2014. november 30., vasárnap

How to Train Your Dragon



Nem hiszem, hogy létezne olyan ember, aki ne hallott volna az Így neveld a sárkányodat! című Dreamworks mesefilmről. Első vallomás: nekem az egyik legnagyobb kedvencem. Második vallomás: mikor először hallottam róla, nem akartam megnézni, biztos voltam benne, hogy egy újabb gagyi mese, és hát... abszolúte rosszul gondoltam. Annyira beleszerelmesedtem ebbe a történetbe, hogy amint megtudtam, hogy egy könyvsorozat alapján készült, éreztem, hogy ezt nekem meg kell kaparintanom, de nagyon gyorsan. Ám egyúttal azonnal rájöttem, hogy hiába létezik magyar kiadása, egyszerűen a kaphatatlan kategóriába tartozik, és oltári szerencse - vagy legalább egy gyilkosság vagy egy mesteri módon elkövetett rablás - szükségeltetik ahhoz, hogy magadnak mondhass egy példányt.
Nos, a saját balszerencsém tudatában - illetve potenciális áldozat hiányában - végül az angol kiadás mellett döntöttem, s az idegennyelvű könyvek Valhallájából, a Bookdepositoryról zsákmányoltam magamnak egy példányt. 

Nem mondanám, hogy túlságosan rezignáltan fogadtam volna azt a tényt, hogy végre kézhez kaptam...


És persze, azt sem mondanám, hogy nem voltak a film miatt elvárásaim a könyv felé. (nem tudom, említettem-e már, hogy mennyire rajongok a filmért...) Voltak előzetes elképzeléseim, ó, de még mennyire! Nos, a könyv ezekkel totálisan szembement, és az eredmény.... így is fenomenális! Cressida Cowell regénye igaz, hogy sokkal egyszerűbb - ám jóval könnyedebb és sokkal humorosabb. A történet egy kicsit máshonnan indul, más utat jár be, ám az egyik legfőbb üzenete mégis ugyanaz: tűnhetsz bármennyire hétköznapinak és mások szemében haszontalannak, akkor is különleges vagy. 

Oké, szögezzük le az elején, hogy ez egy gyerekkönyv. Lehet, hogy az én megfogalmazásomban kicsit coelhosnak tűnik ez az üzenet, ám higgyétek el, a könyv tényleg imádnivaló. Én komolyan indítványoznám, hogy felkerüljön az alsó tagozatosok kötelező olvasmányai közé, hiszen megvan itt minden, amiért egy gyerek rajongani tud: kaland, izgalom, humor és persze a sárkányok.

A történet ott veszi kezdetét, hogy Hablatynak és tizenkilenc társának egy beavatási szertartáson kell részt venniük, hogy igazi viking harcosok legyenek. A beavatás első feladata mi sem egyszerűbb, mint egy saját sárkányt zsákmányolni az éppen téli álmukban szendergő bestiák barlangjából. Hablatyéknak naná, hogy nem megy ez olyan egyszerűen, és naná, hogy felébresztik a szendergő sárkányokat, így nincs mese: menekülniük kell. A nagy forgatagban és sikoltozásokban Hablaty a sötétben végül felkarol egy sárkányt, akiről kiderül, hogy.... nos, nem éppen olyan fajta, amelyikkel hencegni lehet mások előtt.

Nos, ebből a rövid és (lustaságból) összecsapott történetleírásból is látható, hogy itt totálisan más a történet, mint a filmben. Amúgy meg kell jegyeznem, hogy a film a könyv fényében is zseniális maradt - sőt, még zseniálisabb, hiszen egy csomó plusz réteget adott hozzá a könyvhöz, és sokkal komolyabbra is sikerült. Én tényleg mind a kettőt szívből ajánlom megtekintésre illetve elolvasásra, szerintem a szórakozás mindenféleképpen garantált. És a következő bookdepository-s rendelésemben tutira benne lesz a sorozat második kötete, mert ezt eléggé megszerettem. És csak azt tudom még mondani, hogy tényleg sajnálom a magyar kiadást, mert szerintem a gyerekek eléggé imádnák idehaza is.



