2017. október 20., péntek

A szobalány

Sarah Waters regényével kapcsolatban nem sok mindent tudtam kezdetben, de Amadea posztja meghozta hozzá a kedvemet. És bevallom, nem hittem volna, hogy ezt a közel 600 oldalas regényt körülbelül két vagy három nap alatt be fogom falni. De aztán mégis így lett. Rég volt már ilyen, hogy egy könyv annyira magába szippant, hogy a való életem minden egyes kötelessége háttérbe szorul, mert nekem tudnom kell, hogy fog végződni. 


A 2002-ben megjelent regény a viktoriánus Angliában játszódik, és maga a történet egy cselszövésre épül. A jellegzetes dickensi nyomorban tengődő Sue-t, aki egy tolvajtanyán él mióta csak az eszét tudja, egyszer egy különös kéréssel keresi meg Gentleman, az úriembernek látszó csaló: segítsen neki becserkészni egy vidéki, naiv arisztokrata lányt, Maudot, aki vagyonát csak házasság esetén örökölheti meg. A terv az lenne, hogy miután Gentleman feleségül veszi Maudot, bezáratja a bolondokházába, és a vagyonán majd megosztoznak. Sue -nak szobalányként kéne a segítségére sietnie, hogy kipuhatolja Maud érzéseit vele kapcsolatban, illetve bátorítsa őt a házasságra. Kegyetlen, ám mégis egyszerű cselszövésnek tűnik, azonban az első rész végére akkorát fordul velünk a történet, hogy utána garantáltan képtelenség letenni a könyvet. 

Mármint tényleg, és nem túlzok. Az első rész végétől számítva egyre inkább belekerülünk a spirálba, egyre több "nemmondod??" fordulat következik, és a végére már annyi lesz belőle, hogy talán kicsit meg is csömörlik tőle az ember. Talán. De a végét akkor is tudni kell. Szeretem az ilyet, amikor a könyv képes beleringatni abba az ábrándba, hogy tudom, mi fog történni, hogy nem érhetnek akkora meglepetések, és aztán egyszer csak váratlanul pofán csap a felismerés, hogy megvezettek. Nem csak Gentleman a cselszövő itt, hanem maga az írónő is. 

A miliő, amit megteremtett - ahogy sokan már előttem is leírták -, jól idézi a Dickens regényének világát  a viktoriánus kor alsóbb társadalmi osztályának nyomorával, ahol tolvajokkal, gyilkosokkal, árva gyermekekkel és mocsokkal van tele ez a London. A nyomor mindenkinek a személyiségére rányomja bélyegét, nincsenek tiszta érzések, csak számítások és haszonlesések. Wilkie Collins: A fehér ruhás nő című regénye is sokszor eszembe jutott az olvasásakor, ahol valamilyen szinten hasonló a kezdő szituáció és az elbeszélés stílusa is. Mindkét regényben megjelenik témaként a korabeli nők kiszolgáltatottsága, akiknek nem igazán volt más lehetőségük a házasságon kívül: ám a házasság nem feltétlen jelentette az örökké tartó boldogságot - különösen, ha nagy vagyon várományosa volt -, hiszen a frigy után a férj jóindulatán és szándékán múlott a nő sorsa. Fizikai vagy lelki bántalmazások, bolondokháza vagy éppen gyilkosság - ezek is ugyanúgy benne lehettek a pakliban, és a házasságból kilépni - nőként - megközelítette a lehetetlent. A társadalom elvárta, hogy a két fél házasságban maradjon, még akkor is, ha az nem volt boldog. Ha pedig mégis sikerült belőle kilépni, akkor az komoly társadalmi megvetést vont maga után. Gondoljunk csak a Wildfell asszonyára.  A korabeli rossz házasságokkal kapcsolatban egy nagyon érdekes cikket találtam a Halcsontosfűző blogon, ami nagyon érdekes történetekkel tarkítja a XIX. századi házasság intézményének fonákságait és a nők kiszolgáltatottságát. Érdemes elolvasni. 
A cikket is meg a könyvet is.

Sarah Waters: A szobalány
Fingersmith
Fordította: Tóth Gizella
Gabo Kiadó
624 oldal





2017. október 17., kedd

Könyvesbolti morzsák

Egyik nap az alábbi beszélgetés csapta meg a fülemet.
- ... és tudod, ez a könyv alapvetően megváltoztatta az életemet. Rengeteg mindent adott nekem, és olyan sok mindent tanultam belőle. Szóval, én ezt nagyon tudom neked ajánlani! A film is jó, de a könyv az igazi.
- Oké, majd óra után akkor lehet, hogy megveszem.
- Uh, tényleg, sietnünk kell, mert elkésünk. Ennek nem tudom, hol volt a helye, mindegy, felteszem a polc tetejére.
Miután a két delikvens kiment a boltból, kíváncsian odaléptem, hogy megtudjam, mi lehetett az a könyv, ami ilyen hatást gyakorolt az egyik lányra. Szeretem az ilyen történeteket hallgatni, hogy kinek mit adott egy bizonyos könyv, és a boltban olykor belehallgathatok az ilyen beszélgetésekbe vagy éppen közvetlenül velem osztják meg ezeket.
Nos, a könyv, ami a polc tetején hevert, az nem volt más mint....

E. L. Jamestől A szürke ötven árnyalata....



Így azt hiszem, az "olyan sok mindent tanultam belőle" -rész kicsit más színezetet kapott. 

2017. október 14., szombat

Holttest a fürdőkádban

Vannak olyan könyvek, amelyeknél ha már elolvasod az első bekezdést, tudni fogod, hogy innentől kezdve nem lesznek nagy gondok köztetek. Rhys Bowen könyve például ilyen élmény volt. 

"Azért két hátulütője is van annak, ha az ember a királyi család másodvonalába tartozik.
Az első az, hogy mindenki elvárja, hogy úgy viselkedjen, ahogy az az uralkodócsalád egy tagjához méltó, de az ehhez szükséges feltételeket persze nem biztosítják. Szóval, azt megkövetelik, hogy csecsemőket csókolgassak, ünnepségeket nyissak meg, időről időre megjelenjek Balmoralban (mindig az alkalomhoz illő tradicionális cuccokban), meg persze azt is, hogy az esküvőkön menyasszonyi uszályokat hurcolgassak. Bármiféle normális állás hallatán azonban rosszallóan összevonják a szemöldöküket. Az tehát szóba se jöhet, hogy a Harrods kozmetikai részlegén dolgozzak. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam.
"

Miután ezt a bekezdést elolvastam, biztos voltam benne, hogy jó barátságban leszünk. Még akkor is, ha folyton Agatha Christie: Holttest a könyvtárszobában című regényének a címe ugrott be ehelyett. Totálisan összezavart.


