2012. szeptember 26., szerda

Az őszi terveimről


A minap rájöttem, hogy már bizony ősz van, s szépen lassan búcsúzik az a tikkasztóan meleg, olykor zavaróan napsütéses nyár. Lelkendezésem nem ismer határokat jelenleg (és erre Amadea csodálatos képes posztja még rátett egy lapáttal),  bár hamar jött a felismerés, hogy bizony egy csomó olyan könyv kimaradt, amit nyárra terveztem be magamnak, amolyan a nagy-melegben-jó-lesz-olvasni-majd, illetve ez-egy-tradícionális-nyári-olvasmány felkiáltással. De ember tervez... ugye.  Hát kérem szépen így maradhatott ki ismét A Gyűrűk Ura (szégyen!), meg a Tövismadarak, a Shakespeare komédiákról meg ne is beszéljünk. Abszolúte felfoghatatlan így utólag, hogy hova repült el az a folyton vánszorgó idő.



De nem én lennék, ha eme láthatóan sikertelen olvasási tervek után - mintegy figyelmen kívül hagyva csúfos bukásomat - , nem gyártanék ismét egy listát a mentális jegyzetfüzetemben arról, hogy kik lesznek az őszi áldozataim. Mármint olvasásügyileg. Mert én mindig elképzelem ilyenkor, hogy hamarosan micsoda cudar idő lesz odakinn, mikor minden hajnalban leszáll a sűrű szövésű köd, meg csípi az orrom a hideg levegő miközben beleszimatolok, és érzem a kihűlő kemencék szélhordta illatát, vagy majd mikor délutánonként álmosító eső hull, ami elmossa a nyár utolsó nyomait is, akkor én mindig úgy vizualizálom magam, hogy benn ülök a meleg nappalinkban, magam köré csavarom a rénszarvasos takarómat (nem fintorogni! Nagyon is aranyos meg puha takaró az), és egy könyv világába merülök épp'. Hát, kérem szépen így megy ez.
Ilyenkor mindig valami olyan olvasmányt képzelek el magamnak, ami a hűvös, esős Angolföldön játszódik, esetleg netalán a vidéki élet szépségeit ecseteli (mert ilyen időben én mindig kivágyom a szabadba) , ah... vagy csak úgy simán maga az ősz az uralkodó évszak benne, annak minden pacsmagosságával együtt. De ha mindez egyesül egy könyvben, akkor az mérhetetlen örömmel tölt el.  
No, hát ekképp jött össze az alábbi stóc (vizuális szemléltetés alant)
Kazuo Ishiguro: A Napok romjai
Virginia Woolf: Az évek
L. M. Montgomery: Anne férjhez megy
James Herriot: Minden élő az ég alatt
Paula McKlain: A párizsi feleség
Syrie James: Jane Austen naplója



Mindezen kívül jelentem, haladok a Monte Cristo grófjával rendületlenül, bár sajna nagyon úgy néz ki, hogy a programjaim egyre inkább sűrűsödnek, ráadásként érzem azt is, hogy hamarosan megszáll a sorozat-és filmmániám, ami ez idő tájt szokott rajtam még a szokásosnál is jobban elhatalmasodni, de továbbra is optimista vagyok (pontosabban:  nem mozgok a realitás talaján), és hiszem, hogy menni fog ez határidőre. De erről majd később, amikor eljön ennek is az ideje.

Addig is jó őszölést mindenkinek!

u.i.: alig várom már hogy préselhessek sárga meg bordó meg barna faleveleket! Ugye ti is?



2012. szeptember 23., vasárnap

Vidéki üzletember tisztességes nőt keres

Ezt a könyvet még a nyáron pillantottam meg a könyvtár egyik polcán, s ahogy elolvastam a borítón a feliratot, miszerint egy "Vidéki üzletember tisztességes nőt keres házasság céljából", úgy gondoltam minden bizonnyal egy izgalmas történet bújhat meg a lapok között. El is határoztam, hogy a fülszöveget direkt nem olvasom el, hadd legyen az egész meglepetés. Miközben hazasétáltam egy hatalmas stócnyi könyvet egyensúlyozva a két karomban, próbáltam szabadjára engedni azt a szegényes fantáziámat, és azon agyaltam, hogy vajon milyen történetről is szólhat Robert Goolwick könyve. Magamban arra jutottam, hogy valami Ida regényéhez hasonló sztori lehet, de aztán ahogy elkezdtem olvasni úgy kb. a harmadik fejezet környékén rájöttem, hogy nem igazán erről van szó.

1907 -et írunk, és egy Isten háta mögötti hóval vastagon borított vasútállomáson kezdődik a történetünk. Ralph Truitt, a gazdag vidéki üzletember reménykedve várja, hogy végre befusson a vonat, és megpillanthassa jövendőbelijét, aki az általa feladott hirdetésre jelentkezett. Ralph Truitt már évtizedek óta magányosan tengeti napjait Wisconsinban, ott ahol az elképesztő hideg és sötétség őrületbe kergeti a város lakóit.
Catherine Land a vonaton ülve robog végcélja felé az ismeretlenségből. Ahogy Ralph Truittnak, úgy neki is gyakorlatiak az indítékai, ám szándékai már korántsem tisztességesek. A hölgynek ugyanis egy arzénes fiola lapul a zsebében...

Szeretem a kezdéseket. Ha engem kérdeztek, szerintem egy könyv első fejezete sok mindenről árulkodik. Érdekes figyelni, hogy ki hogy kezd meg egy történetet, hogyan helyezi el az alapköveket a nagy ismeretlenség közepén... A kezdések számomra nagyon fontosak. Goolrick pedig igazán jól indult: ha nem időzött volna el feleslegesen bizonyos számomra érdektelen dolgoknál, biz' Isten beválogattam volna a kedvenc kezdéseim listájába. De sajnos azt kell mondanom, amilyen jó volt az első két fejezet, a többi rész.... nos, számomra igazán mélyrepülés volt.


Szerintem ha tartotta volna azt a színvonalat, és nem lendült volna át egy Romana-füzethez illő erotikázásba, akkor egy kellemes kis szórakoztató olvasmány lett volna. Igazából úgy éreztem, hogy Goolrick szinte élvezkedve dagonyázik az erotikus fantáziálgatások több oldalakon keresztül tartó leírásában, s mindezt  - mondanom se kell - totálisan öncélúan. Jó volt az alaptörténet, nem lett volna szükség ilyesmikkel "feldobni". Sőt, a gótikus regényekre emlékeztető jellegzetességek már önmagukban bőven elegek lettek volna. De vessetek nyugodtan a mókusok elé, ha nem értetek velem egyet.

Lehettek volna érdekes karakterek, érdekes élettörténetekkel, benne volt a potenciál, de végül mindenki a saját szexuális vágyálmában hemperegve fetrengett az izzadságtól nedves lepedőn, jesszus. nem hiszem el, hogy leírtam miközben életük olyan fordulatokat vett, amelyeket bármely szappanoperahős megirigyelt volna.

Hát igazából ennyi. Nem is tudom mit mondjak. Egy picit csalódás volt ez nekem így utólag meggondolva - nem is az előzetes elvárásaim miatt, inkább a jó alaptörténet kissé félresiklott megvalósításáért. Mindenesetre azért voltak jó pillanatok, meg nem súrolta az olvashatatlanság határát. Sőt, egy kicsit félretéve a saját ízlésemet én azt mondom, hogy ez még a jobbfajta harlekinregények közé tartozik.

Robert Goolrick: Házasság céljából
Eredeti cím: The Reliable Wife
Fordította: Mallász Rita
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 361
Eredeti ár: 2990 Ft

2012. szeptember 20., csütörtök

Bramare, azaz vágyakozni

Na, ez az a bejegyzés, amit még akkor kellett volna megírnom mielőtt elutazok Toszkánába. jaj, az az állandó lustaságom Mert  most az van, hogy abszolút összefolytak a saját benyomásaim és a szerzőé erről a vidékről. Oké, azt tudom, hogy tutira nem vettem ott nyaralót, és nem jártam hivatalokba hivatalososkodni, meg nem találkoztam mesteremberekkel és nem műveltem földet sem vagy ilyesmi...


