2016. április 27., szerda

Ready Player One

Azt hiszem, enélkül a könyv nélkül nem tudtam volna meg, hogy a világ első videojátékát, a Tennis for Two-t,  1958-ban készítették - illetve a fene gondolta volna, hogy a nyolcvanas években ennyire rengeteg játék futott.... 





Ernest Cline regénye a manapság annyira divatos, szuperszexi geek-kultúra hullámát lovagolja meg, és minden kockaságot igyekszik belesűríteni ebbe a történetbe, ami csak eszébe juthat egy, a nyolcvanas éveket mániákusan szerető írónak. Kicsit kétkedve fogadtam a regény alapelképzelését, nem igazán tudtam elképzelni, hogy egy virtuális térben történő cselekmény hogyan lehet mégis érdekes, és nem süllyed a YouTube-os gamer videók unalmába. 

Szerencsére nem történt ilyesmi. Bár azt a véleményemet azért szeretném fenntartani, hogy a Ready Player One korántsem egy egyedülálló, különleges, sosem-olvastam-még-ilyet regény, ahogy a molyon jó pár értékelés beállítja. Szóval, én előre szólok: nem különleges, nem rengeti meg a regényekről alkotott alapvető elképzelését az embernek, hanem egy csak egy olvasmányos regény. 
Nagyjából a jobbik fajtából. 


2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan a gimnazista Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-ba, a világméretű virtuális utópiába, ahol az avatárján keresztül mindenki szabadon tanulhat, dolgozhat, és szórakozhat. Ugyancsak az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade is arról álmodozik, hogy ő találja meg elsőként a virtuális világ elrejtett kincsét. A szimuláció tervezőjeként ismert James Halliday ugyanis ördögi feladványt hagyott maga után, amelynek leggyorsabb megfejtője szédületes vagyonra és hatalomra tehet szert. A Halliday által kifundált feladatok sikeres teljesítéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség, Wade pedig éppúgy otthon van a Gyalog galoppban, mint a Pac-Manben, a Rush életművében vagy az animékben. Amikor a tizennyolc éves srác hosszú évek kitartó munkája után megoldja az első feladványt, hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és ez életveszélybe sodorja. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért.

Az alapsztori szerintem iszonyatosan jól kitalált, rengeteg potenciált tartalmaz, amit az író olykor-olykor ki is használ, de vannak bizony benne hiányosságok. Ezek nagy részét szerencsére én nem éreztem olvasás közben, mert az izgatottság és kíváncsiság annyira vitt, hogy sok mindenre nem figyeltem közben, de így visszatekintve sajnos egyre több a szájhúzogatás részemről. 
Ám bevallom, leginkább azért vagyok elkeseredve, mert annyira, de annyira királyul indult az egész! És a végefele? Szépen, lassan átment ebbe a nyálas young adult vonalba; kiszámítható lett, klisés és unalmas... Nagyon nagy kár érte, pedig tényleg király regény lehetett volna. Így inkább csak jó regény maradt.



A szerelmi szál totál felesleges és céltalan volt szerintem újfent. Most vagy én vagyok az anti-romantikus, vagy mostanában az írók tényleg csak ilyen kis langyos nyálfergetegeket képesek alkotni romantika terén, némi klisével meghintve. A végén levő nyálas, didaktikus kis epilógus, amiben a szerelem legyőzte a virtuális teret, hát... blöööööeh - mondanám, de mivel úrinő vagyok, ezért csak finoman elfintorodok. 
 A szereplők ráadásul iszonyatosan papírmasékra sikeredtek, nincs mögöttük semmi... csak az OASIS és az Easter Egg rejtélye mozgatja őket. Egyről se tudnék mondani egy, kifejezetten az adott karakterre illő tulajdonságot, és ez azért elég gázos. Így igazából semmi se működik közöttük - nem csupán a szerelem, hanem úgy alapvetően semmilyen interakció. Lelketlenül bolyonganak a regény világában, és követik az író parancsait. 

