2012. október 30., kedd

Rém hangosan és irtó közel

Pár napja fejeztem be ezt a könyvet, és ahogy olvasás közben, úgy most is nehéz rátalálnom a megfelelő szavakra. Mintha csak bennakadtak volna valahol, valahol félúton, és csak kavarognának és kavarognának bennem, majd összeállnának egy tömény masszává valahol a torkomban, s aztán megint szétrobbannának millió és millió darabokra. Szerintem azért van ez, mert sokszor fájdalmasan igaznak éreztem, és annyi minden apró és nagy igazság benne volt ebben az alig négyszáz oldalban, hogy az szinte elképzelhetetlen. Bevallom, sokszor meg is könnyeztem a lapokat.



Bár sok csodálatos értékelést olvastam Foer regényéről, valahogy mégsem keltette fel a kíváncsiságom nagyon-nagyon sokáig, hogy igazából miért nem, nem tudom rá a magyarázatot. Nem tudtam semmit sem a történetről, nem olvastam a fülszöveget, de aztán az egyik könyvtári bóklászásom során valahogy mégis rákerült a kupacnyi könyv tetejére, amivel óvatosan egyensúlyoztam a kölcsönző pult felé.

Néhány hétig csak heverészett a polcomon, amolyan igazi lustaság módjára, néha felkaptam, kinyitottam, elolvastam az első sort, visszatettem - és ez megismétlődött még vagy négyszer. Aztán egy este úgy éreztem, hogy eljött a mi időnk, így már nem is tartottam magam vissza: hagytam, hadd sodorjanak Oscar gondolatai, amik már fél oldal után megfogtak. Oscar, az elbeszélő ugyanis rendkívüli fantáziával van megáldva, folyton olyan találmányokon agyalgat, amik megkönnyíthetik az emberek életét. De nem ám olyan találmányok ezek, amiket megszokhattunk: ezek sokkal inkább az érzéseikhez vagy a lélekhez köthetők. Például az érzésekkel rezonáló bőrszín: mert hát alapjáraton olyan egyszerűnek tűnik a dolog, hogy most pontosan mit és hogyan is érzünk. De ha jobban belegondolunk, ez a legtöbb esetben nem igaz: sokszor annyira elbizonytalanodunk magunkban, hogy azt se tudjuk eldönteni, hogy vajon boldogok vagyunk-e vagy inkább szomorúak. Vagy esetleg mindkettő egyszerre? Bevallom, én elég gyakran szoktam így lenni, és bizton állíthatom hogy ennél idegesítőbb és zavaróbb dolog nincs a világon. Szóval, én nagyon örülnék neki - minden ebből fakadó kellemetlenség ellenére - , ha amikor boldog lennék, akkor zöld színű lenne a bőröm, amikor pedig mondjuk szomorú lennék akkor kékké változna. Elég lenne csak egy pillantást vetnem a kezemre, és máris tudnám hogy érzem magam.

Szóval, Oscar - véleményem szerint - egy zseniális feltaláló, aki emellett még ékszertervezőnek, ékszerkészítőnek, amatőr entomológusnak, frankománnak, vegának, origamistának, pacifistának, dobosnak, amatőr csillagásznak, számítógép-tanácsadónak, amatőr régésznek, továbbá ritka pénzérmék, természetes halált halt pillangók, miniatűr kaktuszok, Beatles-kegytárgyak, féldrágakövek és egyebek gyűjtőjének vallja magát kilencéves létére. Legalábbis ez áll a névjegykártyáján. Ez a hihetetlenül okos és elképesztő fantáziával megáldott kisfiú 2011. szeptember 11-én a World Trade Center összeomlásakor elvesztette rajongva szeretett édesapját, s attól fogva minden megváltozott. Nem maradt más, csak a régi holmik, és az üzenetrögzítő magnószalagja apja utolsó telefonhívásaival, illetve egy boríték, benne egy kulccsal, s a borítékon csupán egyetlen szó áll: Black. Vajon mit nyithat a kulcs? S ki lehet az a Black? S milyen kapcsolatban van mindez az édesapjával? Oscar tudja, hogy nem tehet mást, mint nyakába veszi New Yorkot, hogy felkutassa az összes Black vezetéknevű embert, hátha tud valaki segíteni neki az ügyben. Ez 216 lakáscímet jelent, így Oscar elkövetkezendő hétvégéi igencsak mozgalmasan fognak telni.

Tudjátok, talán nem is az a tény volt ebben a könyvben a legszomorúbb, hogy Oscar elvesztette az édesapját, és végig kellett nézni azt, ahogy Oscar családja  megpróbálja elviselni ezt a borzalmas űrt - persze, ez is szörnyű -, de ami a legjobban megviselt ebben a könyvben, hogy itt minden szereplő, beleértve azt a rengeteg Black vezetéknevű embert is, eszméletlenül magányos - s nem szeptember 11. -e miatt. Mintha mindenki úgy robognak végig az életen, hogy közben iszonyatos hiányt érez: szétszakadt családok, elvált szerelmespárok, elvesztegetett lehetőségek, elfelejtett álmok kozmikus hálója kavarog a Nagy Alma utcái felett, ahol senki sem boldog. Csak volt valaha. Vagy talán még valaha sem. Szinte sikoltottak a betűk a könyv lapjairól, akárhányszor kinyitottam - rém hangosan és irtó közel, hiszen sokszor bennem is visszahangzott, mert néha annyira igaznak éreztem.
Az időnek, és magának az életnek a mulandóságával persze mindenki tisztában van, én is természetesen, de most szinte arcul csapott ez a dolog. Hogy minden elmúlhat, hogy mindenki, akit csak ismerek, örökre elmehet, s sose fogom tudni melyik lesz az utolsó találkozás... 

"Gondolom szükségtelen elmondanom neked, hogy a világegyetem nagy része sötét anyagból áll. A törékeny egyensúly azokon a dolgokon áll vagy bukik, amelyeket soha nem leszünk képesek meglátni, meghallani, megszagolni, megízlelni és megérinteni. Maga az élet ezeken múlik. Mi valós? Mi nem valós? Talán nem is ezek a helyesen feltett kérdések. Mitől függ az élet?"

Ami különösen tetszett ebben a regényben, hogy a szöveg abszolút tisztában volt szöveg mivoltával: újságcikkek, aláhúzások, rajzok, kiemelések, füzetlapokba írott sorok mind-mind a szöveg részét képezték, és ezzel olyan pluszt adott az olvasmányélményhez, amit korábban előtte még nem tapasztaltam. Nem is tudom, mit mondhatnék még. Örülök, hogy ráakadtam és elolvastam, hiszen tényleg egy élmény volt, de újraolvasni nem mostanában fogom. Szerettem, hogy olyan érzéseket, gondolatokat fogalmaz meg Foer, amelyek olyan szempontból univerzálisak, hogy nem csupán azokat képes megszólítani, akik elvesztették szerettüket a New York-i terrortámadás idején. Tényleg nagyon mai regény ez, s nagyon is aktuális, hiszen korunk egyik jelensége, az elidegenedés is megjelenik a sorok között. Vajon mennyi értékes beszélgetésről mondunk le azzal, hogy kizárjuk magunkból a körülöttünk levőket? És vajon mennyit jelent a "szeretlek" szó? Mennyi időt vesztegetünk el az életünkből látszólag fontos, de egyébként jelentéktelen dolgokra?

Persze, azért nem minden gondolatával értettem egyet, voltak dolgok, amiket én másképp láttam/látok, másképp tapasztaltam, és szerintem nem is ennyire elkeserítő a helyzet - vagyis maga az élet - ahogy lefestette néhány helyen. Sokszor annak tűnik, az igaz, de ha engem kérdeztek, én amondó vagyok, hogy a felhők felett folyton süt a nap, s egyszer az ég is kitisztul. Egyszerűen muszáj így lennie. Muszáj ebben hinni.

