2016. szeptember 27., kedd

Könyvesbolti morzsák

Delikvens bejön a boltba, szemmel láthatóan kissé elveszve.
- Szia! Tudok valamiben segíteni?
- NEM!!!! .... Csak egy könyvet keresek. *sietve elvonul*


 higgyétek el, nem az angol háziját szerettem volna megcsinálni...


2016. szeptember 25., vasárnap

Napkeringő

"Miwanzo azt jelenti szuahéliül: a kezdetek. Ám van olyan, hogy előbb mindennek véget kell érnie, az alapoknak megrepedeznie, minden fénynek elhalványulnia, majd kihunynia, hogy a megfelelő kezdet teret kapjon."

Sokáig azt hittem, hogy Paula McLain újabb regényének középpontjában Karen Blixen áll, akinek az életrajzi regénye régóta várólistás nálam.  Beryl Markhamről eddig nem is tudtam szinte semmit, ám rendkívül izgalmas életének krónikája most mégis magával ragadott: nemcsak hogy ő volt nőként a legelső lovastréner, hanem ezenfelül ő volt az első nő, aki a Napot követve keresztülrepülte az Atlanti-óceánt is. Paula McLain kicsit naivan egyszerű prózájának végül sikerült felkeltenie bennem annyira az érdeklődést Beryl és az ő élete iránt, hogy az ő memoárja is a várólistámon landolt. Azt hiszem, ez a könyv jó kis bevezetés lesz a Ngong-hegy közelében letelepedők írásaihoz. 

"Amikor Kenya még nem volt Kenya, lándzsát hajítottam és runguval vadásztam. Egy repülő lovat szerettem. Soha nem éreztem magam magányosnak és védtelennek. Én voltam Lakwet."

Beryl még egészen kicsi volt, amikor családjával együtt Kenyába költözött a Green Hills nevű farmra. Itt nekiláttak, hogy élhető körülményeket teremtsenek maguknak, és szembeszálljanak a vad természettel, amely minden rendelkezésére álló eszközzel ellenállt. Birtokuknak nem volt szemmel látható határa, az épületeken nem volt rendes ajtó. Vezetékes víznek pedig nyoma sem volt. Beryl édesanyjának a nehéz körülmények élhetetlennek bizonyultak, így ő két év elteltével visszautazott Angliába, és maga mögött hagyta az épülő farmot, a vad Afrikát, férjét és egyetlen lányát is. 
Beryl tehát itt nőtt fel édesapjával, és Kenya lett számára az új otthon, amely maga volt a mennyország. Az évek során része lett a tüskés fáknak, a magas, csipkézett szélű hasadékoknak és a horzsolt felszínű domboknak. Itt tanulta meg édesapjától hogyan kell bánni a lovakkal, amely egy életre szóló szerelemmé vált számára. 
Kemény és küzdelmes évekbe telt, és jópár férjbe, míg végül elérte azt, amit mindig is szeretett volna: elismert lovastrénerré válni. Számos akadály gördült elé az úton: pénztelenség és bizalmatlanság övezte mindenhol, míg végül learathatta megérdemelt babérjait. Persze, élete ezután sem lett könnyebb, hiszen nőként sose sikerült elérnie a pénzügyi függetlenségét, mindig az éppen aktuális férjére kellett támaszkodnia, és ez mindig kiszolgáltatottá tette őt. Még több mindent elérhetett volna, ha nem nőnek születik - ez az igazság. Hiába adott Afrika nagyobb teret a nőknek és valamennyivel több önállóságot, a berögzült társadalmi szokások mégis ott éltek a kolóniákban, amelyekből szinte lehetetlenség volt kitörni. 

