2014. július 18., péntek

A nagy kvízválasztó


Az utóbbi időben egyre szkeptikusabban állok a Válaszokhoz. Tudjátok, amik az Élet nagy kérdéseit akarják megoldani. (nem mintha korábban annyira hittem volna bennük, de mostanában még úgysem.)  Érdekes, mert egyre több kérdőjel van bennem, egyre inkább bizonytalan vagyok a világban, és úgy általában magamban is, és talán éppen az lenne a természetes, hogy még több Válasz után kutassak. Én mindig azt mondom, hogy minden problémára létezik egy könyv, ami segít valami módon kilábalni a problémákból, s hát nekem David Nicholls könyve ilyen volt. Ez lett a bibliám, de tényleg. Brian pedig a legjobb haverom. Mert pont olyan lúzer, mint én.

Bevallom őszintén, Nicholls könyvének nem éppen előítéletmentesen vágtam neki, hiszen az Egy nap című regénye - finoman szólva - nem igazán nyerte el a tetszésemet. Bridge kolléganő lelkes beszámolói azonban meggyőztek (és természetesen a könyvből készült filmben főszerepet játszó James McAvoy csodálatos kék szemei is azt pislogták nekem, hogy először olvassam el a könyvet, aztán nézzem meg a filmet). Hát így történt. Először angolul vágtam neki, ám kölcsönkönyv volt, és pofátlanul lassan haladtam vele, és nem volt szívem tovább magamnál tartani a könyvet. Így végül most születésnapomra megleptem magamat a magyar kiadásával - és bár a filmet azóta vagy ötször megnéztem -, mégis ugyanolyan lelkesedéssel vetettem bele magam Brian szerencsétlenkedéseibe, mintha csak most először hallanék róluk. Igazából abszolút értetlenül állok a dolog előtt, hogy egy író, aki olyan semleges regényt írt mint az Egy nap, hogy tudott magából egy ennyire zseniális, humoros és lenyűgöző könyvet írni, mint A nagy kvízválasztó. Mármint tényleg, ég és föld a kettő között a különbség - szerintem. 


A magyar kiadással azonban ismét csak akadtak problémáim. Kezdjük azzal, hogy a romantikus részlegen kellett rábukkannom... Miért? MIÉRT?? Úgy értem, ez egyáltalán nem egy kizárólagosan nőknek szóló regény, és a romantikus regényekhez meg bátran állíthatom, hogy köze nincs. Természetesen, van benne egy plátói szerelmi szál (ah, de könyörgöm: ettől kapná meg egy regény a romantikus címkét?) , de a könyv lényege teljesen és totálisan más. Hát elolvastam a fülszöveget.... pfff.... hát ez az, amit még inkább nem kellett volna. Ha úgy olvasom el ezt, hogy semmit, de semmit nem tudok erről a könyvről, hát úgy hajítottam volna vissza a polcra, hogy biztosan levertem volna vele még pár Danielle Steel kötetet. Komolyan, dühös vagyok. Dühös vagyok azért, mert itt van ez a 20-30 év közötti korosztály, akiket az Élet legalább annyi - ha nem több - kérdés elé állít, mint a kamaszokat. Ez a korosztály is találkozik új helyzetekkel az életében, ők is keresik valahol még önmagukat és a világban elfoglalt helyüket, és egyszerűen nincs nekik szóló regény, ami ezzel a témával foglalkozna. Vagyis hát nagyonnagyonnagyon kevés. És erre itt van David Nicholls könyve, amely nem csupán a témaválasztását tekintve egyedi, hanem még ráadásul jól megírt és igen szórakoztató is. És mi történik ezzel a könyvvel? Adnak neki egy rózsaszín borítót, beállítják romantikus könyvnek, aztán kész. Találja meg a közönségét. 



