napfény alól nem néz reám a hegyoldalra feszített falu, aminek százszor éreztem kínos lihegését. Szerettem és féltem a lázas-meleg lélegzetet, ami kerekre tátott száján keresztül sötét torkából kiáradt."

A regény főhőse, Piatok Milka – vagyis Filoména – egy kis bányászfaluban él nagy szegénységben édesanyjával. Hogy megélhetésük biztosítva legyen, már igen fiatalon cselédnek áll. Az évek egyre múlnak, gazdái egyre-másra váltják egymást: vannak köztük módosabbak és kevésbé módosabbak is, de mindegyiküknél fájdalmak, óriási veszteségek és megaláztatások érik. Filoména mindeközben jobb életről álmodik, egy olyanról, amelyben több lehet a láthatatlan árnyéknál; amelyben végre emberszámba veszik. Élete során folyamatosan próbál kitörni nyomorúságos életéből, de végül mindig kudarcot vall. Szikraként föllobbanó boldogságmorzsák ugyan olykor-olykor megvilágítják életét, de a szikrák fényei után bekövetkező sötétségek egyre fájdalmasabban sikoltanak.

A Filoména tragikus története ellenére gyönyörű lírai nyelvezettel van körbefonva. Témája a cselédsors, akárcsak a Különös ismertetőjele: nincs című regényében, csak itt a végkicsengés sokkal pesszimistább, sokkal fájdalmasabb. Ám a cselédsors keserű léte mellett még rengeteg más problémát is felvet, és néhány dolgot igazán modern megvilágításba helyez: így például a férfiak uralta társadalmat némi feminista éllel bírálja. Filoména nem csupán cselédként, hanem nőként – szeretőként, feleségként és később anyaként – is folyton alárendelt szerepet játszik, akitől a férfiak rengeteg áldozatot kérnek. Néha olyan elképesztően nagyokat is, hogy majdnem belerokkan. Ítéletet ritkán mond ki nyíltan ezzel kapcsolatban, távol áll a keményvonalas feminista írásoktól, ennek ellenére mégis kiérződik belőle némi társadalomkritika.

Ám Kosáryné az én szememben nem csupán ettől lesz letagadhatatlanul és ízig-vérig női író: van valami olyasmi – számomra egyelőre megmagyarázhatatlan – tulajdonsága regényeinek, amely miatt legfőképp a női olvasóknak képes a többnél is többet mondani. Virginia Woolf azt írta a Saját szoba című esszéregényében, hogy a női íróknak meg kell találniuk – pontosabban ki kell fejleszteniük - azt az elbeszélésmódot, amely a női regények sajátja lehet. S Kosáryné is efelé haladt: alig kétszáz oldalban sűríti össze egy emberélet minden tragikumát, s mindezt úgy, hogy nemhogy hiányérzetünk nincs, hanem épp ellenkezőleg: sokszor szinte ólomsúlyként nehezedik ránk egy-egy ott elmúlt esztendő, vagy sikoltó szilánkként szúródik belénk egy mélyen átélt pillanat. Néha ugyan felbukkan egy-egy naivan bájos, vagy szándékoltan giccses – s ebből kifolyólag humoros – pillanat, amelyek pár percre ugyan oldani képesek ezt a sok lemondást és megaláztatást, de elfeledtetni mégsem képesek. S ez így is van jól.

A Filoména – ahogy Kosáryné regényei általában – igazi női regény, a szó legjobb értelmében. Egy igazán kiforrott és komoly mű, melynek tragédiája lavinaként söpör végig az olvasó lelkében, s végül az utolsó oldalakon megadja azt a felszabadító erejű katarzist, amely miatt igazán feledhetetlen olvasmányélménnyé válik.

A könyvet nagyon szépen köszönöm Amadeának! Eddig is sejtettem, de most már biztos vagyok benne, hogy ez egy igazán csodás szülinapi ajándék. :-)

Kosáryné Réz Lola: Filoména
Kiadó: Jelenkor
Oldalszám: 222
Eredeti ár: 590 Ft

2012. június 15., péntek

Zene és szöveg

Jodi Picoult neve nálam összefonódott a - populáris köntösbe bújtatott - megrázó, elgondolkodtató történetekkel. Az elmúlt években magyar nyelven megjelent regényei alapján elmondható, hogy az írónő rendre ugyanazt a felépítést használja, hasonló elemekkel operál, és a karakterizáció szintjén sem hoz újdonságokat. Vannak, akik szerint könyvei szenzációhajhászok, kiszámíthatóak, mások meg inkább azt vallják, hogy Picoult könyveiben nem lehet csalódni: pontosan azt kapod, amire számítasz. Én inkább az utóbbi meggyőződést vallom. Ugyan képtelen lennék tonnaszámra falni az ilyen típusú könyveket, de évente egyszer pont jól esik. S külön öröm számomra, hogy ilyen alkalmakkor sosem kell csalódnom Picoult regényeiben: mielőtt kezembe venném, tudom mit várok, illetve mit várhatok el, hogy milyen élmény lesz olvasni – s az elvárásaimnak mindig eleget tesz. Vagy úgy is felfoghatom a dolgot, hogy Picoult az én guilty pleasure-öm :-)

A Gyere haza című kötetének első lapjain egy házaspár küzdelmeibe nyerhetünk bepillantást, akik már sokadjára próbálkoznak azzal – sikertelenül –, hogy gyermekáldásban lehessen részük. Hosszú évek után a megpróbáltatásokkal teli, szinte megfizethetetlenül drága lombikbébiprogramnál kötöttek ki, ami ugyan némi reménysugárt jelent, de talán pont emiatt még fájdalmasabb kudarcokkal ér véget. Mikor Zoe a babaváró ünnepségen veszíti el következő magzatát, Max belátja, hogy képtelen ezt tovább folytatni: nem akar többet próbálkozni, nem szeretné többet így látni feleségét. Ám Zoe nem hajlandó lemondani az anyaságról, ő a végsőkig próbálkozna: ez az ellentét végül váláshoz vezet. Házasságuk felbontása és legutóbbi vetélése után Zoe úgy érzi, nem lesz képes kimászni a gödörből, ám végül rátalál egy barátra, Vanessa személyében. Barátságuk később mély és őszinte szerelemmé alakul. Ám boldogságuk nem lehet felhőtlen, hiszen a társadalmi kirekesztés és megbélyegzettség égető billogként hagyja ott nyomát közösen töltött hétköznapjaik legharmonikusabb pillanatain is.

S ahogy a bevezetőben említettem: Picoult újabb könyve teljesen olyan, mint az eddigiek. Fejezetről fejezetre váltogatott nézőpontokon keresztül ismerjük meg a teljes történetet, s ezek az elbeszélések olykor nem is különbözhetnének jobban egymástól. Picoult pont ezekre az ellentétekre hegyezi ki regényét. Miközben olvassuk, mindhárom elbeszélőnek – Zoe-nak, Max-nek és Vanessának – teljesen, vagy éppen részben igazat adunk, vagy csak hajlandóak vagyunk megérteni álláspontjukat. Ám Picoult karakterei sajnos itt sem lesznek igazi karakterek: szereplői legfontosabb attribútumai nem is annyira a tulajdonságok, inkább a velük történt események – a történések határozzák meg őket. Klasszikus értelemben felfogott karakterizációról inkább a mellékszereplők esetében – pl. Clive tiszteletes, vagy Angela Moretti – lehet szó, ám ők kicsit meg mintha túl sztereotípra sikerültek volna.



Mindenesetre a Gyere haza is feldobott pár remek témát olvasmányos köntösbe csavarva, amiken érdemes elgondolkodni, s a felmerült – olykor provokatív – kérdésekre megadni a magunk válaszait. Ám véleményem szerint Picoult a szexualitás kérdésében mintha átlendült volna egy kicsit a ló túloldalára: némely kijelentésében úgy fogalmazott, hogy egy homoszexuális kapcsolat mennyivel jobb, kellemesebb, mint egy heteroszexuális kapcsolat, és hogy csak a homoszexuális pároknál képzelhető el a partnerek közötti egyenlőség (most perpillanat nem találom az idevágó idézetet, de ez majdnem szó szerint így hangzott el). Ami szerintem ugyanúgy nem fair, mint teszem azt egy homoszexuális kapcsolat el nem ismerése. Miért kell az egyiket jobbnak, egyenlőbbnek kikiáltani a másiknál egy olyan könyvben, aminek az egyik üzenete – szerintem – mások elfogadása lenne?

Eh, na szóval láthatjátok: ez tényleg guilty pleasure nálam a javából. Tudom és érzem a hibáit meg minden, de mégis... mégis szeretem olvasni. Persze csak bizonyos időközönként, nagy szüneteket beiktatva. Én amondó vagyok, aki már olvasott Picoult-tól és jó élmény volt számára, az ebben se fog csalódni. Aki viszont nem kedveli, azt ez a könyve se fogja meggyőzni az ellenkezőjéről. (részemről ez pedig egy tipikus Captain Obvious-féle kinyilatkoztatás volt. Köszönjük Emese! )

u.i.: az idézetek jelölgetéséhez most lusta voltam, szóval azért nincs most a posztban.

Jodi Picoult: Gyere haza
Eredeti cím: Sing You Home
Fordította: Sóvágó Katalin
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 474
Eredeti ár: 3490 Ft

(kép forrása: http://www.freehdwall.com/2011/10/book-music-violin-key-wonderful-hd.html)

2012. június 12., kedd

Az szögedi Könyvhétről

Jobbnál jobb posztokkal örvendeztettek meg az idei Könyvhétről készült beszámolók kapcsán, úgy látom szuper élmény volt ez mindenkinek - hát, naná. Ha már egyszer könyvmoly az ember :-) - , függetlenül attól, hogy hosszabb-rövidebb ideig, vagy éppen melyik városban látogatta meg az országos könyves-ereszd-el-a-hajam -at.
S hát miért pont én maradjak ki a sorból a beszámolóírást tekintve, ha már egyszer szinte non-stopban kint voltam a szegedin - igaz, a pult másik oldaláról figyeltem az eseményeket, no meg a könyveket, s mindeközben sikerült teljesen rákvörösre sülnöm, de mindez igazán mellékes.


Sajnos könyveket most nem sikerült zsákmányolnom, nem mintha nem lett volna széles választék, csak ebben a hónapban kellően lyukas a zsebem a könyves partizánakciókhoz, így inkább csak csodáltam és lapozgattam őket. De tudjátok mit? Nem is bánom - na, jó akkor eléggé bántam, de így utólag már nem - , mert könyvvásárlás nélkül is fantasztikus élményekkel gazdagodtam.
Mi csináltuk a Reök-palota mellett az Olvasó - és Játszóligetet, ami telis-tele volt rakva szebbnél szebb könyvekkel mindenféle korosztály számára: kisgyerekektől egészen a kamaszokig. Csodás volt látni, ahogy a gyerekek és szüleik félbeszakították sétájukat és leheveredtek a műfűre vagy a padra, és - ki kíváncsi mohósággal, ki minden címet gondosan elolvasva - végigpásztázták az olvasópéldányokkal teli dobozokat, majd a megfelelőnek ítélt könyv kiválasztása után elkezdtek olvasni. Voltak olyan kisgyerekek, akik tátott szájjal hallgatták, ahogy anyukájuk/apukájuk mesél; voltak akik eközben folyton izegtek-mozogtak, mások csöndesen saját maguknak betűzték ki a történetet - de higgyétek el, igazi élmény volt ennyi aprócska olvasót látni egy helyen, akik együtt merültek el a könyvek világában.