De mindezt leszámítva jó regény ez, csak felejthető. Őrülten király az alapötlet, csak a kivitelezés siklott ki néhol. Nem is értem, hogyan, hiszen Cline az elején megmutatta, hogy tud ő írni... de aztán a közepétől körülbelül erős zuhanórepülésbe kezd benne minden, és a cselekmény is egyre kiszámíthatóbb lesz. Az utolsó fejezeteket már komolyan mondom, szinte felesleges is volt végigolvasnom, úgyis tudtam mi hogy lesz majd.
De mindezen hibáit leszámítva nagyon olvastatta magát, és nagyon jól vissza tudta adni a geek-kultúra alapvető jellemvonásait, és olykor egy-egy félmondat erejéig sikerült is bepillantást adnia a hardcore gamerek világába. 

Így a végére pedig csak annyit tudnék mondani, hogy sürgősen meg kell néznem a Gyalog Galoppot, illetve ellent kell állnom annak a kísértésnek, hogy letöltsem magamnak ismét a World of Warcraftot, mert még egy újabb hobbira most tényleg nincs időm. 

Hát, kösz Cline!


 
Ernest Cline: Ready Player One
Kiadó: Agave Kiadó
Fordította: Roboz Gábor
Oldalszám: 508 


2016. április 19., kedd

A marsi

-- Milyen érzés lehet? -- tűnődött. -- Ott ragadt, azt hiszi, teljesen egyedül van, és lemondtunk róla. Milyen hatással van ez egy ember lelkiállapotára?
Visszafordult Venkathoz. 
 -- Vajon mire gondolhat éppen? 

NAPLÓBEJEGYZÉS: 61. SOL 
Hogy lehet, hogy Aquaman képes irányítani a bálnákat? Hiszen azok emlősök! Ennek semmi értelme.






Néha már elfilóztam azon, miközben valamelyik sci-fi sorozatot néztük, hogy milyen lehet ott ragadni egy tök idegen bolygón. Totál szívás. Úgy értem, semmi otthonosság nincs benne, minden idegen, mások a törvények, és az ember ott tényleg minden percben a túlélésért küzdene. Persze, ez mindig csak átvillant az agyamon, sose foglalkoztam igazán behatóan a témával. Annyit azonban biztosan tudtam: én nem élném túl, az fix.

Nem úgy, mint Mark Watney, a Marson ragadt Robinson Crusoe, aki egy szerencsétlen véletlen folytán ott ragad a vörös bolygón, és nagyon úgy tűnik, ott is fog kipurcanni. De Mark nem adja magát olyan könnyen: tervet készít, hogyan is húzhatná ki minél tovább. Mark titkos fegyverei igazából a kiirthatatlan élni akarása és örök optimizmusa voltak, amik nélkül valószínűleg egy solig se bírta volna ki. Az olykor már-már mániás rögeszmébe átcsapó számítgatásait is elnézte neki az ember, mert egy idő után tudta, hogy újra visszatér majd az a szórakoztatóan sziporkázó elbeszélő, aki élvezetessé teszi ezt az eseménytelen Marson ücsörgést.

Jó, nyilván ez túlzás - mert nem volt eseménytelen, csak kicsit más volt a tempója a dolgoknak. Nem egy feszes tempójú, letehetetlenül izgalmas regénnyel kell számolni Andy Weir könyvénél, de az biztos, hogy az ember egy idő után eljut arra a pontra, amikor egyszerűen tudni akarja, hogy Mark épségben megmenekül, és a hihetetlen kalandja után visszatér a Földre, ahol a víz és az oxigén - egyelőre - nem egy számolgatni való, beosztásra létszükség.  Félelmetes amúgy belegondolni, hogy a számunkra természetesnek vett dolgok, amik az életben maradásunkhoz kellenek, mennyire kiszolgáltatottá tehetnek minket másmilyen környezetben. Például egy másik bolygón. Mindezen dolgok - víz, levegő, élelem, hőmérséklet - egyszerűen annyira természetesek, hogy észre sem vesszük, mennyire függünk tőlük az életben maradásnál. 

Ám Mark marsi tartózkodásának legfélelmetesebb része talán a magány volt. A teljes, totális magány - tudni, hogy ő az egyedüli élőlény egy egész bolygón. Félelmetes és nyomasztó egyszerre. Bár ez nyilván nem üt ki annyira a sorok közül, hiszen Mark egy hihetetlen pozitív személyiség, akinél nem igazán úgy tűnik, hogy nagyot szólna ez a "úristenamarsonragadtam"-dolog,  de azért át-átsejlik olykor az egyetemes magány érzése. 

Markot, mint elbeszélőt imádtam. Azt hiszem, kevesen lennének képesek egy robinzonádot élvezetesen elmesélni. Bár őszintén bevallom, még így is inkább a földi események voltak számomra a gyorsabban olvasósak, talán a több interakció és egyéb miatt. Mindenesetre Andy Weir regénye hihetetlenül jó volt (még ha ezt olvasás közben nem is gondoltam mindig így - főleg a sok számolgatásnál), a hihetetlen McGuiver beütések mellett is. Mindenesetre arra a megállapításra jutottam, hogy Weir regényében nem lennék főszereplő semmi pénzért, mert nem kevés megpróbáltatások elé állítja főhőseit. És én ezt garantáltan nem élném túl. 


 
Andy Weir: A marsi
The Martian
Fumax Kiadó
358 oldal




2016. április 18., hétfő

Hopeless - Reménytelen


Még úgymond rutinos olvasóként is könnyen érhetik meglepetések az embert. Itt van például Colleen Hoover regénye, amit igazából csak azért vettem ki, mert rengetegen vették tőlünk a boltban tavaly nyáron, majdhogynem kemény harcok mentek érte. Sztoikus nyugalommal oroztam el magamnak így hát egy kötetet, hogy lássam, miért is van ennyire odáig meg vissza a jelenlegi egyetemista lányok 90%-a. Nem számítottam semmi extrára, sőt reménykedtem, hogy csak maximum a 40. oldal után akarom majd a sarokba vágni.
Hát, ehhez képest kicsit másképp alakult a viszonyunk.

Az elbeszélő, Sky stílusa rögtön magával ragadott, kábé az első negyedénél totálisan beszippantott a történet, valahogy akkor és ott jó volt benne létezni és érezni. Emlékszem ahogy lassan elvált tőlem a külvilág és már csak én voltam - benne a történetben. Minden más megszűnt számomra. Hogy őszinte legyek, még a mai napig se tudom megmagyarázni, hogy mi hatott rám ekkora elánnal, de működött. Határozottan valami nagyon működött ebben a könyvben. 

Olyan igazi sóhajtozós, beburkolózós-romantikus könyv volt ez, aminek a háttérben bujkáló keserűsége adta meg az igazi fanyar ízét, és visszatartotta ezt az egész történetet attól, hogy nyáltengerbe fulladjon. Maga a háttér-sztori (gyermekek szexuális zaklatása) elképesztően szörnyű, de tényleg - ha jobban belegondolok, talán ez adta meg ennek a regénynek az igazi erősségét. Mármint ami még egy óriásit rúgott ezen az egészen. 

Hoover jól csepegtette az információkat oldalról oldalra, nem mindent (sőt, igazából semmit) kaptunk telibe - majdhogynem végig krimiként funkcionált a történet, és én nagyon imádtam ezt a végigvonuló sejtelmességet, ami nagyon passzolt az egész regény stílusához. És persze, arról se feledkezzünk meg, hogy szerencsére humorban se volt benne hiány. és tényleg vicces volt, nem csak erőlködött :) Szóval, egyre határozottabban bizonyos voltam benne, hogy valakinek újból sikerült egy tökéletes tiniregényt alkotnia.

