2013. június 18., kedd

Jane Austen élete

Jane Austen már régóta ott van kedvenc szerzőim palettáján, a teljes életművéből már csupán az Értelem és érzelem, illetve a rövidebb írásai vannak hátra. Tinédzser voltam még, amikor felfedeztem őt magamnak: minden A klastrom titkával kezdődött, aztán nem is olyan sokára követte azt a Büszkeség és balítélet (ez utóbbi aztán többször is előkerült nálam), s mérhetetlenül szerelembe estem nem csupán Mr. Darcyval, hanem Jane Austen stílusával is. Ha visszagondolok, mindig megállapítom magamban, hogy régebben mennyire másért és másként szerettem az írásait, akkoriban mindig csak a szívdobogtató romantikát láttam bennük, és csak sóhajtoztam és sóhajtoztam a lapok felett. Persze, ezek a romantikázós pillanataim olykor még mindig megvannak - például Wentworth kapitány levelénél nem tudtam megállni a szerelmetes rágondolászásokat - , de manapság már inkább az iróniáját és a karikatúráit értékelem. 

S már nem is tudom, hol volt az a bizonyos pont, amikor érdekelni kezdett az a hölgy, akinek a fejéből kipattant Elizabeth Bennet, Emma Woodehouse, Anne Elliot vagy éppen Fanny Price. Mindenesetre amikor így lett, rendesen meg is lepődtem, hogy bizony milyen családi körülmények között élt - régebben, mikor az internet nem volt ilyen elérhető közelségben, és eszembe nem jutott könyvtárban utánanézni,  én abban a hitben voltam, hogy egy igazán jómódú kisasszony írogatta ezeket a regényeket, mert nem tudott mit kezdeni magával. S persze, amint kiderült, hogy ez egészen távol áll az igazságtól, és hogy tulajdonképpen Austen egész életét valami mérhetetlen titokzatosság övezi, akkor aztán még inkább rákattantam, hogy minél több mindent megtudjak róla. Clare Tomalin Austen-életrajzát már kicsit később, még tavaly nyáron zsákmányoltam egy eszeveszett Európa-akcióban, és csak azért került most sorra, mert... mert nincs mentségem, hogy miért. Mindenesetre pár héttel ezelőtt ott tartottam, hogy olyan szívesen olvasnék könyvben Austenról valamit. Bármit. Lekaptam a polcról a Jane Austen naplóját, majd sutba vágtam, aztán jött a Stephanie Barrons-féle Austen nyomoz sorozat első része, és az is ment vissza a polcra. Én nem tudom amúgy, hogy miért kell naplós fikcióban írni, mikor nyilvánvalóan nem tudnak mit kezdeni a naplóval, mint formával. Komolyan mondom, a falnak megyek ettől, hogy valaki nem függő beszédet használ ilyen esetekben, hanem rendes párbeszédeket. Na mindegy. Szóval, mikor már teljes volt az elkeseredés, akkor jutott eszembe, hogy itt van a polcomon a Tomalin-féle Austen életrajz... szóval, így szerettünk mi egymásba. 


Jane Austen gyűrűje


Tomalin tényleg olyan részletesen mesél Austenékről és környezetükről, amennyire csak lehet - és valóban szükséges is szerintem egy olyan írónő esetében, akiről ilyen kevés hiteles információ maradt fent. Az életrajzban lassan kibomlik előttünk Steventon és Hampshire világa. Szinte észrevétlenül utazunk a térben és az időben vissza a postakocsik és a főkötők századába, minden Austen rokon alakja szépen-lassan kirajzolódik előttünk - van, akivel szimpatizálunk, van akit csak simán nem értünk, aggódunk sorsukért, hiszen olvasás közben körbevesznek minket, akárcsak egy nagy család. De Jane valahogy továbbra is a háttérben marad, megfoghatatlanul, kiismerhetetlenül, csupán az a néhány fennmaradt pár szavas leírás lebbenti fel alakjáról a fátylat, de ezek is olyan ellentmondásosak, és szűkszavúak, hogy tényleg zavarbaejtőek, hiszen teljesen úgy éreztem, mintha az életéből csupán egy-egy másodpercre láthattam volna őt. S ezek a másodpercek vajon mennyiben fedik a valóságot? Persze, már a Flush kapcsán filozofáltam arról egy bekezdésnyit, hogy úgy egyáltalán az életrajzok mennyire tekinthetők valóságnak és mennyire fikciónak, szóval még ha Tomalin esetleg több információ birtokába tudott volna jutni Jane-nel kapcsolatban, akkor is ott lennének a kételyeim, de így csupán a zavartság és a még nagyobb titokzatosság vesz körül, ha kedvenc írónőmre gondolok. Hiába ültem ott vele az íróasztalánál, mégsem tudtam megismerni, csupán egy árnykép maradt belőle számomra - csak most már annyi a különbség, hogy sokkal jobban fájlalom ezt a tényt, mint azelőtt. De persze, ez nem az ő hibája. Ő - hiszem - összegyűjtött minden információt, amit csak tudott és lehetett és létezett. Egész egyszerűen és sajnálatos módon, Jane nővére, Cassandra túl alapos munkát végzett az írónő iratainak megsemmisítésénél.

Szóval Tomalint csak dicséret illeti részemről, mert hihetetlen, hogy ezzel az alapvetően száraz műfajjal miket művel! Nem csupán a mindenre
kiterjedő információkra értem vagy a korszak és az Austen család alapos bemutatására, hanem a stílusa, az érzékenysége, ahogy ehhez a témához nyúlt, mind-mind ámulatba ejtő.  S bár voltak köztünk apró nézeteltérések egy-egy regény értelmezését tekintve, de ez már csak így van ha olvasók összetalálkoznak - de mindemellett új értelmezési távlatokat is megnyitott előttem Austen szövegeivel kapcsolatban, szóval az újraolvasásoknál biztosan elő fogom még venni. Meglepő amúgy, hogy legalább annyira és olyan módon élveztem Tomalin művét, ahogy egy jó regényt szoktam, és a végén - életrajztól szokatlan módon - még meg is hatott Jane halála. Valahogy az utolsó oldalakat olvasva furcsa ürességet éreztem... ez is bizonyítja, hogy Tomalin micsoda zseniális mesélő!

Szerettem, hogy ilyen kedvesen meginvitált ez az életrajz az Austen-lakba, hogy bepillantást engedett az apró-cseprő mindennapokba, a pletykákba és a családi drámákba, Jane szárnypróbálgatásaiba, illetve a regényeinek keletkezésébe is (már amennyire lehetett), és irigyeltem Jane testvéreit és barátait, akik hallhatták azt, ahogy maga Jane felolvassa egy-egy művét nekik. Ez az életrajz szerintem egy alapolvasmány (méghozzá milyen!) minden Austen-rajongónak, szóval olvassátok, forgassátok bátran, ha még nem tettétek. Színes, érdekes és alapos könyv, és még az is kiderül belőle, hogy Jane Austennek korántsem volt olyan "egyszerű és unalmas" élete...sőt!




Claire Tomalin: Jane Austen élete
Jane Austen - A Life
Fordította. Sipos Katalin
Kiadó: Európa
Oldalszám: 598





2013. június 16., vasárnap

A kék hajú lány

Ha Patricia nem hívja fel a figyelmem erre a könyvre, számomra biztosan elsikkadt volna a megjelenések között. Pedig igazán kár lett volna érte! Szerintem egy igazán belevaló és szeretnivaló ifjúsági regény ez, Lakatos István illusztrációi pedig még rátesznek erre az egészre egy lapáttal. A Könyvhét utolsó napja amolyan uborkaszezon volt: kiültünk a szökőkút mellé, és vártuk az esőfelhőket, amiket nem tudom hány időjárással foglalkozó weblap ígért. Addig is, bele-belelapoztunk a standunkon levő könyvekbe, én pedig leragadtam Dóka Péter ifjúsági regényénél.

A kórházak nekem igazi mumusok, még így érettebb fejjel is: kiskoromban sok időt töltöttem ott, és mindig hatalmas trauma volt számomra (meg a nővérek számára is), ha bent kellett maradnom. Még mindig bennem van, ha belépek egy ilyen épületbe egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom, és legszívesebben ajtót feltépve rohannék minél messzebbre onnan. Szóval, néhány szereplővel nagyon együtt tudtam érezni.

A történet kezdetén egy Olivér nevű kisfiú leesik egy magas fa tetejéről, és ezért kórházba kerül, ahol kénytelen pár napot ott tölteni. Megismerkedik a csehovi 6-os kórteremben levő gyerekekkel, és persze, a furcsa, nem igazán kedves kék hajú lánnyal is, aki a kerekesszékében ülve morcoskodik a világra. S hogy ki is ő? Mi az ő története? Ez derül ki nagyrészt a regényből, amelyben Olivér megpróbál megváltást hozni számára.

Nem volt semmiféle előítéletem a regénnyel kapcsolatban, talán csak annyi, hogy icipicit (de tényleg csak icipicit) féltem, hogy hatásvadász lesz, de ez a hangyányi félelmem teljesen alaptalan volt. Vannak benne szomorú részek vagy momentumok szép számmal, mint például az unokáját váró nagypapa, de ezeken mégsem csámcsog oldalakat, inkább csak finoman megmaradnak a háttérben, elegánsan mélyítve a történetet - s így belőlem sokkal erősebb érzelmeket váltott ki, mint ahogy gondoltam volna. Tetszett, ahogy az álomvilágot és a valóságot össze-összemosta: ahogy Olivér álmai lassan  bekúsztak a történetbe, és belekavarodtak a valóság szeletébe. Ezek abszolút lendítettek az egyébként is nagyszerű történeten. Amolyan ifjúságisan könnyed, humorral átszőtt regény ez, amelyben igenis komoly témák kapnak helyet, mint például a halál kérdése vagy éppen a depresszió, és ezt mindenféle szépítés nélkül. A könnyed és a nehéz határán egyensúlyozik, s a végeredmény valami egészen különleges hangulat. Szívfájdalmam csupán a mellékszereplők miatt van talán, én nem nagyon éreztem a "súlyukat", és név szerint nem is tudnám megmondani, hogy melyikük is a csajozós Don Juan, melyik a kövér és melyik a nyeszlett. Kicsit haloványak maradtak nekem, annak ellenére, hogy mindegyiküknek megvolt a maga drámája, de emellett azért azt is hozzátenném, hogy a történet terjedelme miatt ezért valahogy mégsem tudok haragudni. És hát ott van Mira karaktere, aki azért ezt mind el tudta feledtetni velem.

Örülök, hogy megjelent ez a könyv, és még nagyobb öröm, hogy elolvashattam. Kellett ez itthonra, én is azt mondom. Remélem, a célközönségnek is (kiskamasz/kamasz korosztály) legalább ennyire tetszeni fog Dóka Péter története , és még sok-sok ilyet kívánok.

Dóka Péter: A kék hajú lány
Illusztráció: Lakatos István
Kiadó: Móra Könyvkiadó
Oldalszám: 88








2013. június 14., péntek

A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

A meséknek szokása arcot váltani. Rakoncátlan, nyakas holmik, vétségre és radírdobálásra hajlamosak. Ezért kell őket vastag, szilárd könyvekbe zárni, hogy ki ne szabaduljanak és ne kavarjanak bajt.

Ez volt az egyik könyv, aminek hihetetlenül és elmondhatatlanul vártam a megjelenését a Könyvfesztivál idején. Még a télen elkezdtem olvasni angolul, és már akkor tudtam, hogy ez egy nagyon nekem való történet. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak végül az elfoglaltságok miatt, akkor már angolul elolvastam volna, de aztán hosszabb időre félre kellett tegyem a könyvet, s aztán már csak a Könyvfesztivál előtt nem sokkal ocsúdtam fel - akkor meg már igazán úgy voltam, hogy megvárom a magyar kiadást. De továbbra is tervben van, hogy befejezem angolul is. Aztán meg majd újra és újra előveszem ezt vagy amazt a kiadást, mert igen, ez nekem tényleg annyiradenagyonnagyon történet volt.
Bár azt hiszem, sok újat nem tudok mondani vele kapcsolatban.