Cressida Cowell: How to Train Your Dragon
Hodder Children's Book
Oldalszám: 229




2014. november 27., csütörtök

Óceán az út végén



Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon szeretem azt, amikor úgy kezdek bele egy regénybe, hogy szinte semmit sem tudok a történetéről. Valahogy úgy érzem ilyenkor, hogy az a könyv a szemem láttára kel életre. Persze, az ilyesfajta olvasáshoz némi bátorság is szükséges vagy legalább valami fogózópont (mint például az író maga), amitől legalább tudom, hogy milyen típusú történetre számíthatok. Persze, azt hiszem mondanom sem kell, hogy az ilyen olvasások nem sülnek el mindig jól (sőt, legtöbbször egyáltalán nem...), hiszen elég nagy a mellényúlás veszélye. Gondolok itt például a legutóbbi ilyenre, a Házasság céljából című remekre...
Gaiman regényéről szintén semmit sem tudtam, csak annyit, hogy vonzott a címe. Számtalan történetet képzeltem mögé, ám az az igazság, hogy ezekre már nem emlékszem igazán, mert a Gaiman által írt történet vette át saját fantáziám termékeinek a helyét. 
S hogy milyen volt a könyv? Sötét, mágikus és valahogy idegenül ismerős...

"A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg."

Amúgy meg letehetetlen. Talán ebben közrejátszott a rövidsége is ( hiszen alig 180 oldal), de tény, hogy egy éjszaka alatt elolvastam.  Gaiman mágiával és csodákkal átitatott világa - ahogy már a többi regényeinél megszoktam - néhol fojtogatott a sötétségével, ám most úgy bevont magához, hogy egyszerűen képtelen voltam becsukni a könyvet és kilépni a történetből. Számomra ez a kisregénye sokkal jobban működött, mint az Amerikai istenek. Ott túl sok volt az üresjárat, és eléggé túlírtnak is éreztem. Az Óceán az út végén pont a rövidsége folytán működött ennyire - nem éreztem, hogy Gaiman plusz 60 oldalt ki akarna sajtolni a történetből, mert az mégis csak jobban mutat. (vagy nem tudom, hogy ilyenkor mi lehet benne a mozdító erő...)  Ez a története amúgy eredetileg egy novellának készült, s írás közben teljesedett ki egy kisregénnyé.

Most gondolom, írnom kéne valamit a történetről, de az az igazság, hogy szerintem ezt mindenkinek magának kéne felfedeznie, így lenne a legizgalmasabb. Oké, tudom... ez most eléggé lustaságnak tűnik, de tényleg nem erről van szó. Higgyétek el, úgy lesz a legjobb, ha kinyitjátok a könyvet, és követitek ezt a névtelen narrátort az út végén lévő farmra, gyerekkorának meghatározó helyére, ahol a kis tó magában rejti az óceánt; s engeditek, hogy magával ragadjon benneteket is gyerekkori emlékeinek mágiával és ősi titkokkal átitatott, sötétlő örvénye.

A regény tele van jól célzott metaforákkal - amiket mindenki megnyugtatására itt most nem fogok boncolgatni (igen, ez viszont a lustaság) - , amelyek a történetet csak tovább mélyítik. A másik legnagyobb erőssége szerintem az, ahogy a névtelen narrátor hétéves kori énjének szemén keresztül láttatja a felnőttek sokszor érthetetlennek tűnő világát, és a teljes alárendeltséget. Illetve ahogy rámutat a két világ -mármint a felnőttek és gyerekek világa - közti különbségekre, hogy mennyire más prioritásaink voltak egykoron, s mennyire másképp láttuk akkoriban a minket körülvevő világot. 
"A felnőttek se úgy néznek ki, mint amilyenek belülről. Kívülről nagyok, közömbösek, és mindig tudják, mit csinálnak. Belülről olyanok, amilyenek mindig is voltak. Amilyenek a te korodban voltak. Az igazság az, hogy nincsenek felnőttek. Az egész kerek világon egyetlenegy sincs."
Gaiman kisregénye szerintem elég jól sikerült, és elolvasása után még napokig járt a fejemben. Igaz, bevallom nem szerettem ebben a sötét, titkokkal teli világban tartózkodni (olykor szabályosan rettegtem), de mégsem engedett el engem. Egyszerűen lenyomott a víz alá, bele egyenesen az óceánba. S még a mai napig is motoszkálnak a fejemben a kérdések... ám a legfőbb mégis talán az, hogy kik lehettek valójában Hempstockék? Ez egyszerűen nem hagy nyugodni.

Neil Gaiman: Óceán az út végén
The Ocean at the End of the Lane
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Agave
Oldalszám: 192



2014. november 25., kedd

Könyvesbolti morzsák



Azért jó könyvesboltban dolgozni, mert amikor megérkezik a nagykeres szállítmány, az tökre olyan, mintha vagy tíz ládányi könyvet rendeltem volna....



2014. november 23., vasárnap

Pokoli szerkezetek - trilógia



A Pokoli szerkezetek - trilógia már a megjelenése óta nagyon birizgálta a fantáziámat, több okból is:
1. elvégre Cassandra Clare írta, és anno a Végzet ereklyéi-sorozatért is odáig meg vissza voltam.
2. mert steampunk, és ezt úgy fokozott mértékben szeretem.
3. mert izgalmas és pörgős YA-ra vágytam, ami nem terheli le túlságosan az agysejtjeimet esténként. 

Nos, azt hiszem, hogy mondanom sem kell, hogy eléggé deja vu -érzésem volt: mintha csak a három évvel ezelőtti önmagamat láttam volna, aki a Csontváros világába mélyed bele, egyre inkább kiszakíthatatlanul. Az első kötet úgy megnyert magának, mint annak a rendje. Nem számított, hogy esténként mennyire fáradt voltam, és hogy a szememet alig bírtam nyitva tartani, egyszerűen muszáj volt elővennem, és belemerülnöm, mert egyszerűen kellett és szükségem volt arra az érzésre, amikor nyakig benne vagyok a történetben. Úgy körülbelül annyira, hogy nappal munka közben olyan fontos és eget rengető kérdések jártak a fejemben, mint milyen tervei vannak a Magiszternek Tessával? Vajon hol van Tessa bátyja? És vajon, ha Willel összetalálkoznék, rögtön belezúgnék-e vagy inkább felképelném először?



Amikor a tizenhat éves Tessa Gray megérkezik a viktoriánus Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Mint kiderül, Tessa korántsem olyan hétköznapi lány, mint ahogy az ember első ránézésre gondolná. Valami úton-módon  egy különleges képesség birtokában van, ez pedig az alakváltás. A lány képességénél csupán múltja a titokzatosabb. Mindenesetre egy szerencsés véletlen folytán bekerül a londoni intézet árnyvadászainak körébe, akik oltalmat nyújtanak a lánynak, nehogy a Magiszter felhasználhassa őt és különleges képességét önnön ördögi céljaira. 

Clare igazából a Végzet ereklyéi-sorozatnál bevált receptet hozta itt is, sok hasonlóság felfedezhető szerintem a két trilógia között, ám ezért mégsem tudtam haragudni, mert a humor, az árnyvadászok világa és az itt felvonultatott karakterek igazából bőven kárpótoltak mindenért. Sőt, szerintem a titkok eltitkolása itt már sokkal jobban ment az írónőnek. Engem legalábbis meglepetésként értek a csavarok, és a legtöbb dologra most tényleg csak akkor derült fény, amikor az írónő valóban leleplezni szándékozta azokat. Ezt még anno a Csontvárosnál és társainál kicsit nehezményeztem, de úgy tűnik, az írónő sokat fejlődött e tekintetben (vagy csak én voltam fáradtabb olvasás közben), szóval a történet így aztán még jobban vitt most magával. 

