Az imádott Jenna Fox

Ha Amadea nem ajánlja ezt a könyvet, nem biztos, hogy a kezembe került volna. Az imádott Jenna Fox szerencsére pont az volt, amire vágytam. Sőt, még annál is több. Igaz, hogy nagy részében a YA regények megszokott elemeivel operál, de ezt viszont olyan jól csinálja, hogy simán rá lehet húzni azt, hogy szimbólumokként működnek ebben a regényben. Persze, lehetséges hogy ezt csak én magyarázom bele, de miközben olvastam, többször is megállapítottam magamban, hogy mennyire megfeleltethetőek az itt megjelenő elemek a tinédzser életérzésnek. Például a főszereplő tizenhét évesen, mikor felébred a baleset utáni kómájából, a baleset előtti énje/élete teljesen idegennek tűnik számára. S ha jobban belegondolunk, igazából ez az a kor, amikor az ember szinte egyik pillanatról a másikra megváltozik: egy olyan köztes állapotba kerül, amikor igyekszik hátrahagyni korábbi életét, igyekszik túllépni a gyerek-léten, és ezt sokszor olyan módon teszi, hogy nyíltan megtagadja korábbi önmagát, el akarja temetni azt az énjét - és a szülők szinte kapálóznak ellene. Ez a ki nem mondott, vagy éppen nagyon is nyílt konfliktusok ideje a szülő-gyermek kapcsolatban: egyikük marasztalni szeretné az engedelmes gyermek-ént, míg a másikuk túl szeretne rajta lépni. S tulajdonképpen Mary E. Pearson regénye ezt a folyamatot ábrázolja zseniálisan a science -fictionök és a young adult regények által nyújtott jelképekkel operálva. Persze, az elvonatkoztatás nélkül is tök jól lehet olvasni ezt a regényt, de számomra többek között azért is volt ennyire élvezetes, mert megtehettem, hogy szimbólumokként olvastam az itt megjelenő elemeket - és kiválóan működött. Mintha ez a regény nem csupán öncélúskodni szeretne, illetve egy rakás pénzt összeszedni az írójának - bár bizonyára ez sem utolsó szempont - , hanem van mondanivalója (vagy nevezhetjük ezt inkább ábrázolni valónak.)


De olyan kérdések is felötlöttek bennem olvasás alatt, amiket szerintem muszáj kitárgyalni, mert nem tudok szó nélkül elmenni mellettük. De előre figyelmeztetlek titeket, hogy nem garantálom most a spoilermentességet, akarva-akaratlanul utalni fogok a gondolatmenetemben a könyv egy-egy részletére, szóval, akit ez esetleg zavar, ne olvassa el a következő bekezdést. Persze, nem olyan ordenáré spoilerekről lesz szó, mint például: Jenna testvére meghal - nyugi, nincs testvére... Csak a könyv témáját fogom kicsit jobban körüljárni, ami viszont nem egyértelmű a regény első lapjaitól kezdve, inkább csak halványan sejteni lehet, és valahol a könyv közepétől válik bizonyossá - szóval emiatt bánthatja valakinek a spoiler-érzékelőit. Aki a fülszövegen kívül mást nem akar tudni a történetről, annak nem ajánlott a bejegyzés további része.

(kép forrása: audreyhepburncomplex.tumblr.com)

Napjainkban egyre fejlettebb orvosi technológiákkal rendelkezünk, nem csupán a gyógyszereket, a különböző vizsgálatokat, beavatkozásokat értve ezalatt, hanem bizony már eljutottunk oda is, hogy egy piciny DNS-ből szerveket teremthetünk, vagy éppen manipulálhatjuk a géneket, és mindezek olyan etikai kérdéseket vonnak maguk után, amelyekre nagyon nehéz helyes választ adni. Hiszen beleavatkozhatunk egyáltalán a természet rendjébe? Van-e jogunk ahhoz, hogy megváltoztathassuk azt, ami szinte megváltoztathatatlan? Ha igen, akkor pedig hol van az határ, amit soha nem szabadna átlépnünk? Vagy nincs ilyen határ? Lehetünk mi is istenek?
Nem tudom ezekre mi lenne az én válaszom... Hiszen egyfelől ott van az, hogyha egy embernek létfontosságú szervei mondják fel a szolgálatot, és csak a klónozás segíthetne rajta, arra én azt mondom: persze, tegyünk meg mindent érte, ami csak lehetséges - feltéve, ha a beteg is akarja. De teljes embereket klónozni... nekem ez elfogadhatatlan. És nem azért, amit sokan mondanak ebben a témában, hogy az illető klón csupán egy lélektelen másolat lenne. Én pont azért utasítom el ezt a dolgot, mert hiszem, hogy lélekkel rendelkeznének, és mi viszont úgy viszonyulnánk hozzájuk, mint a tárgyakhoz - a tulajdonunkhoz, a teremtményünkhöz. Azt gondolnánk, hogy korlátlan hatalommal rendelkeznénk felettük, hogy azt tehetnénk velük, amit csak akarunk - akár el is pusztíthatnánk őket, és nem csinálnánk ebből lelkiismereti kérdést, mert mi teremtettük. És keveseknek jutna eszébe, hogy az a klón is ugyanúgy ember érzésekkel, gondolatokkal rendelkezik, mint én vagy éppen te.