Jonathan Safrar Froer: Rém hangosan és irtó közel
Eredeti cím: Extremly Loud and Incredibly Close
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 388
Eredeti ár: 2999 Ft






2012. október 17., szerda

Gondolatok az értelmezésről


- avagy: ennél fantáziátlanabb címet azt hiszem ki se találhattam volna. Különben a bejegyzés se valami izgi... én szóltam! -

Az értelmezés képessége minden emberben benne van, nem szükséges hozzá bebiflázni Paul de Man vagy Roland Barthes elméleteit, hogy ennek a tudásnak a birtokában legyünk, hiszen például amikor kijelentjük, hogy tetszik-e számunkra egy könyv avagy sem, már azzal is tulajdonképpen értelmezünk. Néha tudattalannak, sőt teljesen természetesnek tűnik a dolog, néha talán észre sem vesszük, mikor csak úgy sodor magával a történet. De vannak olyan esetek is, amikor a könyvben talált gondolatmorzsákat tovább kelesztjük magunkban: kiegészítjük, és eközben nagy egyetértéssel bólogatunk, máskor pedig éppen ellentmondunk. Amikor éppen nem vagyok mentálisan leterhelt állapotban, akkor számomra az ilyen esetek a legérdekesebbek és legizgalmasabbak. Szeretek a könyvekkel beszélgetni.



Kép forrása: http://www.culturareviu.com/
Az értelmezés tehát benne rejlik az egyszerű tetszett/nem tetszett kijelentésekben - még akkor is, ha pontosan megindokolni nem is tudjuk - , de a tovább kelesztett gondolatmorzsákban is ott rejlik, amikor a szövegen túli tartományokhoz érkezünk, amikor láthatatlan tintával felvéssük a sorok közé a saját gondolatainkat is vagy azokat az asszociációkat, amiket a szöveg keltett bennünk. Lehetnek ezek igen távoliak is: eszedbe juthat egy kedves emlék vagy egy olyan gondolat is, ami ki tudja, hol bújt eddig meg benned. A lényeg, hogy ezáltal minden olvasás egyedivé válik. Ha odaadnám húsz ember kezébe teszem azt a Ne bántsátok a feketerigót!, és tegyük fel, hogy a fentebb említett láthatatlan tinta kirajzolódna a sorok között, akkor bizony mind egytől egyig különbözne egymástól. Mindegyik annyira sajátságos lenne, akárcsak az olvasóik. Sőt, ha a regényt ráadásul évek eltelte után újraolvastatnánk ezzel a húsz emberrel, akkor újabb húsz egyedi Ne bántsátok a feketerigót! szöveg keletkezne. Hiszen az értelmezés, a szöveghez való viszonyulás nem csupán személyenként különbözik, hanem a személyeken belül is.

Vannak olyan alkalmak is, amikor ezek a sorok közé, láthatatlan tintával írt értelmezéseink kicsit más mechanizmusúak, mint az asszociációk, vagy az ott olvasható gondolatok továbbgondolásai. Néha van olyan is, hogy a szövegben levő bizonyos elemeket teljesen öntudatlanul elkezdjük szimbólumokként értelmezni, és ez... egyszerűen leírhatatlan élmény! Mintha egy teljesen új könyv nyílna meg előtted, egy olyan több síkon futó történet, ami semmihez sem hasonlítható: mintha az előtted heverő sorok között megbúvó történet még egy és még egy meg még egy másik folyamatosan futó történetet is rejtene. S az a vicc, tudjátok, hogy nem kell ehhez a magas irodalom elefántcsonttornyát döngetnünk, véleményem szerint a populáris irodalom bármelyik - ismétlem: bármelyik - könyve kiválthatja ezt az emberben. (persze, ezt már említettem, hogy nem hiszek az irodalom bipoláris felosztásában, szerintem nincs szépirodalom meg ponyva, de most efelett mégis szemet hunyok,  mert így sokkal egyszerűbb levezetni a dolgokat) Nem mindenkiben, és nem feltétlen ugyanaz a könyv fogja kiváltani, hiszen ez is annyira, de annyira személy függő, akárcsak a gondolkodás.

S általában az ilyen értelmezések hallatán szokott elhangzani az általam mélységesen utált mondat: "Nem kéne belemagyarázni olyan dolgokat, amik nincsenek is" - de hát nem erről szól az olvasás? Vagy az egész életünk? Nem tesszük bele minden általunk látott, hallott, olvasott dologba egy kicsit magunkat is? Ha végigmegy két ember egy utcán egymás mellett, és az utca végén valaki megkérdezi tőlük, hogy milyen volt a séta, miket láttak, szerintetek mindketten ugyanazt fogják mondani? Lehet az egyik úgy válaszol, hogy tele volt az utca romos házakkal, az öregek kint ücsörögtek az utcán és kedélyesen elcseverésztek egymással. S ha a másik ember azt mondja, hogy a sétája során végig azon gondolkodott, hogy ez pár évvel ezelőtt milyen gyönyörű környék volt vagy éppen lehetett volna, akkor ő most belemagyaráz? Akkor neki nem is kéne végigsétálnia az utcán?
Vagy hogy egy kicsit olvasás közelibb példát hozzak: ha én a Manderley-ház asszonya című regényt úgy olvastam, hogy Rebecca helyszínei (a sárga tipp-topp dolgozószoba, a vérvörös, szexualitástól túlfűtött hálószoba és a romos, nyers tengerparti ház) Rebecca személyiségének egy-egy oldalát jelképezik, akkor sütögessem máshol a homokpogácsámat egészen addig, amíg meg nem értem, hogy de hát azok csak egyszerű szobák és pont? Nem, félre ne értsetek: nem akkor vagyok felháborodva, ha mondjuk valaki ezeket csak egyszerű szobáknak látja. Azért fakadok ki, mert a bekezdés elején szereplő bizonyos mondat, miszerint: "nem kéne belemagyarázni olyan  dolgokat, amik nincsenek is", mintha gúzsba kötné az egyéni olvasást. Mintha ez a kijelentés arról szólna, hogy mindenkinek ugyanúgy kell látnia a dolgokat. És én az ilyesmitől irtózom.

És ehhez szorosan kapcsolódik a második, számomra mélységesen utált mondat: "szerintem az író/írónő sem azt gondolta, hogy..." vagy "az író biztos azt gondolta ekkor, hogy..." - mert hogy én magasról teszek rá, mit gondolt az az író, akinek a neve fel van tüntetve a borítón. Az író ugyanis írt egy szöveget, és amikor az az olvasó emberek kezébe kerül, elkezd önálló életet élni. És itt jön a képbe az, amiről korábban beszéltem: a húsz, negyven, hatvan, sokféle Ne bántsátok a feketerigót!, aminek a sorai közé az olvasók láthatatlan tintával írják fel az olvasás során eszükbe jutott gondolataikat, amik nem csupán személyenként, hanem személyeken belül is különböznek egymástól. Nem véletlen használtam ezt a metaforát: hiszen akárhányszor kezünkbe veszünk egy könyvet, nem csupán olvasók vagyunk, hanem írók is. Egy univerzális alapanyagból, ami végtelen számú értelmezéslehetőséget rejt magában,  megalkotjuk a mi egyéni könyvünket(könyveinket), ami egyszeri és megismételhetetlen, és ami csak és kizárólag a miénk.
S ez, hogy törekedjünk magunkévá tenni, hogy mit is gondolt az író, egyszerűen nevetséges, és ráadásul lehetetlen is, s ráadásul ez a fajta elvárás is egy ugyanolyan készre gyártott gondolkodást vár el, mint a "nem kéne belemagyarázni olyan dolgokat..." - kezdetű mondat. Gondoljunk csak bele: mi lenne ha mindenki így olvasna? Egyszerűen nem lenne az egésznek értelme. Elég lenne csupán valami idióta gimis irodalom tankönyvszerű valamit gyorsan átfutnunk, hogy mit is kéne az adott könyvről gondolnunk, miket kéne belelátnunk vagy éppen nem, és csókolom. Mindenkinek tetszene minden, és mindenki azt gondolná, amit az író gondolt írás közben.
Szerintem hamar megutálnám az olvasást.