"Tudom az összes francia rendhagyó igét, hogy honnan ered a "Rossz az, aki rosszra gondol" kifejezés, mire szolgál az epehólyag, hogyan alakultak ki a holtágak, el tudom mondani az összes brit uralkodó nevét, a Rózsák háborújának összes fontosabb csatájának dátumát, az "albédo", "peripatetikus" és a "litotész" szavak jelentését, a hajszálak átlagos számát az emberi fejen, tudok horgolni, tudom mi a maghasadás és a nukleáris fúzió, minek a rövidítése a DNS és az RNS, ismerem a csillagképeket, tudom, mekkora a Föld népessége és a hold tömege, és értem az emberi szív működését. Mégis úgy tűnik, hogy a fontos és legalapvetőbb dolgok - mi a barátság, hogyan tegyem túl magam apa halálán, mit jelent valakit szeretni, vagy egyszerűen csak jónak, tisztességesnek, méltóságteljesnek és boldognak lenni -, mindezek tökéletesen meghaladják a képességeimet. És ekkor ráébredek, hogy egyáltalán nem vagyok okos, sőt, kétségkívül én vagyok a legtudatlanabb, legostobább és legreménytelenebb hülye az egész világon."

Persze, aztán beszéltük, hogy valószínűleg az lehet a baj ezzel a regénnyel, hogy nehéz rá címkét találni. Olyan mint Hornby Pop, csajok, satöbbije. Leginkább reményekről, álmokról szól és persze arról, ahogy pofán csapja ezeket a valóság - s mindez egy nagy adag öniróniával és szerencsétlenkedéssel nyakon öntve. Főhősünk, Brian egy kissé naiv és abszolút lúzer. Az egyetemet egyfajta kiugrási lehetőségnek tekinti, hogy kiszakadhasson gyermekkora proli légköréből, és végre szabadon idézhessen egy beszélgetésben Kanttól vagy Heideggertől, anélkül hogy hülyének néznék; hogy az egyetem folyosóin sétálva felszabadultan szavalhasson Shakespeare szonetteket és egy korsó sör mellett megoldhassa a globális felmelegedés és a jelenkori politika problémáit - hát legalábbis Brian valahogy így képzeli el az egyetemi életet. Persze, valójában mégsem teljesen így vannak ott sem a dolgok. A dolgot még nehezíti Alice, a szőke szépség felbukkanása is, aki beindítja Brianben a hősszerelmest, és így az emelkedett tónusú társalgás, a tanulmányi eredmények háttérbe szorulnak. Ám gyerekkori álma, hogy részt vehessen az Egyetemi Kvíz versenyen, mégiscsak megvalósulni látszik – hacsak Brian emberi kapcsolatokra és a saját életére kiterjedő szerencsétlenkedése nem szól közbe. 

"... inkább kezembe veszem Jaques Derrida Grammatológiáját. Felötlik bennem egy gondolat az olvasás hat korszakáról: első a képeskönyvek, aztán jönnek az olyan könyvek, amelyekben több az illusztráció, mint a szöveg, majd az olyanok, amelyekben több a szöveg, mint az illusztráció, aztán az illusztráció nélküli könyvek, amelyekben jó, ha van egy térkép vagy egy családfa, maximum rengeteg párbeszéd, az olyan könyvek, amelyekben hosszú bekezdések vannak, és alig valami párbeszéd, végül pedig az olyanok, amelyekben se párbeszéd, se történet, csak hatalmas, hosszú bekezdések, lábjegyzetek, irodalomjegyzékek, függelékek és mindez igen apró betűkkel. Derrida Grammatológiája alapvetően a hatodik típusba tartozik, én pedig intellektuális értelemben lényegében valahol megragadtam négy- és ötéves korom között."

