2012. november 30., péntek

Boldog születésnapot, Maud!

Lucy Maud Montgomery

Legkedvesebb írónőm, Anne Shirley megteremtője ugyanis a mai nappal ünnepelné 138. születésnapját. Eddig olvasott könyvei mind egytől egyig felejthetetlen élményt nyújtottak számomra, életem eddigi egyetlen papírbarátnőjét is neki köszönhetem a vörös fruska személyében, s hiszem, ha lett volna szerencsém ismerni magát az írónőt is, biztosan jó kebelbarátnők lettünk volna.

Emlékezzünk meg a mai napon eme nagyszerű írónőre, emeljük le valamelyik könyvét a polcunkról, ízlelgessük szavait, s merüljünk el a Prince Edward-sziget csodálatos világában. Én legalábbis ezt fogom tenni, majd az ünnep megkoronázásaként megnézem az Anne Shirley-sorozatot vagy pár részt a Váratlan utazásból.

Az életéről, s egy-két érdekességről vele kapcsolatban már korábban írtam A hónap írója-sorozatomban, amit ha szeretnél, ITT elolvashatsz. Az írónő könyveivel kapcsolatos élménybeszámolóim pedig az alábbi linken érhetők el: ITT

Az Anne otthonra talál c. regényének első kiadása 1908-ból.

2012. november 23., péntek

A segítség


Sue Monk Kidd regényére régóta kíváncsi voltam, különösen azóta, hogy rájöttem, mennyire imádom az amerikai Dél világát. De természetesen, akkor már a kaphatatlan könyvek közé számított: ugyan most is itt-ott fel-felbukkan egy elárvult példány, de általában horrorösszegekért vesztegetik, így végül a könyvtárra szavaztam. A történetről ebben az esetben sem tudtam sokat, csak úgy nagyjából ezt-azt, így hát kellemes meglepetésként értek a fordulatok és az a sok csodaszép, igaz gondolat, ami megbújt a sorok között. A méhek titkos élete azon olvasmányaim sorát gyarapítja, amik pont jó időben és jó helyen találtak meg.



Az amerikai Délen játszódó regényeknek van egy sajátos hangulatuk, amivel egyszerűen rabul tudnak ejteni. Bár rendszerint elég komoly témák húzódnak meg a hátterükben, mint például a szegregáció, ennek ellenére körülöleli őket valami megmagyarázhatatlan, varázsos atmoszféra – különösen igaz ez a kisvárosokban, ültetvényeken játszódó regényekre, ahol a családi összetartás, a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás és a bigott vallásosság általában kéz a kézben jár. Az amerikai Dél sohasem idealizált (vagy csak nagyon ritka esetekben): a társadalom, az emberek kegyetlenkedése, kirekesztő viselkedése ugyanúgy helyet kap, akárcsak méltóságuk és emberségességük is. Minden éremnek két oldala van – ez szinte kiélesítetten igaz erre a területre, ahol a különös kettősség szinte lépten-nyomon fellelhető. Sue Monk Kidd regényében sincs ez másképp. 

Eltitkolt, megbánt életek fonódnak itt össze minden elszalasztott vagy éppen égetően fájó pillanatukkal együtt, miközben egymás számára vigaszt nyújtva felvillantják a boldogságban és harmóniában leélhető élet lehetőségét. A regény főhőse, Lily a tizennégy éves lány, aki éppen kamaszkorának küszöbén toporog. Egyedül él hirtelenharagú és agresszív édesapjával, aki minden csalódását és fájdalmát lányán vezeti le. Lily nem tapasztalhatta meg otthon, hogy mi a boldogság: édesanyja sok évvel ezelőtt meghalt, nincsenek barátai, folyton magányos, s mindemellett édesapja kegyetlenkedéseit is el kell tűrnie. Egy nap úgy dönt, hogy ezt nem tűri tovább: útnak indul. Úticélja pedig nem más, mint Tiburon, amely valamilyen rejtélyes okból édesanyjához köthető – legalábbis a padláson levő ládában talált fekete Madonna kép hátuljára ennek a kisvárosnak a neve van felírva. Útitársául szegődik hozzá dadája, Rosaleen, aki a rasszista támadások és a raboskodás elől menekül. Végül a megnyugvást a méhészkedéssel foglalkozó nővérek otthonában találják meg, ahol olyan sok mindent tanulnak az emberi kapcsolatokról, az elengedésről és magáról az életről. 