A Könyvhétre felállított színpad egész közel volt - hehe. Vagyis mindenhez közel volt, hiszen az itteni Könyvhét nem foglalt el akkora területet, mint a fővárosban. Épp csak a Reök-palota előtti kis téren volt pár sátor felállítva, így a légkör igazán családias volt - , és nagyjából mindent hallhattam félfüllel. Legalábbis elméletben.
A szegedi Könyvhetet Lackfi János nyitotta meg, aki egy iszonyatosan jó beszédet mondott ennek alkalmából, igazán sajnálom, hogy néhány mondatát mégis elmulasztottam. Mindenesetre nota bene: szerezzek be magamnak egy Lackfi -kötetet, de sürgősen! (közben mint a linkből látható, teljesen belemerültem a Lovasi által megzenésített Lackfi-versekbe. Addig is, ugye...)
A rendezvény színpadán ezen a négy napon a legkülönfélébb, és olykor igazán meglepő fellépők akadtak: az itt árusító kiadók vezetőivel cseverésztek, volt néhány könyvbemutató, dedikálás - pl. Szabó T. Anna biztosan ott volt, őt láttam is a távolból; Takács Mari, gyerekkönyv-illusztrátort pedig egészen közelről :-) - , versszavalás, könyvkirálylány-választás - szóval teljesen hagyományos programok, és emellett volt még táncoscsapat, dekázó-verseny, sőt: még énekesek, együttesek is felléptek a legkülönfélébb zenei műfajokat prezentálva. Azt hiszem szombaton (vagy pénteken?) például egy olyan jó-ebédhez-szól-a-nóta-féle muzsikálás zajlott, ami hát ja... elég érdekes volt. Már csak egy jó ebéd hiányzott volna mellé, hogy teljes legyen az élmény, de abban a melegben beértem a Mekiben vett jeges kólámmal, ami csak épp' addig volt jeges, amíg oda nem értem vele a sátorhoz, de se gáz.
A legmaradandóbb program számomra Luzsi Margó pénteki mesedélelőttje volt. Csudálatos volt látni azt a sok kisgyereket, akik szinte itták Margó minden egyes szavát. Nem csoda, hiszen a mesélés egészen interaktív volt, így még a legizgő-mozgóbb gyereket is totálisan lekötötte a történet.
Egyszóval: jó buli volt ez a Könyvhét. De azért remélem, legközelebb már én is tudok vásárolni ezt-azt. Mert hát no, mégis csak egy könyves vásárról beszélünk :-)

(képek: innen)


2012. június 6., szerda

A tegnap szigete

A Kísértetház után nem is volt kérdés, hogy mivel folytatom a sort Allende életművében kalandozva. Bár kicsit tartottam tőle, hogy ez is amolyan se-veled-se-nélküled kapcsolat lesz, mint a Kísértetház esetében volt, amivel különben nem volt semmi gond, mert szerettem azt a könyvet, viszont ennyi fura könyvet már nem biztos, hogy jól viseltem volna egyhuzamban. De ez a megérzésem , mint kiderült, nem volt teljesen helyes: a Távoli sziget abszolút magával ragadott, a nyomasztó légkör pedig most elmaradt.

"A zene olyan, akár a szél, elsöpri az éveket, az emlékeket és a félelmet, ezt a bensőmben lapuló vadat. (...) Talpammal verem a földet, s az élet felszökik a lábszáraimban, végigfut a csontjaimban, aztán hatalmába kerít, elűzi a rosszkedvet s megédesíti az emlékezetemet. Beleremeg a világ. A ritmus a tenger mélyén fekvő szigeten születik, megrengeti a földet, villámként cikázik át rajtam, s az ég felé távozva magával ragadja minden bánatomat."


