2016. október 27., csütörtök

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Tegnap munka után egyszerűen muszáj volt elrohannom a legközelebbi Alexandrába, mert mégis csak a fejembe vettem, hogy magaménak kell tudnom ezt a kötetet moströgtöndeazonnal. Bár érkezett hozzánk is a boltba, de első körben éppen csak annyi, hogy az előrendelésekre elég legyen. Beleolvastam az első pár színbe, és tudtam, nem várhatok a következő szállítmányig. Rajtam kívül senki sem lepődött meg ezen a döntésemen. 

Előre kell bocsátanom, hogy tetszett. Nagyon is. Piszok jól megírt dráma ez, és maga a színdarab is biztosan bitang jó. Legalábbis ahogy a könyv alapján elképzeltem. De mint rajongónak hadd engedtessék meg nekem, hogy azért mégis csak szomorú legyek amiatt, hogy csupán ilyen formában kerülhetett a kezembe a folytatás.
A drámával az a baj, hogy nincs meg számomra a kerek egész élménye (kérdem én: miért nézzük meg inkább például az Abigélből készült filmet, ahelyett, hogy a film szövegkönyvét olvasnánk? Ha éppen nem a regényt persze.). 
A dráma csupán egy váz, amihez még számos hozzávaló kell - a díszlettől kezdve a színészi játékon át a fényeffektekig - , hogy egész legyen. Olyan, mintha a húslevesből csak a főtt húst kaptuk volna a tányérunkra. S ugyan lehet ez a főtt hús elsőrangú ízvilágú, attól még nem lesz húsleves. Annyiféle megoldása lehetett volna ennek, hogy megkapjuk mi is a teljesség élményét: lehetne ezt a darabot turnéztatni vagy livestreamelni valamilyen formában, aztán mellékesen kiadni mondjuk a szövegkönyvet mertokéakkoradjukki. Mert ne mondja nekem senki, hogy nem lett volna megoldható a mai világban. Lehet itt szájakat húzogatni, hogy jajmegintegyfanyalgó , de ácsiácsi! Nem fanyalgok. Örülök, hogy Rowling rábólintott a történet folytatására, és hogy ennyi év után megint átérezhettem, hogy milyen egy teljesen ismeretlen történetben kalandozni Harry Potterrel. És én őszintén köszönöm ezt az élményt. De ezt a fajta hiányérzetemet - az elégedettségem mellett - szeretném továbbra is fenntartani. Köszike.

A bennem élő szomorú rajongóról ennyit. 

Mert amúgy, nincs bennem semmi negativitás ezzel a történettel kapcsolatban. Komolyan, majdnem sírtam a boldogságtól, amikor újra a King's Cross állomáson álltam együtt Harryékkel, ott ahol annyi évvel ezelőtt először elköszöntem tőlük. Rögtön előtörtek belőlem az első olvasásaim emlékei, és megint azt a megmagyarázhatatlan határtalan boldogságot éreztem, mint azokon az alkalmakon. Erre az érzésre már minden rajongónak szüksége volt szerintem. 
De persze, nem csak a nosztalgia tartja egyben a történetet - spoilereket igyekszem kerülni -, hanem példának okáért a remek karakterek. A regényfolyamból ismert szereplők  felnőttek, és most már ennek az életkornak a nehézségeivel kell szembenézniük, ami bizony nem könnyű. A család és karrier összehangolására tett kísérletek, a gyereknevelés fájdalmai és nehézségei mellett persze a múlt továbbra is ott kísért közöttük, s olykor egy-egy mondat erejéig fel-feltörnek belőlük. Semmi nem hat náluk karakteridegenként, teljesen jól gondolták őket tovább: olvasva a történetet számomra ők ugyanazok a feledhetetlen szereplők maradtak pár évvel több élettapasztalattal és új problémákkal. Egy-egy jól irányzott múltra visszautaló mondatukkal pedig olyan dolgokra világítanak rá a regényekkel kapcsolatban, amiket korábban nem is vettem észre: például, hogy Ginny-t mennyire bánthatta legbelül, hogy ő igazából mindig is kívülálló maradt a Harry-Ron-Hermione triót tekintve; hogy ő tényleg sose tartozott igazán közéjük, még annak ellenére sem, hogy Harryvel később hogy alakult a kapcsolata. S az immár felnőtt, apává vált Draco Malfoy szemszögéből nézve a múlt eseményeit, kicsit más színben látom már fiatalkori énjét. 