A történet főhősnője egy Szeptember névre hallgató kislány, aki egy napon ugyancsak megunta szülei házát, ahol minden áldott nap ugyanazokat a rózsaszín és sárga teáscsészéket meg a hozzájuk illő mártásos tálakat mosogatta, és ugyanazzal a barátságos kiskutyával játszott. Ekkor a Zöld Szél megszánta őt, és a lány tizenkettedik születésnapját követően az ablakához repült, és egy igazi mesés kalandra invitálta, mégpedig nem máshová, mint Tündérföldre, ahol boszorkányok, sárkánygyíkok, gólemek, manócok és vad velocipédek lettek kalandjának szereplői. No, és a Márkinő, akitől minden alattvalója retteg. 

Úgy gondolom, hogy Valente regénye sokkal több, mint egyszerű ifjúsági regény. Annyira mély gondolatiság van benne, hogy őszinte legyek, nagy bajban vagyok a korosztály-besorolásnál. Nem tudom, milyen időseknek szánta ezt a könyvet valójában, és hogy hány éves kortól lehetne ezt a könyvet bátran ajánlani, de az biztos, hogy fontos és igazán nem mindennapi regény, amiről beszélni kell - főleg, ha az olvasó még gyerek. amúgy tényleg kíváncsi lennék, hogy mi csapódik le nekik belőle Nehezen szabadul meg tőle az ember - már ha értitek mire gondolok. Hiába fejeztem be a könyvet, folyton folyvást felbukkannak előttem jelenetek, gondolatok, érzem, hogy még mindig féllábbal a történetben vagyok, még így, ennyi idő elteltével is. Nem irigyeltem egyetlen utána következő regényt sem, hiszen ilyen erős könyv után nehéz is lett nekem megfelelni. Sokan nem is tudták megugrani ezt a lécet, ezért visszavándoroltak a könyvespolcom tetejére.



Én azt mondom, hogy kicsit sötét történet ez -  és örültem, hogy Valente egy ilyen "igazi" mesét gyúrt össze. Nem szépítgetett, nem cicomázott, és pont ezért megmaradt igaznak. Nagyon egyet tudok érteni azokkal, akik Szeptember kalandjait az Oz, a csodák csodájához vagy éppen az Alice Csodaországban - hoz hasonlították bocsánat, már nem tudom kiknél olvastam anno és hol, sok-sok ismerős elem bukkan fel, mint például a Zöld Szél mint Dorothy tornádója, aki Szeptembert elviszi szürke kis világából a színekkel és kalandokkal teli Tündérföldre,  vagy ott vannak még az idegen világ furcsa szabályai, vagy éppen a véresen kegyetlen, zsarnokoskodó uralkodó, és a........ nem mondom el, mert spoileres. Amúgy még a három boszorkány miatt a Macbeth is eszembe villant egy jelenet erejéig, és még jónéhány korábbi olvasmányom, de mindemellett - vagy éppen pont ezért - mégis megmaradt számomra valami hihetetlenül eredeti történetnek.

Gyönyörű allegóriája ez az ártatlanság elvesztésének, tele irodalmi párhuzamokkal és filozófiai gondolatisággal: tényleg egy igazi csemege ez a meseregény, és ha tehetném, én bizony azt kívánnám, hogy bárcsak sose érne véget. És ha a Zöld Szél egyszer értem jönne, akkor.... azt hiszem, nemet mondanék. Inkább csak olvasok róla, az mégis azért biztonságosabb.

De egy sárkánygyíkot azért boldogan elfogadnék barátomnak. 

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet
The Girl Who Cirumnavigated in a Ship of Her Own Making
Fordította: Kleinheincz Csilla
Kiadó: Ciceró Kiadó
Oldalszám: 273

Related Posts with Thumbnails