Paula McLain regényéről elmondható szerintem, hogy könnyed és néha egész jó. Bevallom, nem tudott maradéktalanul magával ragadni: sokszor felesleges részleteken időzött sokáig, és amik meg igazán érdekesek lettek volna, egyszerűen átsuhant. Beryl tényleg különleges nő lehetett; vad és öntörvényű mint az ősi kontinens, és megvolt benne a kellő akarat és kitartás, hogy több legyen annál, mint amit akkoriban a nők elérhettek. Lélekben önálló volt és szabad már amennyire a pénztelenség engedte, persze. Éppen ezért nagy kár szerintem, hogy az írónő ennyire alárendelte Beryl küzdelmeit a szerelmi életének - anélkül is megmaradhatott volna szerintem könnyed regénynek, ha kicsit kevesebb benne a Denys utáni sóhajtozások száma. Mert hát persze, nyilván légies kis regénynek lett ez szánva; olyasminek amit a hosszú vonatúton vagy éppen egy lusta hétvégén vesz elő az ember - és tényleg nem is vártam ennél többet, félre ne értsetek, de néha lehetett volna kicsit okosabb történet is. 

Persze, nem ekézni szeretném én ezt a regényt - mielőtt még valaki erre gondolna. Ezt a szájhúzogatásomat leszámítva tényleg egy élvezhető, olvasható könyv volt, ami nélkül nem hiszem, hogy valaha is érdekelt volna, ki volt Beryl és milyen lehetett akkoriban a kolonizált Afrikában élni. 

Paula McLain: Napkeringő
Circling the Sun
Fordította: Frei-Kovács Judit
Kiadó: Alexandra Kiadó
Oldalszám: 392

2016. szeptember 13., kedd

Őszi kupac

Még alig értünk be a szeptember kapujába a naptár szerint - gyakorlatilag meg eléggé nyár van még, de kit érdekel - én máris gyakran vizualizálom magam előtt, ahogy plédbe burkolózva kortyolgatom a forrót teát, miközben kint esik az eső vagy éppen fáradtan süt be az őszi nap a szobába és hullik a fákról az ősz takarója - nektek is megvan most már? Na, szóval őszi idill van kint is, bent is meg minden, és hát persze, hogy az ember lánya emellett elkezd azon is gondolkodni, hogy milyen könyv illik leginkább ehhez az élethelyzethez.  Mégis ki ne tenne így?
Szóval igen, hölgyeim és uraim -bár az utóbbi két hétben kábé egy betűt se tudtam olvasni a fáradságtól vagy éppen a szocializációtól, de ennek ellenére mégis csak azon jár az agyam, hogy mit fogok majd elővenni, ha végre odakerülök, amikor a fentebb említett szituáció megvalósul. Néha már itt kopogtat egyébként az ősz az ablakomon, ma is például egy kiadós, őszi eső koronázta meg az ebédszünetemet. Vizuális szemléltetés a képen.

És persze, muszáj leírnom, hogy a nyári olvasmánylistámat egészen jól teljesítettem magamhoz képest, ugyanis a 60%-át elolvastam, és meg is kaptam magamtól ezért a megérdemelt vállveregetést és a képzeletbeli konfettiesőt. Szóval, most azon leszek, hogy az őszi lista is legalább ennyire sikeres legyen. Nem mintha a listák teljesítése annyira számítana, de azért mégis csak jó érzés, ha néhanapján sikerül ilyen is.
Most pedig büszkén prezentálom az őszi terveimet, amelyeknél igyekeztem figyelembe venni a határaimat, de nyilván ez majd pár hónap múlva kiderül, hogy most se sikerült tökéletesen. És persze, tökre átgondoltam az egészet, egyáltalán nem a mai hazaút alatt jutott eszembe, hogy mit olvasnék ősszel...


  • Naomi Novik: Rengeteg
  • Agatha Christie: A titokzatos styles-i eset
  • L. M. Montgomery: Anne családja körében
  • George Eliot: Middlemarch
  • P. D. James: Halál jár Pemberley-ben
  • Kenneth Graham: A szél lengeti a fűzfákat 
  •  

2016. szeptember 5., hétfő

Akhilleusz dala

Backman könyve után, nem irigyeltem az elkövetkezőket. Sokszor nehéz egy újabb hűha-élményt produkálni, ha egy korábbi olvasmány annyira bevackolta magát a gondolataimba, mint A nagymamám azt üzeni, bocs - és közben mégis ott az érzés, hogy tovább kéne már lépni, de közben mégsem tudok teljesen. A Leányrablás Budapesten pontosan ennek lett az áldozata, így igyekeztem valami komolyabb könyv felé tendálni, ami azért mégse olyan komoly, hogy kisüsse a dolgos hétköznapokban újra munkába állított agytekervényeimet. 
Az Akhilleusz dala eleinte úgy tűnt, hogy Böszörményi regényének a sorsára jut, és olyan egynek-elmegy történet lesz, dacára az írónő gyönyörű stílusának. Ám végül, mégis magával ragadott attól a ponttól, ahogy elindultunk Trója falaihoz.

"Olyanok voltunk, mint az istenek a világ születésének hajnalán, és örömünk olyan ragyogással vett körül minket, hogy egymáson kívül egyebet nem láttunk."

 Madeline Miller ebben a regényében újrameséli a Homérosz által megénekelt gyorslábú Akhilleusz történetét, gyermekkorától kezdve egészen haláláig. Ám a történeten csavar egy picit: ugyanis hűséges társa Patroklosz nem csupán legjobb barátként követi őt Trója falaihoz, hanem szerelmeként. Persze, ez a vélekedés nem egészen újkeletű: páran pedzegették már a két görög hős kapcsolatának milyenségét - bár szerintem Homérosz történetét tekintve ez mindegy is, mindenesetre elmondható, hogy Miller ezzel a nézőponttal egy egészen friss történetet kreált a mindenki által ismert Iliászhoz, hiszen sok, Homérosz által elmesélt dolog másként csapódik itt le, másként magyarázza az ott leírt dolgokat - de mindezt úgy, hogy mégis hű marad az Iliász világához.


A címmel ellentétben azonban nem Akhilleusz a legfőbb szereplő, hanem Patroklosz: az ő szemén keresztül látjuk ezt az ókori görög világot, illetve rajta keresztül ismerjük meg, hogyan teljesedett be a jóslat, és hogyan lett Akhilleuszból a mindenki által emlegetett aristos Achaion, vagyis a legnagyobb görög - ám mindemellett ez a történet leginkább kettejük szerelmének krónikája.
Bevallom, a könyv első felét kifejezetten untam sajnos: igazából a szexuális vonzódáson kívül nem nagyon éreztem, hogy ez a két ember miért is ragaszkodik ennyire egymás társaságához. Persze szép ívet adott ennek is, de kettejük kapcsolatát a könyv majdnem közepéig üresnek éreztem, hiába próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről. Féltem, hogy ez az egész egy szép borítóba csomagolt Tiffany-füzet lesz. Aztán Trójánál történt valami: a karakterek árnyalódtak, mélyültek és a korábbiakban felvázolt skiccek helyett már teljes pompájukban vezettek végig engem az oldalakon. Kapcsolatuk is végre megtelt igazi tartalommal, és ez már tényleg nagyon illett Miller prózájához. Egy hihetetlenül gyönyörű szerelmi történet bontakozott ki fejezetről fejezetre, amelyekben bár akadtak ugyan nehézségek és sok árnyék rávetült, de ettől független mégis csak a legigazabb szerelem volt ez, amit Trója falai láttak.


Amikor elolvastam az utolsó oldalakat, tényleg úgy éreztem, hogy jó volt visszatérni ebbe a világba, és örültem, hogy Miller regényét választottam eszközömül. Hogy őszinte legyek, elég erősen elkezdtem gondolkodni egy Iliász újraolvasáson is, mert már sok minden kiesett - meg igazából kíváncsi vagyok arra is, hogy ezután a regény után vajon hogy értelmezném újra Homérosz énekét.

Madeline Miller: Akhilleusz dala
Song of Achilles
Fordította: Szigeti Judit
General Press Kiadó
336 oldal

Related Posts with Thumbnails