A regény leginkább Lily alakja köré szerveződik, aki serdülőkorának elején jár. Ez az időszak mindenki életében nagy változásokat hoz testileg és lelkileg is: gondoljunk csak az ébredező szexualitásra vagy az identitáskeresésre... Lily ekkor kezd el igazán gondolkodni édesanyjáról: vajon milyen ember is lehetett ő. Szinte megszállottan veti rá magát a padláson talált emléktárgyakra, amelyekből erőt tud meríteni, ha kell, s eközben a hátramaradt emlékek és édesanyja élete romhalmainak közepette próbálja visszaidézni mosolyát, szavait, mozdulatait. Nem csoda, hogy szinte kapva kap az első jelként értelmezett dolgon – a fekete Madonna feliratán –, és elhatározza, hogy felkutatja édesanyja múltját. Lily a könyv végére komoly változásokon esik át: a nővéreknél töltött idő alatt felnő. Megtanulja kezelni az élet fájdalmait és veszteségeit, s megtanulja azt is, hogy hogyan törekedhet egy boldogabb, harmonikusabb életre. 



Bár Lily szálát éreztem a leghangsúlyosabbnak, de másféle emberi sorsok is helyet kaptak, amelyek mind-mind számtalan különböző életutat és boldogságot rejtettek magukban. Külön tetszettek a fejezetek elején található méhészeti szakirodalmat mímelő idézetek, melyek hol Lily életének egy pontjára reflektáltak, hol pedig az emberi társadalomra vagy pedig a család működésére. Ezen idézetek között a méhkirálynő személyét, mint a kas uralkodóját többször is említik: s ha már ezek az idézetek és a regénybeli történések ennyire parallel viszonyban vannak egymással, óhatatlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon kit is szimbolizálhat a regényben? Lily édesanyja az a méhkirálynő, aki meghalt, aki magára hagyta a kast, és emiatt felborult az egyensúly a családban, ahol képtelenség betölteni az általa hagyott űrt. Nem is csoda hát, hogy Lily végül úgy dönt, útra kel, ahogy az anyátlan méhek is teszik ilyen esetekben. Az új méhkirálynő, aki ezt az űrt végül betölteni látszik a lány életében pedig a méhészettel foglalkozó három nővér egyike, August. Hiszen ő az, aki megtanítja Lilynek hogyan is kell szembenézni a veszteségekkel, hogyan lehet rá képes, hogy elfogadja a múltat, hogy végül egy boldogabb, élményekkel teli jövő elé nézhessen. 

Számomra Sue Monk Kidd regénye a boldogságkeresés története volt, amely különböző emberi sorsokon keresztül megmutatta, hogy mindegy honnan is indul az ember és milyen terhet cipel a hátán, mindenki megtalálhatja a saját boldogságát az életében. Csak tudni kell, mely' terheket kell lerakni vagy éppen magunkon tartani, és persze azt is, hogy merre kell kezdeni a keresést.

Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete
Eredeti cím. The Secret Life of Bees
Fordította: Barta Judit
Kiadó: Terricum
Oldalszám: 425
Eredeti ár: 2750 Ft

2012. november 21., szerda

Monte Cristo grófja


Dumas könyvét már jóval korábban kinéztem magamnak: még a 2011-es várólistacsökkentésre is beneveztem a Tizenkettőbe, de - szokásomhoz híven - jól elbuktam a dolgot. Bevallom őszintén, szerintem én vagyok az egyetlen ember kerek e világon, aki semmit, de tényleg semmit nem tudott korábban a Monte Cristo grófjának történetéről. Persze, most hogy elolvastam, változott a helyzet, de előtte fogalmam nem volt arról, hogy miről is szól, mire is számíthatok itt az olvasás alatt. Még most se tudom, hogy ez előnyöm vagy inkább hátrányom volt - mindenesetre befejeztem, és eléggé felemás érzésekkel tettem le a könyvet, s igazából ez volt az oka annak, hogy idáig húzódott a bejegyzésem megírása. Valamennyire távolodnom kellett a regénytől, hogy kicsit átgondolva, higgadtan, első benyomásoktól mentesen tudjak visszagondolni rá.



Én amondó vagyok, mai szemmel nézve a dolgot, hogy ez a folytatásos regények-ötlet az egyik legbénább na, jó ez túlzás, de akkor is dolog, amit a XVIII.-XIX. században kitaláltak, persze az író meg az akkori közönség is lelkesen örvendezett miatta, de ma, amikor itt ülök a kanapén, és éppen azon vagyok, hogy hogy is meg hova is tegyem le ezt a közel 1200 oldalas könyvet, egyszerűen elszörnyedek. S olykor nem csupán a mérete miatt. Nehéz ezt leírni - mert kicsit igazságtalannak is érzem részemről, de ezt majd később jobban kifejtem, hogy miért is - , de a Monte Cristo grófjának megvan a maga helye és ideje, és nagyon úgy tűnik, hogy nálam nem mindig klappoltak a dolgok. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért is érzem így magammal ezzel a könyvvel kapcsolatban, hiszen a vele kapcsolatos visszás érzéseimet nem lehet csupán arra fogni, hogy baromi hosszú könyv, hiszen , egy-két évvel ezelőtt totálisan lelkesen végigolvastam A nyomorultakat, a Három testőr-trilógiát és az Anna Kareninát is - hogy csupán az akkori irodalmi remekekből említsek néhány kifejezetten hosszú példát. Szóval, nem: nem a hosszúság, és nem is az akkori műfaji sajátosságokkal van gondom. Még csak nem is Dumas -val. Valami más volt a bibi.

Emlékszem, tizenkét-tizenhárom éves voltam, amikor megjelentek ezek a magyar kereskedelmi tévécsatornák, amelyek rövid idő után elkezdték ontani magukból a brazil meg argentin szappanoperákat, jöttek a Marimarok, a Rosalindák meg a... ő, biz'Isten nem jut eszembe több, de jöttek dögivel, és hát tudom, ciki de bevallom, egy-két évig amíg megvolt az újdonság varázsa, addig én is rendszeres nézője voltam ezeknek. Persze, aztán hamar korrigáltam a dolgot, és őszintén reménykedtem benne, hogy még csak írmagjuk sem maradt meg elmémben.... de most a Monte Cristonál rá kellett jönnöm, hogy mégsem ilyen egyszerű ezt a "setét évet" csak úgy eltörölni. (ne, ne hörögjetek! Várjátok ki a végét!) Ugyanis akárhányszor kinyitottam ezt a könyvet, és olvasni kezdtem, megszólalt a fejemben valami telenovellás főcímdal (mondjuk ez), és szinte láttam magam előtt a kamera felé forduló monológokat, a túlgesztikulált párbeszédeket és a gonosz szereplők titkos önelégült mosolyát - remélem, nem kell mondanom, hogy mindez részemről abszolúte önkéntelenül jött, nem igazán így terveztem az olvasást, hiszen azért ez elég gyakran felhúzott. Elvégre mégiscsak egy Dumas -regényre "fizettem be", nem pedig egy négyévados Marimar-maratonra. No, de mielőtt még jól megdobáltok paradicsommal, azért utolsó szó mondat, bekezdés jogán elmondanám, hogy sokáig teljesen értetlenül álltam én magam is az eset előtt, tényleg nem értettem a dolgot, hogy miért is látom ekképp a történetet, ám aztán egy reggel olyan igazán homlokra csapósan beugrott a dolog: bizonyosan azért történt így nálam olvasás közben, mert némely brazil és argentin telenovellák számára - ki tudja miképp és hogy történhetett - ez amolyan "ősszöveggé" változott az idők során. Gondoljunk csak bele - megfelelő műveltséggel rendelkező olvasók előnyben! :-) - hány telenovella épül hasonló történetre manapság? Hányban fogadja meg a kihasznált, esetleg szerelmétől elszakított szegény legény/lány, hogyha egyszer gazdag lesz, majd álruhában bosszút áll azokon, akik kegyetlenek voltak hozzá egykor? Elárulom: rengetegben.
Hát ezt akarta velem közölni a tudatalattim olvasás közben. S miután erre rájöttem, már másképp álltam Dumas-regényéhez is, mert így már biztos voltam benne, hogy ez részemről nem egy önkéntelen gúnyolódás vagy ilyesmi volt, egyszerűen csak egy jelzés, hogy hahó, hahó, nem emlékeztet ez téged valamire? Persze, mondanom sem kell, hogy bőven azután jöttem erre rá, miután elolvastam az utolsó oldalakat is...

Oké, érzem, hogy néhány kézben még mindig dobásra várnak a paradicsomok, de tudnotok kell, hogy a telenovellák "ősszövegeként" való értelmezését nem valamiféle igénytelenség mércéjeként értem, csak szimpla észrevétel. Meg hát lássuk be, hogy anno a folytatásos regények nagy része, amik egy-egy lap hasábjain jelentek meg, igenis hasonló szerepet töltöttek be akkoriban, mint a '90-es évek szappanoperái: az olvasók izgatottan várták a fejleményeket, beférkőztek a mindennapos témák közé, hogy megtárgyalhassák egymás között, hogy úristen, olvastad mi volt a múltkori részben? és ehhez hasonlók. A Monte Cristo grófja is hasonló fogadtatásra lelt mikor a Journal dés Débats 1844. augusztusában megjelentette az első részt - a rajongók ezután közel másfél évig olvashatták Edmond Dantes bosszúhadjáratát, aminek eredménye az előttem heverő, ezerkétszáz oldalnyi pillesúlyú könyv lett.



Különben Dumas dicséretére legyen mondva, hogy a Monte Cristo grófja nem olyan könnyű olvasmány, mint ahogy elsőre gondolná az ember - nem, nincsenek benne filozófiai, politikai meg történelmi fejtegetések, ezt inkább a szövevényes történetre értem, és a szereplők hihetetlenül bonyolult kapcsolathálójára. Mert hát tényleg az... amikor nagyobb szüneteket hagytam ki két olvasás között, néha bele is kavarodtam a ki-kicsoda játékba rendesen, hogy most ki is a gonosz, ki kinek a fia-borja meg ezt vagy azt most honnan is kéne ismernem... szóval, nem is egyszer kellett visszalapoznom vagy Google barátunk segítségét kérnem. Egyszer megpróbáltam felrajzolni magamnak mintegy emlékeztetésül, de kb. hat szereplő után feladtam a dolgot, mert rájöttem, hogy erre nem lesz elég egy A/4-es lap. De hála az internet csodájának, rátaláltam a vállalkozóbb szellemű olvasókra, akik ezt megtették helyettem. ITT megtekinthetitek - azt hiszem, a feliratok nem látszódnak rajta rendesen, szóval ez csak amolyan érzékeltetésnek jó, mondjuk azért aki még nem olvasta a könyvet, de tervben van neki, az inkább ne nézze meg, biztos ami tuti, nehogy véletlenül sikeresen kiolvasson belőle sasszemével egy ordenáré spoilert. 

No, de lássuk csak miről is szól röviden bocsi, de tényleg baromi röviden fogom elmondani Dumas egyik leghíresebb regénye: adva van nekünk egy igen fiatal, sikeres jövő előtt álló férfiú, aki Edmond Dantes névre hallgat, és úgy tűnik nagyon a szerencse fia, hiszen munkájában előléptetés előtt áll, s emellett szívszerelmével, a gyönyörű Mercedes - szel éppen közös esküvőjükre készülnek. Ám ezt a boldog kezdést nem mindenki nézi tétlenül: Fernand (titokban szerelmes Mercedes-be), Danglars (Edmond Dantes -szal egy hajón szolgál, és eléggé szíven üti, mikor megtudja, hogy Edmondot ki akarják nevezni kapitánnyá) és Caderousse (ő pedig csupán a szomszéd, és csak simán rosszindulatú) szóval ők hárman kitervelik, hogy Dantes -nak mégse legyen annyira jó, és jól feljelentik őt azzal a hazugsággal, hogy Dantes bonapartista. ez éppen akkor nem volt jó dolog Főhősünket pont az esküvője napján  cibálják el a rendőrök, és nem is olyan sokára If várában köt ki egy szűk börtöncellában. Azt mondják neki, hogy ez lesz örök időkre az otthona. Dantes először nem is igazán érti, hogy miért és hogy is került ő ide, hiszen semmi rosszat nem tett... aztán egy nap összeismerkedik a szomszédos cellában raboskodó Faria abbéval, aki felnyitja Dantes szemét. Dantes ekkor bosszút esküszik: ha egyszer kikerül a börtönből, kamatostól visszaadja mindezt azoknak az embereknek, akik rosszat tettek vele...