Főhősnőnk, Lady Victoria Georgiana Charlotte Eugenie éppen harmincnegyedik a trónöröklés rangsorában, és a huzatos Rannoch-kastélyban tengeti mindennapjait, amely még a legjobb napjain sem mondható éppen szívderítő helynek. Egyszer még Wordworth, a nagy költő is megemlékezett erről a helyről, az alábbi kétsorosában, ami végül egy szemetesben landolt: "Szemem meredélyről borongós partra réved/Hagyjon fel reménnyel mind, ki erre téved."
Georgie itt él mostohabátyjával és feleségével, Figgel, és felkészült arra, hogy öregkorára is itt fog ragadni ebben a hideg és huzatos kastélyban keresztrejtvényeket fejtve, amíg egyszer csak nem hallgatja ki rokonai beszélgetését arról, hogy a királynő mindenképpen ki szeretné őt házasítani egy halpofájú romániai herceggel. Ehhez nyilván nincs sok kedve, így úgy dönt, hogy szedi a cókmókját és valami kitalált mesével előáll, miért is kell sürgősen Londonba utaznia. Az ottani rezidencián híján mindenféle személyzetnek, kénytelen a saját lábára állni: megtanulni ellátni magát és persze munkát keresni. Az önállósodása felé megtett lépéseit három dolog is nehezíti: a származása, maga a királynő és egy, a fürdőkádban talált holttest.

Rhys Bowen regénye egy nagyon könnyed kis krimi, ami igazán szórakoztatóra sikerült - persze, ha nem vesszük hozzá azt a durva félrefordítást, hogy indítékot folyamatosan motívumként fordították... de a maga módján ez is szórakoztató volt. Persze, távol áll ez a wodehouse-i humortól. Ha már feltétlen hasonlítgatásokba kell bocsátkozni, nekem Helen Fielding Bridget Jones-a jutott eszembe folyton, amire a regény egy-egy momentuma még rá is erősített, mint például az a gyermekkori élmény, hogy pucéran pancsolt a medencében szökőkútban egy első pillantásra meglehetősen unszimpatikus úriemberrel. Alapvetően maguk a karakterek is mutatnak hasonlóságokat a fentebb említett történettel, de azért okozhatnak meglepetéseket.
Georgie egy kissé ügyetlen lány, aki elhatározta, hogy önállóan szeretne boldogulni az életében, anélkül, hogy bárkihez is hozzákényszerítsék. Királyi származása ellenére nem átall olyan dolgokat is megtanulni londoni tartózkodása alatt mint a tűzrakás vagy éppen az öltözködés. Ugyanis nemhogy szolgálókra, de tulajdonképpen ételre sincs pénze. Őladysége hiába él az elegáns londoni Rannoch House-ban, amelynek falait beborítják a dicsőséges ősök hatalmas festményei, mégis csak magának kell megengednie esténként a fürdővizet. Bowen a pénztelen arisztokraták kissé kényes témáját elég hangsúlyosan mutatja be regényében, hiszen - mint kiderül - nem csupán Georgie -nak jutott ez a sors. Jövőbeni örökségek reményével, csalásokkal, esküvőkre való hívatlan betoppanásokkal próbálják elfedni, hogy mi van a látszólagos csillogás mögött. Az írónő már a fentebb idézett első bekezdésben összefoglalja ennek az életmódnak a lényegét, ami persze mulatságos, ugyanakkor valahol mégis csak visszás dolog.

Nekem összességében tetszett amúgy, jól elszórakoztatott azon a hétvégén. Aki könnyed olvasmányt keres, ami kikapcsolja picit, akkor ez például egészen jó lehet erre a célra.

Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban
Her Royal Spyness
Fordította: Róbert Pál
Lettero Kiadó
416 oldal

2017. október 13., péntek

Book-A-Sloth-Club | Magyarország első könyves meglepetésdoboza

Mit szólnál, ha egyszer a postás becsengetne hozzád egy dobozzal, amiben egy könyv és az olvasás élményéhez kapcsolódó apró kis meglepetések bújnának meg? Ha tetszik ez a gondolat, akkor a Book-A-Sloth-Club minden bizonnyal neked való.
Ez a frissen indult magyarországi kezdeményezés a külföldön elég divatos és népszerű Subscription Boxok mintájára lett megalkotva. Ennek lényege, hogy a honlapon feliratkozol egy - jelen esetben - könyves dobozra, amiről nagyjából nem tudsz az égvilágon semmit sem  - maximum hívószavak illetve műfaj szintjén -, és aztán várod a postást, hogy végül jól meglepődj a doboz tartalmán. Olyan, mint egy kedves születésnapi meglepetés, azzal a kivétellel, hogy nem kell feltétlen szülinapodnak lennie. :)


Bár semmifajta recenziós dolgot már évek óta nem fogadok a blogon, de a Book-A-Sloth-Club megkeresésére nem tudtam nemet mondani, mert egy nagyon izgalmas hazai kezdeményezésnek tartom, és nagyon örültem, hogy ezt a külföldi könyvmolykörökben elég menő dolgot meg szeretnék idehaza is honosítani. A mai napon valószínűleg ettől lesz hangos a hazai blogok és vlogok világa, hiszen a Book-A-Sloth-Club már korábban megkeresett minket, hogy az elsők között tesztelhessük a meglepetésdobozukat. Elöljáróban mindenképpen szeretném hangsúlyozni, hogy amit kaptunk az egy mintadoboz, a valódi dobozok - elmondásuk szerint - sokkal közelebb fognak állni a külföldi subscription boxokhoz - sokkal több egyedi, kifejezetten a dobozba készített kézműves terméket fog majd tartalmazni. Követendő példaként az OwlCrate -et adták meg, szóval valami ilyesmire kell számítani.  Ez a mintadoboz csak amolyan ízelítő, hogy megmutathassuk nektek, nagyjából mire lehet számítani, ha feliratkozol egy könyves meglepetésdobozra.
A webshopjuk egyébként a mai napon nyílik meg, és a limitált darabszámú dobozra mától lehet feliratkozni. Az ezzel kapcsolatos mindenféle részletet megtalálod a honlapjukon. ( http://www.bookasloth.club/ )

Én és a meglepetésdoboz

Múlt hét pénteken kaptam meg az e-mailt tőlük, hogy feladták a mintadobozt a postán, így az egész hétvége lázas izgalomban telt - ennek az izgalomnak a lenyomata köszön vissza a doboz állapotán egyébként, mert mikor hétfőn végre a kezembe foghattam, úrinőhöz nem méltó módon estem neki a csomagolás kibontásának, fittyet hányva arra a tényre, hogy nekem ezt majd fotóznom kéne amúgy...de egyszerűen nem tehetek róla, a meglepetés érzése mindig ezt az izgatottságot hozza ki belőlem, amin képtelen vagyok úrrá lenni. Abszolút nem tudtam, hogy mire számítsak. Se a tematikáról, se a benne levő meglepetéskönyvről nem tudtam semmit, egészen furcsa érzés volt így csomagot kapni a postásunktól, aki szintén érdeklődve figyelte, hogyan esek neki rögtön a doboznak a munkahelyem kellős közepén.

S hogy mi volt a dobozban?

  • Lauren Fern Watt: Egy kutya bakancslistája - reakció: oh, egy kutyás könyv! De szuper!... jaj, de én ezen sírni fogok, ugye? Ah, tutira sírni fogok *fülszöveg elolvasása után* igen, ezen bőgni fogok, nyilván.
  • A könyv írójának üzenete olvasóihoz - ami megerősített abban a tényben, hogy eléggé sírni fogok a könyvön
  • egy fürdőbomba a Lush-tól (Cheer Up Buttercup) -még várom a hétvégét, hogy egy nyugis fürdőzés keretében kipróbálhassam, de az illata egészen jó.
  • egy feketeribizli ízű gyümölcstea a Hazai Piacról - teaimádatom miatt ennek a meglepetésnek örültem a legjobban. gondolom, mindenki meglepődött... ja, nem.  Istenien finom tea, élénk gyümölcsös ízzel. Azt hiszem, az sokat elmond, hogy már kábé a felénél tartok a csomagnak.
  • teasütemény a Torta Művektől 
  • kutyás könyvjelző
  • Roald Dahl-os képeslapok
  • állatkölykös képeslap
Szerintem mintadoboznak elég jól sikeredett, bár lehetett volna kicsit közelebb hozni a doboz tartalmát a könyv tematikájához - gondolok itt például olyasmire, hogy a tea kaphatott volna valami fantázianevet, lehetett volna csontalakú a sütike vagy mondjuk a képeslapok is jobban kapcsolódhattak volna a könyvhöz. Meg mondjuk elég lett volna egy képeslap is... de mindegy, ezeket leszámítva szerintem szuperség még mintadoboz szintjén is. A tea isteni finom, mint említettem és a meglepetés élményét nagyon adta az egész csomag. Biztos vagyok benne, hogy egyszer egy igazi dobozra is előfizetek náluk, mert nekem nagyon bejött. 

Vizuális szemléltetés a csomagról.


A spoileres lista arról, hogy mit tartalmaz a csomag. Ha meg akarsz lepődni majd, nyilván ne ezzel kezd a kibontást :)



Ha felkeltette a bejegyzésem az érdeklődésedet, akkor most leírom a legfontosabb tudnivalókat:
  1. Regisztrálni a mai naptól fogva lehet a honlapjukon keresztül : http://www.bookasloth.club/
  2. Az első dobozra október 13-november 5.-ig lehet feliratkozni, és november 15-20. között lesz majd a postázásuk. 
  3. limitált 100 darab doboz vár gazdára.
  4. Ez a későbbiekben is hasonlóan fog működni, tehát minden hónapban 15. és következő hónap 5. között lehet majd előfizetni a következő dobozra.
  5. Az első doboz témája : Álom és Varázslat

2017. október 10., kedd

A Briliáns barátnőm Nápolya

Ferrante regényének helyszíne, Nápoly annyira belém ivódott olvasáskor, hogy nem igazán tudtam szabadulni később sem a hangulatától. Nyilván, bakancslistás hely amúgy, bár ez nem annyira Ferrantének köszönhető. 
Az általa ábrázolt Nápoly kegyetlen, szürke és enyhén nyomasztó. Ugyanakkor olyan élénken megmarad az olvasás után, hogy nehezen megy ki az ember fejéből. Szóval, úgy éreztem, muszáj róla képeket, illetve cikkeket keresgélnem, és gondoltam, ha már így esett, akkor közkinccsé teszem, amit találtam. A regényt már olvasóknak szerintem túl sok újdonságot nem tartalmaz, viszont a képek akkor is érdekesek lehetnek.
A szöveg nagy része egyébként a Time Magazine -ból származik, a végén található a pontos link hozzá.

Nápoly XX. századi történelme meglehetősen viszontagságosnak mondható. A II. világháború alatt több mint 100 bombát kapott a város. A németek, miközben elkezdték Nápoly evakuálását a közeledő szövetséges csapatok miatt, megsemmisítették a kikötőt, mert tudták, hogy az ellenség számára hasznos stratégiai pont lehetne. Mikorra a sereg megérkezett se víz, se gáz, se villany nem volt a városban. A tengeri szállítmányozás is megbénult, így Nápoly lakói kénytelenek voltak beérni a szövetségesek által biztosított szűkös élelmiszerrel. A városban elkövetett pusztítás Berlinhez mérhető volt.

A szövetséges csapatok bevonulása a szétbombázott Nápolyba.


A gyermekek megtanulják a cipészség fortélyait. Régi cipőket újítanak fel, hogy aztán "vadiúj"ként eladhassák a feketepiacon.

Mialatt a szövetségesek villámgyorsan újra felépítették a város szétbombázott infrastruktúráját, újabb problémák ütötték fel a fejüket: például a feketepiac, amely ekkor indult virágzásnak. A szövetségesek által importált termékek nagy részét ellopták, és illegálisan kezdték árusítani. Míg a tehetősebbek megtehették, hogy biztonságosabb helyekre menjenek, mint Sorrento vagy Capri, addig a szegényebb réteg kénytelen volt Nápolyban maradni, és túlélni valahogy; köztük voltak olyanok is, akik a feketepiacból igyekeztek hasznot húzni - mint például a Solara család Ferrante regényében. 

A város már a háború előtt is szegény volt. A társadalmi-gazdasági helyzete szinte minden városnál rosszabb volt. Az oktatás luxus dolognak számított. Míg néhányuk ugyan lehetett olyan szerencsés, mint Elena, hogy folytathatta tanulmányait, addig a legtöbbjük Lila sorsára jutott, és már igen fiatalon kénytelenek voltak beállni a kenyérkeresők sorába, hogy családjukat el tudják tartani. 
A családon belüli erőszak, amit annyi nő átél a könyvben, mindennapos dolognak számított. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy egészen 1975-ig a feleségek ugyanannyi joggal rendelkeztek, mint a gyerekek. Azonban az erőszak nem csupán a házon belül jelentett fenyegetést, hanem az utcán is. Ahogy Ferrante is írja a Briliáns barátnőmben, Nápoly kemény hely volt, ahol a halál - akár betegségből, balesetből, akár erőszakból származó - a mindennapi élet része volt.

"Ilyen volt a világunk, teli gyilkos szavakkal: torokgyík, vérmérgezés, tífusz, gáz, háború, esztergagép, sitt, munka, bombázás, bomba, tüdővész, genny. Azt hiszem, mindaz a sok félelem, ami egész életemben végigkísért, ezekből a szavakból, ezekből az évekből származik."

"Az apák bármit megtehetnek engedetlen gyerekükkel. (...) Fernando atyai durvasága semmiség volt a telepen uralkodó erőszakhoz képest. A Solara-bárban, meleg napokon a kártyacsaták vesztesége és a túl sok ital gyakran vezetett kétségbeeséshez, és ennélfogva verekedéshez. Silvio Solara, a tulaj, nagydarab, pókhasú férfi, kék szempárral és nagyon magas homlokkal, tartott a pult mögött egy sötét színű husángot, mellyel nem habozott lesújtani azokra, akik nem akarták kiegyenlíteni a számlát, akik késlekedtek visszafizetni a hitelt, akik nem tartották meg az egyezséget. Gyakran a Lila bátyjával egykorú fiai, Marcello és Michele, is besegítettek neki, de ők még nagyobbakat sóztak oda. Szép kis bunyók kerekedtek. Aztán hazamentek a férfiak, és felbőszülve az alkoholtól, az adósságoktól, a lejáró kölcsönöktől, az ütésektől, az első rossz szóra eltángálták a családot."

A nápolyi emberek számára a péntek a nagymosás napja. 1956.


A San Francesco di Paola templom lépcsőjén fiatal anyák szoptatják gyermekeiket, miközben a háttérben a munkanélküli ifjak kártyáznak.
San Gregorio Armeno úton sétáló emberek, 1961. 

Pizzafutár Nápolyban, 1950-es évek.

Ivókút Nápoly egyik szegénynegyedében. 1947.

Táncoló gyermekek Nápoly szegénynegyedében az 1950-es években. 

Fények és árnyékok az 1950-es évek Nápolyában
Esküvő valahol Dél-Olaszországban

A szöveg és a képek nagy részének forrása: http://time.com/4010504/neapolitan-novels-history/

2017. október 6., péntek

The Fox and the Star

A róka egy nap arra ébred, hogy elvesztette a csillagát, aki minden este ragyogott neki, még a legsötétebb éjszakákon is. Mindenhol őt keresi, de sehol sem találja. Mindenkit kérdezget róla, de senki sem felel. Csillaga örökre eltűnt, és a róka egyedül marad a sötét erdőben.




Coralie Bickford-Smith könyve egyszerűen gyönyörű. Kívül, belül. A Penguin Booksnak dolgozó illusztrátor egyéb munkáit például a Clothbound Classics -sorozat borítóiról ismerhetjük. Ez az első saját könyve, amelyhez nem csupán az illusztrációkat adta, hanem a szavakat is. A kivitelezése is egészen elképesztő: a vászonborítás, a papír minősége, a színek... egyszerűen minden olyan rajta és benne, hogy nem kellett hozzá egy perc sem, hogy instantszerelembe essek ezzel a könyvvel. 
És akkor a rókás témát még nem is említettem. 

Ez a rövid mesekönyv egyébként gyönyörűen beszél a veszteségről és a gyászról. Egyszerűen, letisztultan, mindenféle sallangtól mentesen. Hogy milyen nehéz szembesülni azzal a ténnyel, amikor egy számunkra fontos ember örökre eltűnik az életünkből, csak a sötétséget hagyva maga után. S hogy milyen érzés az, hogy ebben a veszteségben teljesen egyedül vagyunk, mert a gyászt mint olyat a társadalmunk sajnos igencsak kínos témaként kezeli, amitől a kívülállók leginkább csak feszengeni tudnak. Ahogy az érintettek is, a róka is egyedül marad a kérdéseivel, válasz nem érkezik senkitől. Ám a mese végkicsengése mégiscsak pozitív - a csillaga ugyan soha nem tér vissza, de a róka végül megtanul együtt élni a veszteségével, és őrzi tovább magában csillagának emlékét, aki egyszer az övé volt. 
Az illusztrációk emellett természetesen meseszépek, csodásan együttműködnek a szöveggel. Coralie Bickford-Smith egy interjúban elárulta azt is, hogy a mese megszületéséhez saját életéből merítette az élményeit: tizenkilenc éves volt, amikor édesanyja elhunyt, és édesapja két évvel a könyv megírása előtt ment el.  "A társadalmunk nem igazán beszél a veszteségről vagy a halálról, szóval egyedül kellett feldolgoznom ezeket a dolgokat. Nagyon nehéz volt, de sikerült kimásznom belőle. Rájöttem, hogy miután keresztülmegy az ember egy ilyen nehéz időszakon, az jelentősen megváltoztatja a látásmódját. Ezt szerettem volna kifejezni ezzel a történettel."



Ha még több képre lennétek kíváncsiak a könyvről, nézzetek bele a The Guardian cikkébe.

Coralie Bickford-Smith: The Fox and the Star
Particular Books
64 oldal

2017. október 4., szerda

Harry August csodálatos élete

Veszélyes dolog lehet az elvárás, ami óhatatlanul is kialakul az emberben. Például a Harry August csodálatos élete kapcsán elvitt egy olyan irányba, ahova jobb lett volna, ha nem megyek. Másnak képzeltem a könyvet: többnek, mélyebbnek, és vártam, hogy valami nagy hatást gyakoroljon rám. Ezt a prekoncepciót a közepe után valamikor tudtam elengedni, és akkor már végre tudtam élvezni az olvasását.
Addig meg csak a csalódást éreztem. 
























Mert szerintem Claire North könyve igazából egy könnyed, szórakoztató regény. Amivel abszolút nincs baj - főleg, ha erre számít az ember. Amikor a könyvtári céltalan keresgélésem során ráakadtam a könyvre, jobb ötlet híján, gyorsan végigpörgettem a molyos értékeléseket róla, és az a kép alakult ki bennem erről a történetről, hogy ez bizony olyan elementáris hatással lesz rám, hogy juj...! Alig vártam ezt a katartikus élményt, amit hetekig kell majd feldolgoznom meg emésztenem meg minden, és aztán, mikor úgy éreztem, én erre tényleg felkészültem, elkezdtem olvasni magát a könyvet. Mint az elején írtam, kétszázötven oldalnak kellett eltelnie, hogy végre levetkőzzem ezt az elvárást.
Bevallom, addig dühös voltam a regényre: nem szerettem a narrátort, aki olyan szenvtelenül beszélt mindenről, és egyáltalán nem engedett belehelyezkedni a történetbe; nem szerettem a szereplőket sem, akiken sohasem éreztem semmiféle fejlődést, ugyanolyanok maradtak sok élet után is. A történeten pedig nem tudtam kiigazodni, nem éreztem, hova fogunk tartani vele. 

De miután csupán egy könnyed, szórakoztató regényként kezdtem kezelni, és az események is elkezdtek kicsit felpörögni benne, akkor végre megbékéltem. A fentebb említett nem-szeretem dolgok nagy része maradt egyébként, csak már nem hőbörögtem rajtuk. És egyébként nagyon tetszett a regény alapötlete, hogy vannak bizonyos emberek (kálacsakrák), akik ugyanazt az életet élik újra és újra, azaz miután meghalnak újjászületnek régi életükben, emlékeikkel együtt. Érdekes volt látni, hogy egy életben mennyi lehetőség lehet vagy hogy ugyanaz az élet hányféleképp élhető. Jó lett volna, ha a kálacsakrák mibenlétére kicsit jobban kitér, mert engem tényleg érdekelt ez a téma. Ahogy persze, azt se sajnáltam volna, ha jobban kifejti, hogy pontosan mi is az a szerkezet, amit a főgonosz  készít, és hogy ez miért is veszélyes pontosan a világra.

Kikapcsolódós, laza könyvnek teljesen jó szerintem, ami remek ötleteket tartogat és különösen a közepétől kezdve válik izgalmassá. Én meg igyekszem ezentúl leépíteni magamban az előzetes elvárásokat, mert óhatatlanul is csalódásokhoz vezethetnek olyan könyvek esetében is, amiknél nem feltétlen kéne.

Claire North: Harry August csodálatos élete
The First Fifteen Lifes of Harry August
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
480 oldal


2017. szeptember 30., szombat

#szeptember

Szeptember utolsó napján majdnem vettem magamnak még egy könyvet, de annyira megtartóztató üzemmódba léptem miután a kedves férjem emlékeztetett az ebben a hónapban szerzett könyveim mennyiségére, hogy végül ott maradt a bolt polcán. De mivel holnap már október van, lehet, hogy visszamegyek azért a könyvért.
























Minden a The Hate U Give - A gyűlölet, amit adtál című regénnyel kezdődött, amivel megjutalmaztam magam, már nem is tudom, miért is. Pár nap múlva pedig ott ültem a  Bookdepository oldala előtt és a bankkártya adataimat pötyögtem be nagy elánnal, mert megláttam az Anne-köteteket díszdoboz kiadásban, egészen megfizethető áron, így úgy gondoltam, nem élhetek tovább enélkül. Tényleg nem, jó? S aztán ha már ott voltam, képzeljétek, pont szembejött velem Janine Beacham regénye, amiben nem csak komornyikok vannak, hanem macskák is. Már régóta a Goodreadses várólistámon volt, és végre megjelent. Nyilván, ezt is muszáj volt megvennem. Aztán érkezett hozzánk a boltba egy válogatás Lovecraft műveiből. Még nyáron kaptam az Arkham Horror nevezetű társasjátékot, és azóta elkezdtek érdekelni Lovecraft írásai, de sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy nincs egy kötete se a könyvtárban - legalábbis, ami földi halandó számára elérhető. Ráadásul igen nagy kedvezménnyel tudtam megvásárolni, szóval szerintem bűn lett volna otthagynom. És innentől kezdve a többi könyv már gondolkodás nélkül landolt a táskámban. Először Ferrante regénye, a Briliáns barátnőm, aztán pont két napja megvettem még a Holttest a fürdőkádban -t és a Minden madár az égen -t is. 



Olvasni most nem sokat olvastam, ha jól számolom, most csak hármat sikerült: a Szikomorfán születtem, a Briliáns barátnőm és Harry August csodálatos élete voltak most a társaim a mindennapokban. Az az igazság, hogy a szeptember nekem mindig nehéz hónap a munkámból kifolyólag, és ilyenkor sose sikerül remekelnem agyi tevékenységeket kívánó dolgokban. De legalább könyvesbolti morzsákat ismét zúdíthattam rátok - ha már más tevékenységekre képtelen voltam. És még mennyi van! 
Arra viszont roppan büszke vagyok, hogy a várólista csökkentéssel még mindig jól haladok. Már csak öt könyvem van hátra, ebből kettő igen rövidke, egy délután alatt elolvasható. Szóval, én ezt még mindig úgy gondolom, hogy teljesíteni tudom. Októberi terveim között szerepel még kettőt elolvasni a listáról, de nyilván ismeritek a viszonyomat az elgondolásaim megvalósításához. Szóval, ezt inkább nem is ragoznám tovább. Meg nyilván nehéz lesz azért is, mert rengeteg szuperséges megjelenés van, ami felcsigázta a fantáziámat (hello Amadea és PuPilla! :) ), és egyszerűen hiperventillálni kezdek, ahányszor eszembe jut, hogy mennyire kevés időm van arra, hogy ezt a rengeteg szuper könyvet mind elolvassam. De hátha megtanulom egyszer jobban beosztani az időmet. Apropó, vettem még magamnak egy Johanna Bashford által illusztrált határidőnaplót is, hátha ez kicsit segít rajtam. 
Ja, és a legfontosabb beszerzés kimaradt: egy új Harry Potter-kötet! Méghozzá a Griffendéles jubileumi kiadás - a Hollóhátast már júliusban megkaptam születésnapomra a keményfedeles változatban. Ez a kötet most egyenesen Norvégiából repült ide hozzám a férjem útitáskájában, aki azt gondolta, ezzel fog engem megajándékozni hazaérkezése alkalmából. Szeretem ezt a fiút.


Mint mondtam, októberi tervek vannak most dögivel: olvasásra és nem olvasásra vonatkozólag is. Mozizásokat, forró csokizásokat, teázásokat, süti sütéseket és sorozatnézős esteket is tervezek, miközben persze az összes -engem érdeklő - friss megjelenést is elolvasnám, ahogy az eddig megvett könyveimet is, és persze a várólista csökkentésről ne is beszéljünk. :) Szabadidőmben az időnyerő kifejlesztésén gondolkodom amúgy. Ha azt tapasztaljátok, hogy minden tervem összejött, akkor gyanakodhattok, hogy sikerrel jártam. 
De addig is: hello, október! Már nagyon-nagyon vártalak, szeretek benned zsizsegni!

A többiek szeptembere:

2017. szeptember 28., csütörtök

Briliáns barátnőm

Ferrante regényének a titkára nem tudtam rájönni, bárhogy is gondolkodtam rajta. Nem mintha ez fontos lenne persze, csak jó lenne megfogalmazni magamnak. Mert hogy tényleg egy bitang jó könyv, ami pár oldal után beránt a világába, a nápolyi gettóba, és amíg olvasod - aztán meg akkor is, amikor nem - ott vagy. Mármint úgy igazán, teljes lényeddel ott vagy, és annak az idegen világnak a kérdései motoszkálnak benned, észrevétlenül a bőröd alá ivódva. Képtelenség ez ellen tenni bármit is.


A Briliáns barátnőm a Nápolyi regények tetralógia első része, amely két lány barátságát állítja középpontjába, illetve ezen keresztül meséli el el életüket az 1950-es évek poros, színtelen Nápolyában. Elena és Lila bár alapvetően nagyon különböznek egymástól, hatéves korukban egy napon, amikor egymást támogatva elmerészkednek a rettegett Don Achilléhez, barátságot kötnek egymással. Ez a kapcsolat azonban - talán pont a különbözőségük miatt vagy csak a női kapcsolatok természetéből adódóan - sose jut nyugvópontra. Mindig ösztökéli őket. Egyszerre ébresztenek egymásban csodálatot, ugyanakkor mindig a másik fölé akarnak kerekedni.
Elena számára Lila az, aki folyton "jobb": akinek látszólag játszi könnyedséggel megy minden, miközben ő kemény küzdelmek árán képes csak valamennyire a nyomában lépkedni. Lila az, aki megtestesít mindent, ami Elenában irigységet és csodálatot is egyszerre ébreszt. Lila ugyanakkor az a lány, aki képes őt megmenteni attól, hogy olyanná váljon, mint gyűlölt anyja.

A telep és az ott élő emberek helyzetét szerintem nagyon jól mutatja például az, hogy Elena mennyire meglepődik, amikor rájön, hogy létezik olyan, hogy középiskola, ahol lehetséges még ezután is tanulni. Hogy a tudás halmozását nem kell feltétlen az általános iskolával befejeznie. A két barátnő eddig egyforma útja sajnos itt válik ketté, és ki-ki másfelé folytatja. Szomorú volt látni, amikor a két tehetséges, intelligens lány közül csupán az egyik folytatta tovább a tanulmányait, a másikuk pedig belehelyezkedett a telepi élet megszokottságába.
Azt hiszem, valamilyen szinten metaforikus az az epizód, amikor Lila ötletétől vezérelve egy nap úgy döntenek, hogy kihagyják inkább az iskolát és megnézik a tengert. A tengert, amit még sose láttak, annak ellenére, hogy nincs messze tőlük. A tenger lesz a közös cél, amit mindketten akarnak. Elenát, aki fél nekivágni az útnak, rögtön lenyűgözi és magával ragadja Lila merészsége és bátorsága. Ám ahogy egyre inkább közelednek a telep határaihoz, az ismeretlenhez, ahhoz a vidékhez, ahol korábban még sosem jártak, Lila egyre bizonytalanabbá válik, Elena pedig éppen ekkor bátorodik fel. Megérinti őt az ismeretlenség miatti kalandvágy, a végtelen lehetőségek. Lila végül annyira bepánikol, hogy a két lány végül visszafordul.

Lila fél kimozdulni a megszokottságból, fél attól, hogy mi várhat rá az ismeretlenségben. De lehet, hogy leginkább a kudarcoktól fél. Folyton bizonygatja maga előtt, hogy Elena középiskolájában is meg tudná állni a helyét; hogy nem kell neki elhagynia a komfortzónáját ahhoz, hogy megtanuljon latinul vagy éppen angolul. Autodidakta módon igyekszik hát elsajátítani azokat az ismereteket, amiket Elena a tanárjaitól tanul. Küzd magában a telep szürkesége ellen, ám az végül mégis magába szippantja.

Elena Ferrante regénye emellett élethűen, olyan igazi bőr alá kúszósan jeleníti meg a II. világháború utáni Nápolyt és annak alsóbb társadalmi rétegeit, ahol a szegénység és a halál, az agresszió olyan mindennapos dolgok, hogy ezeken nem lepődik meg ott senki sem. "Ilyen volt a világunk, teli gyilkos szavakkal: torokgyík, vérmérgezés, tífusz, gáz, háború, esztergagép, sitt, munka, bombázás, bomba, tüdővész, genny. Azt hiszem, mindaz a sok félelem, ami egész életemben végigkísért, ezekből a szavakból, ezekből az évekből származik."
Nehéz volt elengedni ezt a világot és ezt a két lányt, mikor elolvastam az utolsó oldalakat. Nem tudtam még mindig rájönni Ferrante titkára, hogy mivel volt képes ennyire bűvkörébe vonni. Talán, a fentebb említett dolgok miatt. Hogy olyan finoman, olyan észrevétlenül, látszólag könnyedén beszélt hol érdekes, hol pedig igencsak súlyos témákról. Hogy igazából olyan regény ez, amit biztos vagyok benne, hogy többször is el lehetne olvasni, és mindig mást és mást mutatna.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
L'amica geniale
Fordította: Matolcsi Balázs
Park Könyvkiadó
338 oldal

2017. szeptember 26., kedd

Könyvesbolti morzsák

- Hello. Egy német könyvet keresek. Sajnos, sem a címét, sem a szerzőjét nem tudom. Az egyetlen biztos dolog, amit tudok róla, hogy kék a borítója.
(naná, milyen más színű lenne.... szakirodalom: LINK )
Elmondom neki, hogy ennyi információ alapján sajnos nem tudok neki segíteni, így elvezetem a német részleghez, hátha felismeri azt a könyvet. Körülbelül tíz perces nézelődés után az alábbi könyvvel fárad oda a kasszához:






Szóval, néha ilyenek ezek a kék könyvek.... néha zöldek :)

2017. szeptember 23., szombat

Szikomorfán születtem

Vannak könyvek, amiknek bizonyos mondatai vagy jelenetei örökre belevésődnek az emlékeimbe. Ha a Szikomorfán születtem című regényre gondolok, rögtön eszembe jut a halállal farkasszemet néző Odette, aki miután győztesen kerül ki az egyik csatából, belebokszol a levegőbe és boldogan kiáltja bele a világba, hogy "Szikomorfán születtem!" 
Számomra a címe már örökre ez az örömkiáltás marad.


























– Gyönyörű – mondtam. – Olyan az egész, mint egy festmény. Tudod, mama, az egész olyan, mint egy festmény.
– Micsoda?
– Minden. Az élet. Olyan, mintha minden napoddal feltennél valami pici színt, egy apró részletet. Egyik árnyalatot a másik után, arra törekedve, hogy minél szebb legyen, míg csak a vászon széléig nem érsz. S ha az ember olyan szerencsés, hogy az anyja egy szikomorfán szüli meg, akkor talán nem fog megremegni a keze, ha észreveszi, hogy az ecsetje már a rámához ér.

Edward Kelsey Moore regénye három nő barátságát és eddigi életét meséli el. Mindegyikőjüknek megvan a maga keresztje, amivel most már szembe kell nézniük: a nagyszájú, karakán Odette-nek a rákkal kell megküzdenie; a szépséges Barbara Jeannek az alkoholizmussal és a kitörölni vágyott múltjával; a háziasszonyok gyöngyének, Clarice-nek pedig a csélcsap férjével való rossz házasságával. Mind három nő életében különösen nehéz időszak ez, talán ezért is idézik fel magukban az elmúlt évtizedek történéseit: a barátságuk történetét, és ki hogyan, milyen lépésekkel jutott el idáig az életében. 
Az író egy interjúban az alábbi módon mesélte el regényének keletkezési körülményeit: egy este a barátaival iszogattak, beszélgettek és szóba került a bátorság kérdése. Végül, mikor mindenki megnevezte a legbátrabb embert, akit csak ismer, rádöbbentek, hogy mind egytől egyig nő. Mr. Moore elmondása szerint nem azért kerültek csak nők ebbe a felsorolásba, mert egyikőjük életében sem volt a megfelelő férfiképet megtestesítő ember, hanem egyszerűen csak valamiért mindegyiküknek egy nő jutott az eszébe, mint legbátrabb ember. Az író aztán később továbbgondolta ezt a beszélgetést: vajon milyen lenne egy olyan nő, aki nem ismeri a félelmet, aki sose retteg semmitől. Vajon milyen életet élne? Milyen személyiség lenne? Ezen kérdések mentén született meg végül a regénybeli Odette alakja. 


Az egyébként hivatalosan csellistaként dolgozó Edward Kelsey Moore regénye számomra feledhetetlenre sikerült. Tudom, mennyire nagy szó ez, és nem is szeretem ezt használni, de egyszerűen ez az igazság. 
Szerettem a történet humorát, ami a legkomorabb jelenetekben is finoman megcsillant, ám a komolyságát mégsem bagatellizálta el. Szerettem Odette karakánságát, merészségét, bátorságát, hogy sosem félt szembenézni semmivel sem, még a halállal sem. Szerettem, hogy a regény hisz a halál utáni életben, nem maszlagolva, nem ezoterikus blablával telenyomva, hanem egyszerűen csak hisz, és elhitette velem is. Szerettem sírni felette: hangosan, ha egyedül voltam, és némán, ha nem. Nevetni viszont mindig csak hangosan tudtam rajta, és sokszor. Néha a legváratlanabb jelenetekben is. Szerettem, hogy ennyire női regény ez - a szó legjobb értelmében - , és hogy mégis egy férfi írta. Biztosan gyerekkorától kezdve körbevették a nők, talán sok lánytestvére volt. Annyira értőn, annyira hihetően, annyi érzékenységgel nyúlt a regény női karaktereihez, hogy Odette és barátnői akár létezhetnének is. Szerettem olvasni a különböző sorsokat, a különböző nehézségeket, és azt is, hogy ki hogyan birkózik meg a saját életének keresztjével. Szerettem hármójukat, a barátságukat és szeretve szerettem ezt a könyvet. 
Csodaregény. 

"Tudod, erre fogsz majd gondolni, ha távozol. Hogy milyen jó volt a férjeddel, hogy mennyire szeretted a gyerekeidet. Hogy a barátaid addig nevettettek, míg ki nem csordultak a könnyeid. Ezt fogod felidézni magadban, amikor eljön az idő. Nem a rossz dolgokat. Nem tudom, mosolyogtam-e, amikor rám találtál a kertben, de mosolyognom kellett volna."

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem
The Supremes at Earl's All-You-Can-Eat
Fordította: Sinka Erika
IPC Könyvek
373 oldal

2017. szeptember 19., kedd

Ha én roxfortos lennék...


Mikor Dóri blogján megláttam ezt a kérdéssort, nyilván nem kellett gondolkodnom azon, hogy kitöltöm-e valaha. Mert.... nos, azt hiszem, ha valaki imádja Harry Potter világát, akkor nem is kellenek a különösebb indokok. Nyilván hamarosan írni fogok normális blogbejegyzést is, de jó néha ilyeneket is játszani. Meg most különben is azon nyűglődöm, hogy tök jó lenne ismét újraolvasni, kábé most azonnal, de a betárazott könyveim miatt (ehhem-ehhem... ) kicsit bűntudatom lenne. Igen, határozottan érzem a problémám súlyát. 
Szóval, most ahelyett, hogy elmosogatnék illetve kiteregetnék vagy írnék egy normális bejegyzést például A szikomorfán születtemről :P , inkább álmodozom kicsit arról, milyen is lenne, ha én roxfortos diák lennék. 

