2016. július 31., vasárnap

#Július

Ismét eltelt egy hónap, és igazából észre se vettem, hogy ilyen gyorsan elszaladt. Persze, volt hogy úgy tűnt, sose lesz vége, de így utólag visszatekintve, talán mégis csak száguldott. Igazából azért vártam - és várom mindig - ennek a hónapnak a végét, mert ekkor kezdődik a hosszú nyári szabadságom, amikor végre kipihenhetek mindent és mindenkit, és csudajó dolgomban azt se tudom mit csináljak. Péntek óta tart ez az euforikus állapot nálam. 

Könyvek terén ez kicsit bőséges hónap volt, de hát ilyenkor van szinte minden: szülinap, névnap, vásároljunk-csak-úgy-könyvet nap, szabadság előtti betárazásos apropó meg ilyenek mintha amúgy nem lenne olvasatlan könyvem. Most nyolc új kötet került fel az alakulgató könyvtárszobámba (még mindig szerfelett örömteli ezt leírni), amiből még csak kettőt sikerült elolvasni, de a következő hetekben már jóval több lesz a szabadidőm. 
Szóval, az új könyvek:
  • Szerb Antal: Utas és holdvilág (régóta el szeretném már olvasni, és a Helikon zsebkönyves sorozat designja totális levett a lábamról, szóval nem is volt kérdés, melyik kiadásban fogom megvásárolni)
  • Umberto Eco: Bábeli beszélgetés/Minimálnapló (igen, Alexandrás akcióban szerzett zsákmány.)
  • Borisz Akunyin: Azazel
  • Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták (igen, igen, tudom.... még mindig nem olvastam, de tényleg már ideje lenne.... régóta vágyakozom rá)
  • Priya Parmar: Vanessa és Virginia
  • Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon (ezt pont tavaly nyáron olvastam, és totálisan odáig voltam érte, nagyon jól hozza a dél-feelinget. Nem volt kérdés, hogy egyszer valamikor kell saját példány belőle)
  • Robert Galbraith: Gonosz pálya (tegnap olvastam el az autóban az utolsó oldalakat, nem tudtam délutánig várni vele. Cormoran Strike -ért és az ő Robinjáért még mindig rajongok, alig várom a következő részt! )
  • J. M. Barrie: Pán Péter (december óta szeretném magamnak ezt a könyvet, csak jelzem. Végre magyarul is megjelent az eredeti, teljes szöveg, és mivel szívem csücske ez a történet, nem volt kérdés, hogy ebben a formában is beszerzem magamnak.)
Persze, könyveken kívül is elég sok minden történt ebben a hónapban, például megkaptam a világ legeslegszebb biciklijét, amihez fogható sehol nincs a világon nem, ne is próbáljatok meggyőzni..., és amivel boldogan kerekezek ide-oda vagy csak úgy, amikor éppen úgy szottyan úrinői kedvem.  Azt hiszem, vitán felül áll az a tény, hogy aminek madárkás kiegészítője van, csakis csodálatos lehet. Ennek a biciklinek (akit amúgy Sárinak hívnak, csak mondom) például a csengettyűjét díszítik:


Valamelyik nap utánaszámoltam, és rájöttem, hogy én ezelőtt már legalább 10 éve nem bicikliztem. Mármint tartósan. Mióta elköltöztem a szülővárosomból. Pedig ott bicikli nélkül sehova se mozdultam, nap se nagyon telt el, hogy ne mentem volna vele - akár szükségből, akár csak puszta szórakozásból. Aztán mikor tavaly Hollandiában kölcsönzött biciklikkel betekertünk Utrechtbe, annyira magával ragadott újra ennek a szépsége, hogy heteken keresztül másról se tudtam beszélni. A biciklizés nekem mindig is egy semmihez sem fogható szabadságérzést adott, amikor úgy éreztem, bárhova eljuthatok. Biztosan azt gondoljátok, hogy túlmisztifikálom ezt a dolgot, de ott, a biciklin ülve tényleg csak a lehetőségeket érzem az útban és önmagamban is. Mióta Sári megvan, igyekszem minél többet csavarogni vele, és közös kalandozásaink során például ilyen csodákat láttam a nyergében ülve:



Máig úgy gondolom, hogy az egyik legjobb döntésünk volt a férjemmel, hogy kiköltöztünk a városból, ami már sokszor túl nyomasztó volt a számomra a sok paneltömbbel meg egyebekkel. Azt hiszem, kevés dolog ér fel azzal, hogy esténként már hallhatom újra a tücskök ciripelését vagy láthatom a csillagokat. Például ezek az apróságok is nagyon hiányoztak nekem a városi életből. A hosszú szabadságom alatt terveim szerint még többet fogok biciklizni menni mindenféle cél nélkül, és akkor már viszem magammal a fotós felszerelésemet is, és újra belemélyedek abba a hobbimba is, ami már nagyon hiányzik egyébként. Ebben az évben szégyenletesen keveset fotóztam. Mármint úgy igazából, nem csak olyan telefonnal ide-odakattingatósan. 
Szóval, tervekből a következő hetekre nincs hiány, de hát ismerve magamat, majd meglátjuk, mi lesz ebből megvalósítva. Az is lehet, hogy a tervezett nagytakarítások után hetekig tartó pizsamanapokat fogok tartani, és végül belefulladok a jégkrémbe. Tetszik az itthon töltött idő végtelen lehetősége. 
 
Visszatérve a júliusra, szóval voltam még privát könyvtártúrákon, amelyek során a tömörraktárakba, a különleges gyűjteményekbe és még ráadásul a könyvtár épületének legtetejére is eljuthattunk, miközben egy csomó érdekességet tudtam meg. És meg kellett állapítanom magamban, hogy ezt a helyet most sokkal jobban szeretem, mint anno egyetemista koromban. Talán, ehhez az is hozzájárul, hogy már jóval kevesebb időt kell eltöltenem a harmadik emeleten Roland Barthes szövegeket bogozva. 





Emellett ebben a hónapban bőven volt időm, hogy felfedezzem magamnak a város limonádé-kínálatát néhány kivételtől eltekintve iszonyat drága, illetve szülinapomat ünnepelve mértéktelen fagyizásra adtuk a fejünket: összesen öt fagyizó kínálatából válogattunk, mert csak eddig bírtam. Jövőre a hét fagyizó a cél. Challenge accepted!
Voltam egyébként moziban is, ebben a hónapban kétszer is: először megnéztem Az ember, akit Ovénak hívnak címűt a Belvárosi moziban, és bevallom, tetszett. Szerintem nagyon jó lett, és nekem totálisan ugyanazt az érzelmi hullámvasutat adta, mint maga a könyv. Csak annyit mondok: nálunk a film végére azért előkerültek a zsebkendők a táskákból. Na, jó: nem csak a végén. :) A másik film pedig az új Star Trek volt, amit ma néztünk meg, és óóóóóóóóóó!!! Még túl friss az élmény ma néztük , szóval egyelőre csak annyit tudok róla nyilatkozni, hogy megnézném újra! 
A sorozat, amit ebben a hónapban néztem az a Once Upon A Time volt, amit anno a második évadnál kaszáltam. Most július elején megint eszembe jutott, hogy mennyire jó lenne már megint megnézni, mert az első évadnak annyira jó a hangulata meg igazából kíváncsi voltam, hogy most hol tart a történet, de ismét csak az lett mint a jó múltkor: a második évad közepénél már megint meguntam. Úgy tűnik, sose fogom megtudni, hogy hova kanyarítják a történetet... 
És azt hiszem, ennyit erről a hónapról. Volt még benne Ikeázás, kerti partyk, leltározás meg lett egy sünink is a kertben, de ezekkel már inkább nem sűrítem tovább ezt a beszámolót.
Akkor vágjunk neki a következő hónapnak! 

Többiek összegzései: Amadea, Nikkincs, Nita, PuPilla, Theodora

2016. július 28., csütörtök

Könyvesbolti morzsák

Íme a dolgok, szolgáltatások listája, amiket eddig nálunk kerestek:
  • fénymásolás
  • újságok
  • társasjátékok
  • havi bérlet, menetjegy
  • kari bálokra belépő
  • könyvtáros raktári kikérés
  • könyv kölcsönzés
  • könyvtári hosszabbítás
  • toll, papír, füzet
  • füldugó
  • telefontöltő
  • telefonálási lehetőség
  • ajándékcsomagolás

2016. július 23., szombat

Vészmadarak

Miriam Black-nek van egy különleges képessége: amint megérint valakit, megtudja, hogy mikor és hol fog az a személy meghalni. Tudja, hogy a sorsot nem lehet elkerülni, így nem is próbál ellene tenni - inkább a maga malmára hajtja a dolgot: felhasználja a saját túlélésére. Keselyűként kering áldozata körül, és kivárja a megfelelő pillanatot, majd kizsebeli az immár halott delikvenst. A történet során összetalálkozik egy szimpatikus kamionossal, majd később egy kevésbé szimpatikus csalóval is. Eközben elképzelhetetlen mennyiségű cigarettát szív, és veszettül káromkodik, olykor verekszik vagy őt verik - és azt hiszem, nagyjából össze is foglaltam a cselekményt. 

Őszinte leszek: a Vészmadarakkal elég vegyes érzéseim vannak. Ugyanis jól indult a történet, és láttam benne potenciált. Az első 150 oldalt majdnem egy ültő helyemben elolvastam, és közel járt ahhoz, hogy elkezdjen sodorni magával. De aztán.... aztán nem is tudom, mi történt. Valahogy leülepedett a sztori, kezdett elveszni a dinamikája, és ezek a fura, kissé beteges álomjelenetek totálisan széttörték aztán az egészet, és bár alapvetően nem volt egy hosszú történet, de mégis úgy éreztem, hogy túl lett nyújtva benne minden, és hogy sose fogunk ennek a végére jutni. Egyszóval: untam.

 "... és a forgalom úgy beszorult, mint egy apáca seggébe feldugott tampon."

Igazából már az is megfordult a fejemben, hogy Wendig azért húzta eddig a sztorit, mert még volt felírva a füzetkéjébe legalább 50 oldalnyi káromkodás és obszcén kifejezés, amit mindenképp bele szeretett volna írni a könyvbe. Az obszcenitással alapvetően nincs bajom, ha annak tényleg van funkciója a könyvben - tényleg, ilyen szempontból nem tartom prűdnek magam. De amit Wendig művelt itt ezzel a narrációban (nem a párbeszédekben, mert azokkal szerintem nem volt baj), az már számomra túl sok volt. Amikor egy mondaton belül akarta magát túllicitálni, és csak gyűjtötte és gyűjtötte a minél polgárpukkasztóbbnak szánt hasonlatokat, akkor már tényleg azt mondtam, hogy jaaajnemááár. A lazának látszani akaró szöveg szépen lassan felvette a tömény izzadtságszagot, és már nem lehetett komolyan venni ezt a mesterkélt pózt.

Miriam Black karaktere alapvetően érdekes volt számomra - nem szerethető, de érdekes. De rajta kívül a többi szereplőt szerintem valahogy nem tudta megfogni az író, vagy talán nem is akarta igazán. Miriamen kívül mindenki egy faék egyszerűségével lett megáldva, és ez is szerintem nagyon a történet rovására ment. Inkább beléjük kellett volna ölnie több energiát, mintsem a funkciótlan káromkodások és csúnya szavak garmadájába. Mindenkinek jobb lett volna.

Igazából ezt nem is szeretném tovább ragozni: örülök, hogy kölcsönkönyv volt.  Mondhatnám, hogy azért mégis csak érdekes volt meg minden, de nem lenne teljesen igaz. Csak valamennyire. Meg annyira azért mégsem, hogy a következő kalandjára is vele tartsak. 

Chuck Wendig: Vészmadarak
Blackbirds
Fordította: Rusznyák Csaba
Fumax Kiadó
300 oldal

2016. július 20., szerda

Könyvesbolti morzsák

Azt hiszem, megtaláltam azt a GIF-et, amely remekül megmutatja, hogyan is viselkednek a külföldi hallgatók, amikor betévednek hozzánk véletlenül.*



*a 99,9% általában tényleg véletlenül téved be hozzánk. Ez úgy heti 4-5 külföldi hallgatót jelent. Valaki többször is bejön egy félévben értetlenkedni.