Az elején picit zavaróan hatott számomra az a rengeteg szál, amit elkezdett. Fejezetről fejezetre csak jöttek és jöttek az újabbnál újabb szereplők, eltelt 100 oldal és még mindig nem indult be a cselekmény, csak paroláztunk egyet mindenkivel. Jó, persze gondoltam, hogy lesz ez még jobb is, hiszen általában a naaagy romantikus természetesen a korszakra értem, nem a műfajra regények mindig így kezdődnek, úgyhogy nem estem pánikba, csak hát no... azért száz oldal után már úgy gondoltam, hogy igazán itt az ideje annak, hogy bekövetkezzen az a bonyodalom, mert Fernand, Danglars és Caderousse gonoszkodós bajuszpödrései valahogy nem nyomták fel az adrenalin szintemet. Aztán már valamelyest beindult a cselekmény, de aztán megint holtpontra jutott újabb száz oldal , s persze értem, hogy miért volt ez: gondolom, érzékeltetni próbálta, hogy a börtönben töltött évek során a kedves, jóindulatú Dantes hogyan is szánja rá magát a bosszúra. S ezzel nem is lett volna semmi gondom, ha Faria abbé nem lett volna ott a színen. Ugyanis, bevallom, én őt utáltam a legjobban a szereplők közül, annak ellenére, hogy ő a könyv szerint egy nagyon pozitív alak, amolyan apafigura-szerűség. Csakhogy Dumas szerintem nem igazán erőlködött a jellemábrázolásnál Faria esetében: úgy gondolta, hogy elég lesz úgy az olvasó tudtára adni az abbé bölcs mivoltát, ha azt többször is kimondatja vele, s sokszor nem is következetesen, hanem csak úgy bele-beleszurkálja a párbeszédekbe. Csak az a baj, hogy ebből nekem inkább az jött le, hogy ez az abbé egy iszonyatosan dicsekvő ember, aki el van telve magától. Mert hát ne is haragudjatok, de én az olyan emberekről sose gondolom, hogy jaj, de bölcsek vagy okosak, akik állandóan keresik az alkalmat, hogy kimondhassák, hogy ők milyen bölcsek vagy okosak. És hát az meg egyenesen a nevetség határát súrolta, ahogy az abbé Dantes elbeszéléséből rájött, hogy mégis kik azok, akik az ifjút börtönbe juttatták. (s mindezt tizenöt év távlatából!) S valahol itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy én biza' nem fogom tovább olvasni, mert ez véleményem szerint egy elég gagyi megoldás volt. Dumas-tól nem ezt vártam.

Ám miután végre! kikerült Dantes a börtönből, és kezdetüket vették a kalandok, már semmi problémám nem volt a könyvvel. Izgalmas volt, lekötött, és hát tényleg nem egy olyan jelenet volt, ahol szabályosan izgultam olvasás alatt, és tényleg érdekelt, hogy mi fog ebből kisülni, és külön tetszett az a húzása is Dumas-nak, ahogy a kiszabadulást követően nem csupán a szereplők, hanem az olvasó elől is bújtatta Dantes-t, aki különböző neveken, és különböző külsővel lépett be a jelenetekbe, és egy ideig tényleg csak sejtettem, hogy ez valójában ő, de volt olyan is, hogy úgy gondoltam, bizonyosan csak felbérelt embereket ezekre a szerepekre.

Dantes lelki és jellembeli átalakulását, illetve ennek folyamatát Dumas nagyon jó érzékkel írta le, szerintem lélektani regényként is simán becímkézhető ilyen szempontból. S ebből a szempontból érdekes volt megfigyelni azt is, hogy az elején Dantes fejébe beengedi az olvasót a narrátor, de aztán ahogy Dantes Monte Cristo grófjává válik már nem. Az olvasó számára ugyanúgy rejtve maradnak Monte Cristo magában tartott gondolatai mint a könyvben élő szereplők előtt: már csupán a párbeszédekből tudhatjuk meg egy-egy dolog miértjét. Dantes és Monte Cristo grófja az évek oldalak során annyira eltávolodik egymástól, hogy szinte már mi sem ismerünk rá, annak ellenére sem, hogy olvasóként tudjuk az igazságot. Például nekem a végefelé már ijesztőnek tűnt az, ahogy Monte Cristo gondolkodott a saját bosszúhadjáratáról.. bizonyos volt benne, hogy ő lett "Isten ostora", aki ezzel, hogy megbosszulja a múltat csakis Igaz és Jó cselekedeteket hajt végre. Én itt már nagyon elborultnak éreztem Monte Cristo gondolkodását, mintha tényleg az őrület határán lett volna. S talán pont emiatt a lélektani vonal miatt ezt a regényt én a komorabb Dumas-könyvek közé sorolom.