De ezt Frances Mayes mind megtette- mindezt azért, mert Itália már az első pillanattól fogva elbűvölte, és elhatározta, hogy vesz ott egy nyaralót, mert megteheti. Persze, aztán kiderül, hogy ezen a csodálatos helyen már nem olyan egyszerű az élet, ha az ember nem csupán egy átutazó turista. De azért bevallom, valahogy mégse tudtam sajnálni az írónőt, hiszen ha az ember bármiféle bosszantó vagy éppen megoldhatatlan probléma után le tud ülni a kertben illatozó hársfája alá, és az ott elhelyezett óriási ebédlőasztalon hamisíthatatlan olasz ételeket ehet, akkor szerintem nem létezhet olyan gond, ami miatt szomorkodni kéne.

Igazából ezt a könyvet használtam hangulatalapozónak, és meg kell mondjam, nálam abszolút működött: ahányszor csak kinyitottam, éreztem a toszkán napfény melegét és tényleg alig vártam, hogy végre indulhassak én is oda. Oké, nem egy alig-bírom-kivárni-a-végét típusú történet, sokkal inkább impressziók és útirajz keveréke. Szerintem Mayes nagyon jól át tudta adni az ottani emberek sajátosságait és Toszkána hangulatát - az itt (is) felcsipegetett morzsákkal indultam útnak, és egyáltalán nem csalódtam.

Mindemellett bevallom hősiesen azt is, hogy azért nem csupán mókáról és kacagásról szólt viszonyunk, akadtak köztünk problémák is. Így például eléggé feszegette a tűréshatáromat a rengeteg ismétlés, amikor ugyanazt, de tényleg ugyanazt elmondja vagy negyvenkétszer, és hát tök jó, tök jó - gondoltam mindig - de azért lendüljünk már ezen tovább. Mert tudom magamról, hogy feledékeny vagyok, no de azért ez mégis csak túlzás. Én amondó vagyok egy kicsi szerkesztői munka ebből a szempontból még ráfért volna a könyvre. A másik dolog meg a receptek elhelyezése. Pont a valaminek a közepén, ami igazából eszméletlenül megakasztotta az olvasást - szerény véleményem szerint sokkal szerencsésebb lett volna, ha ezek a végére kerülnek. Már csak azért is, mert ha mondjuk teszem azt, ki akarom próbálni a recepteket - igen, ki fogom! - , akkor ne kelljen már ide-oda lapozgatnom, hanem csak sitty-sutty a végére, és kész. 

De mindezt leszámítva jól esett akkor a lelkemnek ez a könyv, és igazán élvezetes volt Toszkánában időzni Mayes társaságában, aki nyitott és hihetetlenül lelkes útitársnak bizonyult. Azt hiszem, ha eljön az idő, amikor menthetetlenül visszavágyom oda - és ez biztos hamarosan eljön - , akkor előveszem a folytatását. Kíváncsi vagyok.


Frances Mayes: Napsütötte Toszkána
Fordította: Sümegi Balázs
Eredeti cím: Under the Tuscan Sun
Kiadó: Tericum Kiadó
Oldalszám: 332
Eredeti ár: 3170

2012. szeptember 13., csütörtök

Ittlétünk a Földön

Nerudával kapcsolatos érdeklődésem először akkor kezdődött, amikor Allende Kísértetház című regényének elején megpillantottam egy részletet a Kérdések Könyvéből, ami hihetetlen módon magával ragadott végtelen egyszerűségével, ám eközben éreztem, hogy bizony erre a pár egyszerű kérdésre válaszolni már nem is olyan könnyű... Sőt. Az a pár sor végig ott zakatolt a fejemben a regény olvasása közben, s a mai napig is gyakran eszembe jut.

A költő neve feljegyzésre került a mentális jegyzetfüzetemben. Ám Andiamo versrovata nélkül, lehet, hogy még pár hónapig/évig váratott volna magára a verseskötet elolvasása, ám annak a gyönyörű versnek a közlésével szinte megpecsételődött a dolog, hogy nekem hamarosan ki kell vennem a könyvtárból azt a bizonyos verseskötetet. Ezek csakis jelek lehettek.

S most, hogy többé-kevésbé elolvastam az összeválogatott verseit - azért mondom, hogy többé-kevésbé, mert nem lineárisan olvastam őket, és előfordulhat, hogy egy-kettő véletlen kimaradt - nem igazán tudom, hogy hogyan is viszonyulok hozzá. Tény, hogy gyönyörű és különleges líra az övé, és annyira jellegzetes, hogy tényleg igazi fogalommá vált nálam az, hogy "nerudás". Hogy ez pontosan mit is jelent, nehezen tudnám körülírni... Szanik használta az erőteljes szót Andiamo versrovatában, és tényleg: ennél jobb szó nincs is rá. Erőteljes. Szenvedélyes. Néhol erőszakos. Olykor fülledt. Vérvörös. Dél-Amerika - s úgy az egész világ - minden fájdalma, nyomorúsága, lázadása az elnyomás ellen szinte kikiált a verssorok mögül. Felkavaró olvasni. Ez korántsem az az elmélázós líra, ez teljesen más - szinte azt mondhatni, hogy tettre kész.

Ám az én lelki beállítottságom teljesen más, s ezért nem mindig tudtam a versekkel egy húron pendülni. Hiába csodálkoztam rá az érzékletes és különleges képiségre, nem szerettem a sorokból áradó nyugtalanságot, zaklatottságot (pl. Ecuador, Rosas, Jönnek a szigeteken át, Nincs feledés)- ami persze, teljesen egyéntől függő dolog. Én megnyugvást keresek a versekben, hogy simogassák a lelkemet; hogy elmélázzak rajtuk, ha úgy adódik; hogy szárnyaljak a szavak ritmusával; hogy mantrázzak belőlük pár sort, ha nagyon nehéz... tudjátok. Neruda engem felkavart, felforgatott, kifacsart, megtaposott - ahogy néha az Élet is teszi, olyan igazán húsba vágóan és őrjítően.

Mondjuk az is tény, hogy ez a verseskötet csupán egy válogatás volt, nem tudni mennyire széles spektrumú meg ilyesmi, de abban egyet kell értenem Benyhe János előszavával - még így is - , hogy Neruda lírája igen sokszínű: rengetegféle versforma, rengetegféle hangulat és mondanivaló bukkan fel közöttük, magukon hordozva - hol erőteljesebben, hogy kevésbé - azt a jellegzetes nerudás jegyet. Ám paradox módon mégis azokat tartom a legjobban sikerülteknek, amikről a fentebbi bekezdésben szóltam. Nem nekem íródtak, az igaz - de ettől függetlenül nagyra becsülöm azokat.

A Walking Around például - csakhogy mondjak azért egy ellenpéldákat is - képes volt megszólítani a melankolikus énemet. Nem annyira vad vers ez, inkább csak kiábrándult. "Van úgy, hogy únom, hogy ember vagyok." - szól az első sor, amely szinte az egész vers lényegét magába foglalja. Belefáradni a városi élet nyüzsgésébe, a tömegbe, a zajokba, a szagokba, a szabályokba, a gondolkodásba, s magába az életbe - ez árad a sorok közül, és az a mérhetetlen, gyógyíthatatlan fájdalom. Minden undorító és fárasztó és kellemetlen és értelmetlen - olyan igazi asztalra borulós vers ez, amin zokoghatunk "lassú, szennyes sírással."

Vagy itt van a Mindenkit tudni című verse is, ami már-már közelít ahhoz a bizonyos mélázós lírához. Az emberek megértésének képessége, a látszólagos különbözőségünk mögött megbúvó hasonlóság ("hiszen mindegyik mindig én vagyok/ hiszen az én nevem mindig a te neved volt") - mind, mind olyan szép eszmék, egyáltalán nem klisés formában tálalva. Bár néhol a szöveg inkább már a prózához közelít, s szinte csak a tördelés érzékelteti, hogy valóban versről van szó.

Mindent összevetve, bár Neruda sokszor nem nekem írt, azért mégis képes volt valahol, valamilyen módon megszólítani. Szerettem a sokszínűségét, ahogy a minden versében fellelhető jellegzetességét is - még ha ezt a jellegzetességet sem igazán éreztem magaménak -. Eléggé ellentmondásos maradt a viszonyunk, de mégis úgy vagyok vele, hogy örülök, hogy elolvastam ezeket a verseket. Maradandó élmény lett.

(néhány verse megtalálható a blogom "Idézetek" címkéje alatt, ha esetleg kíváncsiak vagytok)

Pablo Neruda válogatott versei
Fordította: András László, Benyhe János, Gáspár Endre, Kálnoky László, Lator László, Majtényi Zoltán, Orbán Ottó, Somlyó György, Tellér Gyula, Tótfalusi István
Kiadó: Kozmosz Könyvek - Világirodalom Remekei -sorozat
Oldalszám: 369
Eredeti ár: passz. Szerintem antikváriumban párszáz forintért elérhető.

(a bejegyzésben található kép forrása: http://humanrightsfilmfestival.ca/wp-content/uploads/2009/01/battle_chile_01.jpg )







2012. szeptember 11., kedd

Toszkána, a csodák csodája

Szóval, hazaértünk. Toszkána tényleg meseszerű, nemcsak úgy mondják - ezt a saját szememmel és ízlelőbimbóimmal is megtapasztaltam. Most már abszolút megértem azt a fanatikus rajongást Itália és az olasz emberek iránt, mert már én is érzem. (el is határoztam, hogy megtanulok olaszul) Mindenki végtelenül kedves, mosolygós és segítőkész, s olyan közvetlenek, hogy az egyszerű turista is otthon érzi magát alig pár nap eltelte után. S ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy tényleg (de tényleg!) bárhova lép az ember, ott érzi a történelmet, akkor gondolhatjátok, hogy mennyire magával ragadott...
Ha gazdag lennék, biz' Isten vennék ott egy nyaralót...

Toszkána tényleg meseország. Kiskoromban, mikor nyaralni mentünk, folyton Meseország után kutattam, mert úgy képzeltem, léteznie kell egy olyan helynek is. Most megtaláltam. Már az odautunk is igazán kalandos volt: hatalmas hegyeken, kacskaringós szerpentineken utaztunk, miközben közvetlen mellettünk tombolt a vihar (nem felettünk, mellettünk!). Vad szürkeség, sűrű szövésű függönnyé vált eső, hirtelen fényességek, dobhártyaszaggató mennydörgések mindenfele... Ám ahogy leértünk a Pó síkságra mindez megszűnt: visszatértek a színek, minden nyugodt és békés. És csodaszép.

Minden egyes ott töltött pillanatot imádtam, ennél szebbet kívánni sem lehetett volna. Máris visszavágyom. De beszéljenek helyettem inkább azok a képek, amiket ott készítettem.
(katt a képekre, és nagyobbak lesznek)



Pisa óvárosa



Egy elképesztő utcai lámpa




Az a bizonyos híres ferdeség...



Kék végtelenség



Volterra, a világ legszebb kisvárosa





Siena hatalmas tere, a Palio helyszíne




Elba szigetén Portoferraro városa



Firenze a legeslegeskedvencebbem, még a mérhetetlenül sok turista sem zavart. Ez pedig a híres dóm.

Ez pedig a zsúfolt Ponte Vecchio. (szintén Firenze)

Igazából majd' nyolcszáz kép készült, de gondoltam mégsem fárasztalak benneteket annyival. (ezzel majd az offline ismerősöket terhelem :-) ) Olvasás terén nem haladtam szinte semmivel: befejeztem a Monte Cristo első könyvét, meg elkezdtem az Eat, Pray and Love -ot, és meg kellett állapítanom magamban, hogy ez az Elizabeth Gilbert egy nagyon fura nő... Nem mindig jó értelemben.

Öhm, egyelőre azt hiszem ennyi - az elmaradásokért (levél, füstjel stb.) elnézést utólag meg előre is, még pár napig nem leszek beszámítható állapotban. Még mindig hallom a tengerzúgást, és ez olyan jó - lélekben még ott vagyok. De ígérem, csütörtöktől - legkésőbb péntektől - összekapom magam, és visszarázódom a valóságba.

p.s.: apropó! Valaki tud egy jó olasz nyelvkönyvet ajánlani?


Related Posts with Thumbnails