Azért koptattam most a billentyűzetet, mert a múlt héten egyik netes böngészésem során belefutottam egy cikkbe (amit most azért nem linkelek be, mert igazából az csak egy kiindulópont volt ehhez a poszthoz, nem pedig a konkrét tárgy.), ami szerintem egy elég izgalmas lehetséges (ismétlem: lehetséges) értelmezést kezdett el boncolgatni az egyik kultusz könyvsorozattal kapcsolatban - bár, ahogy az várható volt, éppen csak a felszínt kapargatta, nem támasztott alá semmit sem, és eléggé bulvárosan is tálalták, de maga az értelmezés szerintem érdekes, én is felhoztam egy mondat erejéig anno az egyik posztomban - , és miután elolvastam a hozzászólásokat, ledöbbentem. A két, általam mélységesen megvetett mondat szinte minden elképzelhető lehetséges variációban elhangzott, s mindez olvasó emberek szájából. meg persze voltak ott személyeskedések a cikkíró személyével kapcsolatban is, de ez már csak sárdobálás, szóval erre inkább nem térnék ki Komolyan, ültem a gép előtt, és tátottam a számat. És megismétlem még egyszer: félre ne értsetek, nem az döbbentett le, hogy nem értenek vele egyet (én se tudok magamévá tenni minden értelmezést. Vagy bármit), leginkább az "érvelés" módja miatt esett le az állam. Félóra elteltével végül arra jutottam magamban, hogy valójában milyen érdekesek is ezek a reakciók, hiszen szerintem ezek azt is bizonyítják, hogy egy kultuszkönyv mainstream értelmezésével szembemenni, sokak szerint egyet jelent a szentségtöréssel. Miközben becsuktam a böngészőt, arra gondoltam, hogy bármennyire is utáltuk a gimis irodalomórákat anno, amikor be kellett biflázni a dolgokat, hogy "mit gondolt a költő", ez az évek múltával is mélyen megmaradt néhány emberben, és mikor egy könyv értelmezéséről gondolkodnak - utólag és tudatosan - véleményem szerint ezek miatt a berögzült értelmezési szokások miatt utasítják zsigerből kispadra ezeket a variációkat. Néha elgondolkodom, hogy vajon az iskolás irodalomórák vajon több kárt csinálnak-e ilyen szempontból, mint hasznot. (minden bántási szándék nélkül mondom, és tisztelet persze, a kivételnek).

Vagy az is lehet, hogy csak simán nem kéne belelátnom valamibe olyan dolgokat, amik nincsenek is, és különben is, menjek inkább követ törni, mert láthatóan túl sok a szabadidőm.









2012. október 11., csütörtök

Egyebek


Az utóbbi két hétben kicsit elszaladt velem a ló könyvbeszerzések terén, de mondhatnám azt is, hogy mindegyikre igen komoly indokaim voltak. Némelyik ki-hagy-ha-tat-lan ajánlat volt - ahogy az könyvmolykörökben lenni szokott - , de voltak köztük "hát mert miért ne"-típusúak is. Bár most hogy belegondolok, annyira nem is sok ez, hiszen megfogadtam magamnak, hogy legközelebb majd csak december környékén vagyok hajlandó megint könyvet venni - mert közben gyötör a bűntudat az olvasatlan könyveim hegyére gondolva, a kivett könyvtáriakról meg ne is beszéljünk - , szóval végül is nem gáz ez, csak régen vettem már magamnak ennyi könyvet. Főleg ennyit. S mindezt két hét leforgása alatt.
Hát lássuk csak mik landoltak mostanában a kosaramban:

Catheryne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan 
(ezzel kezdődött az egész... Éppen arra gondoltam, hogy milyen régen vettem már könyvet magamnak (június óta nem), ezt az egyet igazán megérdemlem, így boldogan mentem fel a Bookline oldalára és szinte euforikus boldogsággal kattintottam a "megveszem"-gombra. )

