2018. január 24., szerda

Emlékszem, anno 2000 valahányban  akadtam rá véletlenül egy könyvesbolti kószálás során az alig párszáz forintos Legendás állatok és megfigyelésük című füzetkére, amit Göthe Salmander jegyzett, és Harry Potter elsőéves tankönyvi listáján ajánlott irodalomként szerepelt. Nem is volt kérdés, szükségem van-e erre a kötetre, gondolkodás nélkül battyogtam oda a pénztárhoz A kviddics évszázadai című hasonló könyvecskével egyetemben. 
Ezzel a két kötettel Rowling a Comic Relief nevű alapítványt támogatta, ami nehéz sorsú gyermekek és családjaik életét igyekszik könnyebbé tenni. Az írónő ezzel a lépésével nem kevesebb, mint 17 millió fontot hozott az alapítvány számára az évek során. A 2017-ben megjelent illusztrált kiadás bevételeiből pedig most nem csupán a Comic Relief kap jelentős összeget, hanem Rowling saját alapítványa, a Lumos is, amelynek célja, hogy a családjuktól elszakított gyermekek ne árvaházakban nőjjenek fel, hanem visszakerülhessenek otthonukba, ahol az alapítvány megteremti számukra a megfelelő környezetet. Honlapjukon fogadnak kisebb, nagyobb pénzbeli adományokat is - ezzel én már éltem korábban - , illetve lehet vállalni egyéb részvételeket is, amivel az alapítvány munkáját lehet segíteni. 

Szóval, a jubileumi évfordulóra nem csupán a Bölcsek köve kapott új külsőt, hanem Göthe Salmander könyve is, amelyet Olivia Lomenech Gill illusztrált. A korábbi füzetkékhez képest egy nagyon látványos képeskönyv jött létre, amely a készítés fázisában nem kevés kihívás elé állította az illusztrátort, hiszen a könyvben szereplő fajok közül jó pár még soha nem volt korábban illusztrálva. Azokban az esetekben, ahol egy legendás állat a Harry Potter filmek kapcsán már megjelent a mozivásznon, igyekezett távol maradni, és inkább ott is saját fantáziájára, illetve Rowling leírásaira hagyatkozni. Egy vele készült interjúban elmondta azt is, hogy munkáját úgy fogta fel, mintha egy valódi kézikönyvet, egy modern bestáriumot készítene éppen. Sokféle technikát használt, de legnagyobb részt rézmetszeteket alkalmazott, hogy a könyvnek legyen egyfajta régies varázsa, és ez szerintem sikerült is. 




Olivia Lomenech Gill munkája tényleg nagyon változatos a könyvben: minden illusztráció kicsit más stílusú, egy percig sem volt unalmas lapozgatni ezt a szépséges kiadványt. Nekem ugyan személy szerint nem mindegyik tetszett esztétikailag, de az elgondolásokat azért ott is értékeltem. Ilyen volt például a troll illusztrációja, amely nagyon nyers, nagyon szürke, olyan a hatása mint egy összegyűrött, durván megformált újságpapírnak. Érdekes volt észrevenni az olyan finomságokat is, hogy a trollnál használt papírdarabok visszaköszönnek a háttérben kirajzolódó hegyek alatt is. 




Ez a színekben, formákban, technikákban és vonalvezetésekben is változatos kötet hat új mágikus lényt tartalmaz a korábbi kiadáshoz képest, valamint Göthe Salmander előszavát. Aki Harry Potter rajongó nyilván nagyon értékelni és szeretni fogja ezt a kötetet, de szerintem még a képeskönyvek szerelmesei is találnak benne csemegézni valót, mert tényleg igazi különlegesség. A magyar kiadás már tervben van, most januárban jelentette be az Animus Kiadó, hogy hamarosan magyarul is élvezhetjük Salmander úr könyvét. 

J. K. Rowling - Olivia Lomenech Gill: Fantastic Beasts and Where to Find Them
Bloomsbury Publishing
Linkek:


2018. január 21., vasárnap


Nyilvánvaló, hogy totálisan botor és felelőtlen dolog olyan  kijelentéseket tennem januárban, mint "Ez lesz tutira az év könyve számomra" meg "Biztos vagyok benne, hogy az év végi TOP 5-ös listámon előkelő helyet fog elfoglalni" és hasonló dolgok. Mert még bármi jöhet. És őszintén remélem, hogy tényleg lesznek még szuper könyveim az idei évben nem kis számmal. Ugyanakkor vannak bizonyos könyvek, amik valahogy többek. Amiknél azt érzed, hogy nincs az a csillag mennyiség, amivel kifejezheted, mennyire tetszett. És azt gondolod, hogy képtelenség csak szavakkal elmondani, hogy mennyire jó volt olvasni. Nos, Az ötödik évszak, a Megtört föld-trilógia első kötete határozottan ebbe a kategóriába tartozik. 
Csak annyit tennék még hozzá, hogy az olvasása után már eltelt egy hét, és még mindig nem tudok másról beszélni a környezetemben. 

N. K. Jemisin regényében sokadjára jött el a világvége, méghozzá most sokféleképpen: személyes sorsokban és globálisan is. Ez a világ folyamatosan véget ér, hogy aztán újjáéledjen. Az évezredek során rengeteg civilizáció tűnt el az apokalipszis rettenetében, ám akadtak olyanok is, amelyek több katasztrófát is megéltek. Ezek a túlélők igyekeztek tanácsokkal ellátni az utánuk következő generációkat, hogyha eljön ismét a világvége, birtokukban legyen az a tudás, ami a túléléshez szükséges. Emberek ezrei ismerik ezeket a kőtáblákat, a rájuk vésett történeteket, az óvintézkedéseket, és persze köztük azt is, hogy az orogénektől óvakodni kell. Mert veszélyesek. Mert őrültek. Mert mások.
Az orogének nem hétköznapi emberek. Hegyeket képesek mozgatni, vulkánokat képesek létrehozni vagy éppen földrengéseket idézhetnek elő - azonban a képességük nem áldás, hanem egy olyan valami, ami miatt a társadalom kiveti őket magából, és az emberek a halálos lincselésektől sem riadnak vissza  velük szemben. Az orogének - ahogy felfedezik saját erejüket - többnyire nem élnek sokáig, ha csak nem csatlakoznak a Fulkrum által képzett orogénekhez, akik a fennálló hatalom akaratának alávetve élik életüket.
Az apokalipszis környékén illetve azzal összefonódva három nő, pontosabban három orogén korábbi élete is örökre véget ér. Életük a korábban ismert és megélt világuk végével kezdődik: Essun, egy békés falucska tanítóját halálra vert kisfia látványa fogadja otthonában. Csakis a férje tehette, aki lányukat is magával cipelte, ki tudja, hova... Másik elbeszélőnk, a gyermek Damaya orogén ereje éppen megmutatkozik, ezért szülei száműzik őt örökre otthonából a Fulkrumba, ahol megtanítják használni az orogéniáját. Szienitet, a feltörekvő, tehetséges orogént pedig felsőbb nyomásra utódnemzésre kényszerítik egy nagyhatalmú orogénnel - kapcsolatuk folyamán olyan dolgokra jön rá az orogének és a birodalom világáról, ami alapjaiban rengeti meg az eddig általa hitt dolgokat.

Jemisin világa fojtogató, megbabonázó és cseppet sem vidám. Nehéz nem a hatása alá kerülni, valahogy sodor magával és aztán betemet. Annyira jól, hozzáértően és profin összerakott világ ez, ami már ebben a kezdőkötetben is megmutatkozik. Az ismételten bekövetkező apokalipszisek, amelyek ott lihegnek folyton Rezdületlen nyakában, egy teljesen más társadalmi berendezkedést hoztak magukkal, ahol mindenki gyerekkora óta a világvégére, illetve annak túlélésére készül: vésztartakékokkal, óvóhelyekkel és az ősök által hátrahagyott tudással. Itt a világvégét nem lehet elkerülni, mert eljön, könyörtelenül - nincs az a szuperhős, aki megállíthatná. Ám minden ciklikus: ami végetér, később újrakezdődik. Ami meghalt, feltámadhat. Ami elmúlt, újra eljöhet. Soha nincs vége a körforgásnak.
És hát persze, ott van az orogének világa. Akik számkivetetten, lenézetten, a társadalom szégyeneiként kénytelenek tengetni életüket, és eltitkolni valódi kilétüket. Már ha tehetik persze. A három nő ereje bár különböző szakaszban van, ahogy életük is, mégis ugyanazt tapasztalják a többi ember részéről: a félelmet és a tömény gyűlöletet.  Jól bemutatta, hogy milyen érzés lehet egy ilyen típusú társadalmi kisebbséghez tartozni, milyen lehet az, ha valakit csupán származása (jelen esetben képessége) miatt nem vesznek emberszámba.
Tetszett minden, amit ebben a kötetben Jemisin megmutatott: a világ, a kérdések és a társadalmi problémák is. Okos könyv ez szerintem: szerettem a témafelvetéseit; meg azt, hogy érdekes, erős és okos nők voltak a főszereplői. Szerettem a narráció játékát, és szerettem azt is, ahogy a végén összeértek a szálak. Annyi mindent szerettem még benne, hogy az szavakkal most ki nem fejezhető. És ez igencsak meglepő dolog szerintem, mert Jemisin könyvét én alapvetően nem mondanám szerethetőnek már csak az atmoszférája miatt sem. De hihetetlenül zseniális, és alig várom, hogy elkezdjem Az obeliszkkaput.
Ezt a részt pedig muszáj volt megvennem magamnak, mert úgy éreztem, hogy kicsit sírva tudnám csak visszavinni a könyvtárba.

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
The Fifth Season
Fordította: Ballai Mária
Agave Kiadó
368 oldal

2018. január 20., szombat


Azt hiszem, az a pillanat felbecsülhetetlen, amikor egy srác bejön a boltba egy barátjával, és az alábbi könyveket kezdi el sorolni egyre vörösödő fejjel:
Hello újra, kedves exem
A herceg és én
Te és én mindörökre

Majd magyarázkodva hozzáteszi, hogy nem neki lesz, hanem a barátnőjének, mire a barátja megszólal: - De hát neked nincs is barátnőd!