A történet a tőlünk oly' távoli Saint-Domingue szigetén kezdődik 1770-ben. Tolouse Valmorain, a finom ízlésű és előkelő körülmények között élő fiatal férfi kénytelen hátrahagyni kényelmes franciaországi életét, ugyanis hírt kapott arról, hogy édesapja súlyos betegségben szenved saint-domingue-i ültetvényén. Szifilisze már a végső stádiumában van, így a halál már megváltást hoz a férfi számára, "akinek testét gennyes hólyagok borították, fogai kilazultak és agyát köd szállta meg." Valmorain apja már egy ideje képtelen volt ellátni rendesen a birtokot, ami így hanyatlásnak indult. A piperkőc fiú így a szigeten marad édesapja halála után, hiszen az ültetvényből származó bevétel nélkül Franciaországban élő családja képtelen megtartani ottani magas társadalmi pozícióját. Az ott töltött évek során kénytelen levedleni magáról európai finomságait, hogy felvirágoztathassa a birtokot, ám ezalatt az idő alatt Valmorain eggyé válik a sziget "primitív, erőszakos világával", amitől odaérkezésének pillanatától kezdve ódzkodott.

A regény másik központi figurája Zarité, akivel csontos, kócos kislányként találkozunk először a regény lapjain, s aki alapos kitaníttatása után Valmorain birtokára kerül háziszolgaként. Zarité maga a szabadság utáni vágy, aki kisgyermekkorától kezdve képtelen beletörődni rabszolga létébe, így többször is szökést kísérel meg. Valmorain birtokára kerülvén sem képes lemondani erről a vágyáról, ám az évek elteltével valami mindig marasztalja: vagy Valmorain pánikbetegségben szenvedő felesége iránt érzett mélységes sajnálata, vagy Maurice – Valmorain egyetlen fia – iránti végtelen szeretete miatt, akire születésétől fogva úgy tekintett, mintha a saját fia volna.
Ám mellettük még rengeteg élet kap helyet ebben a regényben. Sorsuk így vagy úgy, de összefonódik a rabszolgatartással, illetve annak következményeivel – hiszen ebben a világban képtelenség megszabadulni ennek árnyékától.

Ami iszonyatosan érdekes volt számomra ebben a könyvben, az a woodo-vallás, mint olyan. Tudom, hogy ez az én szegénységi bizonyítványomat jelöli, de én kb. eddig annyit tudtam róla, amennyit a hollywoodi filmek (meg a rajzfilmek :-D ) megmutattak: azaz nálam a woodo egyet jelentett a kis viaszfigurákat szurkáló emberekkel. Oké, biztos voltam benne, hogy több van emögött, de nem igazán jártam utána a dolgoknak. Na, itt viszont a woodo teljesen átszövi a rabszolgák életét, és ezáltal kicsit jobban megismerhettem ezt a vallást, és most már tényleg tudom, hogy nemcsak a viaszbabák szurkálgatásáról van itt szó.

A Távoli sziget különben sok elemében hajaz a Kísértetházra: például mindkét regényben megfigyelhető az a történetszál, mely szerint a tönkrement birtokot felvirágoztató városi fiatalember, aki kemény munkával és akarattal eléri célját, ám a földeken töltött évek során vademberré válik, képtelen "civilizált" kapcsolatot létesíteni más emberekkel, és erőszakos, vad ösztöneinek képtelen lesz parancsolni. De ismerősnek tűnhet még a másik világban élő feleség-motívuma is: a Kísértetház Clara de Valle-ja az évek során egyre inkább maga mögött hagyja azt a világot, amelyben férje és gyermekei élnek, s a szellemvilágban éli inkább az életét. Valmorain felesége, Eugenia pedig képzelt félelmeinek rabja: mindent félelmetesnek és ijesztőnek vél, ami körülveszi, míg végül pánikbetegsége annyira elhatalmasodik rajta, hogy természetes önvédelmi mechanizmusként élete utolsó éveiben teljesen kizárja magából a külvilágot, s saját belső világában él, távol minden félelemtől.