Lakatos István: Dobozváros
(ezt igazából nem is én vettem, hanem a párom. Mintegy kárpótlásul a külön töltött két napért, amíg ő konferenciálódni volt fényes fővárosunkban és sok okos dolgot tanult. )

Simone de Beauvoir: Egy jóházból való úrilány emlékei
(már régóta vágytam erre a könyvre, mert eddig csak csupa jót hallottam róla, és ha jól emlékszem ilweran egyik kedvence. Aztán ahogy éppen bogarásztam az antikvarium.hu oldalát, szembejött velem az a gyönyörű Magyar Könyvklubos kiadás. Csak nem hagyhattam ott, kérem szépen. Bár aztán napokig forgolódtam miatta, hogy lehet elég lett volna a kissé szerényebb kinézetű korábbi kiadást megrendelni feleannyiért...)

Virginia Woolf: A pille halála
(Hú, ezt még május környékén jegyeztettem elő magamnak, mikor a Flush és a Saját szoba után nekibátorodtam Woolf írásainak, és hát mit ad Isten, naná, hogy ilyenkor jött az e-mail, amikor már három könyvvásárláson is túl voltam. Mindenesetre nagyon megörültem neki, rohantam is az antikváriumos átvevőhelyre, hogy megvegyem, ahonnan pont előző nap távoztam a Beauvoir könyvvel... Hazafelé úton beleolvasgattam, és jaj annyiranagyonimádnifogom -könyv. Lehet nem sokára el is kezdem.)

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz
(Ezzel is régóta szemeztem ám, bár kicsit tartottam tőle, mert a cirkuszosdi valahogy nem az én világom. Mindig csak kerülgettem, olvastam belőle idézeteket, ha könyvesboltban jártunk olykor belelapozgattam, de igazából csak a "majd egyszer"-kategóriába soroltam mindig is. Ebben az ára is nagy szerepet játszott... aztán még aznap, mikor elvittem a Woolf könyvet az antikból, este elmentünk bevásárolni a vacsihoz a közeli T betűs hipermarketbe, és gondoltam, míg párom hősies bátorságáról tanúbizonyságot téve átgázol a borzalmasan hatalmas és kibírhatatlan szombat esti embertömegen, hogy kosarat szerezzen, addig én bekukucskálok a könyvesrészlegre. És akkor megláttam, hogy ezt a könyvet bizony leakciózták 50%-ra... a többit gondolom, sejthetitek.)

Hát így állunk. Mindenesetre egyiket sem bántam meg, mindegyik beszerzése óriási endorfin tartalékokat szabadított fel bennem. Azt hiszem hiába fogtam vissza magam az utóbbi időkben, még mindig könyvvásárlás-függő vagyok. Az olvasással haladgatok, haladgatok: már elolvastam A méhek titkos életét, amit a könyvtár segítségével sikerült megszereznem, és  - ahogy az sejthető volt azok számára, akik ismerik a könyves ízlésemet - nagyon tetszett. Egyszer csak lesz belőle poszt is - bár mostanában könyves beszámolókat írni a legkevesebb kedvem van. Vissza kéne szoknom arra, hogy frissiben megírjam a bejegyzéseket, mert minél később kerülök oda, hogy leírjam, annál kevésbé jönnek a gondolatok. Ej, ördögi kör ez.


