Még úgymond rutinos olvasóként is könnyen érhetik meglepetések az embert. Itt van például Colleen Hoover regénye, amit igazából csak azért vettem ki, mert rengetegen vették tőlünk a boltban tavaly nyáron, majdhogynem kemény harcok mentek érte. Sztoikus nyugalommal oroztam el magamnak így hát egy kötetet, hogy lássam, miért is van ennyire odáig meg vissza a jelenlegi egyetemista lányok 90%-a. Nem számítottam semmi extrára, sőt reménykedtem, hogy csak maximum a 40. oldal után akarom majd a sarokba vágni.
Hát, ehhez képest kicsit másképp alakult a viszonyunk.
Az elbeszélő, Sky stílusa rögtön magával ragadott, kábé az első negyedénél totálisan beszippantott a történet, valahogy akkor és ott jó volt benne létezni és érezni. Emlékszem ahogy lassan elvált tőlem a külvilág és már csak én voltam - benne a történetben. Minden más megszűnt számomra. Hogy őszinte legyek, még a mai napig se tudom megmagyarázni, hogy mi hatott rám ekkora elánnal, de működött. Határozottan valami nagyon működött ebben a könyvben.
Olyan igazi sóhajtozós, beburkolózós-romantikus könyv volt ez, aminek a háttérben bujkáló keserűsége adta meg az igazi fanyar ízét, és visszatartotta ezt az egész történetet attól, hogy nyáltengerbe fulladjon. Maga a háttér-sztori (gyermekek szexuális zaklatása) elképesztően szörnyű, de tényleg - ha jobban belegondolok, talán ez adta meg ennek a regénynek az igazi erősségét. Mármint ami még egy óriásit rúgott ezen az egészen.
Hoover jól csepegtette az információkat oldalról oldalra, nem mindent (sőt, igazából semmit) kaptunk telibe - majdhogynem végig krimiként funkcionált a történet, és én nagyon imádtam ezt a végigvonuló sejtelmességet, ami nagyon passzolt az egész regény stílusához. És persze, arról se feledkezzünk meg, hogy szerencsére humorban se volt benne hiány. és tényleg vicces volt, nem csak erőlködött :) Szóval, egyre határozottabban bizonyos voltam benne, hogy valakinek újból sikerült egy tökéletes tiniregényt alkotnia.
De persze, mit érne egy magára valamit is adó tiniregény egy szívdöglesztő főhős nélkül? Holder szerintem totál ez a kategória volt. Annyira eltalálta az írónő a karakterét, hogy komolyan mondom, ennyi idősen majdnem én is beleestem, mint ló a meszesgödörbe. És talán az olvasás idején ez tényleg így is volt. Ráadásul a két szereplő között tényleg működött a kémia. Örömmel mondhatom, hogy nem kaptam agyfaszt tőlük. Ami aztán tényleg nagy szó! Egyedül a végénél voltak szemöldök emeléseim, de ez már az utolsó fejezet nyögve-nyelős utolsó rúgása volt. Hoover kicsit tovább vitte a sztorit szerintem, mint kellett volna. Egy elegáns, ámde gyorsabb lezárással szerintem többre ment volna, mint ezzel a nyivákolásos szexjelenettel. tökéletes tiniregény-elmélet over
De ahhoz képest igazán kellemes meglepetés volt ez a könyv, hogy azt hittem egy gagyi csiganyálat hozok ki a boltból. Őszintén szólva, totál megvett engem kilóra, napokra bemászott a bőröm alá, és nagyon sokáig végigkísért az a jellegzetes hangulata. sőt még a mai napig kellemes olvasmányként él bennem. El akartam amúgy olvasni a következő részét is, ami Holder szemszögéből íródott, és bele is kezdtem... de most vagy nekem nem volt meg hozzá a hangulatom, vagy az írónőnek ott nem sikerült eltalálnia azt a hangnemet, amit a Hopelessben annyira jól hozott. Én a Losing Hope-ban csak az erőlködést éreztem és az izzadtság szagot. Negyven oldalig jutottam, majd inkább úgy gondoltam, hogy maradjon meg a Hopeless szép emlékként a fejemben és Hoover jó íróként. Ne rontsuk el.
Colleen Hoover: Hopeless - Reménytelen
Hopeless
Könyvmolyképző Kiadó
408 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése