Pages

Minou szigete

2013. október 21., hétfő


 "Az álmodozás fontos, Minou. Fontos, hogy az ember hagyja a gondolatait útra kelni..."

Néha vannak olyan könyvek, amelyekbe csak úgy spontán belebotlik az ember, nem is tudja, hogy hol vagy mikor volt az a pillanat, amikor először érezte azt, hogy szívesen belemerülne a világába. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én hiszem, hogy az ilyen könyvek nem ok nélkül találnak ránk. Talán csak én keresem betegesen a rejtett összefüggéseket, de higgyétek el, ahogy olvastam Mette Jakobsen regényét, éreztem, ahogy hozzám beszél, suttog nekem. Igazából, egészen falhoz kent az élmény.

Előre szólok, hogy A kis herceghez vagy a Végtelen történethez semmi köze nincs a könyvnek... Sokkal inkább marquez-i világba csavart Flaubert regény. Ám ennél többet nem mondok.

Szóval, képzelj el egy szigetet, amelyet pár perc alatt körbesétálhatsz. Békés, nyugodt kis hely, ahol mindenfajta izgalom és újdonság olyan ritka, akár a fehér holló. Egyeseknek ez talán ijesztőnek tűnhet, de ha jobban belegondolunk, mégis van ebben valami megnyugtató és varázslatos. Hát ezen a helyen él Minou édesapjával, aki sétája közben, szobájának magányában is a nagy Igazságot keresi, mint oly' sok filozófus előtte. Kicsit hóbortos figura ő, aki sokkal inkább az elméjében él, mintsem úgy igazából.
A szomszédságukban lakók - Ládás és Tiszteletes -  sem éppen hétköznapi emberek, az ő életüket is átszövi valamifajta melankolikus hóbort vagy görcsös kényszeresség, amitől mindig Marquez regényének hősei jutottak eszembe. Mert hogy valamifajta varázslat lakik itt az emberekben és a Nevenincs névre hallgató kutyában... talán a soha el nem fogyó perecek, vagy a legváratlanabb helyeken felbukkanó almaillat tehet mindenről.

Talán, a sziget elzártsága, állandó lakói már önmagukban elegek ahhoz, hogy megteremtődjön ez a furcsa atmoszféra. De tudjátok, folyton eszembe jutott az, hogy tulajdonképpen mi is szigeteket alkotunk életünkben: valahol belül, bennünk... távol a világ sürgésétől és forgásától megteremtjük a családunkkal és/vagy barátainkkal a saját kis mikroközösségünket, amelyben csak mi létezünk velük, s amely csak ritkán fogad be magába váratlan látogatókat. De vajon néha vágyhatunk-e ennél többre? Vajon szabad-e szabadulni vágynunk szigetünk határaitól?

"Senkit sem arra szánt a sors, hogy örökre egyetlen szigeten maradjon. A hetedhét tengerekből, kicsim, legalább hármat meg kell pillantanunk életünk során."

Számomra Minou édesanyja volt a regény kulcsfigurája, s nem a partra sodort halott kisfiú - pedig az elején biztos voltam benne, hogy ő lesz az. Minou anyukája volt a legkülönösebb és legszívfájdítóbb szereplő, akit nem arra teremtett az élet, hogy egy pár perc alatt körbejárható furcsa szigeten élje le az életét: folyton elvágyódott, ám elmenni valójában mégse mert. Hogy gyáva volt-e vagy inkább felelősségteljes, vagy esetleg mindkettő egyszerre? Ki tudja? Mindenesetre folyton csak őrlődött és őrlődött magában, s végül a teljes boldogtalanságba süllyedt. Annyira más volt, mint a többiek a szigeten; egy igazi álmodozó, aki nyitott volna a világ felé, ha nem vette volna körül a végtelen kékség.

Mette Jakobsen: Minou szigete
The Vanishing Act
Upor László fordítása
Libri Kiadó
250 oldal

8 megjegyzés:

Unknown írta...

Sikerült felkelteni az érdeklődésemet :)

Heloise írta...

De jó! Ennek nagyon örülök :-)) tényleg szuper könyv.

coraline írta...

Szia :) Nem tudom, hogy mennyire vagy fantasy-s, de ha szereted, akkor nagyon ajanlom A szel nevet Patrick Rothfuss-tol, en imadtam :-) Kivancsi lennek a velemenyedre :)

PuPilla írta...

Nagyon jó poszt lett, érdekel egy ideje engem is a könyv, valahogy vonz magához, mint téged is. Én még nem olvastam Marquezt, de a Száz év magány várólistás, és itt csücsül a polcon. Mit javasolsz, abba vágjak előbb bele, vagy ezt szerezzem meg és olvassam inkább elsőnek?

Heloise írta...

@coraline: Egy jó fantasy-re bármikor vevő vagyok :-) Ráadásul A szél neve már nagyon régóta itt csücsül a polcomon olvasásra várva, eddig csupa jókat hallottam róla, most már tényleg mindenféleképpen sorra kerítem :-) Köszi az ajánlást! :-)

@PuPilla: A Száz év magány nagyon szuper könyv, én legalábbis imádtam anno, de kell hozzá egy hangulat, kicsit emészteni kell. A Minou szigete "könnyedebb" - vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak - , meg rövidebb is, lehet hogy ez pl. jó ráhangolódás lenne Marquezre. Meg nagyon kíváncsi lennék, hogy neked milyen meglátásaid lennének a Minou szigetével kapcsolatban :-) (amúgy ha kell, nagyon szívesen kölcsönküldöm ám neked! :-) )

PuPilla írta...

Köszi! Igen, jókat hallok róla, de biztosan kicsit "nehéz" olvasmány azért. Mondjuk ha belegondolok, elég sok komolyságot olvastam idén, Orwellt, Huxleyt, Jókai Annát, szóval lehet hogy ez is most könnyebben lecsúszna. :)
Hú, nagyon aranyos vagy, köszi, elfogadom a kölcsönzést *pirul* írok neked egy privit a címemmel, jó? :)

rigó írta...

csak egy boldog karácsonyt beköszönni jöttem ide eredetileg, de ez a könyv megy is várólistára. :)

Heloise írta...

Köszönöm szépen utólagosan is :-) Boldog Új Évet Kívánok Neked, és remélem, elnyeri a tetszésed a könyv :-)

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS