2012. július 31., kedd

Ha túl hangos a csend

Már lassan féléve olvastam ezt a könyvet, szóval mondhatjuk úgy is, hogy jól elhúztam a beszámoló írását. Igazából azért volt ez, mert nem tudtam mit is írhatnék róla: most törekedjek arra, hogy azt írjam le, hogy általánosságban véve hogy tetszett nekem, vagy inkább koncentráljak arra, hogy akkor és ott mit adott, mit jelentett számomra. Mert bár gyakran egyezik ez a két dolog, de megesik, hogy nem annyira. Például most.

Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, mikor elkezdtem olvasni. Hogy is felejthetném el? Már vagy egy napja feküdtem az ágyban, teljesen magamra húztam azt a jó vastag, puha takarót, és igyekeztem nem tudomást venni arról a tényről, hogy ott kint, az ablakon túl megy tovább az élet. Én inkább csak tocsogtam az önsajnálat mocsarában, és úgy gondoltam, nincs az a pénz, hogy kibújjak a takaró alól. De a Borzalmas Napok másodikján egyre inkább elfogott az az érzés, hogy szükségem van valamire. Valami könnyűre, valami megnyugtatóra... tudjátok, valamire. Cecelia Ahern jutott eszembe először, nem tudom miért. Egyszerűen, ahogy megfogalmazódott bennem, hogy mit is szeretnék, rögtön az ő neve ugrott be.

"Egy júniusi péntek reggelen lettem Luke legjobb barátja. Éppen 9.15-kor. Azért tudom ilyen pontosan, mert ránéztem az órámra. Nem is tudom, miért, mert sehová nem készültem időre. De hiszem, hogy mindennek oka van, és talán azért pillantottam az órámra akkor, hogy a történetet pontosan mondhassam el. A részletek pedig fontosak a történetekben, nem igaz?"


Ez a bekezdés akkor hihetetlenül jól esett, mintha egy válasz lett volna a fel nem tett kérdésemre. Mindennek oka van. S általában visszatekintve az eddig történt eseményekre, mintha ez tényleg igaz lenne. Mintha nem random módra vágna hozzánk az élet ezt meg azt, hanem az idő múlásával felfedezhetjük az események közötti ok-okozati láncot: mintha egy jól megkomponált történet szereplői lennénk. Semmi sem céltalan.
S aztán ez a párbeszéd köztem és a könyv között egészen a legutolsó oldalig folytatódott - no, nem mintha épp' egy láthatatlan barátommal akadtak volna problémáim. Hanem csupán annyi, hogy néhány mondat, bekezdés rám talált. Ott és akkor.
Tudom különben, hogy vannak ennél sokkal szebben megírt, eredetibb gondolatokkal teletűzdelt történetek, és azt is tudom, hogy Ahern sokszor abszolút nyilvánvaló vagy kissé elcsépelt gondolatokat mond ki, de hé, azért vannak ezek az időszakok - legalábbis nálam biztosan - amikor pont ezekre a nyilvánvaló dolgokra van szükségem. Mert amikor az ember ennyire maga alatt van, hajlamos rá, hogy elfelejtse. S jó, ha van valami, ami emlékezteti ezekre.

Maga a történet - az Ahol a szivárvány véget ér -nél - egy kedves, bájos romantikus vígjátékra emlékeztetett. A főszereplő, Elizabeth egy kissé merev, végtelenül precíz nő, aki egyedül neveli húga kisfiát. S váratlanul betoppan az életébe egy Ivan nevezetű titokzatos férfi, aki hamar megmutatja számára, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben.


Szóval, mondom: a történet kicsit hollywood-i - ez gondolom, most nektek is leesett. Lehet, sőt egészen elképzelhetőnek tartom, hogy ha nem egy olyan időszakomban futunk össze csupán egy kellemes, de felejthető élmény lett volna. Így viszont annál jóval több lett: egy teljesen saját bőrön megtapasztalt példa arra, hogy a könyvek tényleg vigaszt tudnak nyújtani. És tudom, ez most tök nyálas gondolat, de ez van. nem hiába halogattam ezt a bejegyzést, mert éreztem, hogy ez lesz
És köszönet érte Amadeának, jobbkor nem is jöhetett volna egy ilyen szép ajándék.

u.i.: imádom ezeket az ír kisvárosokat!

Cecelia Ahern: Bárcsak láthatnál
Eredeti cím: If You Could See Me Now
Fordító: Dávid Anna
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 280
Eredeti ár:


(kép forrása: girlscene.nl)

2012. július 26., csütörtök

Pár hét Mansfieldben

Az utóbbi pár hétben a Mansfield kastély szalonjában töltöttem a délutánokat, s miközben azon igyekeztem, hogy minél halkabban szürcsölgessem a teámat, többször is megállapítottam magamban, hogy itt bizony senki sem normális. Mármint olyan szórakoztató értelemben véve. Többnyire.

A történet főhőse a szegény családból származó Fanny Price, aki szelídségével és viszonylagos jólneveltségével már korábban felhívta magára gazdag nagynénjének a figyelmét. Mrs. Bertram és Norrisné az egyik délutáni teázás alkalmával gondolnak egyet és úgy döntenek, hogy igazán léleknemesítő cselekedet lenne ezt a szegény Fanny -t befogadni magukhoz, mert hiszen olyan körülmények között mégis az elvadulás és a műveletlenség veszélye fenyegeti. De mielőtt ez a két előkelő hölgy két korty tea között megváltaná a világot, azért aggodalmaiknak is hangot adnak ezzel a léleknemesítő tervükkel kapcsolatban... Mert mi van akkor, ha Fanny Price esetleg elkényeztetett lesz vagy olyan megátalkodott, hogy esetleg olyan férfire vet szemet, aki nem az ő súlycsoportja? Mert bármennyire is jó szívvel fogadják majd, azért tisztában kell lennie azzal, hogy honnan jött és - ennek megfelelően - hol a helye itt Mansfield-ben.
Ó, micsoda fantasztikus és önzetlen terv, szavamra!
Aztán ahogy eltervezték, Mr. Bertramot is megnyerték az ügynek, így a kis Fanny Price végül tényleg Mansfield-ben kötött ki, és tényleg tudnia kellett, hogy hol a helye - ha esetleg mégsem, Norrisné vagy a Bertram lányok nem felejtették el emlékeztetni rá sosem. Szegény Fanny jobbára kívülállónak érezte magát, egyedül unokatestvére, Edmund vette figyelembe az ő érzékeny és zárkózott természetét - s nem is olyan sokára igazi jó pajtások lettek. Ahogy teltek múltak az évek barátságuk egyre mélyült, s szépen lassan átalakult valami mássá. Valami sokkal meghittebbé. Ám ebben az időben hirtelen megjelentek a színen a Crawford-testvérek: Mary és Henry, akik alaposan felkavarták az állóvizet. Mary vonzerejével pedig hamar elbolondítja Edmundot Fanny mellől....

Igen, jól gondoljátok: intrika, intrika és ráadásnak még egy csöppnyi intrika - de csak olyan szolid angol módra - , miközben legyezők suhognak, teáscsészék koccannak, és elbűvölő mosolyok villannak. A regény és én már kapcsolatunk elejétől kezdve nagyon jól kijöttünk egymással - no nem (csupán) az előbb felsorolt dolgok miatt, hanem mert.... azt hiszem ennyit még nem nevettem Austen -regényen. Így azt hiszem, mondanom sem kell azoknak, akik már olvasták, hogy kik lettek a kedvenc szereplőim.
Most komolyan, hát ismertek ennél jobb fejezetlezárást?
"Te, Fanny - mondta - , biztos a bálban szeretett beléd. Egészen biztos vagyok benne, hogy akkor történt a huncutság. remekül néztél ki. (...) Meg is mondom Sir Thomasnak, hogy akkor este történt. - S folytatva e derűs gondolatsort, nem sokkal utóbb hozzátette: - És tudod mit, Fanny, ezt még Mariának sem ígértem soha: legközelebb, ha Mopika megkölykezik, te is kapsz egy kis mopszlit."

Mrs. Bertram rocks! Különben tényleg neki meg Norrisnénak voltak a legjobb mondatai - bár gyanítom, hogy a való életben szívből gyűlölném őket. Mindenesetre nagyon eltalált figurák ők véleményem szerint, meg Mr. Bertram is. Bár ő inkább máshogy, nem olyan kis sunyi, alattomos módon, neki is voltak olykor fura gondolatai, de alapvetően szerintem ő jó ember, hiszen mindig igyekezett igazságosan eljárni, még Fanny-val kapcsolatban is. Napi random vallomás: ebben a regényben számomra inkább Mr. Bertram jelentette A Férfit, mintsem Edmund (ő az itteni szépfiú). Valahogy a főhősnő, Fanny sem tudott megfogni. Mármint persze, azért sajnáltam szegényt, de annyira hiányzott belőle az élet, olyan kis túlidealizált teremtésre sikeredett, hogy jaj... ráadásul mindez nyakon öntve egy borzalmas egészségi állapottal, ami szerintem inkább csak nyavalygás volt. Semmi tartás, semmi szenvedélyesség (mármint olyan angol módra, tudjátok...), egyszóval olyan kis semmilyen. Tökéletesen összeillenek Edmunddal. Hogy őszinte legyek erről a srácról nem is tudok mit mondani, annyira vértelenre sikerült. Eskü végigolvastam, de azonkívül, hogy mindig jófej volt Fanny -vel, és eközben állandóan Crawford kisasszonyról áradozott (ami hát mégsem olyan jófejség, lássuk be), tényleg nem jut eszembe más vele kapcsolatban...

De annak ellenére, hogy véleményem szerint Fanny Price fel sem veheti a versenyt Elizabeth Bennettel (se Emmával, se Anne Elliottal. Catherine Morlandra meg már nem nagyon emlékszem...) , attól még nagyon jó regény és szerettem olvasni. Sőt! Mondok jobbat: azt hiszem, A Mansfield kastély lett a második kedvenc könyvem Jane Austen-tól. Mert hiába a két vértelen főszereplő, a mellékalakok olyan jól sikerültek, az irónia annyira jól üt, hogy egyszerűen tényleg klassz (igen, esténként már csökken az aktív szómennyiségem); és emellett ráadásul Réz Ádám fordítása nagyon gördülékeny és könnyen olvasható, de ez már csak hab a tortán.
Szerettem, na :-)

Jane Austen: A Mansfieldi kastély
Eredeti cím: The Mansfield Park
Fordította: Réz Ádám
Kiadó: Lazi Kiadó
Oldalszám: 432
Eredeti ár: 2500 Ft








(1. kép forrása: poemas-escolhidos.tumblr.com
2. kép forrása: https://www.etsy.com/listing/102134635/home-decor-shabby-chic-black.
)

2012. július 24., kedd

Metamorphosis

... de csak egy kicsit. Mert úgy döntöttem, megérett az idő, hogy kicsit átalakuljon a kuckóm. Közel két éven keresztül színes, vidám virágoskertben osztottam meg a gondolataimat az olvasmányaimról - élveztem, szerettem ott lenni, de már régóta érlelődött bennem, hogy le kell cserélnem. Persze a vidámság továbbra is megmarad, de most inkább behúzódom a szalonba, ahol körbevesznek a könyvespolcok, és bármikor behúzhatom a függönyt, ha túl sok a napsütésből... és télen még ráadásul be is gyújthatok!
Kell még rajta alakítgatni itt-ott (pl. a linklistánál nem mindenkinek a jó linkje van bent stb.), ezeket még a héten-jövő héten megcsinálom. De alapvetően szerintem marad ez a kinézet. Egy darabig biztosan.