2016. július 16., szombat

Persepolis - Gyermekkorom Iránban

Marjane Satrapi könyvére Emma Watson könyvklubja nélkül nem hiszem, hogy valaha ráakadtam volna. Az OurSharedShelf könyveit mindig figyelemmel kísérem, és ez most valahogy nagyon felkeltette az érdeklődésem - le is csekkoltam rögtön a könyvtárban, ahol szerencsére megvolt, és így igazából már semmi sem tarthatott vissza attól, hogy megismerjem, milyen is lehetett felnőni az 1980-as évek Iránjában. 

Már itt az elején el kell mondanom, hogy képregény még nem volt rám ekkora hatással. Jó, ez nyilván nem nagy szám, mivel életemben elég keveset olvastam ebből a műfajból, szóval akkor mégis inkább úgy mondanám, hogy kevés történet gyűrt ennyire maga alá. Satrapi műve iszonyatosan erőteljes, megdöbbentő és egyszerűen nem hagy szó nélkül elmenni maga mellett. Sokszor kifacsarta a szívem.  
A Persepolis - Gyermekkorom Iránban című kötet az 1980-as évek Iránjában játszódik, ám magában foglalja az 1978-as iráni forradalmat is és az azt követő éveket. Azt a kort, amikor a fejkendőt kötelezővé tették az országban és a diktatúra átvette a hatalmat. Satrapi szerint nem korlenyomat ez, nem ítélkezés és még csak nem is tekinti életrajznak - célja inkább az volt, hogy nekünk, a nyugati embereknek a megszokottól eltérő módon mutassa be Iránt, és Márdzsi, a főszereplő szemén keresztül azt láttassa velünk, amit ő anno ott átélt és tapasztalt. A The Believer - nek adott interjújában a következőképp beszélt erről: "Manapság a világot mindig az igenre vagy nemre, feketére vagy fehérre szűkítik. Ezek mind felszínes történetek. Szuperhős történetek. Az egyik oldal a jó, a másik a gonosz. De én nem fogok erkölcstan órákat adni. Nem az én dolgom eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Én csak bemutatom a történeteket olyan őszintén, ahogy csak tudom. Ahogy én láttam."

Márdzsi történetébe akkor kapcsolódunk be, amikor kötelezővé tették a lányoknak a fejkendő viselését, és bezáratták a korábbi francia nyelvű, világi iskoláját, mert az - a többi hasonló iskolával egyetemben -  a "világkapitalizmus szimbólumai" voltak. Szóval, pont akkor, amikor fordul a világ, amikor minden annyira bizonytalanná válik, és puskapor illatú a levegő. Satrapi azt nyilatkozta a Powell's-nek adott interjújában, hogy azért választotta a képregény műfaját, "mert a kép egy nemzetközi nyelv (...) Ha lerajzolsz egy szituációt - ha valaki vidám, dühös vagy éppen szomorú-, az bármelyik kultúrában ugyanazt jelenti."  Míg ugye a nyelv önmagában félreértések forrása lehet - nem kell ehhez pragmatikai elméleteket bebiflázni, elég az élettapasztalatunk is, hogy elhiggyük. 

A Márdzsi által elmesélt világ sokkoló és döbbenetes: elképesztő belegondolni, hogy ez a kislány mennyi mindent átélt ebben a nehéz időszakban - tüntetők közé lövő rendőrök, bombázások, kivégzések, családok szétválása és még sorolhatnám -, és mindez annak ellenére (vagy talán éppen azért) sokkoló, mert ezt mind a gyermeki ártatlanság szűrőjén keresztül ismerhetjük meg. Ugyanakkor nem szabad azt gondolni, hogy ez a képregény csak ezekről a történelmi-politikai eseményekről szól, ez inkább beszűrődik a mindennapokba, nyomokat hagy - először kisebbeket, majd nagyobbakat -, de az élet ugyanúgy folyik tovább, és Márdzsi lassan lázadó kamasszá válik, aki lázadása szimbólumaként farmerdzsekiben glasszál végig a városon egy Michael Jackson kazettáért. 

Olyan sok mindenről szól ez a rövidke könyv (tényleg, szerintem órákon keresztül lehetne róla beszélni), rengeteg dolog belesűrűsödik a képsorok közé - ám nem vész el semminek sem a fontossága, hanem épp ellenkezőleg. Igazából nem is csodálom, hogy ennyi tanulmány született erről a könyvről, és hogy ekkora sikere van szerte a világon. Iszonyatosan jól összerakott történet ez, ami a kulturális különbségek ellenére azért mégis csak megmutatja a hasonlóságot is: hiszen diktatúra és elnyomás alatt szörnyű élni, és az emberek hasonlóképp lázadnak - legyenek akár Iránban vagy éppen Európában. Úgy érzem, Satrapi elérte nálam a célját: közelebb hozta számomra ezt a távoli, ismeretlen világot. 
Az utolsó oldalakat pedig megkönnyeztem.

Marjane Satrapi: Persepolis - Gyermekkorom Iránban
Fordította: Rády Krisztina
Nyitott Könyvműhely
159. oldal


2016. július 13., szerda

Könyvesbolti morzsák

- Szia! Ezt a könyvet szeretném kikölcsönözni.
- Bocsi, ez egy könyvesbolt. Itt nem lehet kölcsönözni.
- Akkor lefénymásolni szeretném.
- Fénymásolni az emeleten tudsz, ez továbbra is egy könyvesbolt.
- Oké, akkor mit szólnál ahhoz, ha itt hagynám a tárcámat meg az irataimat, és gyorsan felszaladnék a fénymásolóhoz és lefénymásolnám ezt a könyvet?



 

- ..... És mit szólnál, ha mondjuk kifizetnéd?

2016. július 10., vasárnap

Madarak a dobozban

"Mi van, ha megőrültek a fák? A virágok, a nádak, az ég? Mi van, ha az egész világ megőrült? Ha harcban áll önmagával? Megtagadhatja a Föld a saját óceánjait? Megerősödött a szél. Talán látott valamit? Talán a szél is megtébolyodott?"

Mit tennél, ha a veszély folyton a közeledben ólálkodna, és csak akkor tudna ártani neked, ha megpillantanád a saját szemeddel? Ha egyszer csak kilépnél az ajtón, meglátnád, és utána beleőrülnél a látványba, még hozzá annyira, hogy a körülötted levőkkel majd végül saját magaddal is végeznél. Könyörtelenül. Megpróbálnál biztonságos helyet keresni valahol messzebb? Vagy soha többet ki nem tennéd a lábad otthonról? Becsuknád a szemed? Vagy inkább kivájnád? Hajlandó lennél-e vadidegenekkel szövetkezni? Vagy inkább az egyedüllétben látnád a biztonságot? Malorie ilyen világban éli rettegve mindennapjait a Madarak a dobozban című regény lapjai között, és ezért határozottan nem irigyeltem.


Josh Malermann egy igazán hátborzongató és fotelbe szegezős történetet írt, amit bár két nap alatt sikerült elolvasnom, mégis nagyon sokáig megmaradtak bennem bizonyos momentumai. Komolyan mondom, nagyon régen volt már, hogy egy könyv ennyire beparáztasson: totálisan bemászott az agytekervényeim legrejtettebb zugaiba is szerintem, mert az elolvasása után még napokig rettegtem - persze azért most már köszi, jól vagyok. Így egy hét után. Deakkorismégmindigúúúúristen! (Most pedig tegye fel a kezét, aki szerint nem kéne több horrorregényt olvasnom...)