2018. január 16., kedd

Andy Weir új regényének nem lehetett könnyű helyzete, hiszen A marsi című nagysikerű robinzonád után következni olyan dolog, amit egyetlen második könyv sem kíván magának szerintem. Ez majdnem olyan szintű, mint magával a fiatal Matt Damonnal versenyre kelni - az idősebbel nyilván könnyebb a helyzet. 
Na, de térjünk rá a legfontosabb kérdésekre: van-e olyan jó, mint A marsi? Képes volt-e Jazz Bashara utolérni Mark Watneyt? Vajon ennének-e együtt krumplit? 
A válasz: szerintem igen!

A nem túl távoli jövőben járunk, amelyben az emberiség megkezdte kitelepülését a Holdra. Ott létrehoztak egy várost, Artemist, ahol bizony nem könnyű az élet, ha nem turista vagy vagy milliárdos befektető. Jazz Bashara hordári munkája mellett, amelyből épphogy meg lehet élni, némi csempészést is vállal egy kis plusz pénzért. Egy nap kap egy páratlan lehetőséget, ami kicsit illegális, és ha elkapják, akár örökre deportálhatják őt a Holdról, ahol született és élt. De mindezen kockázatokat elhomályosítja az ígéret, hogy mekkora brutális mennyiségű pénzt kereshet ezzel az egyetlen melóval. Azonban a küldetésének teljesítése közben rá kell döbbennie, hogy ez az egész akció sokkal nagyobb és sokkal komolyabb, mint hitte...

Mint minden jó tervhez, ehhez is kellett egy őrült ukrán csávó...
Az Artemis szerintem abszolút hozza a Weir-feelinget - azt hiszem, ezt a fogalmat lassan nyugodtan megalkothatjuk - : szórakoztató, vicces, tele eredeti ötletekkel, kalandos és az én laikus bölcsész szintemen is értem a történet mögött megbúvó tudományos magyarázatokat. A hangvétele valamennyivel könnyedebbnek hatott számomra az előző köteténél, hiszen bár Jazzt többször is el akarják tenni láb alól, ez mégsem volt számomra annyira félelmetes és komoly, mint Mark Watney magánya egy élettelen bolygón, totálisan kiszolgáltatva annak kegyetlenségének és ismeretlenségének. Jazz nincs egyedül, még akkor sem, ha ezt próbálja láttatni velünk. Ha már nagyon nem megy magától a megoldás, mindig akad valaki, aki kihúzza a kulimászból. És ezzel nincs semmi baj szerintem. Nem baj, hogy egy könnyed sci-fis kalandregényt kaptunk most, amin tényleg önfeledten szórakozhatunk. 
Jazz karakterével igazából az az egyetlen egy bajom volt, hogy hiába nő, mégis nagyon maszkulin volt számomra. És most nem arra gondolok, hogy nem ecsetelte az outfitjét bekezdéseken keresztül vagy nem sóhajtozott egy vagy esetleg két férfi után fejezetről fejezetre - mert nyilván ettől én is falnak megyek. Inkább arról van szó, hogy Weirnek mégsem sikerült nőként gondolkodnia. Megalkotott egy holdbéli Watneyt, aki szemtelenebb, lázadóbb, lelkileg kicsit problémásabb és éretlenebb és mellesleg lány nevet kapott. Talán ez az egyetlen dolog, amit én hiányosságként látok itt.
Ezt leszámítva szerettem ezt a könyvet olvasni. Tényleg egy nagyon könnyed regény, ami mondjuk jó kezdet lehet bárkinek a sci-fi irodalommal való ismerkedéshez vagy csak egy hétvégi olvasmánynak. Ne várd tőle A marsi élményét - ha a fülszöveg alapján érdekesnek tűnik, kezdj bele. De csak azért szerintem ne, hogy olyat kapj, mint az első regényétől. Az Artemis más. Máshogy jó, máshogy élvezhető - de ettől még nem rosszabb regény szerintem. 

Andy Weir: Artemis
Artemis
Fordította: Rusznyák Csaba
Fumax Kiadó
316 oldal

2018. január 13., szombat


Régóta halljuk mindenhonnan, hogy a pozitív gondolatoknak mekkora erejük tud lenni. Bár ezt sem alátámasztani, sem cáfolni nem tudom saját tapasztalataim alapján, de az biztos, hogy az ember jobban érzi magát a bőrében, ha pozitív gondolatokkal van tele. Igazából, nem is nagyon terveztem erről olvasni, mert nem hittem, hogy tud bármi újat vagy bármi világrengető dolgot mondani erről bárki. A Fejben dől el? című kötet véletlenül akadt a kezembe, és egy miért ne? felkiáltással kezdtem el olvasni az egyik ebédszünetemben, amit aztán újabb ebédszünetek követtek az elkövetkezendő napokban, és így végül el is olvastam. Az előzetes elvárásaimhoz képest abszolút pozitívan csalódtam: hol érdekes történetekkel, hol pedig érdekes és hasznos meglátásokkal leptek meg az esszék írói. Sok mindenről elgondolkodtattak önmagammal kapcsolatban, hoztak apróbb ráismeréseket is - és ez már bőven több, mint amit reméltem ettől, mikor gyanútlanul belekezdtem. 

Kádár Annamária esszéjében azokat a szempontokat, erőforrásokat vette górcső alá, amelyeket a különböző akadályokkal való szembesülés során hasznosíthatunk. Ilyen például az önmagunkban való hit fontossága, vagy az önazonosság megkerülhetetlensége. Nem tagadja, hogy önmagunk megmutatása olykor kifejezetten nehéz, és a szerepjátszások mögött legtöbbször a félelem rejtőzik - a félelem, hogy esetleg valakinek nem tetszünk. De ennek az a veszélye, hogy a maszkok előbb-utóbb ráéghetnek az egyénre, és így az önmaga felé levő hitelesség könnyen csorbulhat, ami további frusztrációkhoz vezethet. 
Érdekes volt annak az elképzelésnek a vázolása is, miszerint alapvetően kétféle gondolkodásmód létezik: az úgynevezett rögzült tudat és a fejlődő tudat. A rögzült tudattal rendelkezők úgy gondolják, hogy az emberek csak a velük született képességekkel rendelkeznek, és ha kudarcot szenvednek valamiben, azt a velük született képességük megítélésére használják. Így a sikertelenséget csalódásként élik meg. A fejlődő tudattal rendelkezők ezzel szemben abban hisznek, hogy a képességek elsajátíthatóak, és nem is annyira az eredmény, hanem a célért tett erőfeszítés a lényeges számukra. Ők éppen ezért szeretik a kihívásokat, és a sikertelenséget a tanulás egy útjának tekintik. Ez a kétféle tudat a gyerekkorban alakul ki, és elsősorban a szülői visszacsatolások a meghatározóak abban, hogy kinek melyik tudat rögzül végül. Hogy őszinte legyek, számomra ez a rész egészen meglepő volt, mert sosem hittem volna, hogy vannak olyanok, akik úgy gondolkodnak, mint a fejlődő tudattal rendelkezők. Azt hiszem, ez a rész nálam rávilágított olyasmikre is például, hogy honnan eredeztethetőek bizonyos berögzüléseim vagy a kudarcoktól való örökös félelmem. 

Buda László buddhista vonalon közelítette meg a kérdést. Esszéjének két fontos fogalma: a shenpa és a maitri. A shenpa állapota azt jelenti, amikor az ember egy sajátos kellemetlen lelkiállapotba kerül, aminél az automatikus reagálás sokkal erősebb, mint a józan megfontolás. Ezek gyerekkorban elsajátított, berögzült válaszreakciók, amiken baromi nehéz túllépni. De ha felismerjük, hogy a shenpa állapotába kerültünk, akkor már tudatosan képesek vagyunk másfajta válaszreakciót adni az adott helyzetre vagy érzésre. Ám ahhoz, hogy ez valóban és tartósan létrejöhessen, minél szeretettelibb kapcsolatba kell kerülnünk a bennünk élő szülőkkel. Ahogy olvastam Buda László írását, rögtön felrémlettek bennem a saját shenpáim, amiket előtte sose mondtam ki magam számára, hogy azok lennének - és persze, ezeken kívül nyilván van még egy csomó, de az erről való gondolkodásaimban pár dolgot megértettem magammal kapcsolatban. Ezeket persze már korábban is sejtettem, mégis a miért?-ek válaszaival egy kicsit még jobban sikerült letisztáznom magamban ezeket. S így ezáltal a maitri állapotához is sikerült kicsit közelebb kerülnöm - persze, még mindig nem optimális a dolog. A maitri ugyanis nem más, mint a feltétel nélküli barátságosság és szeretet önmagunk iránt. S ez az a dolog, amin a leginkább szeretnék dolgozni úgy egyáltalán, mert tudom, tapasztalom, hogy sokszor  mindig túlságosan szigorú vagyok magamhoz, és nehezen tudok megbocsátani. S azt hiszem, ez már egy igazán komoly lépés, hogy egyáltalán eljutottam idáig, hogy ezt kimondjam, hogy szeretném átélni a maitri állapotát. 

Dr. Bagdy Emőke a cím kérdésére határozottan azt mondja, hogy bizony minden fejben dől el. Sportéletből, orvosi történetekből vett példákkal illusztrálja azt, hogy szervezetünk működése mennyire függ attól, hogy mi van a fejünkben. Hiszen - mint mondja - minden gondolatunknak van egy fészke, egy emlékudvara, amely hatást gyakorol a testünk működésére. Mint akár a kedélyállapotunk az immunrendszerünkre.