logót készítette: Nima
A molyon három és fél csillagot adtam a könyvre, ami az én pontozásom szerint azt jelenti, hogy számomra az abszolút semlegességnél valamennyivel élvezhetőbb volt a történet. Voltak pillanatok, amikor csak unottan olvastam, és igazából hidegen hagyott az egész bosszúhadjárat, de nem tagadom, volt olyan is, hogy nagyon egymásra találtunk (különösen a Párizsban játszódó részek többségénél, de ilyen volt néhány rómás fejezet is). Abszolút megértem, hogy sokaknak kedves olvasmánya, ám én inkább mégis csak maradok A három testőrnél, és annak folytatásánál - ezeket én sokkal felszabadultabb olvasmányoknak éreztem. 
Na, jó azért valamelyik filmváltozatát majd megnézem.
A könyvet az újraélesztett Online Könyvklub keretein belül olvastam, és csúnyán kicsúsztam a határidőből, amiért mindenkitől elnézést kérek.

Végezetül pedig álljon itt Jim kapitány velős, tömör véleménye a folytatásos regényekről (L. M. Montgomery: Anne férjhez megy). :

"Biztonságba kell helyeznem ezt az újságot, amíg be nem fejezem a folytatásos regényrészletet. Őrült szerelem a címe. Nem éppen a kedvenc műfajom, de kíváncsi vagyok, az írónő meddig képes elnyújtani a történetet. Már a hatvankettedik fejezetnél tart, és amennyire én látom, most sincs közelebb az esküvő, mint az elsőben."

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja
Eredeti cím: Le Comte de Monte-Cristo
Fordította: Csetényi Erzsi
Kiadó: Magyar Könyvklub
Oldalszám: 1136
Eredeti ár:  (passz, nincs rajta a borítón)





2012. november 8., csütörtök

Az ábrándok parttalan tájain


Ahogy beköszönt az ősz,  nálam egyet jelent az "L. M. Montgomery -i - hangulattal" - aki már olvasott tőle, az tudja hogy ez mit is takar pontosan. Így hát újra - már ki tudja hanyadszorra - elkezdtem nézni a Váratlan utazást. Ám valamelyik nap aztán arra jutottam, hogy ez most a fél fogamra sem elég, hiába néztem meg legalább két-három (olykor öt-hat) részt egyhuzamban, szóval úgy gondoltam ezen nem segíthet más csakis egy igazi rokonlélek vagyis: Anne, a legkedvesebb papír-barátnőm. Eme felismerés után rögtön odacsámborogtam a polcomhoz, hogy levegyem a sorozat soron következő kötetét, majd egy puha takaró és egy jó nagy bögre forró tea társaságában bekucorogtam a fotelembe, s hagytam, hogy Anne története ismét magával ragadjon.

Bevallom, kicsit féltem ettől a kötettől, ugyanis még nyár elején elkezdtem olvasni, és hősiesen bevallom, akkor egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, félre is raktam két fejezet után. Ez a reakcióm eléggé meglepett, sőt: megijesztett, ha Montgomery szavaival akarok élni, napokon keresztül én voltam a tragédia élő szobra. Ám saját megnyugtatásom érdekében végül arra jutottam, hogy ez bizonyosan csupán azért történhetett így, mert nyár van, és Montgomery könyvei nekem a tavaszhoz meg az őszhöz kapcsolódnak. És hát milyen igazam volt! Persze, hogy az évszak volt az oka, nem is lehetett másként. Hiszen most mikor ősszel újra elkezdtem olvasni már az első oldalaktól kezdve elkapott az a bizonyos "Montgomery -i -hangulat", és elfogott az a hihetetlen vágyódás a Prince Edward-sziget után. Így újabb kedvenc Anne-könyvet avattam, immáron az ötödiket.

Ebben a részben - minő meglepetés! - mindenki kedvenc főhősnőjét immáron menyasszonyként látjuk viszont az első lapokon, aki éppen a Nagy Napra készül. Épp hogy átesünk az előző kötet óta várt eseményen, pár fejezet múlva Anne -t és Gilbertet már egy hajó fedélzetén látjuk viszont, amivel első közös otthonuk felé tartanak. Hamarosan megbizonyosodhatunk arról is, hogy ennél gyönyörűbb, romantikusabb és nagyszerű történetekkel rendelkező házat kívánni se lehetne: Anne és Gilbert pont olyan csodálatos új otthont kaptak, amilyet megérdemeltek. Lassan megismerkedünk a környéken élő emberekkel, a zárkózott szomszédokkal, s természetesen, ahogy azt az előző kötetekből megszokhattuk mind regénybe illően izgalmas vagy éppen fájdalmas élettörténettel rendelkeznek, amiket jól esik hallgatni a tűztől ropogó kandalló előtt.