A Madarak a dobozban tehát egy igazi rettegős, paranoid könyv a javából, amely igazából azért a legparáztatósabb, mert egészen a végéig nem tudjuk meg, hogy ki is vagy mi is az, amitől félnünk kell. Az ismeretlentől való rettegés pedig az egyik legerőteljesebb, hiszen egy író se tud olyan vérfagyasztó dolgot kitalálni, mint a saját képzeletünk. A regényben azonban nem csupán a lények kiléte marad rejtély, hanem az is, hogy konkrétan mi történik az áldozatokkal, ami kiváltja belőlük az őrületet - oké, azon kívül, hogy megpillantják őket. De hogy azután konkrétan mi történik és hogy miért őrülnek meg, nem derül ki... pedig ez is annyira érdekelt volna! Elméletek persze keringenek erről a túlélők között, de egyik sem nyer bizonyítást. Igazából az én fejemben már az is megfordult a végére, hogy vajon tényleg az egész világ megőrült vagy csupán a főszereplő(k), és igazából az egész regény során az ő tébolyodott elméjében kavarogtunk. De ez igazából csak egy futó gondolat volt részemről, és nyilván ez nem így van, de azért na... ez mégis csak egy nagy csavar lett volna. Próbáltam amúgy utánaolvasni, hátha az író itt-ott megosztotta a gondolatait ezekkel a fehér foltjaimmal kapcsolatban, de sajnos mindenről totálisan és mélyen hallgat. na, most kérdezzétek meg, melyik íróval találkoznék a legszívesebben, légyszi!


Malorie történetét két idősíkon keresztül ismerhetjük meg: a jelen és a múlt felváltva osztozik a regény lapjain; szépen-lassan kibontakozik előttünk, hogyan is lett egy apró rémhírből globális probléma, s pontosan miket élt át Malorie a posztapokaliptikus világ létrejöttének pillanataiban. Mert hogy erről is kevés könyv szól: oké, tudjuk milyen egy posztapokaliptikus világban élni, nade mi van a túlélőkkel? Mit tettek, hogy túlélték? Miket éltek át abban az időben, amikor a világ a szemük előtt fordult ki önmagából, és tűntek el egyik napról a másikra azok a dolgok, amik ma még számunkra annyira természetesek? Malerman regénye a csoportdinamikára is nagy hangsúlyt helyez: és hát hogyis hagyhatná ezt ki, amikor ez iszonyatosan érdekes drámákat hordozhat magában. Ki hogy reagál a világvégére, a szerettei elvesztésére, milyen áldozatokat képes hozni a túlélés érdekében, és hajlandó-e az akaratát és az igényeit a közösségnek alárendelni? Biztos vagyok benne, hogy Hitchcock bámulatos filmet forgatott volna belőle amúgy! Meg ő egyébként is szerette a madarakat... bocsi

A Madarak a dobozban a maga körömrágósan izgalmas, letehetetlen történetével totálisan megnyert magának, és most még a tőmondatok sem zavartak. Ez a széttöredezettség szerintem csak fokozta bennem az egyébként sem kicsi feszültséget, szóval szerintem ez nagyon passzolt a könyvhöz - bár olvastam, hogy pár embernek meg pont ez nem tetszett benne.
Hihetetlen amúgy számomra, hogy ez Malerman első könyve! Ráadásul egy rockbandában is játszik, így hát mikor, ha nem most van a legmegfelelőbb alkalom, hogy beálljak én is grouppie-nek. Na, jó... mondjuk azt azért mégsem. De ha a következő regényét tűkön ülve várom, az vajon számít?

Josh Malerman: Madarak a dobozban

Fordította: Rusznyák Csaba
Fumax Kiadó
262 oldal

2016. július 1., péntek

Elfojtott sikoly

Kicsit sötét hangulatú, körömrágósan izgalmas, ugyanakkor furmányos is - jól hangzik, nem? Angela Marsons debütáló regénye, az Elfojtott sikoly pont ilyen. Szóval ha esetleg valami ilyesmire ácsingóznál mostanában vagy a későbbiek folyamán, meg ha egyébként szereted a kicsit thrilleres beütésű krimiket, akkor ezt a könyvet fokozott mértékben ajánlom. 

Lehet, hogy Mignon cica bealudt rajta, de te garantáltan nem fogsz.