Nos, Brian alapvetően szívemből szólt különösen, amikor az egyetemi tananyagra (vagy úgy egyáltalán az egyetemi életre) tett megjegyzéseket. Valahogy én is így éreztem magam, mikor elébem toltak anno Lévi-Strauss, Heidegger vagy Paul de Man tanulmányokat, hogy kezdjek velük valamit. Olyankor mindig arról ábrándoztam, hogy bárcsak visszatérhetnék inkább a Tesz-Vesz városhoz...
Amúgy szerintem a legérdekesebb témája ennek a könyvnek - ha már itt tartunk - maga az egyetemista lét. Amikor ebben a fura köztes állapotban vagy, hogy gyakorlatilag már felnőtt vagy, és már valamennyire önálló, de közben azért valahol mégse vagy még teljesen érett a totális önállósodásra. Elcuccolsz a szüleid házából, amit először csak egy újabb kalandnak fogsz fel, egy kis lépésként az önálló élet felé - de szépen, lassan, szinte észrevétlenül áthelyeződik az egész életed az új helyre, és a hátrahagyott emberek néhány év múlva már úgy hathatnak, akár Brian gyerekkori repülőgépmodelljei a régi, otthoni szobájában. Szomorú sajnos, de valahol ez van. Persze, az igazi barátságok ezt is túlélik, ahogy Brian és Spencer esetében is, de azért semmi sem lesz már olyan, mint régen. S igazából, amikor egyszer egy váratlan pillanatban szembesülsz azzal a dologgal, hogy gyakorlatilag az életed már nem a régi otthonodban éled; hogy az Otthon és az Átmeneti Szállás megnevezés tulajdonképpen az évek során szépen, lassan átcserélődik. Szerintem ez az egyik legsokkolóbb ráismerés az életben. 

"A fiatalok folyton aggódnak. Ez a felnőtté válás természetes, elkerülhetetlen velejárója, és tizenhat
éves koromban leginkább amiatt szorongtam, hogy soha többé nem érek el semmit, ami olyan jó, tiszta, nemes és igaz, mint az alapszintű érettségi vizsgám eredménye. És továbbra is úgy gondolom, hogy esetleg ez a helyzet. Mára ez persze a múlt ködébe vész. Tizenkilenc éves vagyok, és szeretném azt gondolni, hogy az ilyesmivel kapcsolatban időközben jóval bölcsebb, lazább ember lettem."

Nicholls könyve tényleg nagyon jó és szuper - legyen az akár téma, stílus vagy humor tekintetében. Én tényleg mindenkinek ajánlom elolvasásra, még olyanoknak is, akik nem voltak egyetemisták, mert szerintem elég fontos gondolatokat fogalmaz meg sok dologgal kapcsolatban. A könyvet tekintve egyedül a befejezéssel nem vagyok kibékülve - szerintem ezúttal a film jobban sikerült ebből a szempontból. Nem spoilerezem el, aki kíváncsi, majd meglátja mire gondolok. Amúgy, akinek a könyvhöz egyelőre nincs kedve - mert elrettenti a fülszöveg, vagy a rózsaszín árnyalatú borító vagy nem igazán keltette még fel az érdeklődését, annak szívből ajánlom a filmet megnézésre, mert tényleg egy nagyon jó adaptáció. Jól elkapta a hangulatát a dolognak, és a humoros helyzetek sem hiányoznak onnan sem. Ja, és hát persze a szuper színészek miatt is érdemes megnézni! Szerintem elég, ha csak annyit mondok, hogy szívszerelmem James McAvoy és Benedict Cumberbatch is a szereplőgárda tagja! 
Szóval, vagy a könyv vagy a film, akár mindkettő - de tényleg ismerkedjetek meg ezzel a történettel, szerintem.

David Nicholls: A nagy kvízválasztó
Starter for Ten
Fordította: Lázár A. Péter
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 409







2014. július 15., kedd

Szerencsére a tej


Gaiman és én valahogy sose tudtunk igazán jól összebarátkozni. Úgy értem, olvastam a könyveit - így például a Soseholt, a Csillagport vagy az Amerikai isteneket - , de mégse tudott egyszer sem úgy igazán magával ragadni. Miután elolvastam őket mindig jó könyveknek tartottam őket, viszont úgy éreztem, hogy hiányzott belőlük az a bizonyos plusz. Szerencsére ez most másképp történt. Gaiman Skottie Younggal karöltve most valami olyat alkotott, aminek a zsenialitásától eldobtam az agyam. De tényleg. Totálisan telitalálat.

 A könyvheti árusítás közben kezdtem bele az olvasásába, és aztán egy idő után csak azt vettem észre, hogy amikor van egy kis üresjárat, rögtön lekapom a polcról, és belemerülök. Ez lett az én könyvheti bestsellerem, és őszintén remélem, hogy annak a kisfiúnak is legalább ennyire tetszett, aki végül hallgatott az ajánlásomra, és megvette magának.

A történet igazából annyi, hogy az anyuka elutazik pár napra, és így a gyerekek a kissé habókos apukával maradnak otthon. Természetesen, így már nem mennek annyira zökkenőmentesen a dolgok, kezdve például azzal, hogy a reggelinél észreveszik, hogy elfogyott a tej. Apuka így kénytelen elmenni érte a boltba, és ez a bevásárlás kicsit hosszúra nyúlik - mikor hazaér, a gyerekek megkérdezik tőle, hogy mégis mi tartott eddig, és itt veszi kezdetét a kellően furcsa történet, amelyben űrlények, kalózok, pónik, wámpírok forgataga és egy időutazó Stegosaurus is szerepel...

Az egész könyv annyira eredeti és vicces és eredetien vicces, hogy csak szuperlatívuszokban tudok róla nyilatkozni. Ez van, sajnálom. Kezdve a kissé szórakozott apukával és a gyerekeinek elmesélt történetével, ami már önmagában is iszonyatosan humoros és fantáziadús, és én ráadásul simán el tudom képzelni (már a saját apukámból kiindulva), hogy bizony vannak ilyen - jó értelemben vett - hantás apukák.
Azt is szerettem ebben a könyvben, hogy Gaiman nem felejtette el közben, hogy ez egy ilyen "történet a történetben"-dolog, így az apuka meséjét folyton megszakítják a gyerekek, akik a mesehallgatás közben kérdésekkel - vagy éppen a logikai bakiknál az észrevételeikkel - bombázzák édesapjukat, aki ilyenkor kénytelen megszakítani a történetet, és válaszolni a kérdésekre vagy éppen olyan irányba terelni a dolgokat, hogy elnyerje a tetszésüket.

Gaiman most tényleg megmutatta számomra, hogy mekkora zseni tud lenni. Nagyon jól áll neki a rövid gyermekregény műfaja: el tudta kapni a humort és a hangulatot is, és az alakjai is telitalálatok. Tényleg egy nagyon rövid történet - alig 128 oldal, rengeteg illusztrációval - , de abszolút nem volt hiányérzetem. Pont annyit kaptam belőle, amennyi kellett, és minden, de tényleg minden abszolút a helyén volt - kerek, egész, jól megkomponált sztori lett, amely tökéletes szimbiózisban él a képekkel. 

Skottie Young illusztrációiba totálisan beleszerettem: a stílusa szerintem iszonyatosan megy ehhez a kissé bohókás, nem mindennapi meséhez, és bizonyos megoldásaiért pedig teljesen odáig voltam (például mikor a gyerekek beleszólnak az apuka történetébe). Gaiman szövegét tényleg nehéz elképzelni Skottie Young képei nélkül, annyira egymásba szövődtek: sokszor a történet már-már képregénybe hajlik át, ám így sem veszít varázsából, inkább más dimenziókat nyit meg az olvasó előtt.

Pék Zoltán pedig ismét csak remekelt a fordításban, szóval én a magyar kiadást is szívből ajánlom. 


Neil Gaiman - Skottie Young: Szerencsére a tej
Fortunately, the Milk
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Agave Kiadó
Oldalszám: 128

2014. július 4., péntek

Pop, csajok, satöbbi



"Akarod tudni, életem nagy szakításai közül melyik öt volt a legemlékezetesebb? Hát tessék, időrendben: 1. Alison Ashworth 2. Penny Hardwick 3. Jackie Allen 4. Charlie Nicholson 5. Sarah Kendrew 
Úgy bizony, ezek fájtak a legjobban. Látod a nevedet közöttük, Laura? Azt hiszem, a legjobb tízbe még éppen beleférnél, de az ötös listán nincs helyed. (...) Rég elmúlt az az idő, hála a mennybéli magasságosnak, amikor a boldogtalanság még valóban jelentett valamit. Ma már csak drekk, mint egy megfázás, vagy amikor nincs pénzed. Ha tényleg szeretted volna szétcseszni az életemet, előbb kellett volna megkaparintanod."