A Távoli sziget hangulata viszont sokkal kevésbé nyomasztó: színesebbnek és élettelibbnek mondanám, ami talán annak is köszönhető, hogy az itt felvonuló karakterek között kedvelhetőek, s hovatovább szerethetőek is akadnak szép számmal (oké elismerem, azért unszimpatikusokból sem volt hiány). Ám emellett izgalmas elbeszélői megoldásnak tartottam azt, hogy Zaritét, a fekete rabszolgalányt is narrátorrá tette néhány fejezet erejéig, aki egy teljesen más hangon szólalt meg a mindentudó narrátorhoz képest: s ezalatt nem csupán a nézőpontváltást értem, hanem az események elbeszélésének felépítése is más módon történt, mint ahogy azt egy hagyományos elbeszélőtől megszoktuk. Szerintem ez is egy nagyon fontos momentum a rabszolgaság témájának felkarolásánál: hogy maga a rabszolga is megszólal. S még inkább zseniálissá teszi ezt a regényt a szememben, hogy nagyon alaposan bemutatja a rabszolgák Afrikából hozott kultúráját. Annyira, hogy olvasás közben úgy érezzük, otthonosabban mozgunk az ő világukban, mint a fehér földesurakéban. Hát így van ez.

"Megtanított elmerülni a zenében, akár az álomban. 'Táncolj, táncolj, Zarité, mert a rabszolga, ha táncol, szabad... míg táncol.' S én mindig táncoltam."



Isabel Allende: Távoli sziget
Eredeti cím: La isla bajo el mar
Fordító: Dornbach Mária
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 477
Eredeti ár: 3990 Ft

(alsó kép forrása: http://senaswift.tumblr.com/post/24379809466 )

2012. június 4., hétfő

"Atyaúristen, ki írja a forgatókönyveteket?"

Szóval, van ez a habos-babos kis szívecskés borító, ami gúnyos pillanataimban csöppet ellenérzéseket váltott ki belőlem (mert hát most komolyan.... pink szívecskevirágok...ne már), és ezért már számolni se tudom hányszor tettem vissza a könyvtári polcra majdnem ugyanazzal a lendülettel, ahogy leemeltem onnan. És igen, tudom, hogy rengetegen csudajókat mondtatok róla, meg szinte mindenkinek ez a kedvence - vagy legalább az egyik kedvence - az írónőtől, szóval ezt mind nem felejtettem el egy percre sem, meg tudom, hogy a borító meg a hátul levő szövegrészlet (mert az is eléggé elrettentő szerintem) nem minden. No, de nem is magyarázom tovább a bizonyítványomat, inkább ugorjunk át arra a részre, hogy pár hete nem csupán leemeltem a polcról, hanem haza is vittem magammal, és pár napra rá bele is kezdtem.

Öhm... és hát az úgy volt, hogy az első tíz oldalnál én komolyan gondolkodni kezdtem azon, hogy én ezt inkább visszaviszem a könyvtárba olvasatlanul, mert tökre gagyinak tűnt. Ó, és tudom, most túl szigorúnak tűnök meg utáltok meg minden (de azért várjátok ki légyszi a végét! És még ne utáljatok :-) ), de szerintem a levélformátumokkal Ahern -nek igenis volt problémája: sokszor tűnt úgy nekem, mintha nem tudná úgy használni, ahogy azt kéne, hiszen inkább mini-elbeszélések voltak azok, mintsem levelek.
De oké, ennyit a problémázgatós énemről. Igazából egész hamar kikapcsolt - mármint az ilyesmiken való fennakadásom... sőt, annyira, hogy szerintem elég, ha csak annyit mondok, hogy például egyik reggel annyira belemerültem a könyvbe, hogy majdnem rossz megállónál szálltam le a villamosról.

"Valami hiányzik, tudod? Az életnek az a különleges varázsa, amit éreznem kéne."