Albus és Scorpius pedig a legszerethetőbb új karakterek, akik bekerültek a Harry Potter-univerzumba. Érdekesek, vakmerőek és kiválóan kitöltik azt az űrt, amit a trió hiánya hagyott maga után bennem az elmúlt években. A leghangsúlyosabb kapcsolati drámák kettejük köré összpontosulnak. Például ott van Albus, aki nem igazán hozza a vele szemben támasztott elvárásokat, és az apjával, Harryvel se igazán találják meg a közös hangot. Albusnak sincsen sokkal könnyebb gyerekkora, mint anno Harrynek volt. A kis túlélő története ólomsúllyal nehezedett anno Harry vállára, és most már Albuséra is - ám míg a saját árnyékodon túlléphetsz, másén azonban sajnos majdnem lehetetlen. Albus igazából nem is tud mit kezdeni a helyzettel - talán Harry tudna neki segíteni, de nem találják a közös nevezőt. Albus igazi drámája szerintem ebben áll: megtalálni önmagát Harry Potter rávetülő árnyéka ellenére, és megérteni édesapját, meglátni a hétköznapiságát - azt, amit talán már Harry is elfelejtett. 
Nincs hiány katartikus pillanatokból, különösen a végefele nem láttam a könnyeimtől. El sem tudom képzelni, hogy mit adhatott volna ez az egész színdarabként. Biztosan összegyűrt volna apró galacsinná. 

Sajnos, ahogy a végére értem tegnap este, nem csillapodott a Harry Potter-láz bennem. Ott volt, vége volt, de nem volt elég. Egyszerűen muszáj volt elővennem egy Harry Potter kötetet. Még nem tudok tőlük elbúcsúzni csak így, még ennyi év után se. Szörnyen szentimentális lettem így vénségemre.

John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek
Harry Potter and the Cursed Child
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Animus Kiadó
Oldalszám: 311

u.i.: Tóth Tamás Boldizsár fordítása pedig zseniális. Itt is. Mindig.

2016. október 25., kedd

Ördögi játszmák

Angela Marsons számomra az igazi kozmopolita krimiíró; hiszen brit származása ellenére mégis sikerül némi skandináv krimiséget belecsempésznie az amerikai zsarus filmekre hajazó történeteibe. Oké, tudom. Ez az egész szörnyen közel áll a "jajnemár"-kategóriához, de szerencsére Marsons annyira jól lavíroz, hogy a végeredmény ismét egy tisztességes, élvezhető, egyszer olvasható krimi. Csak úgy mint az Elfojtott sikoly esetében. 

Na, jó... Annyira azért mégsem. Az első rész szerintem egy picit sokkal jobban sikerült: érdekesebb és összetettebb volt maga a bűnügy és a gyilkos karaktere is, továbbá a szerintem minden tisztességesen megírt kriminél kihagyhatatlan "jééézusom" és az "eztnemmondod?????" -fajta mondatok is sokkal, de sokkal többször hagyták el a számat az első kötetnél. Talán azért, mert számomra izgalmasabb volt az a klasszikus felépítés, hogy együtt nyomozhatunk Kim Stone-nal a gyilkos kiléte után - ezzel szemben ebben a részben szinte mindennel tisztában vagyunk: ki a gyilkos, mi az indíték. Itt a maximum amiért izgulhatunk, hogy a nyomozó vajon képes-e szembenézni gyermekkora démonaival vagy sem. 

"Azt hiszem, Einstein mondott valami olyasmit, hogy a világ veszedelmes hely az életre; nem azért, mert az emberek gonoszak, de azok miatt, akik nem tesznek ez ellen semmit."

S persze, ez tényleg egy jogos izgulni való. Már az előző kötetből kiderült, hogy bizony ez a brit nyomozó megtépázott lelkivilág kérdésében nemigen marad el skandináv kollégáitól. S igazából itt a második kötetnél rezgett igazán a léc Marsonsnál, és itt rontotta el egy picit: egyszerűen nem engedte nyomozóját meghemperegni a múltjának mocskában, mert nem merte felvállalni ezt a jóval komolyabb vonalat. (Legalábbis gondolom még nem.) Nem lett amúgy ettől rossz krimi, csak maradt egy kis hiányérzetem, amit sokáig nem tudtam megmagyarázni magamnak. Kicsit egyszerű és suta vége lett, amiért szerintem kár.
Őszintén örültem viszont annak, hogy az előző részhez képest jóval kevesebb lett a vígjáték-elemek aránya, már nincsenek random vicces beszólások meg jópofizások egy gyerekgyilkosság helyszínelésének közepén meg hasonlók, amiket amúgy se tudtam olyankor hova tenni. Na, mindegy.

Mindent összevetve, eléggé bírom ezt a LisbethSalander-utánérzésű Kim Stone felügyelőt, meg Angela Marsons stílusa is alapvetően bejön. Szóval vevő leszek a harmadik részre is, és nagyon remélem, hogy ott is megmarad annak, ami eddig volt számomra: egy tisztességes, élvezhető igazi brit skandinávkrimi olykor felbukkanó amcsisággal. 

Angela Marsons: Ördögi játszmák
Evil Games
Fordította: Imre Balázs
Kiadó: General Press Kiadó
Oldalszám:  368 oldal

2016. október 19., szerda

Campari reggelire

Sara Crowe regényére egyik könyvtári nézelődésem alatt bukkantam rá. Rögtön be is ugrott róla, hogy PuPilla mennyire kedvcsináló posztot írt róla anno. A borító és a cím valóban egy kicsit másfajta műfajt sejtet (ahogy ezt PuPilla is írta), ám ez sokkal inkább egy igényesen megírt young adult (vagy new adult? fene tudja.. ) regény. Oké, érzem, hogy most sok ember felszisszen, de higgyétek el, tényleg a jobb fajtából való: vicces és bájos. Ugyan hosszútávon kicsit felejthető szerintem, de azért így is kellemes olvasmányként él tovább az emlékezetemben.

Sue Bowl, a regény főhőse mindössze tizenhét éves, ám máris nagyratörő vágyai vannak: híres író szeretne lenni, és a Nagy Szerelem is a bakancslistáján van.  Szeretett édesanyja váratlan öngyilkossága fenekestül felforgatja az életét. Érzi, hogy környezetváltozásra van szüksége, így elfogatja Coral nénikéjének meghívását vidéki birtokára. És ezzel kezdetét veszi Sue vicces és olykor fájdalmas önkeresése, amely során komoly leckéket tanul a szerelemről, az írásról és az életről; valamint végre sikerül megismernie édesanyja halálának körülményeit.

Sara Crowe regényének igazi bája bizonyára abban keresendő, ahogy Sue alakját megformázta: egy olyan tipikusan átlagos tinédzserlány képe bújik meg a lapok között, aki mindent túlgondol, túldramatizál maga körül, és emellett minden vágya nyomot hagyni maga után a világban. Bármilyet. De igazából még mindig nem tudja magáról, hogy kicsoda is valójában. Sue szemén keresztül látni a világot igazán szórakoztató volt: minden roppant fontos és mindennek óriási a jelentősége nála, különösen Icarust - Sue plátói szerelmét - tekintve. A srác fotóját pontosabban a csoportképről levágott szemét párnája alatt őrizgető Sue momentumai hihetetlenül viccesek, és olyan tinédzseresen elmebajosak. Biztos mindenkinek voltak hasonló élményei tiniként vagy nem? á, nekem sem , amikor éppen halálosan komoly plátói szerelembe esett az erről természetesen mit sem tudó sráccal, és mindenféle nem létező tulajdonsággal felruházta, és bárcsak-pillanatokban létezett a közös szerelmi életük. Crowe hihetetlenül hitelesen és szórakoztatóan ábrázolja a fiatalkornak szerelmetes reménykedéseit. Egyértelműen sírva nevetős kategória. Coral néni régi naplójának részletei is érdekesek voltak, kicsit komolyabb hangvételükkel jó kontrasztot alkottak Sue csetlés-botlásaival.

Ám így jó pár héttel visszatekintve erre a könyvre  - amit persze, olvasáskor is sejtettem - , hogy nem ez lesz az év legnagyobb durranása részemről; jó volt meg minden, de nem hagyott bennem mély nyomot, így az idő távlatából nézve. Hogy őszinte legyek már vajmi kevés konkrét dologra emlékszem, csak arra, hogy kellemes volt olvasni meg megnevettetett. És hát igazából az ilyen könyvek is kellenek néha. Sara Crowe regénye engem pont jókor talált meg, üdítő színfolt volt a fáradt estéimen, és megfelelő instant orvosságként működött.

Sara Crowe: Campari reggelire
Campari for Breakfast
Fordította: Beke Zsolt
Athenaeum Kiadó
328 oldal





2016. október 15., szombat

Könyvesbolti morzsa

- Szia! Rendeltem könyvet a honlapotokon, és még nem kaptam e-mailt, hogy megérkezett volna. Ránéznél?
- Oké, mindjárt nézem. Milyen néven rendelted?
- YX.
- Ne haragudj, de ezen a néven én nem látok megrendelést, és a regisztrált tagok között se látlak. Sikerült a regisztráció a honlapunkon?
- Hogy mi??? Nekem senki se mondta, hogy regisztrálni kell.... csak annyit mondtatok, hogy rendeljem meg a honlapon.

bocsi, tényleg az én hibám...

2016. október 1., szombat

#Szeptember

Ez volt az a hónap, amelyik különösen szerette a végleteket. Emlékszem, ahogy szeptember első délutánján a lányokkal munka után ráérősen leültünk koktélozni a Kárász utca egyik kávézójába, és egy kicsit megállt nekünk akkor az idő. Aztán egy héttel később már minden létező idő kevés volt: elindult az egyetem, és ez nálunk mindig kész káosz. Órákon keresztül kígyóznak a sorok ilyenkor, néha belépni se lehet a boltba már. Beindul a honlapos megrendelés, érkeznek a könyves szállítmányok, kiszolgálsz, tájékoztatsz, telefonálsz, kasszázol, félreraksz, bevételezel, számlákat kezelsz, árat képzel, iktatsz, türelmes vagy, kedves vagy, kevés vagy.... Van az az embermennyiség, amit egy idő után nehéz kezelni, ilyen például a "szeptemberi kígyó" - ahogy én nevezem - : az egész bolttér egy hatalmas, ide-odakacskaringó sorrá változik, ami hosszú órákon keresztül képes tartani magát. Ha egy ember kimegy a boltból, jön helyette még kettő. És ez így megy napokon, heteken keresztül. Amúgy ennek a pörgésnek is megvan a maga varázsa és egy ideig szeretem is, de a nap végére az ember mindig úgy érzi, mintha átrohant volna rajta egy hadsereg. És hát ez majdnem szó szerint meg is történik. 

Úgy hiszem, ezek után nem is csoda, hogy ebben a hónapban ilyen kevés könyvet sikerült elolvasnom - azokat is nagy részt az utóbbi másfél hétben. De jelentem, már kezdek magamhoz térni, és talán a megtépázott lelki világomat is sikerült rendbe raknom. A szeptember könyves beszerzések terén nem mondható egy tömény hónapnak. Összesen két könyvet vettem most, pontosabban tegnap: ez Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában című regénye, amit a Napkeringő miatt kellett megvennem most-rögtön-de-azonnal. A másik pedig Linda Gaylard: A nagy teakönyv című kötete; azt hiszem, ezt nem is kell magyaráznom, miért volt létszükséglet. bocsi, most nincs kép - elég lusta vagyok

Emellett ebben a hónapban hivatalos cicaszitter is voltam, húgom cicája (Pogácsa) vendégeskedett nálunk egy hétig. Nos, a mi cicáinkkal való összebratyizás nem ment fújás és morgás mentesen, így nem hiszem, hogy azóta is küldözgetnének egymásnak képeslapokat. De még szerencse, hogy a házunkban most már van annyi hely, hogy még egy cicának is jusson egy tisztességesen berendezett vendégszoba - így szerintem ő sem panaszkodhatott a szállásra. Macskán kívül még kétlábúak is voltak nálunk vendégségben - ők a könyvtárszobában voltak elszállásolva -, szóval mi mindenfajta élőlényt szívesen látunk. Csak a pókokat nem, azokat eléggé utálom. 
Illetve nem lenne a szeptember szeptember egy olyan jófajta lázas, hidegrázós megfázás nélkül. Ez nálam már lassan hagyomány... Két napig - hétvégén, mikor máskor - nyomtam az ágyat, és két orrfújás és hidegrázás között próbáltam szórakoztató háziasszony lenni. Ugyanis persze, mikor jött ki ez az egész rajtam? Hát naná, hogy akkor mikor az utoljára tavaly decemberben látott testvérem eljött hozzánk. Már szerencsére kikeveredtem ebből a szörnyűségből, a napi elfogyasztott zsebkendő mennyiség szinte a nullára redukálódott és a köhögőrohamoknak is búcsút intettem a múlt hét folyamán.

Gasztroélményeknek sem voltam híján ebben a hónapban. Brigivel ellátogattunk a Cirmibe, hogy letesztelhessem az ottani kézműves hamburgereket is (konklúzió: nem rosszak amúgy, de én továbbra is maradok Kapca-párti), továbbá házassági évfordulónk alkalmából elmentünk a férjemmel a Bistorantba is, ahol különösen finom risottot készítenek. ( ez az a mondat, amit mindig is ki szerettem volna mondani. És most már két helyen is kipróbált risottok fényében, úgy érzem, meg is tehetem. Ezt is kipipálhatom a bakancslistámról.)



Az október szociálisan mozgalmasabbnak ígérkezik: két mozizás, fotóstúra, koktélozás és cukrászdázás is fel van már írva a naptáramba, és akkor még csak az első két hétről beszélünk. Hiszem, hogy az októberem különösen csodás lesz! :)

Többiek:
Nikkincs
Theodora
PuPilla 
Amadea
Nita

Related Posts with Thumbnails