Van az úgy, hogy az életben semmi nem jön össze. Legalábbis nem úgy, ahogy eltervezte az ember. Igazából, ilyesmi elég gyakran előfordul; és egyszer eljön az a pont, amikor megállunk, és körbenézünk, hogy hol is vagyunk, és mégis hogy a fenébe kerültünk ide. Nincs meg a fehér kerítéses házacska, nem Johnny Depp vagy Jennifer Aniston a házastársunk, és a francba is, még csak színészek vagy híres írók se lettünk, és még egy rock bandánk sincs. Mindezek helyett itt állunk az Életnek nevezett valami előtt, ami mégse olyan egyszerű, mint ahogy elképzeltük, és még egy használati utasítást se csatoltak mellé.

Főhősünk, Rob pont ebben a szakaszban tart. Barátnője, Laura elhagyta, és így rászánja magát, hogy áttekintse az eddig kisiklott kapcsolatait. S persze, valahol a szerelmi életének romjai felett, a saját, zsákutcába jutott életére is rácsodálkozik.  A mid-life krízisében fetrengő Robot egyébként furábbnál furább arcok veszik körül, akik amellett hogy szórakoztatóak, szívesen osztoznak főhősünk mániákus zenerajongásában. Az egész könyvnyi önvizsgálatot áthatja a basszus és a dallam, illetve a bakelitlemezek és a válogatáskazetták retro hangulata.

"Egy szóval se mondtam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Azt mondom, jól vagyok, ami azt jelenti, hogy nem vagyok megfázva, nem volt közlekedési balesetem mostanában, nincs felfüggesztett börtönbüntetésem, de mindegy."

Amúgy azt hinné az ember, hogy elég depresszív könyv, hiszen a "hol csesztem el az életem?" - című önvizsgálat nem tartogat alapvetően kéjes örömöket és önfeledt kacagásokat. Ám Hornby ezt mégis olyan öniróniával képes tálalni, hogy igazából végigröhögjük az egészet. Rob - aki már-már karikatúrába illően folyton az életen és szerelmein agonizál, és szilárd meggyőződése, hogy a világon igazából mindenki csak kicseszett vele - egy igazán mulatságos görbe tükröt tart elénk, miközben olyan gondolatokat és kérdéseket fogalmaz meg, amelyek mindannyiunkban ott munkálkodnak valahol.


Az egyáltalán nem elhanyagolható mennyiségű és minőségű humor mellett a másik dolog, amivel ez a könyv levett a lábamról az a hamisítatlan retro hangulat és a keményvonalas, zenei geek kultúra. Rob lemezboltja valahol a könyv világában is egy kis szigetet alkot - egy olyan szigetet, amely nem igazán áll a realitás talaján. Egy érdekes és kicsit bogaras mikrovilág ez, amely összegyűjti a könyv fura fazonjait, akik mániákusan top5 -ös listákat gyártanak és minden érzést, gondolatot, eseményt zeneszámokban mérnek, s valahol egyikük sem tud mit kezdeni a zene nélküli mindennapi élettel. Rob tisztában van ennek a helynek a bogaras voltával, ám szerintem ő pont ezért szeretne ettől távolodni, ezért panaszkodik és elégedetlenkedik folyton a boltjával kapcsolatban.
Pedig az az igazság, hogy Rob - akármennyire is különbnek tartja magát Dicknél vagy Briannél - pont annyira bogaras és fura, mint ez a hely. S szerintem a lemezboltra igazán szüksége van ( néha még ő sem tudja, hogy mennyire), hiszen ez az a hely, ahol igazán alámerülhet a zenei geek kultúra ritmussal és dallamokkal teli bugyraiba - főleg amikor a való élet csak a csöndet visszhangozza.

 Hornby regényének alapvető üzenete szerintem az, hogy mindenkinek eljön az életében az a pont, amikor rá kell döbbennie, hogy az álmainkat és az elképzeléseinket bizonyos mértékben fel kell adnunk, mert egyszerűen valóságidegenek. Persze, nem kell teljesen lemondanunk róluk, egyszerűen csak képesnek kell lennünk arra, hogy hozzáidomítsuk a hajlíthatatlan külső világhoz. Ez Rob igazi ráismerése, s vele együtt az olvasóé is.


Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

High Fidelity
Fordító: M. Nagy Miklós
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 283

Related Posts with Thumbnails