Jace Wayland után pedig ismét csak sikerült egy olyan karaktert alkotnia, nevezetesen Will Herondale-t, aki szemtelen rosszfiúságával abszolút és visszavonhatatlan rajongást váltott ki belőlem, no meg persze hangos romantikus sóhajtozásokat. Azt hiszem, Cassandra Clare az ilyen típusú férfikarakterek mestere. Olyan vonzóvá tudja varázsolni a bunkó srácokat, hogy az ember kis híján beléjük habarodik.

Igazából a rajongásom és a lelkesedésem végig töretlen volt, úgy beszippantott ez a világ magába, mint annak a rendje. Egyedül egy kifogásolni valót éreztem a második kötettől, ez pedig a young adultok kötelező eleme, a híres-hírhedt szerelmi háromszög. Innen pedig némi SPOILERes rész következik...  Szóval, Tessa és Jem... Ne haragudjatok, de nekem ez egyáltalán nem működött. Számomra totálisan hiteltelen volt, és körülbelül úgy pislogtam, akárcsak Will, mikor Tessa bevallotta, hogy ő egyébként Jembe is szerelmes. Olyan hirtelen jött ez az egész, és persze a szerelmi vallomások sorrendje is megkérdőjelezte bennem Tessa érzéseinek valódiságát. A vele való kapcsolata szerintem eléggé erőltetett volt, inkább volt ez barátság mint valódi szerelmi viszony. Clare mégis erőltette ezt az egész dolgot, és igazából nem értem, miért... jó, persze értem én, hogy miért, csak éppen felfogni nem vagyok képes. Will és Tessa működött, abszolút működött, én totálisan elhittem a köztük lévő vonzalmat, azonban a Jem iránt érzett érzései szerintem elég hamiskásak voltak, talán inkább volt ez a barátság és szánalom meg a zavarodottság különös keveréke, mint igaz szerelem. Csakhogy erről nemhogy Tessa, de még az írónő sem tudott. Ezt meg eléggé nehezményeztem. Spoileres rész vége.


Mindenesetre akár így, akár úgy, de jó kis kikapcsolódást nyújtott ez a trilógia számomra. Jó volt egy kicsit dagonyázni Clare fantáziavilágában, ami egy young adult regényhez képest elég jól kigondolt. Az írónő könyveiben amúgy leginkább a humort szeretem a legjobban, az úgy tényleg mindig betalál nálam a legváratlanabb helyzetekben is, és azt hiszem, ilyen könyvekkel jó kiszakadni igazán a szürke hétköznapok világából. Továbbra is tartom magam ahhoz, amit már a Csontváros olvasása alatt mondogattam magamban: ha nagy leszek, árnyvadász szeretnék lenni. De most már azzal a kiegészítéssel, hogy "lehetőleg a viktoriánus kori Londonban."

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - Az angyal, A herceg, A hercegnő
Infernal Devices - Clockwork Angel, Clokwork Prince, Clockwork Princess
Fordította: Kamper Gergely
Kiadó: Könyvmolyképző


2014. november 20., csütörtök

Kakukkszó


Rowling és Harry Potter története számomra annyira összefonódott, hogy az írónő újabb felnőtteknek íródott regényeinek híre hallatára mindig csalódottan konstatáltam, hogy "már soha nem tudhatok meg új dolgokat a Harry Potter-univerzumról". Persze, ettől függetlenül begyűjtöttem magamnak ezeket a regényeit is, de a késztetés mindig hiányzott belőlem, hogy Rowling nevét leválasszam a fantasztikus regényfolyamáról. Úgy tűnik, tényleg nehéz kitörni a skatulyából. Cormoran Strike története azonban mégis megfogott, sőt mi több, bebizonyította számomra, hogy Rowling nem csak a Roxfort falai között zseniális író, hanem bizony mást is tud mutatni.