És hát persze a lényeg, hogy továbbra is szeretettel várok mindenkit! :-)

Üdvözöl Titeket,
Heloise

2012. július 23., hétfő

Örvendezés a könyvkupac felett

Pár nappal ezelőtt mélységes meggyőződéssel közöltem párommal, hogy ez az Európa akció mindig gondosan kiszaglássza anyagi helyzetünket, mielőtt orvul lecsapna rám, a mit sem sejtő könyvmolyra. Persze, ő csak mosolygott ezen - én pedig ekkor kezdtem el összeesküvés elméleteket gyártani, hogy ez nem csupán a véletlen műve lehet... de aztán pár óra múlva, még jobban belemelegedve a különböző konteókba, már Hitler-klónokról, gabonakörökről meg a kereszteslovagokról hadováltam. És ekkor megint rájöttem, hogy milyen könnyű elterelni a figyelmemet....




Később feledve a roppantul izgalmas, de roppant mód elrugaszkodott elméleteimet, biztos voltam benne, hogy ismét zsákmány nélkül maradok. De a képen levő tisztességes méretekkel rendelkező könyvkupac a tanúm rá, hogy mégsem így történt. Hurrá, megtört az átok! A világ legeslegjobb majdnem-férje ugyanis végül rábólintott a rendelés gomb megnyomására, és én abban a boldog tudatban hajthattam álomra fejecskémet, hogy ha nem is a szó szoros értelmében fosztogattam, de azért mégis éltem az akció lehetőségével. És a rendelésem megérkezésének napján még két csomag is befutott hozzám, így a gyönyörűségtől és boldogságtól elvakultan, hangos kurjongatások és "subisubidúú"-k énekelgetése közben elhatároztam, hogy eme jeles napnak emléket állítok. Hát, íme.

THE END


Ó, minő szörnyű dolog! Borzalmasan gyakorlatlan vagyok a beszerzős posztok írásában, így a felsorolás lemaradt. A Napok romjai, a Tölgyfa a dombtetőn és a két Woolf nagyon kedves ajándékok voltak (nagyon szépen köszönöm még egyszer mindenkinek!). A Jane Austen élete és a Tíz kicsi néger az Európa akció kifosztására tett kísérletem eredménye, a Yeats halott pedig a jelenleg futó Alexandra nyári akciójából lett túszul ejtve.
Nem is tudom hirtelen, hogy melyikkel kezdjem... :-)


(a bejegyzésben található kép pedig saját)

2012. július 22., vasárnap

Keserű tapasztalatok, avagy: egy majdnem elsumákolt könyv

Igazából, én ezt már közel két hónapja elolvastam, és hogy őszinte legyek, el akartam sumákolni ezt a dolgot, mert... Nos, mert. Eleinte még éreztem egy pici bűntudatot, de aztán hamar elfelejtettem - ahogy azt is, hogy én ezt olvastam. Aztán a héten megint eszembe jutott, és felröppent a gondolat, hogy azért csak kéne írni róla valamit, ha már ez a blog az olvasmányaim gyűjtőhelye, ugye... na, mindegy nem kertelek tovább, most már hogy elkezdtem, belevágok a közepébe és leírom: nem tetszett. Nem. Egyáltalán. Nem utáltam vagy ilyesmi, szóval nem fogok fröcskölődni. Egyszerűen csak nem piszkálta fel a fantáziámat a legcsekélyebb mértékben sem. Lazán félre tudtam tenni akár napokra is, nem forgolódtam miatta álmatlanul éjszakánként. Semmilyen hatást nem gyakorolt rám. Se a történet, se Mac - de még Barrons sem. Ez a csávó egyszerűen annyira nem a zsánerem, hogy elképesztő. Nevetnétek, ha megtudnátok, hogy kire asszociáltam folyton a ruházatát/külsejét leíró részeknél... Legalábbis én folyton nevettem, és így nehéz volt komolyan venni. Barrons-szel - és úgy egyáltalán a könyvvel - kapcsolatos érzéseimet azt hiszem, az alábbi kép szemlélteti leginkább:



Nem fogott meg sem a stílus, sem a rejtélyek, sem a világ, de még a karakterek sem. És itt most nem arról van szó, hogy ez a pink csaj mennyire volt szimpi vagy nem szimpi, mert számomra nem ettől függ, hogy érdekel-e valakinek a további sorsa. Hiányzott az a valami, amitől itt bárkit akár egy hangyányit is érdekes karakternek tartanék. (mármint ezt most csak szubjektíve mondom, mert elhiszem, hogy mást viszont megfogtak) A világról meg igazából csak annyi, hogy bár imádom az íreket meg a mitológiájukat, meg az országukat (egyszer el kell jutnom oda), de itt ebben a könyvben számomra nem jött át az a jellegzetes ír atmoszféra. Ha nem lett volna ott, hogy a helyszín Dublin, felőlem aztán New Yorkban, Kuala Lumpurban vagy Ottawaban is játszódhatott volna. Mindegy. Maradjunk annyiban, hogy nem történt meg a nagy egymásra találás.
Persze, ne értsetek félre, nem ettől a résztől vártam a megváltást, meg nem is marquezi mélységekben reménykedtem. Emlékszem, hogy sokan írtátok, hogy a második résztől lesz az igazi. De inkább meghagyom másoknak a rajongást, mert ha engem ennyire hidegen hagy a sztori - tényleg, még egy apró szikra sem gyúlt - , nem hiszem, hogy a következő rész után már átváltanék fanatikus-üzemmódba. Mindenféle érzelem leghalványabb szikrája nélkül végigolvasni egy sorozatot pedig felesleges időpocsékolás. Szerintem.