És most nálam érezhetően beköszöntött az ősz, ami annyit jelent, hogy 1. megpróbálok minél több időt a szabadban tölteni 2. kóros film - és sorozatmániában szenvedek jelenleg, most jön a felhördülős rész  így a könyvek most a harmadik helyre szorultak (magyarán: esténként akkor olvasok, amikor már túl fáradt vagyok egy egész film vagy sorozatrész megnézéséhez... gondolhatjátok, hogy hasítok. Bár ez a bejegyzések számából érezhető.) . Szóval, a 2. pontot majd lehet hasznosítani fogom a blogon (ha már újévi ígéretként megfogadtam anno, hogy írni fogok néhány adaptációról), és szentelek nekik egy-egy bejegyzést. Bár előre leszögezem, filmnézésben totál amatőr vagyok, vannak olyan esetek, amikor simán beveszem a hatásvadász elemeket... szóval, abszolút amatőr, de lelkes szösszenetek lesznek ezek, és ki tudja, lehet ha az írás miatt jobban odafigyelek a filmekre, még a végén kicsit megtanulok filmet nézni.
De az is lehet, hogy mindez lustaság miatt elmarad. Már megint.

2012. október 2., kedd

Ház kecskével


Az utóbbi két napot egy beszélő kecske, egy tisztaságmániás mosómedve és számos ugrándozó, szófogadatlan vízimanó társaságában töltöttem - a teaszürcsölgetés most elmaradt (elvégre mégsem Mansfieldben voltam), viszont kortyolgattam helyette kakaót, aztán emelővel eltávolítottam a vízfelszínt egy tó fenekéről és más hasonló csudamókás dolgokkal foglalatoskodtam, miközben rengeteget kacagtam. Mert hát no... meg kell mondanom, hogy elég muris volt ez a kalandozás.

Mindezt az élményt Lakatos Istvánnak köszönhetem, aki nem átallott egy elképzelhetetlenül fantasztikus meseregényt írni. Jó, jó: tudom, hogy ez most egy elég légből kapott meg túlzó kijelentésnek hangzik - főleg így a beszámolóm elején - , de az elalvás előtt megivott kakaómra esküszöm, hogy ez biza' tényleg így van. Humoros, hihetetlenül fantáziadús és minden (de tényleg minden, de minden, ami csak egy regényhez kell) flottul a helyén van benne.

Egy Zalán ó, ez a név! Imádom! nevezetű kisfiú otthonának ajtaján egyszer csak egy öregember kopogtat, aki Széklábként mutatkozik be, és azt mondja, hogy a kisfiú szülei már nem valódiak. Kicserélték őket. Kissé meghökkentő kijelentésének alátámasztásául kinyitja az anyuka hátán levő szelepet, és kiereszt belőle egy kis levegőt. A tett elég meggyőzőnek bizonyul, így Zalán útra kel Székláb társaságában, hogy megtalálja igazi szüleit, akik a szörnyű Dobozvárosban raboskodnak. S ezzel kezdetét veszi a nagy kaland. Ennél többet nem akarok elárulni a regény cselekményéről, mert úgyse tudnám hűen visszaadni (persze, nem mintha ez a feladatom lenne, csak mondom)  meg higgyétek el, ezt el kell olvasni! (meg végül is ott van a fülszöveg is...)

A könyv már az első fejezetnél levett a lábamól, s csodálatom ezután csak fokozódott: jó volt beleburkolózni ebbe a hihetetlenül eredeti és csodálatos fantáziavilágba, amit tényleg egy eddigi olvasmányomhoz se tudtam hasonlítani. De folyton az volt, hogy minden fejezetnél többször is megálltam, és felkiáltottam, hogy "ez mekkora ötlet!... meg ez is. Ó, na meg ez!" - a vasúti kocsin robogó ház vagy a fazékból nyíló szoba után nem hittem, hogy lehet még fokozni ezt a fajta ötletességet... ó, pedig de mennyire lehet még! Kész: már csak emiatt is fülig beleszerelmesedtem volna a regénybe.