Ez a kötet már egy kicsit más, kicsit komolyabb, mint az előző kötetek, de szerencsére emellett még mindig megmaradt olyan jellegzetesen montgomery -snek, azaz tökéletes lélekmelengetőként szolgált továbbra is. Igazából nem is tudom megfogalmazni mi adja az igazi bűbáját, talán az az igazi, biztos harmónia főszereplőink között, ami olykor észrevétlenül, olykor erőteljesebben végighúzódik a köteteken. Az előző rész óta ezt a sziklaszilárd és jóleső harmóniát Anne és Gilbert kapcsolata adja - talán dramaturgiai szempontból lehet, hogy kissé rózsaszínfelhős ez a nagy boldogság és szeretet, de tudjátok mit? Én azt mondom, hogy ebben a mai világban, ahol kapcsolatok jönnek-mennek nap, mint nap; ahol sok az emberekben felgyülemlett keserűség; ahol sokszor nincs időnk úgy igazán egymásra, szóval ebben a sokszor rideg és szürke világban igenis jólesik ilyenről olvasni, hogy két ember ennyire szereti egymást mindenféle dráma nélkül, s boldogan élnek az álomházukban.



Igazából a konfliktusok a mellékszereplők történeteiben zajlanak, amik az utóbbi két rész óta véleményem szerint egyre hangsúlyosabbakká válnak, tehát ők viszik el a regényt a hátukon. Persze, ez nem válik a történet kárára, sőt! Ahogy egyre jobban belegabalyodunk ezekbe a sztorikba, úgy válik az egész egyre izgalmasabbá - ám csak amolyan lányregény szinten kell ezt elképzelni. Itt van például Leslie története, aki egy az anyja által kikényszerített, borzalmas házasságban él már tizenhat éves kora óta. A bajt csak fokozza, hogy időközben Leslie férje, Dick egy baleset következtében szellemileg sérült lett, s így neki kell őt gondoznia. A zárkózott Leslie-ben az évek során emiatt annyi keserűség és fájdalom gyülemlett fel, hogy az elején képtelen elviselni Anne boldogságát. Vagy ott van még például Jim kapitány, a héttengert bejárt tengerész, akinek öregségére minden vágya az lett, hogy történetei, kalandjai ne merüljenek feledésbe. Ő egy hihetetlenül pozitív kisugárzású szereplő, aki a hosszú évek során összegyűjtögetett bölcsességet és tapasztalatot osztja meg Anne -ékkel. Ám személyes kedvencem - és egyben a legerőteljesebb mellékszereplő - Miss Cornelia volt, aki inkább személyiségével csempész egy kis fűszert a lapok közé. Róla ugyanis tudni kell, hogy erősen nősoviniszta, így Anne -nel meglehetősen furcsa (és vicces) párost alkotnak a közös jelenetekben.(SPOILER: egy dologgal nem voltam maradéktalanul elégedett, méghozzá azzal, hogy Miss Cornelia a regény végén végül férjhez megy, ami szerintem erőteljesen szembemegy azzal a képpel, amit Montgomery a regény során felépített előttünk. Miss Cornelia -nak szerintem nem a házasságban kellett volna megtalálnia a boldogságot, hanem valami másban... ez így eléggé kilógott SPOILER VÉGE)

Nagy sóhajtozások közepette olvastam el végül az utolsó sorokat is, és tisztára letargiába estem, hogy nincs tovább. Bár vigasztal a tudat, hogy még három kötet a polcomon vár elolvasásra, s ha azokkal is végzek, akkor bármikor elölről kezdhetem. Azt hiszem, immár lassan hivatalossá válik, hogy számomra ez a sorozat amolyan végtelen történet lesz. Hiszen olyan jól esik rokonlelkek között lenni.

L. M. Montgomery: Anne férjhez megy
Anne's House of Dreams
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 278
Eredeti ár:  2299 Ft


Related Posts with Thumbnails