Pál Ferenc esszéje viszont igazán felszabadító erővel bírt nálam, az övé lett a legkedvesebb számomra a négy közül. Írásában olyan kérdéseket és válaszokat fogalmazott meg, amelyek mintha csak a helyzetemre és a jelenem kérdéseire íródtak volna. Szerinte vannak kérdések, amikre nincsenek szavakkal megadható válaszok. Ezek általában élet nagy kérdései: például miért történnek tragédiák az életünkben; vagy globálisabban: miért éheznek emberek bárhol; miért halnak meg kisgyermekek.... és ez, hogy nem létezik rájuk olyan válasz, amely elmondható, nem azt jelenti, hogy ne lennének válaszok: mert itt a tettekben és a kapcsolatokban rejtőzik minden olyasmi, amit tudni szeretnénk vagy tudni érdemes. Pál Ferenc szerint már alapvetően ez a kérdésfeltevés is rossz. Nem szabad ilyesmiket kérdezni, hogy ez vagy az a tragédia miért történik, mert a válasz - ha egyáltalán létezik - úgyis lehangoló. Meg kell tanulnunk átfogalmazni a kérdést, meg kell tanulnunk érdekesebb kérdéseket feltenni, mint például: valaki a sok rossz vele történt dolog után, hogy tud még mindig jót és igazat cselekedni? Mert - mint írtam - a válaszok mindig a cselekedetekben és a kapcsolatokban rejlenek. Pál Ferenc konklúziója a legígéretesebb, a legbíztatóbb. Ő azt mondja, hogy ugyan sok minden fejben dől el, de az az igazán fontos, hogy utána mit teszünk. És azt hiszem, tényleg igaza van.

Bagdy Emőke - Buda László - Kádár Annamária - Pál Ferenc: Fejben dől el?
Kulcslyuk Kiadó
151 oldal

2018. január 11., csütörtök

Bendegúz pillanatok: avagy vicces és/vagy kínos pillanatok a pult másik oldaláról (mert ott is vannak ám). És persze újabb bizonyítékok arra, hogy valószínűleg egy sitcomban dolgozom

- Légyszi, meg tudnád nézni az adatbázisban, hogy milyen színű a The European Union című könyv? Csak mert nem találom sehol.
* hangos sóhajtozások és végtelennek tűnő percek után*
- Citromsárga, és egy Európa térkép van a borítóján.
- És ez a térkép ott van a gerincén is? Csak mert ha nem, akkor ez így nem valami releváns információ... Ugyanis a gerincét látom a könyveknek...
- Szerintem nincs ott.
- Akkor miért gondoltad, hogy ezt jó ötlet mondani?
- Gondoltam, biztos lesz ott más citromsárga borítós könyv, és akkor az Európa térkép majd segítség lesz.

(inkább nem akartam belemenni, hogy a címek elolvasása a leghasznosabb, de whatever. Ez sok mindent megmagyarázott Bendegúz keresési idejének és sikereinek tekintetében.)

2018. január 7., vasárnap


A Csábítás az a regény volt, ami szerintem ékes példája annak, hogy ugyan az elvárások elvihetnek minket rossz irányba az aktuális könyvvel kapcsolatban, és emiatt az okozhat csalódást, ugyanakkor ennek ellenére képesek lehetünk észrevenni az erényeit, és ezért mégsem keserű szájízzel csukjuk be az utolsó oldalaknál.
Thomas Cullinan könyve valamilyen szinten mindig is vonzott, de nem a film miatt, hanem sokkal inkább a pszichothriller címke volt számomra a hívószó. És szerintem itt rontottam el a dolgot, ugyanis ez a regény - szerintem - a legkevésbé sem pszichothriller, sokkal inkább pszichológiai regény. A könyv egyetlen thrilleres impulzusát a fülszöveg adja, ami ígér valamit, és emiatt az olvasó folyamatosan várja, mikor is szabadul el a pokol, mikor kezdődik el az őrült vérengzés, mikor bomlik meg a lányok elméje... És persze, ezek valamilyen szinten megtörténnek, ugyanakkor mégsem teljesen. A fülszöveg szerintem kicsit becsapós.

A történet szerint a polgárháború zilálja össze Amerika hétköznapjait: puskaporral teli mindenhol a levegő, csapatok masíroznak hol erre, hol arra, amikor megütköznek egymással, akkor pedig ágyúdörgéstől és csatakiáltásoktól hangos minden. Ebben a megváltozott világban helyezkedik el magányos sziklaként, Miss Harriet és Miss Martha leánynevelő intézete, akik a háború szörnyűségei ellenére próbálják a megszokott mederben folytatni hétköznapjaikat, nevelni az ott élő lányokat, és a világ jelenlegi őrültségéből a lehető legkevesebbet beengedni a falak közé. 
Igen ám, de egy nap az egyik növendék, Amelia egy sebesült ellenséges katonát talál az intézettől nem messze. Úgy dönt, hogy nem hagyja ott meghalni, így hazaviszi, hátha nevelői segítenek ellátni a sebesültet. A fiatalember viszont hamarosan fenekestül felforgatja az ott élők életét.

A Csábítás amúgy olyan, hogy baromi lassan indul be - sőt, a klasszikus értelemben igazából ez a beindulás csupán a vége felé következik be. A történések nem igazán a cselekményben érhetők tetten, hanem a szereplők lelkében, amibe Cullinan részletes betekintést enged a monológokkal és a szereplők közötti interakciókkal - és ezek szinte soha nem hoztak gyors eredményeket. Cullinan nem sajnálta rá az időt, hogy felépítse azt a gyönyörű ívet, hogy szereplői eljussanak A pontból B pontba. És ezzel nincs is semmi gond, mert visszatekintve ez a regény hibátlan bizonyos szempontból, egy valódi pszichológiai tanulmány a zárt közösségek dinamikájáról és persze a benne élő egyénekről vagy éppen azok típusairól is. Bár eközben azt is szeretném bevallani, hogy bizony olvasás alatt nem egyszer túlírtnak éreztem. 
Furcsa kettősség ez most bennem, mert ebben a két mondatban ellent mondtam önmagamnak, de én mind a kettőt igaznak érzem, ugyanakkor nem látom azt a dolgot, ami feloldja ezt az ellentétet. Talán csak az eltelt idő vagy éppen a távolság lehet az. 

Hogy szerintem miért hazudott a fülszöveg és egyéb erősen spoileres dolgok olvasásáért jelöld ki egérrel az itt következő üres részt, hogy a szöveg látható legyen:
Szóval, mint említettem, a fülszöveg szerintem hazudott. Hogy miért? Mert a lányokat úgy állította be, mintha titokban dühöngő, vérengző őrültek lennének, de szerintem koránt sem erről van itt szó. A tizedes már ott létének másnapja óta elkezdte kavarni a dolgokat. Igyekezett minél többet megtudni a házban mindenkiről, hogy aztán később, a szép lassan kiépített magához édesgetések után lelki - valakinél fizikai - terrort alkalmazzon minden ott lakón. A tizedes egyáltalán nem tekintette egyenrangúnak a lányokat, sem a nevelőket, nem vette őket komolyan, csak a játékszerének vagy a háborúból való menekülés lehetőségét látta bennük. 
És ezzel persze, nem azt akarom mondani, hogy a végkifejlet egészséges emberi mércével normális volt. Mert nem volt. Miss Martha beteges hajlamú volt, kicsit kontrollmániás is, és szinte mindegyik lányka lelkileg sérült volt valamelyest a családi háttér vagy a polgárháború következményei miatt. De a végkifejlet ilyenformán teljesen logikus volt. Logikus volt, hogy ez a zárt, világtól elzárt közösség előbb-utóbb fellép agresszoruk - vagy még tovább megyek: fogva tartójuk - ellen, méghozzá drasztikusan. 

Cullinan regényét nem igazán szerettem olvasni, ugyanakkor szerettem róla gondolkodni. Nagyon ellentétes ez a könyv nekem, amit nem tudom, mikor fogok feloldani magamban vagy egyáltalán kell-e ezt feloldani valaha. De egy biztos: így vagy úgy, de emlékezetes maradt.

Thomas Cullinan: Csábítás
The Beguilded
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
528 oldal



2018. január 2., kedd


Bár a magánéletemben csak sodródom idén az árral, ezért kompenzálásul nyilván a könyves életemet igyekszem betervezni, már amennyire a hobbim elbírja azt. Nem komoly tervek ezek, amikhez minden áron ragaszkodni akarok, és tisztában vagyok vele, hogy tutira nem fog összejönni az összes megjelölt dolog, így én már azzal is boldog leszek, ha csak a fele teljesül. Viszont ha még annyi sem, hát nem dől össze a világom, majd számot vetek erről év végén, és jót röhögök magamon, hogy mégis hogy gondoltam ezt. 

Lobo játékára, a várólista csökkentésre már jelentkeztem is, így ez nem is kérdés, hogy tervben lesz-e ebben az évben, mert naná. Szerintem szuper ötlet ez a kihívás, ami a várólistádon régóta betokosodott könyvekre hívja fel a figyelmet. Mert a sok új megjelenés, lelkes könyvajánlók, könyvtáras vagy könyvesboltos böngészgetések bizony könnyen elterelhetik azokról a könyvekről a figyelmet, amik jó ideje ott árválkodnak a polcainkon. 
A Goodreadses kihívást folytatom idén is. A számot nem emelem, úgyhogy megint az "Olvass el idén ötven darab könyvet" lőttem be magamnak, mert a tempómmal kábé szerintem ez az, amit teljesíteni tudok. Kicsit kényelmesnek hangzik ez a hozzáállás, de nem szeretnék rajta emelni, mert akkor már lehet nyűg lenne. Ez a harmadik év, hogy ötven könyvet vállalok be. Tavaly sikerült, azelőtt meg nem - kíváncsi vagyok, ebben az évben hogy jön össze.
Elhatároztam, hogy ebben az évben szeretném újraolvasni is néhány korábbi olvasmányomat. A Harry Pottert nem szeretném beleszámolni, mert az elég sokszor előkerül nálam. Sokszor eszembe jut még a Jane Eyre vagy az Üvöltő szelek, de az Úr Sötét Anyagai trilógia után is sokszor vágyakoztam az utóbbi időben. Majd meglátom, mihez lesz kedvem, de annyi biztos, hogy szeretnék magamnak adni időt az újraolvasásokra. 

Van amúgy egy -egyelőre- titkos projektem, amit már féléve tervezgetek magamban. Vannak már jegyzeteim vele kapcsolatban, de még mindig nem elég a megvalósításhoz. Úgyhogy szeretnék erre kicsit több időt áldozni, hagyni időt a gondolkodásra és a tervezgetésre, hogy ebből a projektből minél hamarabb valóság legyen. Ehhez elég nagy felkészülés kell szerintem, de az üzenetében abszolút hiszek, ahogy abban is, hogy tényleg hasznos lehet majd. De erről majd a maga idejében! Nagyon izgatott vagyok miatta, és tényleg nagyon remélem, hogyha mást nem is, de ezt majd sikerül összehozni.
Továbbá ünnepélyesen megfogadom, hogy igyekszem ezentúl a megvett könyveimet három hónapon belül elolvasni. Bár mindenki nagyon kedvesen megnyugtatott 2017. utolsó beszerzős posztjánál, hogy nem sok könyvet vettem abban az évben, de azért mégis csak jó lenne, ha a megvett könyveim egy év múlva nem pályáznának a várólista csökkentős játék lehetséges résztvevői posztjára. Ugyanis a Book Journalem szerint a beszerzett 36 könyvből csupán kilencet olvastam el végül. Ez pedig rém kevés.... Szóval: én igyekszem ebben az új évben tartani magam ahhoz, hogy a megvett könyveket három hónapon belül elolvasom. Kíváncsi vagyok, hogy ez meddig fog kitartani egyébként. 
Lehet, mondom: csak lehet! Hogy ebben az évben indítok egy könyvtározós rovatot is, ahová feljegyzem a könyvtárunkban tett barangolásaimat. Ehhez most eléggé kedvem van, aztán majd látom, hogy mi lesz ezzel mondjuk két hét múlva.

én és a megcsúszott vcs-s torony

És szerintem nagyjából ennyi is, ami részemről célkitűzés vagy elhatározás erre az évre vonatkozóan. Mindenkinek hajrá a tervekkel vagy ha azok nincsenek, hát akkor éljen a spontaneitás!

2017. december 31., vasárnap



Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy a 2017. évi olvasásaimról számot adjak, és megosszam veletek, hogy melyek is lettek a legkedvesebbek az ideiek közül. 
Olvasás szempontjából most egészen jó évet zárok, mennyiségileg és minőséget tekintve is elégedett vagyok. Az olvasási kedvem lehetőségeimhez képest visszatért, és a történetek igazi menedéket nyújtottak számomra most is. Sok szuper könyvvel hozott össze a sors ebben az évben: a Tolvajok tele, A szél neve vagy akár a Szikomorfán születtem is eszembe jut, ha a legjobb olvasmányélményeimre gondolok. Backman és Rowling természetesen most is tiszteletüket tették nálam könyv formájában, és ezek az újbóli találkozások ismét megerősítették abbéli hitemet, hogy nem hiába vannak benne a kedvenc íróim panoptikumában.

Egy kis uncsi statisztika, amit imádok írogatni meg olvasgatni mások bejegyzéseinél
A Goodreads szerint ebben az évben 54 könyvet sikerült elolvasnom, és ezzel túl is teljesítettem a tavalyi elhatározásomat, miszerint ebben az évben 50 könyvet fogok elolvasni. Már régen lemondtam a sok évvel ezelőtti 90 darabos meg 110 darabos olvasásaimról. Nem mintha számítana a mennyiség - ezzel a célkitűzésemmel inkább az volt a célom, hogy az olvasás ismét nagyobb teret kapjon az életemben. A számhoz persze nem ragaszkodtam foggal-körömmel, hiszen érhetik az embert olyan dolgok az életben, hogy nem tud az olvasásra gondolni vagy más veszi el az időt ettől. Most - legalább - ebből a szempontból szerencsés évet zárhattam, és így jött össze ennyi könyv. Ezek közül hétről nem írtam bejegyzést, többnyire megfelelő mennyiségű gondolat híján. Ezek pedig a következők:
- Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika - egy hosszabb várakozás alkalmával olvastam el a könyvtárunkban, nagyon aranyos meseregény, imádtam. Tervezek még olvasni Lázár Ervintől, és akkor majd egy összesített posztban megírom az élményeimet.
- Roald Dahl: Boszorkányok - Roald Dahltól is tervezek még olvasni például a Matildát meg A barátságos óriást, szóval szerintem Dahl könyveiről is lehet számítani a jövőben egy összesített írásra.
- J. K. Rowling: The Tales of Beedle the Bard - ez is aranyos volt, de nem volt annyi gondolatom róla, hogy egy egész bejegyzést neki szenteljek.
- Sarah Andersen: Puha boldog puffancs - ebédszüneteimben vettem elő. Akárcsak az első részt, ezt is nagyon bírtam. Tetszettek benne a hosszabb lélegzetvételű kockái is.
- Meik Wiking: Hygge, a dán életérzés - ez is olyan volt, amit ebédszüneteimben lapozgattam fel. Mit mondjak, szerintem design könyv. Gyönyörűséges a kivitelezése, tényleg nyálcsorgató (ezért is lettem rá kíváncsi amúgy), de olyan dolgok vannak benne, amikre szerintem némi kreativitással rá lehet jönni. Nem mondanám, hogy sok pluszt adott azon kívül, hogy szívesen olvasok más népek szokásairól.
- Esti mesék lázadó lányoknak - Szerintem fontos kiadvány egyébként, bár az illusztrációk eléggé változó minőségűek. Maguk az életrajzok rövidek, alig 5-10 perc alatt felolvashatóak, viszont az ismertebb nevek mellett sok olyan is előfordult, akiről én korábban nem nagyon hallottam, és ez például jó kezdő löket lehet a további utánajárásoknak. Az élettörténetek inspirálóak, és nagyon örülök, hogy ez a kiadvány idehaza is megjelent, mert szerintem a korosztálya számára (5-10 éves) igazán hiánypótló kötet. 
- Erich Kastner: A repülő osztály - erről majd januárban lesz várható bejegyzés.

A legrövidebb könyv, amit ebben az évben olvastam, az Coralie Bickford-Smith: The Fox and the Star című mesekönyve volt, ami amellett, hogy gyönyörű történet, kész vizuális kánaán is. A leghosszabb könyv természetesen Patrick Rothfusstól A szél neve volt, aminek a folytatását reményeim szerint a következő évben olvasni fogom. Az ötvennégy darab elolvasott könyvem mellett ezzel együtt 80 bejegyzés született a blogon, eggyel több, mint 2012-ben. Az értékelős bejegyzéseken kívül majdnem minden hónapban volt egy összegzésem is, ahol számot adtam az olvasott könyveimről és a vásároltakról is. Jövőre is lesznek ilyen bejegyzések, mert írni is szeretem őket meg olvasgatni is a többiekét. Sőt, lehet még a macskáim outfitjeinek is szentelek külön posztokat, sose lehet tudni. Mert szerintem nem ilyenektől függ a blog értéke, hanem a mögötte levő embertől.

Az idei év leglátogatottabb posztjai viszont a következők voltak:
Nyáry Krisztián: Merész magyarok
Lauren Graham: Gyorsan elhadarom
Sarah Waters: A szobalány


A 2017. év nem szűkölködött komoly és megrázó könyvekben. Szívesen olvastam énkereséssel kapcsolatos könyveket, amelyben a főhős megpróbálja megtalálni helyét a világban. Néha gyakran én is kicsit elveszettnek érzem magam, van úgy, hogy nem látom a megoldást, és bár nagyrészt már tudom ki vagyok, mégis adódnak olyan élethelyzetek, amikben kénytelen vagyok újradefiniálni önmagam. Ez az év leginkább arról szólt, hogy megtanuljam, milyen Anya nélkül élni. Milyen érzés az anyai bensőséges, semmi mással össze nem hasonlítható lelki támogatása nélkül boldogulni, és hogy lehet ezzel a hiánnyal együttélni. Természetesen, ez még mindig kidolgozás alatt van, még mindig gyakrabban érzem azt, hogy nem megy, mint hogy igen. És annyit elárulhatok, hogy baromi nehéz.
Emellett az év második felében elkezdtem olyan könyveket is a kezembe venni, amelyek a halállal és a gyász feldolgozásával kapcsolatosak. Amelyekben a főhős szintén elvesztett egy számára fontos személyt, és azon igyekszik, hogy az életét visszaterelje ha nem is a megszokott, de valamilyen mederbe. Nem olvastam még igazán komolyakat ebben a témában, sőt... de egyre inkább úgy érzem, hogy szükségem van erre mégis. Hogy végre formát kapjon az érzelemmasszám, hogy valamennyire megszelídíthessem. 
Viszonylag gyakori téma volt még az olvasmányaimban a szülő-gyermek, illetve maguk a női kapcsolatok is. Úgy tűnik, a tavaly történt veszteséget igazán sokféleképp próbáltam kiolvasni magamból, és erre most, pontosan ebben a pillanatban döbbenek csak rá. 
De hogy ne csak feszengős témákat írjak, az emigrációval, újrakezdéssel kapcsolatos könyvek is még nagyobb teret kaptak maguknak nálam ebben az évben. A Persepolis (Gyermekkorom Iránban , A visszatérés ) óta egyre inkább keresem ezeket a könyveket. Érdekel ennek a lelki oldala: a hátrahagyás, az újrakezdés nehézségei, a kívülállóság érzése. A főhősök előtt álló új lehetőségek és a nosztalgiáik a régi otthon iránt. 
A zárt közösségek dinamikája már régóta érdekel, és ebben az évben több olyan könyv is szembejött velem, aminek ez állt a középpontjában. Egytől egyig mind zseniális regények, másként fogták meg ezt a témát, de nagyon hatásosan tették, és mind emlékezetes regény maradt számomra. Jövőre még több ilyesmit szeretnék majd olvasni. Ötleteket szívesen fogadok erre vonatkozóan!

És akkor, ha már így áttekintettem az idei témáimat, nézzük, melyek lettek az olvasmányaim legjava. Sok könyvet ideírhattam volna még, de úgy döntöttem, hogy nagyon szigorú leszek (képzeljétek, hogy az vagyok), és csak ötöt emelek ki. Sokat vacilláltam bizonyos könyveknél, de végül - hosszas gondolkodás és átgondolás után - ők helyezkednek el a képzeletbeli dobogómon:


Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék 
"Backman nagyon érdekes és fontos témákat vetett fel ebben a könyvében, és olyan backmanosan szíven ütött néha velük. Mert a korábbi műveiből megismert író ott bujkált a sorok között ebben a merőben más regényében is - nem tűnt el, csak átalakult. És én ennek mérhetetlenül örülök, mert bebizonyította, hogy még annál is több van benne, mint amit eddig gondoltam róla."

 

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
"Szerettem ezt a másfajta Rowlingot. Összetett, okos regény ez szépirodalmi stílusban megírva. Zseniális szociológiai körkép. És még számtalan szuperlatívuszt tudnék használni vele kapcsolatban, de inkább nem teszem. Olvassátok - csak ennyit mondok."

 

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
"Nehéz volt elengedni ezt a világot és ezt a két lányt, mikor elolvastam az utolsó oldalakat. Nem tudtam még mindig rájönni Ferrante titkára, hogy mivel volt képes ennyire bűvkörébe vonni. Talán, hogy olyan finoman, olyan észrevétlenül, látszólag könnyedén beszélt hol érdekes, hol pedig igencsak súlyos témákról. Hogy igazából olyan regény ez, amit biztos vagyok benne, hogy többször is el lehetne olvasni, és mindig mást és mást mutatna."


Khaled Hosseini: Papírsárkányok
"Hosseini könyve kifacsart, ugyanakkor mégis szerelembe ejtett. Furcsa kettősség volt bennem az olvasásakor, mert egyszerre szerettem volna magam mögött hagyni ezt a sok bánatot, ugyanakkor mégis szerettem elmerülni a szavaiban. 

A kék papírsárkány, Haszan önfeledt mosolya, a földre dobott nadrág, a szégyen, a barátságba költöző csend, a megbocsátás és meg nem bocsátás - ezek a képek pörögnek folyton a fejemben, ahogy ránézek a borítóra, még ennyi idő után is.  És még folytatódik persze tovább is, mert belém költözött ez a történet, és nem akar innen távozni. Határozottan olyan könyv lesz, amire sokáig fogok emlékezni."
Markus Zusak: A könyvtolvaj
"A könyvtolvaj tele van színekkel és apró történetekkel az emberségről az embertelenség idejében. Apró fénypontokkal a sötétség közepén. Szerettem a hasonlatait és azt is, ahogy a szavakkal bánt. A szavakkal, amik sok csodálatos dologra képesek, ugyanakkor képesek világokat is porig rombolni. "

Sok pozitív visszajelzést és megerősítést kaptam a blogommal kapcsolatban kommentekben, e-mailekben és Facebook-üzenetekben is, amiket itt is nagyon szépen köszönök még egyszer mindenkinek! Ezek mind hihetetlenül jól esnek, és nem egyszer volt, hogy egy nehéz nap után felvidítottak. A jövőre nézve tele vagyok tervekkel (ezekről majd nyilatkozok később egy másik bejegyzésben), már csak a megvalósításukra kellene időt szakítanom - remélem, sikerül. Igazából, ha már a fele meglesz, én akkor is boldog leszek. Meg hát vagyok is, persze. Köszönöm ennek az évnek ezt a rengeteg szuperséges könyvet, és persze azoknak is, akik elvezettek hozzájuk. Vannak könyvek, amiknek érniük kell bennem hónapokat, akár éveket is, de mindig tudom, hogy kinek a lelkes ajánlására vagy rajongó véleménye hatására olvasom azt, amit. Kívánok mindenkinek sok fantasztikus könyves és nemkönyves élményt a következő évre, és a lehető legkevesebb csalódást. És hozza el mindenkinek 2018. azt, amire vágyik. 

Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek! Találkozunk 2018.-ban!



u.i. Jah, és Amadeának meg PuPillának szeretettel küldök egy kis szilveszteri fokhagymás-bazsalikomos grissinit, meg annak, aki szereti!
A recept amúgy ITT elérhető. Nálam annyi különbség volt, hogy csak fehérkenyér lisztből csináltam, és szárított bazsalikomot tettem bele - nyilván, az intenzitása más így, de szerintem ettől még finom. Egyszerű amúgy, és viszonylag gyorsan készen van és ami plusz jó, hogy nem úgy kezdődik a recept, hogy végy egy kiló rájahúst... vagy ilyesmi. 



 

Direkt megvártam még a tegnapi napot a zárással, mert egyik barátnőmmel könyvesbolt közelébe mentünk, de végül nem vettem ott semmit. Így a decembert három darab beszerzett könyvvel zárom, amik egyébként karácsonyi ajándékok voltak a férjemtől. Ügyesen elejtett félmondatoknak, rafinált utalásoknak és a szolid sóhajtozásoknak végül az lett az eredménye, hogy a fám alatt landolt a Fantastic Beasts and Where To Find Them illusztrált kiadása (elképesztően meseszép!), a Harry Potter: A History of Magic című könyv, ami a British Library-ben futó időszaki Harry Potter kiállítás anyagát dolgozza fel, és Jennifer Niventől a Holding Up the Universe.  

Ebben a hónapban hat könyvet olvastam el, amelyek közül csupán a Caraval című volt a felejtős, de az nagyon. Úgyhogy erről ne is beszéljünk... Megismerkedtem emellett még Joanne Harris darkosabb oldalával, valamint elolvastam az Esti mesék lázadó lányoknak című mesekönyvet is. Utóbbiról nem született bejegyzés, mert nincs annyi gondolatom róla, mindenesetre azt elmondhatom, hogy szerintem fontos kiadvány egyébként, bár az illusztrációk eléggé változó minőségűek. Maguk az életrajzok rövidek, alig 5-10 perc alatt felolvashatóak, viszont az ismertebb nevek mellett sok olyan is előfordult, akiről én korábban nem nagyon hallottam, és ez például jó kezdő löket lehet a további utánajárásoknak. Az élettörténetek inspirálóak, és nagyon örülök, hogy ez a kiadvány idehaza is megjelent, mert szerintem a korosztálya számára (5-10 éves) igazán hiánypótló kötet. 
Ebben a hónapban olvastam el az utolsó várólista csökkentős könyvemet, A titokzatos stylesi esetet is. Büszke vagyok, hogy minden a terv szerint haladt, és decemberre tényleg már csak Agatha Christie várt a sorára. Megvolt a nyár óta tervezett Harry Potter újraolvasás is. A további részekkel majd folytatni fogom a dolgot jövőre. Karácsonyi történetként elolvastam még A repülő osztályt is, ami Brigi barátnőm legkedvesebb karácsonyi története valaha, szóval éppen ideje volt, hogy megismerkedjek vele. Poszt majd januárban fog érkezni a kötetről, mert így is, hozzám képest, rekordmennyiségű bejegyzés született (vagy születni fog) decemberben, hiszen még késő délután/estefele várható nálam ma egy könyves éves zárás is. 

Most amúgy összeszámoltam, és a Book Journalem szerint ebben az évben 36 darab könyv landolt a könyvtárszobám polcain. Persze, ebbe a számba a szülinapi és karácsonyi ajándékokat meg a kettő darab nyereménykönyvemet is beleszámolom. Szerintem ez egészen elfogadható mennyiség, bár nem mondanám mindre, hogy teljesen átgondolt vásárlás volt (khm... Caraval.. khm). Nyilván, ez nálam egyébként is nehezen menne, mivel könyvek között dolgozom, ezért nekem minden nap egy kísértéssel ér fel. Főleg, ha hatalmas dobozokkal érkeznek az új könyvek. Most mondjátok meg, ezeknek mégis ki tudna csak úgy ellenállni??

És most pedig megyek fokhagymás-bazsalikomos grissinit sütni, amit terveim szerint majd az éves zárós posztok olvasása közben fogok rágcsálni. Nyami!

A többiek idei utolsó havi beszámolója:


2017. december 30., szombat


A 2017. várólista csökkentés sikerétől megrészegülve úgy döntöttem, idén is vállalom ezt a fajta kihívást, miszerint olvassak el a várólistámon legalább 1 éve porosodó könyveket - pontosabban tizenkettőt. Lobo játékára 2017. december 31-ig tudsz jelentkezni, méghozzá ITT, és a játékszabályokat is ott tudod elolvasni. 

Napok óta egyébként a választandó könyveimen gondolkodtam, képzeletben írogattam magamban a könyvcímeket, és azon tanakodtam, vajon mennyire lenne kedvem hozzá jövőre. Voltak, amiket mindenképpen szerettem volna, és voltak olyanok is, amik eleinte mégsem tűntek annyira sürgősnek, de aztán mégis bekerültek a listába. Igyekeztem változatos listát összeállítani ismét, és persze, azon voltam, hogy megint legalább annyi szuper élményem legyen a játék által, mint 2017.-ben. Remélem, sikerül. Én drukkolok magamnak e tekintetben. 


De nem is húzom tovább a bejegyzést, íme a Tizenkettek 2018.-ra:
1. Michael Cunningham: Az órák
2. Agatha Christie: Találkozás a halállal
3. Hannah Kent: Rekviem egy gyilkos asszonyért
4. Kenneth Grahame: Szél lengeti a fűzfákat
5. Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája
6. F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
7. Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában
8. Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései
9. Eleanor H. Porter: Az élet játéka
10. Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
11. Paula McClain: A párizsi feleség
12. Philip Pullman: Rubin és füst

Agatha Christie-t mindenféleképp szerettem volna beletenni a jövő évibe is, mert az életműve tekintetében még mindig sok elmaradásom van, és ezt pótolni szeretném szépen lassan. Amikor láttam a tavalyi listákban másoknál Muriel Barbery regényét, azt gondoltam, hogy nálam hogy maradhatott ki? (még egy homlokcsapást is vizualizáljatok ehhez a mondathoz) Hiszen évek óta tervben van már, és szerintem tetszene is nekem. Úgyhogy idén én is bevettem. A szolgálólány meséjét is nagy elmaradásomnak tartom, már nem is tudom, hány éve porosodik a polcomon olvasatlanul ez a régi kiadás, amit ha jól emlékszem, közvetlenül a Lazisoktól vettem meg anno potompénzért. A nagy Gatsby szintén régóta esedékes lenne, mondjuk ki: egyetem óta... Cunningham regénye is régóta a radaromon volt, hogy majd kiveszem egyszer könyvtárból, de aztán Amadea bejegyzése miatt rögtön beruháztam egy saját példányra is még januárban. Karen Blixentől a Volt egy farmom Afrikában a Napkeringő 2016.-os olvasása után lett musthave könyv, ami aztán szépen betokosodott az olvasatlan könyveim közé. A párizsi feleség meg... öt éve várja az olvasást. Az élet játéka is valami hasonló idő óta van ott, a Rubin és füstöt pedig még az Úr Sötét Anyagai-rajongásom közepette vettem meg, aztán a lelkesedés el is tűnt. Az Egy különc srác feljegyzései és a Rekviem egy gyilkos asszonyért nem olyan régiek, hogy szégyenkeznem kelljen miattuk, de úgy döntöttem velük kapcsolatban, hogy inkább nem várom meg azt az időt. 