Az, hogy az írónő kiváló krimiíró, ehhez korábban sem fért kétségem, elvégre már Harryék története alatt is bebizonyította, hogy milyen zseniálisan képes elterelni az olvasó figyelmét a nyomokról, milyen könnyen tévútra tudja vezetni az embert. Így hát a Kakukkszó kiválasztásánál valamiképp biztosra mentem, tudtam, hogy a krimiszállal semmi probléma nem lesz, bőven okoz majd nekem fejtöréseket. S ez így is lett. 

Igazából már az első pár oldal után megvett magának a könyv, valami olyan atmoszférát teremtett Rowling, hogy úgy éreztem, mintha csak egy jobbfajta Agatha Christie - regényt olvasnék. Megérintett a takaróbaburkolozós-teátszürcsölgetős olvasás hangulata, amit annyira nagyon imádok, és igazából két fejezet után már totálisan ki is zártam magamból a külvilágot - ami szerencsére, azon a hétvégén különösebben zaklatni sem akart. 

A történetről igazából annyit, hogy adott egy bűneset - jelen esetben egy híres modell gyanús körülmények között elhalálozott - mindenki öngyilkosságra gyanakszik, ám a modell mostohatestvére mégis felkéri Cormoran Strike-ot, az Afganisztánban megsérült háborús veteránt (aki nem mellesleg egy adósságokban úszó magánnyomozóirodát működtet), hogy vizsgálja meg újra az ügyet, mert ő úgy véli, gyilkosság történt. Cormoran kelletlenül belefog a nyomozásba - hiszen a pénzre szüksége van - ideiglenes titkárnőjével közösen. Azonban ahogy egyre inkább bogozza ki a modell halálát körülövező szálakat, hamarosan ráeszmél, hogy talán tényleg nem csupán öngyilkosságról van szó...

 Én mindig azt mondom, hogy a jó krimihez nem csupán a jó helyen elhelyezett nyomok és feszültség kettőse kell, hanem egy olyan alak is, aki kellően érdekes, akinek a karaktere átüt a sorok közül. Cormoran Strike szerintem pedig pont ilyen: nem csupán gondolkodásmódja, nyomozási technikája az, ami lenyűgözi az olvasót, hanem a múltja is, amely a nyomozás alatt szépen, lassan feltárul előttünk. Cormoran Strike szerintem egy klasszikus Sherlock Holmes-figura, szóval bármennyire is modern a történet köntöse, alatta mégis egy ízig-vérig hamisítatlan brit krimi rejtőzik. Rowling azonban még ennél is messzebb ment, hiszen a társadalomkritika sem elhanyagolható mértékben van jelen a regényében. A hírességek kívül csillogó-villogó, azonban belülről rothadó világa szerintem krimi műfajához képest szépen terítékre kerül - nyilván nem egy Bret Easton Ellis szinten, de azért mégis csak hitelesnek tűnően ad bepillantást a szemfényvesztés és áskálódás világába, ahol a hírnévnek bizony komoly ára van.

Nem tudom amúgy, hogy csinálta, de olyan plusz dolgokat adott hozzá,, hogy több lett ez számomra egyszerű kriminél. Rowling, megint megcsináltad! Visszavonhatatlanul a rajongód lettem. És türelmetlenül várom az újabb Cormoran Strike-könyvet.