Ja, de azért írjak valamit a történetről, ugye? Szóval: Alex és Rosie kisgyerekkoruk óta a legjobb barátok, és sülve-főve együtt vannak. Aztán még az érettségi előtt messze sodorja őket egymástól az élet, mert Alexnek Bostonba kell költöznie a családjával. Azonban kapcsolatuk nem szakad meg, így a messzi távolból is részesei lesznek egymás életének; bár az idők folyamán különböző akadályok gördülnek eléjük, próbára téve barátságukat.
Történetüket pedig leveleken, képeslapokon, e-maileken, illetve chateléseken keresztül ismerjük meg.

Igazából az egész könyv egy cuki romantikus vígjátékra hasonlít, amiben Hugh Grant is tutira szerepelne. Minden egyes olvasása amolyan igazi felüdüléses kikapcsolódást jelentett - komolyan, már csak a popcorn hiányzott néha a teljes hatás eléréséhez. Kedvenc szereplőm egyértelműen Ruby volt, Rosie legjobb barátnője, akinek a szövegein tök jókat lehetett derülni, és emellett az is tetszett benne, hogy mindig jól látta a dolgokat, és ezt soha nem félt elmondani Rosie-nak - akármilyen fájó volt is az igazság, vagy akármennyire is kritikus volt a véleménye bizonyos dolgokról. Bár nem is tudom, néha úgy éreztem, hogy Alex-szel együtt olykor elvetették a sulykot, amikor Rosie életéről vagy éppen aktuális döntéseiről mondtak véleményt, általában azzal érvelve, hogy "ez egyáltalán nem jellemző rád, Rosie" vagy "ez nem te vagy". De ilyenkor mindig csak arra tudtam gondolni, hogy az ember nem változhat? Ugyanannak az embernek kell maradnia örökre, aki négyéves korában volt? Feltétlen a lemondással kell párosítanunk azt, ha valami később már nem lesz annyira fontos az életünkben? Persze, Rosie esetében nyilván nem erről volt szó, ez csak amolyan zárójeles megjegyzés volt részemről, zárójel nélkül.

"...otthagytam csodálatosan intelligens családomat, elmerültem egy kád vízben, és fontolgattam, hogy bele is fojtom magam. Viszont akkor eszembe jutott, hogy még maradt egy kis csokitorta tegnapról, így mégis feljöttem levegőt venni. Van, amiért érdemes élni. "


Néha kissé klisések a benne fordulatok, és bár teljesen kiszámítható a vég, de tudjátok... mégsem ez itt a lényeg. Jó volt olvasni olyan emberekről, akik ennyire törődnek egymással, meg addig is hinni abban, hogy vannak elválaszthatatlan, életre szóló barátságok is, amelyeket nem fakít ki az idő. Tudjátok, nem is olyan régen, talán pár hónappal ezelőtt, visszaemlékeztem életem eddigi szereplőire, akárcsak Rosie Dunnie tette ezt a könyv végén, és hihetetlen melankólia szállt meg, mikor belegondoltam, hogy hány ember hány éven keresztül mennyire fontos része volt az életemnek, és most azt se tudom mi van velük. Mintha nem is lettünk volna egymásnak. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy C'est la Vie, ugye?
Szóval azért attól, hogy ilyen kis könnyed, csajos-romantikus regény ez, mégis sikerült egy-egy amolyan Rodin- pózba vágott gondolatommal azonos hullámhosszra kerülnie. Azért megjegyzendő: enélkül is maximálisan tetszett volna. Csak mert.

p.s..: I Love You ugye, ha megfilmesítenék, tuti, hogy Hugh Grant-nek is szerepelnie kéne benne? Ne kérdezzétek miért, de nekem folyton ő jutott eszembe olvasás közben. (na, jó - néha egyébként is szokott...)

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér
Eredeti cím: Where the Rainbow's End
Fordító: Morcsányi Júlia
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 448
Eredeti ár: 2990 Ft

Related Posts with Thumbnails