De a Dobozváros ennél még többet is tartogat: a szövege abszolút igényes, tele van sajátságos szóalkotásokkal, hasonlatokkal és néhány ízlelgetni való nyelvjárási kifejezéssel, rigmussal, de ez mind nem megy a könnyen olvashatóság rovására (hiszen ugye mégis egy elsősorban gyerekeknek íródott regényről beszélünk, szóval ennek is fontos szempontnak kell lennie). Lakatos pont annyira teszi különlegessé a stílusát, amennyi pont elég ahhoz, hogy a regény szöveg mivolta is látható, érezhető, ízlelhető legyen, s ne nyomja el azt a cselekmény. A cselekmény és a stílus dominanciája szinte egyenlő: nem egy szövegnek álcázott rajzfilmet olvasunk, hanem valóban egy ifjúsági regényt. Méghozzá magyart - mert hát ez is abszolút érződik, de tényleg. Nem csupán az eme bekezdés elején említett dolgok miatt, hanem maga a világ és az abba beépített népmesei elemek is azt az érzést erősítik: hogy ez valami nagyon hazai. Nem erőltetetten, nem pózőrködve, hanem olyan jóleső természetességgel, hogy egyszerűen elvarázsolt. Erre nincs jobb szó.

A regény humora is eszméletlen igen, én is érzem, hogy túl sok a szuperlativusz, de képtelen vagyok másként beszélni róla : ott van a könyv stílusában, a karakterekben (váh, a kecskét úúgy imádtam!), és magában a narrátorban is, aki folyton reflektál a megfelelő pillanatban a könyves/filmes klisékre (az ilyen típusú narrátorokat pedig mindig szeretem olvasni) - és ez a humor is egyébként annyira jellegzetes és egyedi, és annyira az én szájízem szerint való, hogy képtelen voltam hangos kacarászás nélkül olvasni bizonyos részeket.

Ám legyen bármennyire is jó dolog a vicceskedés, mit ér egy gyerekkönyv mondanivaló nélkül? Ha engem kérdeztek, szerintem nem sokat. A felnőtteknek szóló olvasmányokon az ilyesmit nem szoktam számon kérni, mert ott már alapvetően más funkciókat tölt be a könyv, de egy bizonyos életkorig szerintem igenis fontos, hogy a könyv közvetítsen valamit a célközönsége számára. Legyen szó akár a bilire szoktatásról, az új kistestvér érkezésének elfogadásáról, az iskolai (esetleg társadalmi) beilleszkedésről, az erőszakról, vagy csak olyan látszólag egyszerű témákról mint a barátság vagy a szerelem. (megj.: s mint tudjuk, ez utóbbi a mai divatos ifjúsági regények kedvelt témája). Lakatos István regénye ebből a szempontból is domborít. Sok még felnőtt szemmel is komoly témát kezd el forszírozni lapjain az ifjabbak számára emészthető formában, de fontos megjegyezni azt is, hogy nem lebutítva. Szóba kerül itt az urbanizáció problémája, s ennek hatása a társadalomra, a napjainkban rohamléptékre felgyorsult technikai fejlődés, a környezetszennyezés, de kevésbé globális, inkább személyközeli gondolatok is helyet kapnak, mint például a gyerekkor mulandósága vagy a családi összetartás. Eme megdöbbentő felsorolás alapján akár arra a következtetésre is juthattok magatokban, hogy kicsit sokat akar markolni a regény, nemde? Hát elárulom, nemcsak akar, hanem markol is. Ezt mind simán elbírja a hátán: ügyesen vezeti rá az olvasóit, hogy feltegyék magukban ezeket a kérdéseket, akik talán ennek köszönhetően kicsit kritikusabban állnak majd mostani világunkhoz.

Nekem kedvenc lett. Abszolúte. (ha esetleg ez még kérdéses lett volna számotokra) Külön köszönet illeti ezért a Zuramat, aki mivel két napig távol volt tőlem egy fődobozvárosi konferencián, ezért mintegy kárpótlásul, meg csak úgy mert vagyok ezzel a könyvvel ajándékozott meg.

Mellékhatások: S ez a könyv az oka annak, hogy nem tudtam időre befejezni a Monte Cristot... még igazából mindig annyira bennem él a történet, hogy most momentán pár napig más regényhez sincs kedvem

Lakatos István: Dobozváros
Illusztrálta: Lakatos István
Kiadó: Magvető Kiadó
Oldalszám: 313
Eredeti ár: 2990 Ft



Related Posts with Thumbnails