De persze, mit érne egy magára valamit is adó tiniregény egy szívdöglesztő főhős nélkül? Holder szerintem totál ez a kategória volt. Annyira eltalálta az írónő a karakterét, hogy komolyan mondom, ennyi idősen majdnem én is beleestem, mint ló a meszesgödörbe. És talán az olvasás idején ez tényleg így is volt. Ráadásul a két szereplő között tényleg működött a kémia. Örömmel mondhatom, hogy nem kaptam agyfaszt tőlük. Ami aztán tényleg nagy szó! Egyedül a végénél voltak szemöldök emeléseim, de ez már az utolsó fejezet nyögve-nyelős utolsó rúgása volt. Hoover kicsit tovább vitte a sztorit szerintem, mint kellett volna. Egy elegáns, ámde gyorsabb lezárással szerintem többre ment volna, mint ezzel a nyivákolásos szexjelenettel. tökéletes tiniregény-elmélet over

De ahhoz képest igazán kellemes meglepetés volt ez a könyv, hogy azt hittem egy gagyi csiganyálat hozok ki a boltból. Őszintén szólva, totál megvett engem kilóra, napokra bemászott a bőröm alá, és nagyon sokáig végigkísért az a jellegzetes hangulata. sőt még a mai napig kellemes olvasmányként él bennem. El akartam amúgy olvasni a következő részét is, ami Holder szemszögéből íródott, és bele is kezdtem... de most vagy nekem nem volt meg hozzá a hangulatom, vagy az írónőnek ott nem sikerült eltalálnia azt a hangnemet, amit a Hopelessben annyira jól hozott. Én a Losing Hope-ban csak az erőlködést éreztem és az izzadtság szagot. Negyven oldalig jutottam, majd inkább úgy gondoltam, hogy maradjon meg a Hopeless szép emlékként a fejemben és Hoover jó íróként. Ne rontsuk el.



Colleen Hoover: Hopeless - Reménytelen
Hopeless
Könyvmolyképző Kiadó
408 oldal


2016. április 16., szombat

Outlander - Az idegen


Miután végigolvastam ezt a 912 oldalas monstrumot, megállapítottam magamban, hogy az Outlander az egy olyan túlírt valami, ami nem való mindenkinek.
Különösen nekem nem.






Igazából nem is tudom, hogy miért is eresztettem rá magam erre a könyvre, mikor szinte biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni. Oké, biztosnak nem voltam biztos, de még mindig élénken élnek az emlékeimben a lehúzó blogbejegyzések, és igazából ezért nem akartam én ezzel próbálkozni. Én balga módon azonban mégis csak megvezethető vagyok, illetve sikerül mindig elbizonytalanodnom magamban, mert azért csak Skócia meg régi kor meg időutazás meg minden, és igazából minden esélye megvolt arra, hogy tetsszen is, szóval csak győzedelmeskedett bennem a kíváncsiság.

Az első kétszáz oldal azonban totál meglepett, mert igazából tetszett. Komolyan. Iszonyatosan olvasmányos volt, a stílusa is totál rendben volt, és már éppen úgy voltam vele, hogy húúú, de jó, hogy mégis csak elolvasom! Amikor már éppen kezdtem belehelyezkedni a kényelmes olvasó szerepembe, akkor kezdtek jönni a kb. 30 oldalanként előforduló szájhúzogatások, amik egyre jobban sűrűsödtek, míg végül olyan mértéket öltöttek, hogy az utolsó száz oldalt igazából csak átlapoztam, és kb. 5 oldalanként beleolvastam, hogy éppen hol tart a történet. és totálbiztos vagyok benne, hogy még így se maradtam le semmiről 

Nem, nem a szexjelenetek miatt volt ez amúgy. Igazából én még máig nem értem, hogy ezt egyesek miért kiáltották ki pornóregénnyé anno, mert szerintem azokhoz képest elég lightos mennyiség volt, és részletezve se volt igazából, hogy most mit és hogy csinálnak. Bár még sose olvastam pornóregényt, de nem igazán így képzelem a felépítést.
De mindegy is. Az igazi problémám ezzel a könyvvel az volt, hogy iszonyatosanszörnyenborzasztóan túlírt, és akkor még tényleg csak a minimum jelzőt használtam. Annyi, de annyi felesleges rész van benne, hogy csodálkozom, az írónő hogyhogy nem aludt el írás közben. bár ki tudja, lehet előfordult. szinte látom is lelki szemeim előtt, ahogy a szerkesztő rázza fel, hogy még írnia kell legalább 60 oldalnyi felesleges  és funkciótlan párbeszédet 

Jamie Fraser ráadásul pedig az egyik legszánalmasabb férfikarakter, akiről valaha olvastam. Most előre bocsánatot kérek minden Jamie Fraser-rajongótól! Nem személyeskedés ez, csak tényleg feldühített. Vagyis nem is ő szánalmas igazából, hanem a funkciója...  Ő az a sehol nem létező, mindenki által vágyott férfi, aki amellett, hogy felébreszti az anyai ösztönt a női olvasókban kisfiússágával, tud gyengéd is lenni, és no persze bivalyerős is, aki meg tudja védeni szíve választottját bármilyen veszélytől. Erre rendkívül szofisztikáltan csak annyit tudok mondani, hogy nemnemnemnemnemnem és nem!

És persze, akkor még nem is beszéltem a párkapcsolatban levő erőszakról. Értem én, hogy más kor meg minden. De hogy Claire úgymond modern nőként végül megtűri maga mellett ezt a felfogást, és minden negatívság dacára mégis tetszik neki mikor szarrá verik a seggét, hát.... na, például ott kicsit elszakadt nálam a cérna. És hiába vezeti itt le nekem Gabaldon, hogy de hát a szegény Jamie-t is verték meg minden, meg ez tök természetes... a jó nagy francokat!

Mindent összevetve ekkora túlírt féltéglát ilyen .... nem is tudom, minek nevezzem férfikarakterrel még nem olvastam. Ha rajtam múlik, nem is fogok. Ez egy egész életre sokkolt.

 


Diana Gabaldon: Outlander - Az idegen
Outlander
Könyvmolyképző Kiadó
912 oldal

2016. április 15., péntek

Listamámor


... avagy feljegyzés a percenként változó, soha véget nem érő, be nem teljesíthető, örökre befejezhetetlennek nyilvánított várólistámról, vagyis annak egy szeletéről. Pontokba szedve. Hogy a bűntudat az idő elmúltával minél jobban marhasson.

Elolvasásra váró könyvek a könyvesboltban (legalábbis amikre most emlékszem):
  1. Dan Wells: Partials - Részben ember (elolvasva. Meg a másik két része is(
  2. David Benioff: Tolvajok tele
  3. Ernest Cline: Ready Player One (pipa)
  4. Philip Pullman: Rubin és füst
  5. Gárdos Péter: Hajnali láz
  6. Terry Pratchett: Vége a mesének
  7. Rick Yancey: Az ötödik hullám (inkább mégis csak töröltem, elég volt most egy ideig a YA-kból)
  8. Neil Patrick Harris: Így jártam az életemmel
  9. Yann Martel: Pí élete
 Könyvtárból kivett könyveim listája:
  1. Jonathan Stroud: A gólem szeme - Bartimeaus 2. (Félbehagyva, mert nem tetszet)
  2. Joel Dicker: Az igazság a Harry Quebert ügyben (félbehagyva, mert nem tetszett)
Az utóbbi két hónapban megvett, de még el nem olvasott könyveim listája:
  1. George R. R. Martin: Jégsárkány
  2. Robert Jackson Bennett: A lépcsők városa
  3. Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten
  4. Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok 
  5. Cecelia Ahern: Love, Rosie
  6. Stieg Larsson: A kártyavár összedől

2016. április 12., kedd

Jéghercegnő


Valahogy az én habos-babos lelkemet sosem tudtam elképzelni a skandináv krimik vérfagyasztó rengetegében. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha akár egyet is elolvasok, meghal valahol egy csillámpóni.... Aztán valahogy mégis barátkozni kezdtem ezzel a műfajjal, egyre több olyan könyv jött velem szembe, ami birizgálta a fantáziámat, és egy idő után bizony nem állhattam ellent. Éreztem, hogy eljött az idő.  

S közben számot vetek magamban a csillámpónik halandóságáról.


Lackberg az egyik munkatársnőm nagy kedvence volt, és mivel skandináv is meg krimi is, és ráadásul női író is, így egyértelmű volt, hogy hazajön velem, és megpróbáljuk, milyen is együtt. A fülszövege rögtön levett a lábamról, amolyan igazi borzongós krimire számítottam, ami netalán még álmatlan éjszakákat is okoz.

Hát......

Őszinte leszek: szerintem ez eddig a legantiskandinávabb krimi, amit valaha olvastam, és olvasni fogok! Camilla Lackbergnek igazán nem kellett volna erőltetnie ezt a krimi-vonalat, bőven elég lett volna, ha ír egy romantikus sztorit, amiben a két magányos farkas hosszú évek után hatalmas nyáladzások közepette egymásra talál - és ekkor igazából nem zavart volna a kínos úszógumik láthatóságáról való merengés vagy a smink vagy nemsmink megfejthetetlen dilemmája... mert el sem olvastam volna soha, de soha De így, egy alapvetően izgalmas krimibe telibe kapjuk ezeket a totál felesleges és helykitöltő nyavalygásokat, ah... csak felment bennem a pumpa. Jó lett volna amúgy, tényleg! Sok érdekes kérdést kapargatott (mint a nők kiszolgáltatott helyzete, a gyermekbánatlmazások, a zaklatás stb) , de az a baj, hogy tényleg csak kapargatta, és Erica khm-khm "problémái" között valahogy elvesztek ezeknek a súlyai. Kár értük, pedig tényleg izgalmas kérdések, és valahogy drámaibbak, mint a "szeretlekismegnemis" - balfaszságok. Így csak egy harmatgyenge lepkefing az egész. 

Erica meg a legidegesítőbb női főszereplők egyike, akikkel valaha találkoztam. Már a gondolatától is kiráz a hideg, hogy megint akár csak egy fejezetnyit is kell olvasnom róla. 

Soha, de soha többet.

Ennek köszönhetően az egész Fjallbacka-sorozatot kaszáltam, mert úgy hallottam, hogy ez az Erica még ennél is nyálasabb meg idegesítőbb meg picsásabb lesz később, és ehhez most tökre nincs türelmem. Meg úgy máskor sem.  S lám, erről az elhatározásomról most már feljegyzés is született, amit boldogan kiáltok ki nem visszavonhatónak. 
Ó, és úgy remélem, hogy egyszer találkozik Lisbeth Salanderrel! Amit valahogy úgy képzelnék el, hogy miután Lisbeth öt percen keresztül hallgatja a nyavalygását, Erica legalább ötször szembe találkozik - persze véletlenül - egy baseball ütővel. Vagy ilyesmi. Még pontosan nem gondoltam ki a részleteket. 


 


Camilla Lackberg: Jéghercegnő
Isprinsessan
Animus Kiadó
272 oldal






2016. április 5., kedd

Az elvarázsoltak


Rene Denfeld regényére igazából már nem is emlékszem, hol bukkantam rá legelőször - azt hiszem, gyakran előfordul ilyesmi az olvasóknál: jön egy könyv, és egyszer csak - ki tudja hogyan és milyen módon - ott van a "kell" és az "akarom" -érzés mániákus egyvelege. 
Jó, bevallom ennek a könyvnek esetében ez túlzás. Úgy értem, nem akartam mániákusan, egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, és nem is olyan sokára szembe is találtam magam vele a könyvtár polcán, szóval nem is volt kérdés: jött velem. 







Még a szörnyeknek is szükségük van a békére. Még a szörnyeknek is szükségük van valakire, aki valóban meg akarja hallgatni és hallani őket, hogy egy napon megtaláljuk a szavakat, amelyek többek üres dobozoknál. Talán akkor megakadályozhatjuk, hogy a hozzám hasonlók létrejöjjenek.

A szigorúan őrzött börtön halálsorán raboskodó fogoly egyedüli menedéke a megálmodott szavakban rejlik, a nyelv hatalmán keresztül megteremtett világban. Nincsen neve, nem tudjuk a bűnét sem. De figyel, megérzi azt is, amire mások képtelenek. Látomásai, melyekben aranyszőrű paripák vágtáznak a börtön alatt, és olvadt fémként csurran hátukról a hőség, a börtönélet pusztító erőszakosságával ötvözödnek.

Két kívülálló lép világába: egy bukott pap és a hölgy, egy nyomozó, aki eltemetett morzsák után kutat a rabok múltjában, amelyek megmenthetik a kivégzésre várókat. Egy York nevű gyilkos múltjába ásva fájdalmas titkokra bukkan, amelyek felülírják a megszokott elképzeléseket áldozatról és bűnözőről, ártatlanságról és bűnösségről, míg végül a Hölgy saját megdöbbentő multjára is fény derül.

És a rab várakozik, várja, hogy az ő történetét is meghallgassa valaki.

Mert még a szörnyeknek is van történetük.



Most mondhatnám, hogy az írónő stílusa már az első fejezet után rögtön lenyűgözött, de az az igazság, hogy ez inkább amolyan "lassú víz partot mos" -szerű dolog volt. Minden egyes oldallal egyre jobban beette magát a könyv a bőröm alá, felkúszott a lelkemig és facsart egyet rajta. Fura kettősség volt bennem olvasás közben: képtelen voltam letenni, tudnom kellett, hogy mi lesz a vége - ám eközben egyre jobban el akartam ettől a könyvtől távolodni. Nem akartam olvasni. Nem akartam, hogy megnyíljanak előttem a lapjai, túlságosan is felkavart. Volt, hogy alig kaptam levegőt, és egyszerűen félre kellett tennem, mert úgy éreztem, nem bírom tovább. Ám alig pár óra elteltével mégis elkezdett vonzani magához. 
Rene Denfeld előtt azt hiszem, meg kell emelnem a képzeletbeli kalapomat, hiszen ilyen furcsa olvasási élményt azt hiszem, régen tapasztaltam. Éreztem a szavai mögött az erőt, és nem tudtam elmenni mellettük közömbösen. 

Érdekes volt az is, ahogy a gondolkodásmódomat megváltoztatta a halálbüntetés témájában.Valahogy engem sose foglalkoztatott, hogy a kegyetlen sorozatgyilkosok vagy gyerekgyilkosok miért is lettek olyanok, amilyenek. Egyszerűen nem foglalkoztatott ez a dolog soha, mert úgy éreztem, nem kell foglalkoztatnia, hiszen ilyen megbocsáthatatlan bűnökre nincs mentség. Rene Denfeld regénye mégiscsak megmutatta nekem a másik oldalt: ami persze, nyilván nem okozott meglepetést, mert gondolhatja az ember, hogy az ilyenek nagyrésze nem a fehér kerítéses álomvilágból kezd el gyilkolászni, hanem komoly traumák érik életük során. Szóval igazából nem is ez a része volt az érdekes, hanem az, ahogy mégis sikerült szánalmat ébresztenie bennem, és végül mégis csak látni akartam azt a másik oldalt. Mert most már tényleg láttam, hogy valaha a bűnösök is voltak ártatlanok... 

Egyszerűen imádtam azt is, ahogy a mágikus elemeket beleszőtte a valóság szövetébe. Annyira lírai volt,  és kellemesen különösnek hatott a börtön rideg és kegyetlen falai között. Sajnáltam, hogy annak a narrátornak végül sohase hallhattuk meg a történetét, és csak emlékfoszlányokból tehettük össze, mi is történhetett vele. De mivel már York története is megrázott, gondolom az övével se lett volna ez másként. 

Az egyetlen dolog, amit negatívumként emelnék ki, az a pap és a hölgy közötti szerelmi szál. Igazából én nem is értem, hogy ez miért volt szükséges vagy miért kellett ide. Funkciótlan is volt szerintem, és igazából semmit se tett hozzá az eddigi történetekhez, amik - egyébként - úgy voltak tökéletesek és hatásosak, ahogy voltak. Külön-külön is, együtt is. Viszont ez a szerelmi izé nekem nagyon kilógott, és igazából végig csak arra tudtam gondolni, hogy mikor lesz már ennek a nyavalygásnak vége. Ez csak egy feleslegesen beleerőltetett cucc volt, ami nélkül tök jól meg lettem volna.

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak
The Enchanted
Fumax Kiadó
211 oldal




Related Posts with Thumbnails