Mindegy, nem akarom továbbragozni. Mindenesetre ezután, ha legközelebb tündérekkel szeretnék találkozni Írország vidékein, megnézem A koboldok varázslatos legendáját. Az inkább én vagyok. Igen, tudom... kicsit nyálas, kicsit rózsaszín, de hát ez van. Vállalom.



Karen Marie Moning: Keserű ébredés

Eredeti cím: Darkfever
Fordította: Laskay Ildikó
Kiadó: Kelly
Oldalszám: 302
Eredeti ár: 2980 Ft

Ápdét: de persze, attól, hogy nekem nem tetszett Barrons, nem jelenti, hogy ne lenne jó pasi. (álompasik terén szörnyű hozzá-nem-értéssel rendelkezem, ez köztudott. )Mi sem bizonyítja jobban Barrons alfahím mivoltát, mint az a tény, hogy bejutott ebbe az álompasis verseny döntőjébe is. (amit nem tudok linkelni, mert lusta vagyok megkeresni, és azt sem tudom hol van, de biztos forrásból tudom, hogy ez így van :-) ) Szóval, azért szavazzatok rá bátran :-)

2012. július 19., csütörtök

Desert Island Discs

Bridge a jó múltkor megcsinálta a saját Desert Island Discs - listáját, és ezen felbuzdulva (illetve a listamániámból fakadó örömmámorban úszva) úgy döntöttem, én is megcsinálom a sajátomat. Nem tagadom, hogyha olykor elegem van a világból nem szoktam azon elmélázni, hogy milyen jó lenne egy lakatlan szigetre költözni. Persze, ilyenkor mindig igyekszem eltekinteni attól a ténytől, hogy mennyire megrontott engem a civilizáció, és emiatt abszolút életképtelen lennék. Sejtésem szerint egy hetet sem élnék túl. De ezek az apróságok mind mellékesek.



Tegyük fel, hogy mégis feltalálnám magam, mert mondjuk lennék olyan előrelátó, és részt vennék egy "Hogyan maradjunk életben egy lakatlan szigeten" - tanfolyamon vagy valami ilyesmin. És akkor talán egy hetet is eléldegélnék. Ezt az időszakot pedig mindenféleképp kellemesen szeretném eltölteni, így összeválogattam a saját Desert Island Discs-listámat. A válogatásom szempontja alapvetően az volt, hogy minél vidámabb zenék kerüljenek rá, amiket ha meghallok, táncolni támad kedvem. Vagy csak úgy simán elönt a jókedv és boldogság.


1. Coldplay: Every Teardrop Is a Waterfall

A Coldplay-t alapvetően kedvelem, ezt a számukat meg különösen, mert olyan energikus, maga a dalszöveg pedig annyi mindent mond.... fantasztikus dal!

2. Big Yellow Taxi feat. Vanessa Carlton: Counting Crows
Ami eszembe juttatja, hogy miért is jobb nekem ott a lakatlan szigeten, távol az emberektől.

3. Sixpense None The Richer: There She Goes
Tiszta '90-es évek. I love it! Ezt a feldolgozást meg különösen. És nem, nem vagyok hajlandó tudomást venni arról az interpretációról, miszerint ez a dal egy óda lenne a heroinhoz. Jah, mert az Aliz Csodaországban is a drogozásról szól... ugyanmár. Vagyis hát mindenki úgy érti, ahogy akarja. Én nem értem úgy.

4. Foo Fighters: Learn To Fly
Mert ó ez is egy fantasztikus dal! Ehhez nincs is több hozzáfűznivalóm, mert felesleges ragozni.

5. Gramercy Arms: Looking At The Sun
Egyszerű, de nagyszerű. Én ettől a daltól mindig táncra perdülök, és tapsolok és éneklek - egyszerűen feldob.

6. Colbie Caillat: Brighter Than The Sun
Úgy tűnik, hogy ezek a "napos"-dalok különösen bejönnek nekem. Főleg nyáron. Ez is abszolút éneklős, dúdolgatós, táncolós.

7. Spin Doctors: Two Princes
Oké remélem érzitek, hogy kétségtelenül a '90-es években ragadtam zeneileg. Nagy részt. Hát mert ez a szám is egyszerűen annyira, de annyira... jóó!

8. Guns 'N Roses: Knocking On Heaven's Door
Jó, ez az egyetlen olyan szám a listámban, amitől nem leszek boldog. De kell valami az oly' gyakran feltörő melankolikus énemnek is. Igazából az eredeti, Bob Dylan-verziót is beválaszthattam volna, mert azt is imádom (sőt, sokkal jobban, mert kevésbé harsány)- de attól valószínűleg tényleg eluralkodna rajtam a sírás, mert annyira olyan, de olyan... Úgyhogy inkább a feldolgozás lesz nyerő ebben a helyzetben.

Ha mindezek közül csak egy dalt menthetnék meg, az az Every Teardrop Is a Waterfall lenne.

A Biblia és a Shakespeare-összesem mellé pedig magammal vinném még.... nos, ez nehéz kérdés. Az Anne-sorozat, az Elfújta a szél és a Harry Potter között vacillálok. (miután már egy csomó minden mást kiejtettem, hosszas tanakodás után). De szerintem a Harry Potter-sorozat lesz a nyerő.

A vihető luxuscikken is sokat gondolkodtam. Először a párom jutott eszembe, de akkor ki vigyázna a cicáinkra? (a cicáimat meg azért nem, mert ugye csak egy luxuscikk jöhet, nekem meg két macskám van). Szóval, végül a fényképezőgépemre esett a választásom, meg a hozzátartozó kellékekre. Biztos sok szép virág, madár meg ilyesmi lesz azon a szigeten, amit fotózhatok majd.

És azért reménykedem, hogy Bridge szigetével szomszédos leszek. Mert bár nem igénylek nagy szociális életet, azért néha jól jön. :-)

2012. július 17., kedd

"Nincs igazság. Se a Földön, se a Pokolban."

Az utóbbi napokban két dolgot tanultam meg:
1. az Isten valójában nő. (ami különben teljesen logikus)
2. Lucifer nem veti meg a szakácsművészetet (legalábbis a palacsintája állítólag isteni)

S persze, most hihetnétek azt is, hogy igen komolyan belevetettem magam a bibliai hermeneutikába, de csalódást kell okoznom ezzel kapcsolatban. (szinte hallom is a felhördülést) Különben ez az a könyv, amit még tavasszal kaptam kölcsön, és iszonyatosan megörültem neki, és igazából folyton csak örültem meg ujjongtam, de mindig hátratolódott a listán. Aztán egy reggel felkeltem, hogy ez kérem szépen, nem mehet így tovább, egyszerűen tudnom kell, hogy mi is ez valójában. Így kutatásom első lépéseként azt az igen bölcs cselekedetet hajtottam végre, hogy hozzákezdtem az olvasásához. aztán el is olvastam

És most leírom nektek - nagy rajongások közepette - , hogy engem biza' már az első fejezetnél megvett kilóra. A stílusa eredeti, szórakoztató - egyszerűen zseniális! Csak hogy elcsépelt címszavakban fejezzem ki magam. Magáról a történetről vagy éppen a karakterekről se tudnék ezeknél a sablonosnak tűnő - de jelen esetben nagyon is indokoltnak gondolt - címszavaknál rosszabbat mondani. Nem is tudom, hogy le merjem-e írni, hogy mennyire meglepődtem, mikor csak úgy röpködtek a fejemben olvasás közben ezek a jelzők - igen, a fantáziátlan nyelvhasználatomra egyszer még ígérem visszatérek - , hiszen egy kortárs magyar szórakoztató irodalmi műről van szó. És mielőtt valaki leoltana kultúrsznobságom miatt, hadd emeljem ki, hogy a hangsúly a magyar jelzőn van, ami hozzá van tapadva a szórakoztató irodalmi címkéhez. És nem, most nincs kedvem mélyebben belemenni ebbe a témába, csak annyit jegyeznék meg, hogy ennek a könyvnek köze nincs a joghurt-irodalomhoz vagy a csillagtök-lázhoz. Még csak távolról sem. A Kísértés Rt. abszolút meggyőzött arról, hogy igenis létezik a kortárs magyar szórakoztató irodalomnak igényes szekciója is. Hurrá, és ezer köszönet érte! Azt hiszem, ebben a tudatban ezután békésen hajthatom álomra a fejem.

"Serene Nightingale kellemesebb estét is el tudott volna képzelni magának, mint hogy egy profin kivitelezett gyilkosságot követően London külvárosának egyik sötét utcáján várakozzon, karján szatyorral, kezében pedig a másnapi modern filozófia zárthelyi dolgozatra megtanulandó jegyzetekkel." És akkor még nem is gondolta, hogy mi (vagy inkább ki) várja otthon ezután... - az enyhén üldözési mániás macskáján kívül, persze. Serene Nightingale lelkének értéke ugyanis se perc alatt az egekbe szökött még aznap, ugyanis az Anyaúristen és a Sötétség Hercege fogadást kötöttek: vajon Serene lelke elnyerheti az üdvösséget, vagy kárhozatra ítéltetik?
Természetesen, sem Pandora, sem Lucifer nem gondolták, hogy ölbe tett kézzel várják meg, míg a jelenleg huszonhárom éves, makkegészséges bérgyilkosnő majd nagymama korában beadja a kulcsot... Izgalmas verseny veszi hát kezdetét, tele észveszejtő csavarokkal, gondosan kigondolt hadműveletekkel és farzsebekből kihúzott aduászokkal.

"– Tehát… az ördög – ismételte meg elbizonytalanodva.
– Mint ahogy azt már legalább háromszor kifejtettem, Miss Nightingale, igen, Lucifer vagyok, a Pokol démonura – dörzsölte halántékát fáradtan a vörös kabátos férfi. – Legközelebb hozok egy táblát, és felírom rá hat nyelven a nevem.
– Tábla a Főnöknek – jegyzetelt a háttérben a szemüveges Kleio."


Ha lekötöznétek és félnapos nonstop Nostradamus próféciái-felolvasást tartanátok nekem, esküszöm, akkor se tudnék egy rossz szót se szólni a Kísértés Rt. -ről. Egyszerűen minden klappolt közöttünk, és mélységes meggyőződésem, hogy ez a regény teljes valójában megtestesíti az igényes szórakoztató irodalmat - persze, nem egyedüli képviselőjeként, mert azért vannak még mások is. De ez is egy közülük. Ez talán, így első hallásra nagyot mondónak tűnhet - oké, én is szkeptikusan állok az efféle kijelentésekhez, bevallom - , de erre csak azt tudom mondani, győződjetek meg róla magatok. Könyvtárból, kölcsönkönyvként is akár - mindegy. Én mindenesetre ráállítom a pénztárcám a megvásárlására - ez lesz a következő projektem - , mert kedvenc lett. Kedvenceket meg muszáj a polcomon tudnom.

Persze, még beszélhetnék a sziporkázó párbeszédekről, az imádnivalóan ironikus, olykor önreflexióra hajlamos elbeszélőről, a szerethetően szórakoztató (vagy szórakoztatóan szerethető?) karakterekről, az össze-visszacsavarintott történetről, a humor mögött megbúvó érdekes kérdésekről és az arra adott válaszokról... de tudjátok mit? Ezt inkább az újraolvasós-posztomra hagyom, mert bizony olyan is lesz nem sokára. Reménykedem, hogy addigra a sok sablonos jelző használata helyett már jobban ki fogom tudni fejezni magam. Legalább egy fokkal.

"Néha történnek olyan valószínűtlen események, hogy az embernek komoly erőfeszítésébe kerül meggyőzni az elméjét: nem csak hallucinált. Például, amikor két szóval tönkretehetünk egy életet, és e felismerés után el kell töprengenünk, hogy vajon tényleg kimondtuk azt a két szót, vagy csak elképzeltük a hatásukat. Álom és valóság cérnavékony határvonalán sétálunk ilyenkor, és mindössze az dönti el, melyik oldalra kerülünk, hogy gondolatban vagy tettben nyilatkozunk-e meg."


Imre Viktória Anna: Kísértés Rt.
Oldalszám: 396
Eredeti ár: 2980 Ft
Kiadó: Főnix Könyvműhely

(kép forrása: http://image.baidu.com/)

2012. július 9., hétfő

Amerikába jöttem

Régóta tervben volt nálam Gaimantól az Amerikai istenek, igazából nem is tudom már, hogy miért: talán, mert anno tetszett a Csillagpor meg a Sosehol; talán, mert ezt a könyvét sokan dicsérték; de az is lehet, hogy azért, mert az ölni-kell-érte-annyira-kaphatatlan - kategóriába tartozik/tartozott (és mint tudjuk, a vágyakozás mértéke és az elérhetőség valószínűsége nálam szinte kivétel nélkül fordítottan arányos), de persze ki tudja, az is lehet, hogy ez mind egyszerre váltotta ki belőlem azt, hogy én ezt iszonyatosan el akartam olvasni.
S alig két évre rá: lőn.

"Öreg istenek vagyunk ebben az istenek nélküli, fiatal világban."


Az Amerikai istenek cselekménye egy börtönben kezdődik, ahol Árnyék - egyébként igen beszédes névvel rendelkező - főhősünk éppen utolsó napjait tölti. Ám szabadulása előtt nem sokkal közlik vele a hírt, hogy a felesége életét vesztette egy autóbalesetben. Így Árnyék - a börtönigazgató engedélyével pár nappal hamarabb szabadulván - elindul, hogy részt vegyen a temetésen. A repülőútját egy meglehetősen furcsa alakkal kell megosztania, aki munkát ajánl a számára (miután természetesen, lefestette előtte Árnyék abszolút kilátástalan helyzetét a munkaerőpiacon) : hogy legyen a testőre. Árnyék végül beleegyezik. A fura alakkal - aki különben Szerda névre hallgat - való találkozás után Árnyék különös események közé csöppen: régi és új istenek háborúja közeleg, és Árnyéknak döntenie kell, hogy vajon melyik oldalra áll...

Igazából, nem tudom mit gondoljak pontosan a könyvről. Gaimanról viszont tudom, hogy nagyrészt szeretem. Mármint nem rajongva vagy ilyesmi, de az a két könyve, amit eddig olvastam, kellemes élményt okozott - hú, ez aztán micsoda hivatalos megnevezés... na, mindegy. Szóval, kíváncsisággal vegyes várakozással kezdtem bele az Amerikai istenekbe, és meg kell mondjam, az első száz oldal engem teljesen magába szippantott. Tudjátok, van az úgy, amikor elkezdtek olvasni egy könyvet, és szinte rögtön sikerül kizárni magatokból a külvilágot, annyira körbefon az atmoszférája. Na, velem pont ez volt. Hurrá, hurrá - ujjongtam magamban, és szinte rekord gyorsasággal haladtam a könyvben, hogy húú, na ennek mi lesz a vége, mert annyi potenciált láttam ebben a sztoriban, hogy hihetetlen. Aztán az iszonyatosan jó kezdés után egy mélyrepülés vette kezdetét: nem arra kanyarodott a történet, amerre én számítottam, és egyre kezdtem elveszíteni az érdeklődésem, voltak olyan részek, amiket szinte szabályosan untam. Na - gondoltam - már ebből se lesz semmi jó. És mikor már végképp biztos voltam a csalódásomban, előbukkantak megint olyan részek, amiket iszonyatosan élveztem, és ugyanazt kezdtem érezni, mint az elején. Ekkor pedig már abban voltam biztos, hogy a számomra unalmas részek csak rövid intermezzok voltak. És akkor megint jött a csalódás.... és igazából a kapcsolatom végig ilyen hullámzó maradt egészen az utolsó oldalig.