Ismét csináltam egy rövidebb alternatív listát is, hogyha kell, azért mégis csak tudjak cserélni - ez a 2017-esben is jól jött, kétszer éltem vele.


Alternatív lista:
Tracy Chevalier: Hulló angyalok
Beth Hoffman: Déli álmok
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Edith Wharton: A vigasság háza


Akkor hajrá mindenkinek!

2017. december 29., péntek

Mivel a Harry Potter-sorozatot tavaly is olvastam már, meg pár évvel ezelőtt is írtam róla a blogomban bejegyzéseket az egyes kötetekről (az első részről ITT ), úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.
A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre.

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:
  1.   Amikor elolvasom az első bekezdést, olyan érzés, mintha kinyitnám a szülői ház ajtaját. Otthonos és egyben nosztalgikus. Szeretem, ahogy megszokottan és kényelmesen elhelyezkedem a sorok között.
  2. Imádom itt (is) Rowling humorát, ami annyira gyermeki, ugyanakkor mégsem butácska. Gyerekként is és még most is élvezni tudom. 
  3. Hogy ebben a - látszólag - egyszerű ifjúsági regényben is már annyi utalást és nyomot megtalálhatunk a későbbi történésekre nézve lényegtelennek tűnő félmondatokban elrejtve. Az alapokat itt kezdi elhelyezni észrevétlenül.
  4. Harry első látogatása az Abszol úton, ahol minden furcsa és meghökkentő és zsivajlik. Ez az első igazi találkozás a varázsvilággal, és tele van eredetibbnél eredetibb ötletekkel.
  5. A roxfortos beosztási ceremónia izgalma, ahol Harry ugyanúgy reagál, mint én az ismeretlen vagy új helyzetekre. Bár sose értettem, hogy a Griffendél miért ennyire menő, és szegény Mardekárosokat miért utálja mindenki.
  6.  A roxforti karácsonyról szóló rész a legkarácsonyosabb karácsony valaha.
  7. Szeretem a három barát kapcsolatának dinamikáját, és hogy barátságuk valóban építőjellegű mindhármuk számára. Ez már az első részben is erőteljesen érezhető. 


Ikonikus idézetek számomra:

"A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak. Senki sem feltétlezte róluk, hogy közük lehet bármilyen rejtélyes vagy szokatlan dologhoz, ugyanis a leghatározottabban elzárkóztak minden sületlenségtől."

"Mert én is kipróbáltam néhány egyszerű ráolvasást, csak úgy gyakorlásképpen, és nekem mindegyik működött. A családomban senkinek nincs varázsereje, meg is lepődtem, amikor a levelet kaptam, de persze nagyon örültem, mert úgy hallottam, hogy a Roxfort a legeslegjobb boszorkányképző. Meg is tanultam kívülről az összes kötelező olvasmányt, remélem, elég lesz – egyébként én Hermione Granger vagyok, és ti?"

 " -Isten hozott benneteket! - szólt. - Szívből köszöntök mindenkit az új tanév kezdetén itt, a Roxfortban. Mielőtt kezdetét veszi a bankett, szeretnék néhány szót szólni. Íme: Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli! Köszönöm.
Azzal Dumbledore leült. A hallgatóság lelkesen megtapsolta. Harry nem tudta, hogy nevessen-e vagy sem.
- Ő egy... egy kicsit bolond? - kérdezte bizonytalanul Percyt.
- Bolond? - vonta fel a szemöldökét a fiú.  - Ő egy igazi zseni! A világ legeslegjobb varázslója! És persze... egy kicsit bolond, az tény. Kérsz krumplit, Harry?"

"Remélem, elégedettek vagytok magatokkal. Meghalhattunk volna, vagy, ami még rosszabb, kicsaphattak volna minket."

"Attól a perctől fogva Hermione Granger a barátjuk volt. Vannak helyzetek, amelyekben az ember akarva-akaratlan is megkedveli a másikat. Egy négyméteres hegyi trollal szembenézni - nos, ez pontosan ilyen helyzet."

"– Az édesanyád az életét adta érte, hogy megmentsen téged. Ha van olyan dolog, amit Voldemort nem tud felfogni, az a szeretet. Nem sejtette, hogy egy olyan mély érzés, mint édesanyádnak az irántad való szeretete örök nyomot hagy maga után. Nem sebhely vagy más látható jel formájában… Akit egyszer ennyire szeretett valaki – aki talán már rég nem is él –, azt a szeretet ereje mindhalálig védelmezi."




2017. december 28., csütörtök

Nem olvastam végül Dickenst. Pedig sokszor tervben volt, de aztán mindig visszatáncoltam. Az év során háromszor is levettem a polcomról, és ezekből az alkalmakból kétszer még az első oldalt is elolvastam. Az eredeti tizenkettes listámról még Harper Lee regénye, a Menj, állíts őrt! is lemaradt végül, pedig méretéből adódóan nem éppen úgy definiálnám, mint azt a könyvet, amit még gyilkos fegyverként is használhatnék. Egyszerűen csak ingerencia nem volt most.



Mindenesetre azt kijelenthetem, hogy nagyon sok felejthetetlen, fantasztikus és oltári könyvet adott ez a játék nekem. Vagyis pontosabban a listám. Tolvajok tele, Papírsárkányok, Szikomorfán születtem, A könyvtolvaj, Családom és egyéb állatfajták, Átmeneti üresedés... atyaég, ezek mind-mind benne lettek az idei toptop olvasmányaim között, és ezek tették ki a várólistacsökkentéses Tizenkettek felét! Hát kérem, mi ez, ha nem egy fenomenálisan szuperségesen összeállított lista?! Azt hiszem, az életben nem álltam még ennyire közel a tökéletesség nirvánájához. 
Egészen jó volt még a Vörös lázadás is meg a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája, a Merész magyarok színvonalas volt, ahogy A titokzatos stylesi eset is hozta a megszokott Agatha Christie színvonalat. A London folyói viszont nem hozta még meg a kedvemet a folytatáshoz, de nem elképzelhetetlen, hogy folytassam a sorozatot majd.
Mellényúlást én nem is nagyon emlegetnék az idénre választottjaim között. Az Utas és holdvilágért ugyan nem rajongtam, és alapítani se fogok mostanában Mihály Fan Clubot, de ettől függetlenül én azt mondom, hogy nem volt rossz könyv - csak most nem feltétlen tudott úgy megszólítani, ahogy kellett volna. Ez pedig nem feltétlen csak a könyv hibája. Kicsit sajnálom még, hogy Kenneth Graham meseregénye, A szél lengeti a fűzfákat kimaradt idén, pedig nagyon terveztem, hogy ez mindenképp benne lesz, hiába került az alternatív listámra. 

A jövő évin is biztosan indulni fogok, nagy löketet adott most az idei teljesítésem. Szerettem volna én is kicsit többet olvasni a minimum teljesítésnél, legalább egy vagy két könyvvel (meg Dickenst!!) , de aztán nem úgy hozta az élet meg az olvasási kedvem sem. Elképzelhető, hogy lesznek könyvek, amik átcsúsznak jövőre, de ezt majd a napokban jobban átgondolom, mikor a vércukorszintem már kevésbé hat ki a választásaimra.

2017. december 27., szerda

A titokzatos stylesi eset Agatha Christie első regénye, amely a megírása után csak négy évvel később jelent meg, mert a kiadók folyton visszautasították a kéziratát. Azonban a megjelenése után rögtön siker lett belőle, és nem csupán a kritikusok, hanem a gyógyszerész szakmabeliek is elismerően nyilatkoztak róla, mert a történetben megjelenő mérgek hatásai és reakciói mind tudományos megalapozottsággal lettek bemutatva. A regény ötlete egyébként akkor született meg az írónő fejében, amikor az I. világháború alatt egy kórház gyógyszertárában dolgozott, úgyhogy a hozzáértése valóban nem a véletlen műve.


Hercule Poirot ebben a regényben lépett először az olvasók elé teljes életnagyságban segítőtársaival, a kis szürke agysejtjeivel és Hastings kapitánnyal egyetemben. A történet Essexben játszódik, egy vidéki angol kúriában, ahol Mrs. Inglethorpe, a kastély tulajdonosa, egyik éjjel titokzatos körülmények között elhalálozik. Mérgezésre gyanakodnak, ám a nyomozás már az elején megfeneklik. Még szerencse, hogy Hercule Poirot, a Belgiumból menekült, valaha igen híres mesterdetektív éppen a faluban tartózkodik, így Hastings kapitány kérésére és Mrs. Inglethorpe iránti tiszteletből elkezdi felgombolyítani a bűntény kusza fonalát. Gyanúsított persze rengeteg van, a gyilkosság kivitelezése sem szokványos, de mindenki kedvenc bajszos detektívjét semmi és senki sem tántoríthatja el attól, hogy végül rájöjjön a megoldásra. 

Ugyan a két legkedvencebb Agatha Christie regényemet sem összetettségével, sem csavarjával nem tudta felülmúlni, mégis azt mondom, hogy ez egy iszonyatosan jól összerakott, klasszikus krimi, amely minden klasszikusságát elegánsan viseli magán. Zárt térben történik a gyilkosság, a lehetséges gyanúsítottak egy viszonylag jól körülhatárolt körével. A krimi királynője itt is szereti abba a hitbe ringatni olvasóját, hogy együtt nyomoz kedvenc belga detektívjével, hiszen betekintést enged nekünk a helyszínekbe, meghallgathatjuk a beszélgetéseket, és eközben mi is munkára foghatjuk saját kis szürke agysejtjeinket: kereshetjük a mögöttes motivációkat, megjegyezhetjük a gyanús dolgokat, amik persze mindenkinél vannak dögivel. Ám a végén jövünk csak rá igazán, hogy mennyire az orrunknál fogva vezetett, és nem láttuk a fától az erdőt. 
A titokzatos stylesi esetben azt szerettem még igazán - mert a bűntény csavarossága szinte borítékolható volt, mint a többi krimijénél -, ahogy ezt a világháború alatti vidéki Angliát láttatta, és bepillantást engedett a korabeli arisztokrácia világába. A távolabbi vidéken dúló háború hatásai ebbe az elsőre idillinek tűnő környezetbe is be-betörnek, nyomot hagynak olykor egy félmondat vagy mondat erejéig, ami által belebetonozódik ez az egész történet ebbe a korszakba, és kiszakíthatatlanná válik onnan. 
Érdekes, izgalmas és nem utolsósorban hangulatos krimi ez: igazi bekuckózós történet és emellett pedig igazi mérföldkő is az Agatha Christie életműben. Hiszen innen, Stylesból indult el nemcsak Poirot, hanem maga a krimikirálynő is hódítóútjára. Ez a történet kezdete.

Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset
The Mysterious Affair at Styles
Fordította: Dezsényi Katalin
Európa Kiadó
258 oldal

2017. december 12., kedd

Ha van valami, akkor például Joanne Harris könyveit nagy hiányosságomnak érzem, ugyanis a Rúnajeleken kívül nem olvastam még tőle semmit sem. Pedig sok-sok évvel ezelőtt begyűjtöttem a könyveinek nagy részét potom pénzért egy majdnem ingyen-is-hozzádvágom-csak-vigyed akció keretében. Az Urak és játékosok ugyan pont nincs meg saját birtokomban, szóval nyilván ezzel folytattam az ismerkedést. Logikus gondolkodás level 1000. 

Ha egy szóval kéne jellemeznem Harris regényét, azt mondanám rá, hogy csavaros. Ugyanis a gyilkosunk valódi kilétét csak a regény végén fedi fel az olvasója előtt. Hiába ő az egyik narrátor, hiába tudunk meg rengeteg konkrétumot a múltjából, a jelen idejű elbeszélésben mégis elrejti őt a szemünk elől: fogalmunk sincs, hogy a tanári kar mely tagja az, aki bosszút esküdött a St. Oswald iskola ellen. Méghozzá olyanfajtát, amibe a gyilkosság is simán belefér. Joanne Harris regényében ugyanis egy szociopata elméjébe nyerünk részletes betekintést. 

Gyilkosunk számára a St. Oswald Fiúgimnázium minden általa gyűlölt dolgot megtestesít: egy olyan helyet, ami kiemelkedik a társadalmi átlagból, ugyanis ez a született kiváltságosok helye. A kékvérű, de minimum gazdag és eszes tanulók elit gimnáziuma ez, ahová megfelelő családi háttér nélkül bekerülni lehetetlenség - gyilkosunk hiába becsvágyó, hiába rendelkezik különleges intelligenciával, a St. Oswald kerítései mögött csak sokszorosan alávetettként járkálhat. Olyan elit hely ez, ahova bekerülés tekintetében minden logika és egyéni érdem csődöt mond. Kiváltságok, beleszületés - az individuum nem sok szerepet játszik itt. És ez az iskola gyilkosunk számára minden, amit ő sohasem érhet el, bármennyire is szeretné és bármennyire is igazságtalannak érzi ezt a tényt. Ám amíg a társadalom nagy része ezt képes elfogadni, hogy vannak bizonyos kiváltságos csoportok, addig narrátorunk ebbe képtelen beletörődni, így már gyerekként megtalálja a módját, hogy hogyan hekkelhetné meg a kasztszerű rendszert. 

Az egyén és a csoport izgalmas kapcsolata mellett a regény még nagy hangsúlyt fektet a személyiség kialakulására: milyen körülmények, milyen behatások azok, amelyek szociopatát képeznek a gyerekből. A családot elhagyó anya, az alkoholizmusba menekülő apa, a családon belüli erőszak, bensőséges kapcsolatok hiánya és az otthon melege nélküli gyermekkor bizonyára mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy narrátorunk végül azzá lett, aki. A kívülállóság érzete, a magány fájdalma pedig még taposott ezen a formálódáson.  A láthatatlanságba menekülés lett narrátorunk választott útja, amin később már nem a szégyen vagy a bántalmazások miatt maradt, hanem igazi személyiségének, önmaga valójának elrejtése miatt. 

Anno, a Rúnajelek olvasása vagy a Csokoládé című film nézése közben - igen, tudom... majd el fogom azt is olvasni -  nem is gondoltam, hogy Joanne Harris a pszichothrillerek irányába is képes mozdulni. De úgy tűnik, nagyon is, és nekem ez nagyon bejött. 

Joanne Harris: Urak és játékosok
Players and Gentlemen
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Kiadó: Ulpius-ház
466 oldal

2017. december 10., vasárnap

A kiadók nem tétlenkednek az év utolsó hónapjában: az őszi megjelenés dömping után itt van a karácsonyi is, én meg nem győzöm listákba írogatni, hogy melyek azok a könyvek, amiket nem szeretnék veszni hagyni a feledés homályába. Nagy szerencsémre a férjemet érdeklő könyvek is most jelennek meg vagy már kint is vannak, szóval nem kell heteket afölötti dilemmában töltenem, hogy mivel lepjem meg őt karácsonykor.
Gondoltam, ha már így összeírogattam magamnak, akkor ide is felvésem a mostanában megjelent, engem érdeklő könyveket.







Mark Lawrence: Vörös Nővér - Az Ős könyve 1.
Megjelent!

Na, ennek például a férjem tutira örülni fog. Nagyon szerette Mark Lawrence eddig megjelent könyveit, úgyhogy ez nyilván oda fog kerülni a fa alá. Igazából, még az is lehet, hogy ez még engem is érdekelne.. talán.
A Kegyes Irgalom Kolostorában fiatal lányokat képeznek gyilkosokká. Némelyik gyermekben kiütközik az ősi vér, ritka képességekkel ruházza fel őket, amelyeket halálos vagy misztikus erejűvé csiszolnak-edzenek. Ám még a kard és az árnyak mesternői sem fogják fel igazán, milyen kincsre bukkantak, amikor Nona Grey a csarnokaikba került. A vérfoltos ruhájú, kilencéves Nonát a bitófa árnyékából ragadják el. Gyilkossággal vádolják, ám ő valami sokkal rosszabbat követett el. Tíz év szükséges ahhoz, hogy a penge és az ököl használatára kitanítsanak egy vörös nővért, ám Üveg apátnő szárnyai alatt sokkal többet el lehet sajátítani pusztán a halál művészeténél. Osztályában Nona új családra - és új ellenségekre - lel. Bármily biztonságos és elszigetelt is legyen a kolostor, Nona számára nincs menekvés titka és erőszakos múltja elől, amely ezer szállal kötődik a hanyatló birodalom összes sötétségéhez. Érkezése régi viszályokat hív újra életre, kegyetlen küzdelmeket szít az egyházon belül, és még a császár figyelmét is magára vonja. Miközben haldoklik a nap, és a jég egyre előbbre nyomul, Nona Greynek úrrá kell lennie belső démonain, hogy azokra szabadíthassa őket, akik az útjába állnak.

Anthony Ryan: A láng légiója - Draconis Memoria-trilógia 2.
Megjelenés: 2017. december 12.

Anthony Ryan könyvei is elég bejövősek voltak a férjem számára. Bár Hollóárnyék trilógiából csak az első rész tetszett neki igazán, a többivel már akadtak problémái, ennek ellenére alapvetően pozitívan nyilatkozik róla. És a sárkányos sorozatának első része, Az ébredő tűz, úgy sejtem eléggé tetszett neki, mert emlékeim szerint egy szombat alatt befalta. 
Az ébredő tűz folytatása, a varázslattal és kalandokkal átszőtt Draconis memoria-trilógia második része, A vér éneke New York Times-bestseller szerzőjétől! A hatalmas Vashajó Kereskedelmi Szindikátus birodalma működtetéséhez és védelméhez évszázadokon keresztül a sárkányok véréből nyert elixírekre és a véráldottak különleges képességeire támaszkodott. Egy korábban legendának hitt elsöprő erő váratlanul felébredt korokon átívelő álmából, és legmohóbb vágya, hogy az emberek világát egyszer s mindenkorra a lángok martalékává tegye. Lizanne Lethridge, a Szindikátus titkosügynöke a generációkkal ezelőtt élt Őrült Feltaláló nyomában járva egy olyan kegyetlen börtönvárosba épül be, ahol már minden egyes túlélt nap jelentős eredménynek számít. Eközben Claydon Torcreek, a lajstromozatlan véráldott és Corrick Hilemore, a Vashajó tengeri kapitánya maroknyi csapatukkal egy, a végtelen déltengeri jégpáncél alá temetett, ősi titok megfejtése után kutat. Rajtuk áll vagy bukik nemcsak a kereskedőbirodalom, hanem az egész emberi civilizáció jövője is.

Caleb Carr: A Halál angyala
megjelenés: 2018. január 16.

Caleb Carr regénye már megjelent korábban, anno írtam is erről az olvasásomról. Most új borítóval adják ki, és innen tudtam meg, hogy ebből a könyvből sorozatot is forgattak. Hogywhaaaaat? Nyilván ennek mindjárt utánanézek. Visszagondolva egy alapvetően érdekes és izgalmas regényként maradt meg bennem, bár tény, hogy akkoriban még nem sok krimit olvastam - szóval, nem tudom, hogy most hova sorolnám. Mindenesetre a sorozatnak utána fogok nézni, elég kíváncsi lettem rá. Úgyis hamarosan a Mindhunter és a How to Get Away with Murder végére érek, és kell valami utánpótlás, ez meg eléggé témába illőnek tűnik.
1896, ​New York. A város egyik legnevesebb lélekbúvára a magyar származású Laszlo Kreizler. Amikor a rendőrséget vezető Theodore Roosevelt tudomást szerez egy borzalmas gyilkosságsorozatról – amelynek áldozatai fiatal gyerekek, főleg prostituáltak –, a város hatalmas urainak akarata ellenére Kreizler segítségével megindítja a nyomozást. De nem hivatalosan, hiszen azt sokan nem néznék jó szemmel, főleg Kreizler botrányosan modern felfogása miatt, mely szerint az ember személyiségét és tetteit csak összefüggéseiben lehet megismerni. A doktorhoz csatlakozik John Schuyler Moore, a New York Times újságírója, Sara Howard, a metropolisz rendőrségének első női alkalmazottja, valamint két detektív is, az Isaacson testvérpár. A csapat nyomozni kezd, a gyilkos azonban egyre-másra szedi áldozatait, akiket brutálisan gyilkol és csonkít meg. Csak Laszlo Kreizler képes megállítani őt, de a doktor ellenségei és a gyilkos semmit és senkit sem kímélnek.

Kai Meyer: A betű mágusa
Megjelenés: 2017. december 11.

Ezzel a könyvvel kapcsolatban jók az előérzeteim, a fülszöveg kicsit olyan tintaszíves történet benyomását kelti. De tanulva a Caravalos hibámból, a megrendelése előtt megvárok pár általam megbízhatónak vélt véleményt róla. 
Furia Faerfax apjával és öccsével él egy vidéki birtokon, ahol mindent átjár a varázslat. Tiberius Faerfax könyvmágus, és küldetése az Üres Könyvek felkutatása és megsemmisítése. Furia ideje nagy részét a ház végtelennek tűnő könyvtárában tölti. Évek óta várja lélekkönyvének felbukkanását, amely segítségével szabadjára engedheti a szavak varázslatát. Egy nap különleges könyvre bukkan: a lapokra írt sorok segítségével képes levelezni Severinnel, aki 1804-ből válaszol neki. Miközben a barátság lassan vonzalommá formálódik, Furia nem is sejti, milyen halálos veszedelem fenyegeti a családját.
Egy balul elsült útja során Tiberiust meglövik, és bár sikerül visszatérnie a birtokra, már nem lehet rajta segíteni. Furiának azonban nem marad ideje a gyászra, mert a hírhedt könyvmágus, a Fekete özvegy és lovagjai megtámadják őket. Öccsét túszul ejtik, Furiának pedig menekülnie kell. Apja utolsó kéréseként Libropoliszba indul, hogy megkeresse Isis Nimmernist. Itt találkozik a csavargó Cattel és Finniannal, a felkelővel. Közös céljaik csapattá kovácsolják őket, és ezzel megkezdődik a harc a könyvmágia urai és az összes könyvet fenyegető betűhalál ellen.

L. J. Wesley: Egy űrállomás-takarító naplója - A teljes történet
megjelenés: 2017. december 16.

Most hogy Andy Weir új regényét olvasom, nyilván ez a könyv is felkerült a radaromra. Bár így első blikkre nincs sok összefüggés a két könyv között az űrbéli helyszínen kívül, de ez is olyan szórakoztató, könnyed sci-finek tűnik.  Nem az a rohanok-rögtön-érte-a-boltba fajta könyv, de elkezdett érdekelni. 
Az életem unalmas és kiszámítható volt a BB65XQ űrállomáson. Aztán megérkezett Lydia, és én egyik hajmeresztő kalandból kerültem a másikba. Polgárháború a Xendonon, egy őrült csempész barátsága, és vágy egy nyugalmas, békés életre.
A nevem Max, ez pedig a kezedben a naplóm.








Marie Louise von Wallersee-Larisch: Sisi udvarában
Megjelent!

Mióta tavasszal megjártuk Sisi és Ferenc József Bad Ischl-ben található villáját, hihetetlenül elkezdett érdekelni a császárné élete és a korabeli császári udvar. Miután hazaértünk, azonnal neki is estem a Brigitte Hamann által írt rendkívül alapos életrajznak. Onnan rendkívül sok mindent megtudtam, de ez a könyv is érdekesnek ígérkezik, hiszen egy friss szemszögön keresztül bővítheti az eddigi ismereteimet.
Wallersee-Larisch ​grófnéról az újságolvasó közönség számontartotta, hogy nem csupán a világszép és extravagáns osztrák császárné és magyar királyné, Erzsébet unokahúga, de egyben az 1889 januárjában lejátszódó mayerlingi tragédiának, Rudolf trónörökös és Mary von Vetsera bárónő rejtélyes öngyilkosságának is egyik koronatanúja.
A tragédia után kegyvesztett lett, és a bécsi előkelő társaság kiközösítette.  A sokféle közvetett adatot összegereblyéző kutatók egy része súlyosan elmarasztalja őt, kerítőnek tekinti, aki romlott, pszichésen is beteg unokaöccse cinkosaként visszaélt a benne őszintén megbízó, fiatal bárókisasszony naivságával és szerelmi bódulatával. Mások szerint azonban ő csupán akaratlan közreműködő, sőt maga is áldozat volt, akit Rudolf manipulált, és semmiképp sem tekinthető felelősnek azért, amit Mary von Vetsera a maga felnőtt akaratából és elhatározásából végül megtett. Ha az előbbi igaz, akkor Marie Louise megérdemelte, hogy a társaság kitaszítsa köreiből – ám ha az utóbbi, akkor ez a büntetés túlzó volt és igazságtalan. 

Nyáry Krisztián: Fölébredett a hold
Megjelent!

Szerintem ehhez nem kell sok magyarázat.
Nyáry Krisztián legújabb könyvében 1848-49-ben született levelek segítségével meséli újra a forradalom és szabadságharc történetét. Az ismert szereplők személyes hangú magánlevelei mellett az utca embereinek üzenetei alulnézetből mutatják be a tankönyvekből ismert történelmi eseményeket és a mindennapok küzdelmeit. Hiszen a 170 évvel ezelőtti emberek mást és másképp tartottak fontosnak, örömeik és fájdalmaik, reményeik és félelmeik emberközelibbé teszik a két esztendő krónikáját. A kötetben szereplő 163 levél mindegyikéhez egy-egy rövid történet is társul a Nyáry Krisztiántól megszokott stílusban.






Helen Rappaport: A négy nővér
Megjelent!

A Romanov család és úgy egyáltalán a cári Oroszország története is megmagyarázhatatlanul vonz magához. Bár általában dokumentumfilmeken keresztül szoktam tájékozódni velük kapcsolatban, de nyilván nem mondanék nemet egy jól összeszedett életrajzra sem. 
1918. ​július 17.
Négy fiatal nő lesétál annak a jekatyerinburgi háznak a pincéjébe, amely egy ideje már az otthonuk és börtönük. Közülük a legidősebbik huszonhárom, a legfiatalabb mindössze tizenhét éves. Szüleikkel és öccsükkel együtt valamennyiüket brutális módon meggyilkolják. Bűnük csak annyi, hogy minden oroszok cárjának és cárnőjének a lányai.

Helen Rappaport, a jeles életrajzíró az eddigi leghitelesebb beszámolót tárja elénk e könyvében Olga, Tatyjana, Marija és Anasztaszija nagyhercegnőkről. A lányok saját leveleiből és naplóiból merített, eleven képet fest életükről a Romanov-dinasztia végnapjaiban. Úgyszólván ez az első alkalom, hogy végigkövethetjük életútjukat a roppant kiváltságos, mégis erősen zárt világban, a jórészt egyszerűen eltöltött gyermekévektől kezdve a fiatal nővé érlelődésig, miközben megismerkedünk első romantikus szerelmeikkel, reményeikkel és álmaikkal, legvégül a forradalom és rettenetes következményei okozta traumával.
Ez a lebilincselően olvasmányos, alapos kutatásokra épülő és mélységesen megindító könyv valósággal megszólaltatja a lányokat, és történetükkel csaknem egy évszázaddal a haláluk után is megrendíti az olvasókat.

Szécsi Noémi - Géra Eleonóra: A modern budapesti úrinő
Megjelent!

A budapesti úrinő magánélete című könyvet még tavaly (vagy talán azelőtt?) vettem meg magamnak karácsonyra, és bár még nem olvastam el az egészet, de olykor-olykor beleolvasgattam, és eléggé tetszettek az írások. A Halcsontos Fűző blogot, amit Szécsi Noémi vezet, egyenesen imádom! Órákat tudok ott eltölteni. Szóval, nem kérdés, ez a könyve is kelleni fog, még akkor is, ha több évembe kerül elolvasnom.
A "haladó vagy korszerű", "érdekes", "a hagyományt nem követő", "szokatlan", "divatos" vagy "praktikus" jelentéssel bíró "modern" jelzőt a háború után egyre nagyobb kedvvel alkalmazták magukra a nők, ha azt akarták kifejezni, hogy haladnak a korral, divatosak, fiatal(os)ak, szakítanak a tradíciókkal, dinamikusak, észszerűen gondolkodnak... A modern lány magától értetődőnek érezte, hogy középiskolába jár, még ha nem is feltétlenül szeretne továbbtanulni, a modern nő rúzsozta magát és nyáron fürdőtrikóban evezett a Dunán, hogy lebarnuljon, a modern anya akkor érezte magát biztonságban, ha kórházban szült, a modern úriasszony porszívót vett cselédjének... A korszellemhez igazodó, magát modernnek tartó asszony tehát hitt az önérvényesítésben, a társadalmi fejlődésben, az orvostudományban és a technikában - azaz a modern lét vívmányaiban.
A modern budapesti úrinő (1914-1939) két nézőpontot - a város- és művelődéstörténészét, valamint a nőtörténet iránt elkötelezett íróét - alkalmazva arra vállalkozik, hogy korabeli naplók, memoárok és levelezések, egykorú újságcikkek és irodalmi művek segítségével, olykor statisztikákra és tudományos feldolgozásokra támaszkodva felvázolja az egyik háború kitörésétől a másikig azokat a történéseket, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták az adott korszakban a fővárosban élő középosztálybeli nők hétköznapjaira. Ismerteti a kor női sorsainak sajátos tendenciáit, a magánélet jellegzetes szokásait, azzal a szándékkal, hogy felkeltse a kutatók érdeklődését a számos, még feldolgozásra váró történelmi fehér folt iránt, legfőképpen pedig, hogy ráébressze az olvasót, hogy az életmódtörténetnek kijáró figyelemmel kezdje el magában felidézni közvetlen felmenői életét, hiszen az itt következő történetekben néha szüleink, nagyszüleink, dédszüleink sorsára is ráismerhetünk.

* És felétek mi a helyzet? Milyen titeket érdeklő megjelenések vannak még a listátokon? *

Follow Me @photos_from_anna