2004. telén egy gyermekotthon udvarában öt ember áll egy frissen ásott sír fölött. Mindannyian tudják, hogy egy ártatlan életet vettek el. Remélik, hogy a testtel együtt ez a szörnyű titok is örökre a föld alatt lesz.
Évekkel később Teresa Wyattet, egy magán-fiúiskola köztiszteletben álló igazgatóját holtan találják lakásában. Belefulladt a levendula illatú habfürdőjébe - vélhetően nem magától. Kim Stone nyomozó és csapata kapja az ügyet némi klisés, nyomozók közötti kakasviadal után , s már a nyomozás kezdetén egy érdekes nyomra bukkannak: Teresa Wyatt, amíg élt, mindenféleképp meg akarta akadályozni egy régészcsoport ásatását a crestwood-i gyermekotthon körül. Vajon miért? És ki ölte meg Teresát? És vajon kit rejthet az a bizonyos sírgödör? És most miért teszek fel nektek ennyi kérdést?

Először is hadd írjam le nektek ki úrinőhöz illő megdöbbenéseimet, amik olvasás közben megfogalmazódtak bennem rendkívül szofisztikált módon, úgymint a jéééézusistenazégben meg a hogymiiiiiiiiiii? és ne felejtsük ki innen a szimplának tűnő, ám mindent összefoglaló nööööööeeeeeeee-t sem. És számomra még a mai napig hihetetlen és meglepő, hogy mindezt a szerző debütáló könyve váltotta ki belőlem. Nagyon jól lavíroz a thrilleres beütésű krimi vonalán, és a nyomokkal is nagyon jól bánik - talán, csak egy dologra jöttem rá idő előtt, de igazából azt is csak sejtettem, szóval ez így eléggé megbocsátható. 

Tudom, hogy minden kriminél elmondom szinte, de nem győzöm hangsúlyozni eléggé, hogy számomra a nyomozó személye legalább ugyanannyira fontos, mint maga a rejtély. Mert valahogy ő adja meg a sztorinak az igazi savát-borsát, nem? Ha jellegtelen a nyomozó, akkor olyan lesz a történet is - ez az én tapasztalatom. Azonban Kim Stone felügyelő a legkevésbé sem nevezhető jellegtelennek szerencsére: kissé szarkasztikus, önfejű és enyhén antiszociális, és mindezek mellett szerethető. Tetszett, hogy már-már talán kissé klisés módon nem egyszerű múlttal rendelkezik: sok trauma érte gyerekkorában, köztük hajmeresztőbbnél hajmeresztőbbek, és jó volt mármint nem olyan betegesen jó, értitek... megismerni a történet előrehaladtával az ő múltját is, és így már valahol érthető volt, hogy miért ragaszkodott szinte már-már rögeszmésen az ügy megoldásához. Kicsit olyan lisbethsalanderes karakter lenne ő szerintem, csak lightosabb kiadásban. Az ügy és Kim Stone megrázó múltját némiképp egyébként enyhítik a kollégáktól jövő humoros riposztok és beszólások, amik az elején elég furák voltak nekem, hogy ott vannak meg ekkora mennyiségben, de aztán később megszoktam, és olykor meglehetősen groteszk látványt nyújthattam, ahogy olvastam az Elfojtott sikoly című könyvet és közben fel-felröhögtem.


Külön tetszett egyébként még az is, hogy olykor a gyilkos maga is belépett az elbeszélő szerepébe - hátborzongatóan hitelesen írta le a pszichopaták gondolkodásmódját, illetve mesélte el azt a hosszú utat, ami idáig vezetett nála. Komolyan, szabályosan borsódzott a hátam olyankor olvasás közben és lélegzetvisszafojtva olvastam a kegyetlenkedéseit. De ahogy Angela Marsons mondaná: "Az emberi természet már csak ilyen: szeretünk meglesni olyasmiket, amitől utána rémálmok gyötörnek minket…" És ez valahol tényleg így van. 

Kim Stone felügyelő további eseteit garantáltan el fogom olvasni, ha megjelennek magyarul. Nem mondom, hogy új kedvenc krimisorozatot avattam, mert az túlzás lenne egyelőre, de megvan rá az esélye. Mindent összevetve tényleg nagyon szuper könyv, komoly témákkal a lapjai között - és egyébként Camilla Lackbergtől anno valami ilyesmi krimit vártam volna, helyette viszont a brit Angela Marsons írta ezt meg, amit most már nem is bánok, mert rátaláltam.



 
Angela Marsons: Elfojtott sikoly 
Silent Scream
Szieberth Ádám
General Press Kiadó
357 oldal

Related Posts with Thumbnails