Robert Galbraith: Kakukkszó
Cuckoo's Calling
Fordította: Nagy Gergely
Oldalszám: 546 oldal

2014. november 17., hétfő

Csillagainkban a hiba



Hát oké, elolvastam, mert kíváncsi voltam. A divatkönyveket, a fanatikus hisztériákat és a kihagyhatatlan újdonságokat már jó ideje nem követem figyelemmel, ám ennek a híre mégis csak eljutott hozzám valahogy, fogalmam sincs hogyan. Mindenesetre tudtam erről a könyvről - úgy, hogy direktbe semmit se olvastam vele kapcsolatban - és úgy beférkőzött a tudatomba az, hogy John Green írta a Csillagainkban a hibát, mint ahogy Jane Austen a Büszkeség és balítéletet. Oké, ez nyilvánvalóan költői túlzás, de azt hiszem, értitek mit akarok ezzel mondani.

Az az igazság, hogy hiába voltam kíváncsi erre a könyvre, hiába vágtam bele az olvasásába előítéletmentesen, egyszerűen nem... Ez a könyv és én nem illünk egymáshoz. Mintha egy tutireceptes bestsellert olvastam volna, amiből hiányzott a lélek. Éreztem, hogy pontosan mely' bekezdéseknél vagy mondatoknál várja el tőlem a könyv, hogy most jól meghatódjak vagy éppen elgondolkodjam az életem mulandóságán és egyebeken, de nem ment egyszer sem. Igazából azt éreztem, hogy ez egy tiniknek írott Coelho könyv, tele szépnek hangzó, ám de üres frázisokkal, és bölcsességeknek álcázott közhelyekkel. Sajnálom, ez van. Úgy tűnik, kezdek finnyásodni...

Igazából a legborzalmasabb részek azok voltak, amikor van Houten tartalom nélküli, cikornyás mondatait kellett csodálnom a szereplőkkel együtt, és átérezni velük, hogy a Mennyei megbántás című fantasztikus regény mennyire sorsfordító mérföldkő. Mert igen, szerintem is szép gondolat, hogy valakinek egy könyv ad erőt ahhoz, hogy elviselje a körülötte történő dolgokat; hogy az olvasmányon keresztül elkezdi szemlélni saját magát és az életét, de a jó elgondolásnál több kell. És ez nagyjából igaz John Green regényére is. A történet felépítésével, a karakterek ábrázolásával nincs gond, és maga az alapötlet se rossz. Csak tényleg a lélek hiányzott nekem a sorok közül... számomra inkább olyan volt, mintha csak megrendelésre írta volna. Egy gyógyíthatatlan betegség, tinédzserek, szerelem és a halál közelsége - hát mi lehetne ennél sikeresebb?...

Amúgy korábban még valahol olvastam egy beszélgetést a neten - pont ezzel a könyvvel kapcsolatban - , hogy bizonyos emberek nem értik, hogy mások miért akarnak szomorú történeteket is olvasni, miért jó mások szenvedésébe belemerülni. Nyilván ez amúgy lelki alkat kérdése is valahol, illetve én azt mondom, hogy számomra mindig azok voltak a legkatartikusabb olvasmányélmények, amelyek kifacsarták a lelkemet; amelyek után napokig döbbenten meredtem magam elé elgondolkodva. S elárulom, ezek közül egy sem volt éppen vidám könyv. Valahol ez is kell szerintem, az ilyen könyvek mozdítanak meg bennünk leginkább valamit, ezek visznek előrébb. Én alapvetően ilyen katartikus élményeket várok el egy "szomorú" könyvtől. A Csillagainkban a hiba pedig bár ezt ígérte, mégsem tudta megadni ezt számomra. 

Úgy tűnik John Green nem az én íróm, úgyhogy fel is függesztem a vele való barátkozást. Nem volt ez amúgy borzalmasan rossz könyv,  voltak jó pillanataink is ( a humort azt olykor értékelni tudtam benne), de úgy érzem, ez az egész túl kevés volt számomra ahhoz, hogy kedvelni tudjam ezt a regényt.


John Green: Csillagainkban a hiba
Fault in Our Stars
Fordította: Bihari György
Kiadó: Gabo Könyvkiadó
Oldalszám: 296

Related Posts with Thumbnails