"- Ez a világ egyetlen országa - törte meg Szerda a csendet - , amely azon rágódik, mi is valójában.
- Micsoda?
- A többi tudja magáról, micsoda. Soha, senkinek nem kell megkeresnie Norvégia szívét. Vagy felkutatnia Mozambik lelkét. Ők tudják, kicsodák."


Egyet kell értsek Ronenával, aki Gaiman regényének túlírtságára hívta fel a figyelmet (többek között). Valóban sok felesleges kitérő volt (legalábbis én az általam unalmasnak tartott részeket annak titulálom), s ezeknél sokszor indokolatlanul sokat időzött. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért is unhattam ezeket a részeket - szeretek ugyanis mindent megindokolni magamnak - , és arra jutottam, hogy azokból a részekből mintha hiányzott volna az a fajta lendület vagy (egészséges mértékű) misztikum, ami jó lett volna, ha a regény egészét jellemzi, nem csupán itt-ott. Bár hogy őszinte legyek, azért itt is akadtak olyan részek, amiket élveztem: például az a tipikus amerikai kisvárosi hangulat szerintem egészen jól átjött. Kár, hogy a regény egészéhez képest elég elhanyagolható hangsúlyt kapott. A másik dolog, ami csöppet zavart engem is - még akkor is, ha megindokolta a végefelé, hogy miért is van ez - , az Árnyék jelleme volt. Nehéz volt így olvasni ezt a könyvet egy olyan főszereplővel, aki tényleg csupán egy árnyék, egy dróton rángatott bábu, és ennél nem több. Az istenek meg egyszerűen annyira titokzatoskodtak folyton, hogy őket meg aztán pláne nem lehetett megismerni. Ők csak simán ott voltak, és titokzatosak voltak... és pont. Hogy őszinte legyek, néha vissza kellett lapoznom pár mellékszereplő istennél, hogy most akkor ez melyik is? Ő felbukkant már egyszer? És ez közel hatszáz oldalon keresztül elég gázos.

"Nem csak a boldog befejezés nem létezik, mint olyan (...) Hanem egyáltalán nem léteznek befejezések."


Mondjuk azért ez ne tévesszen meg senkit. Nem volt borzalmas könyv, és a közösen eltöltött jó pillanataink hatására a "szerintem-nem-rossz-könyv" -felé billen a mérlegem. Nemcsak a hangulata miatt, hanem felbukkantak benne egészen érdekes gondolatok, a sztori mögött, a vallásról, mint olyanról. Meg maga az elgondolás is jó szerintem - ebben teljesen pozitívan csalódtam - , én egy ideig abban a hitben voltam, hogy ez is egy olyan könyv, ahol csak egy bizonyos mitológia helyeződik át a modern korba, és erre tessék: igazi multikulturális egyveleg jött össze, mindenféle korból, mindenféle vallásból, felvillantva az egyes istenek mögött húzódó háttértörténeket is.
Hmm-hmm... de azért mégis kár érte.

Neil Gaiman: Amerikai istenek
Kiadó: Agave
Eredeti cím: American Gods
Fordította: Juhász Viktor
Oldalszám: 647
Eredeti ár: 3980 Ft

2012. július 3., kedd

S mindeközben a hűvös, esős Angliában...

- avagy hogyan is nyomja rá bélyegét a kibírhatatlan meleg a címválasztásaimra -

Anne Brontë regényét már régóta el szerettem volna olvasni. Az Agnes Grey óta legalábbis mindenképp, mert ott sokan mondták, hogy a Wildfell asszonya mennyivel másabb, és hát íme, több mint egy év után eljutottam oda, hogy végre én kompetens lehetek ebben a kérdésben. Bár az iszonyatosan apró betűkkel szó szerint küzdöttem olvasás közben.

A regény eleje 1827-be kalauzolja olvasóit. Az elbeszélő egy bizonyos Gilbert Markham, aki levelében arról számol be, hogy a közeli Wildfell birtokra egy titokzatos özvegyasszony költözött gyermekével. Mrs. Grahamről – ahogy azt a kis vidéki városokban megszokhattuk – hamarosan botrányosabbnál botrányosabb pletykák kezdenek keringeni, megkérdőjelezve erkölcseit. Gilbert igazán vonzónak találja a hölgyet, s bízva jó emberismeretében, nem hajlandó elhinni az alaptalannak tűnő szóbeszédeket. Ám Mrs. Graham egy másik férfival való beszélgetésének véletlen kihallgatása során, Gilbert mégis meggyanúsítja őt. Mrs. Graham, hogy tisztázza magát odaadja neki naplóját, melyet leánykora óta vezet. Ebből a naplóból – amit Gilbert megoszt velünk, olvasókkal – kirajzolódik az asszony korábbi élete, mely tele van csalódásokkal, fájdalommal és keserűséggel...

Van az úgy, hogy az ember valakinek a szemén át egyenesen a szívébe lát, s hogy egyetlen óra alatt többet tud meg lelkének nagyságáról és mélységéről, mint amennyit akár egy élet során is felfedezhetne, ha az illető nem akarná feltárni, vagy pedig ha az embernek nem volna képessége, hogy felfogja.


Anne Brontë regényének felépítése némiképp az Üvöltő szelekére emlékeztetett, hiszen itt is a fő történet elbeszéléséhez egy kerettörténet szolgál háttérként – az előbbi elbeszélője itt is egy nő (bár itt nem „élőszóban”, hanem írott formában), míg az utóbbié egy férfi. Ám Emily Brontë regényével ezen kívül is több ponton hasonlóságot éreztem, kezdve a szürke, nyomasztó hangulaton át a durva, zsarnokoskodó karakterekig. Olykor tényleg félelmetes párhuzamok voltak. Igazi Üvöltő szelek-utánérzés fogott el, annak ellenére, hogy a Wildfell asszonya merőben más témát boncolgat. Ez meglepő volt számomra, hiszen bár az Agnes Grey is hordozott magában durvaságot, erőszakosságot, de valahogy az összbenyomásom róla alapvetően mégsem ez volt.

Mindenesetre az írónő előző regényével összevetve a Wildfell asszonyát mégis jobban sikerült műnek tartom, nem csupán az egyik kedvenc könyvemmel való párhuzamai miatt, hanem mert ez a korához képest egy iszonyatosan szókimondó történet. Csodálkoztam, hogy mennyire őszintén tud beszélni nem csupán egy rossz házasságról, hanem a benne élő nők helyzetéről is. Hiszen Mrs. Graham naplójából kiderül, hogy férje milyen zsarnokoskodó volt vele szemben, és micsoda züllött életmódot folytatott: barátaival Londonban tivornyázott, sőt szeretőt is tartott, miközben feleségét folyton folyvást bántotta – mármint lelkileg –, s mindezt Mrs. Grahamnek szótlanul kellett volna tűrne, hiszen ez a jó feleség dolga, mert „az asszony nem ismer más akaratot, mint az uráét; mindaddig elégedett és boldog, amíg az ura jól érzi magát.”. S mikor mégis kifejezte nemtetszését viselkedésével kapcsolatban, férje folyton őt hibáztatta, mondván mindez csakis az ő – vagyis feleségének – hűvös, olykor „szenthez hasonlatos” viselkedése miatt van.

Következtetésképpen maga szerint a nő vagy annyira elvetemült, vagy annyira együgyű, hogy természettől fogva képtelen ellenállni a kísértésnek, s lehet bár tiszta és ártatlan, amíg tudatlanságban és korlátok között él, mivel híjával van a valóságos erénynek, ha megtanítjuk rá, mi a bűn, ezzel egy csapásra bűnöst csinálunk belőle, s minél nagyobb a tudása, minél tágabb a szabadsága, annál romlottabb lesz; míg ellenben az erősebb nem természetétől fogva hajlik az erkölcsösségre, magasabb rendű lelkierővel van felvértezve, s ezt minél jobban edzik a megpróbáltatások és veszedelmek, csak annál jobban kifejlődik…


Vajon tényleg elkerülhető lett volna ez a rossz házasság? Minden bizonnyal igen, ha ennek a két embernek valóban lett volna lehetősége jobban megismerni egymást. Ám úgy vélem, hogy a kor szokásai, illetve az etikett miatt ez lehetetlen volt, hiszen nem csupán arról van szó, hogy a társasági életben egy szigorúan rendszabályozott viselkedés szerint jelentek meg (s így még a legelvetemültebb ember is jó színben tűnhetett fel; dorbézolásairól maximum pletyka szinten lehetett értesülni), hanem arról is, hogy egy leány mennyire keveset tudhatott a másik nemről, s így nem csoda, hogy nem rendelkezett a jó megítélés képességével, s nagyon könnyen egy hasonlóan rossz házasságban találhatta magát.

A Brontë-nővérekkel kapcsolatban mindig meglep, hogy mennyire őszintén tudnak írni a lélek sötét, már-már szégyenteljes mélységeiről. S úgy gondolom, hogy ez a Wildfell asszonya esetében sincs másképp: borús hangulatú, felkavaró olvasmány és korához képest nagyon modern. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Anne Brontë: Wildfell asszonya
Fordította: Borbás Mária
Eredeti cím: The Tenant of Wildfell Hall
Kiadó: Lazi (és még Európa, Palatinus)
Oldalszám:387
Eredeti ár: 2699 Ft (újonnan, de biztos lehet antikokban olcsóbban is hozzájutni)

Ápdét: És most olvastam Katherine blogbejegyzését az írónőről, ami (ismét) zseniális. Minden, ami Anne Brontë a Katherine's Bookstore- on.

2012. július 1., vasárnap

Szösszenet

Ma délután nagy hévvel nekiestem, hogy megírjam az Amerikai istenekről szóló bejegyzésemet, de két bekezdés után rájöttem, hogy most nincs kedvem. Azért remélem, holnap-holnap után már lesz, mert különben tökre el fogom felejteni mit is akartam meg ilyesmi, és akkor még annyira se lesz kedvem megírni, és akkor megint halogatni fogom, és és....
Úgy érzem, a meleg a ludas. Még az életkedvem is elmegy tőle.

Viszont elkezdtem olvasni a Kísértés Rt. -t, amit az én drága Bridge -em adott kölcsön még jó régen, de sose volt rá időm (khm... amikor meg igen, akkor pedig elfelejtettem, hogy nálam van kölcsönben. De mindegy, szerintem már kezd kiismerni e téren :-) ), és most elolvastam az első fejezetet a melegtől való nagy pihegések közepette, és váh, szerintem én ezt imádni fogom. (ugye fogom?)
Jó lenne már megint imádni egy könyvet. Mert azt úgy szeretem.

ezt meg csak úgy leírtam, hogy úgy tűnjön mintha csinálnék is valamit, pedig nem is. Igen, szerintem is elég átlátszó... na, mindegy. folytatom tovább a pihegést.

Related Posts with Thumbnails