És itt jön az a kérdés, hogy vajon mitől leszünk mi emberek? Mi az, amitől azt gondoljuk, hogy különbek vagyunk? Igazából, ahogy végigzongorázom magamban ezeket a kérdéseket, amiket most felteszek, arra gondolok, hogy mennyi ellentmondás van bennem is. Egy-egy kérdésre még ha esetleg válaszolni is tudok magamnak, ez a képzet azon nyomban szétfoszlik, mikor összességében látom a válaszaimat. Folyamatosan ellentmondásokba ütközöm. Így csak annyit mondok, hogy nem tudom mitől vagyunk Emberek - mármint így, nagybetűvel. Talán, nem is vagyunk annyira különlegesek, mint ahogy gondoljuk.
Még egy csomó kérdést fel szerettem volna tenni, és válaszolni is szerettem volna rájuk, mert ez a könyv tényleg annyi mindent megmozgatott bennem - nem is gondoltam, hogy bennem ennyi gondolat van ebben a témában :-) - , de olyan idiótaságnak, kiforratlannak látom őket, ha leírom, ezért inkább ki is töröltem a piszkozatomból, és úgy döntöttem, hogy hagyom az egészet a fenébe. (szóval mégis megúsztátok, most már fellélegezhettek :-) ) Egy csomó felskiccelt jegyzetet készítettem az olvasás alatt, de amint próbálom megfogalmazni, kicsit bővíteni ezeket a szűkszavú jegyzeteimet, rájövök, hogy nem jók.

Különben, ahogy a poszt írása közben böngészgettem a neten az emberi klónozás témájában - ami igen, pont annyira futurisztikus, mint ahogy hangzik -, és olvasgattam a különböző fórumokon a hozzászólásokat, egyszerre felkavart és ledöbbentett. És rájöttem, hogy a szélsőségektől - akár az egyik, vagy a másik irányról van is szó - egyszerűen irtózom, ahogyan az érveiktől is.
És nem, egyáltalán nem vagyok képes elfogadni azt sem, hogy megteremtettek egy állatot, aki aztán mégsem úgy fejlődött, mint ahogy elvárták, és ezért elaltatták... (és tudom, hogy rengeteg állatot tenyésztenek, meg még annyit küldenek a vágóhídra - amit szintén sajnálok -, de ez más szerintem). És igenis dühít, ahányszor meglátom annak a szegény kisegérnek a fényképét, akinek egy emberi fület "teremtettek" a hátára. Egyszerűen elszakad nálam a cérna...

Az imádott Jenna Fox közel háromszáz oldalon keresztül bombázza az olvasóját ezekkel a kérdésekkel - érzésem szerint több oldalról is megközelítve a témát. Sőt, olvasás alatt igazi "szellemi pezsgés" alakult ki bennem - ami elég fellengzős kifejezés, de most momentán nem találok rá jobb szót, szóval érjétek be ezzel - folyton járt az agyam, igyekeztem továbbgondolni a történetben burkoltan megbúvó kérdéseket, de amint látjátok, konkrét válasz továbbra sem jött össze, csupán a nagy összevisszaság van, meg a barátom a delete gomb. Viszont a könyv befejezésére marhára mérges vagyok, még hozzá azért, mert a könyv által korábban felvetett rengetegsok és bonyolult kérdésre végül mégiscsak megadja a saját válaszát. Méghozzá egy olyan választ, amely úgy érzem szinte elbagatellizálja a korábban teljesen jogosan és ráadásul okosan felhozott problémákat, etikai kérdéseket. Ráadásul a végében terjesztett üzenet egyáltalán nem az "oké"-kategória számomra. De ezt inkább nézzétek meg ti magatok. Még az is lehet, hogy nem fogtok velem egyetérteni.

Sorozatként nem tudom mennyire működőképes - ja, mert állítólag ez is sorozat - , de az első rész szerintem egy teljesen kerek történet, önmagában is megállja a helyét. Szóval, akit esetleg a sorozat volta tart vissza az olvasástól, azoknak üzenem, hogy nem kell tőle félni - én legalábbis nem fogok kapkodni a további részekért, attól függetlenül, hogy ez a rész iszonyatosan ütős volt meglátásom szerint.

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox
Eredeti cím: The Adoration of Jenna Fox
Fordította: Németh Anikó Annamária
Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 352 oldal
Eredeti ár: 2990 Ft