1. Tisztavérű, félvér vagy mugli származású vagy?
Azt hiszem, a félvérnek örülnék a legjobban. Biztosan lennének akkor olyan vicces történeteim, mint Seamus Finnigannek.

2. Melyik pálca választott téged?
A Pottermore szerint: 10 hüvelyk, gesztenyefa, főnix maggal. Itt azt írják, hogy ez egy nagyon különleges, sokoldalú fafajta, melynek jellemét nagymértékben befolyásolja a pálca magja, és birtokosa személyiségéből is rengeteg színt merít. A gesztenyefa-pálca olyan boszorkányokhoz és varázslókhoz vonzódik, akiknek nagy tehetségük van a mágikus teremtmények megszelídítéséhez (jeee!) , remek adottságuk van a gyógynövénytanhoz (éljen! ezt minden kipusztult virágom arcába szoktam dörgölni!) , vagy a vérükben van a repülés.

3. Milyen állatod van: bagoly, macska, béka vagy patkány?
Nyilván macska, ez nem is lehet kérdés :)
4. Melyik házba osztott be a Teszlek süveg?
Minden ilyesfajta teszt a Hollóhátba szokott beosztani, így a Pottermore is. Szóval, ezt én hivatalosnak tekintem. Már csak a baglyot várom.

5. Melyik házba szerettél volna kerülni?
Már a könyvekben is a Hollóhát volt a legszimpatikusabb számomra, szóval eléggé örültem ennek az eredménynek. 
De igazából mindegy is lenne, csak a Roxfortban tanulhassak. :)

6. Melyik óra a kedvenced és melyiket nem szereted?
Biztos vagyok benne, hogy a bűbájtan eléggé tetszene, ahogy a gyógynövénytan vagy a legendás lények gondozása is. De esküszöm, engem még a mágiatörténet is érdekelne.
7. Mi a patrónusod?

A Pottermore szerint egy sas a partónusom, ami egyébként a Hollóhát jelképe.

8. Hogy néz ki a mumusod?
Gyerekkísértet vagy gonosz gyerek. Ezekkel engem ki lehet kergetni a világból, mindenfajta ilyen filmet képtelen vagyok megnézni, mert utána hetekig rettegek.
Vagy ha azt mondanák, mindenből megbuktam - ez mind-mind nagyon félelmetes. Talán az utóbbi a leginkább.

9. Részt veszel valamilyen iskolai sportban vagy van valamilyen mágikus hobbid?
Nem hiszem. Maximum szurkolónak állnék be vagy ilyesmi.

10. Hol töltenéd a szabadidődet?
Nyilván a könyvtárban, ez nem is lenne kérdés. Biztosan összebratyiznék a könyvtáros nénivel meg rendelgetném a könyveket ládaszámra a Czikornyai&Patzából. (vajon szerintetek van házhoz szállításuk? ) De biztos sok időt töltenék még az ebédlőben vagy a tó körül.

11. Miért kapnál a legvalószínűbben büntetést?
A könyvtár tiltott részlegének engedély nélküli használatáért biztosan.

12. Milyen karriert szeretnél miután végeztél Roxfortban?
Nagyon szívesen lennék egy női Göthe Salamander, aki mentené a kihalásra ítélt mágikus fajok egyedeit.

2017. szeptember 17., vasárnap

Könyvesbolti morzsák

- Hello. A szürke ötven árnyalata megvan nektek?
- Pillanat, és mindjárt megnézem az adatbázisban.
- Mert A fekete ötven árnyalatát most láttam kint a polcon, azért kérdezem.


- Őőőőő.... oké....

2017. szeptember 13., szerda

Könyvesbolti morzsák

- Hello. Verne Gyula bent van?
- Mármint a könyvei? Csak mert ilyen nevű munkatársunk nincs.

Szeretem a kollégák humorát.

2017. szeptember 2., szombat

#augusztus

Az augusztusomból talán Korfura emlékszem vissza a legszívesebben, amit maga Gerald Durrell és mókás családja tett igazán élvezetessé. De nyaraltam még Woolf segítségével a Hebridákon is Mr. és Mrs. Ramsay családja körében. Lázongtam picit a Marson, meg ellátogattam az Owens nővérek furcsa orgonafájához is. És nektek milyen volt az augusztus?

Az enyémről elmondható még egyébként, hogy mivel egy rakás könyvet felhalmoztam a könyvtárból, így szinte teljesen kiszámítható volt, hogy kizárólag saját könyveket fogok olvasni. A tizenvalahány kikölcsönzött könyvnek köszönhető szerintem, hogy két várólista-csökkentéses könyvemet is elolvastam, és most jelenleg egy harmadik van terítéken. Igazán büszke vagyok erre a hónapra!
Főleg, mivel múlt hónapban sikerült tudatosítanom magamban, hogy a beszerzéseim terén a hármas szám kísért ebben az évben, így most sikerült egynél megállni a vásárlásban (pedig, ha akartam volna, vásárolhattam volna egy prágai könyvesboltban, de kibírtam.) Hah! Amíg elém nem vetődött a könyvesbolt polcai közül A világítótorony, amit kénytelen voltam megvenni. De! Továbbra is el tudom mondani, hogy kettőnél tartok, ami még mindig nem három, szóval mégis csak sikerült a folyton kísértő hármas számot kiküszöbölni. Így már kevésbé félelmetes. 
Szóval, amiket most beszereztem:

1. Katherine Woodfine: The Jewelled Moth - A Clockwork Sparrow után nem volt kérdéses, hogy kell-e a folytatás. A vásárlásban mondjuk lehet még az is szerepet játszott, hogy 48% -kal olcsóbban volt kapható a Bookdepository-n. Én ezt egy kétségbeesett segélykiáltásnak interpretáltam a könyv részéről, nyilván sürgősen kellett neki az új otthon, én meg örömmel feláldoztam magamat. 
2. Virginia Woolf: A világítótorony - a könyvesboltosok sose olvasnak a munkahelyükön. Ez a szabály. 
Kivéve, ha:
A) fegyverrel fenyeget meg valamelyik vevő, hogy ezt el kell olvasnom MOST.
B) ebédszüneten vagyok
C) minden polcot feltöltöttem, minden könyvet leporoltam, mindent számlázást, átárazást, megrendelést, bevételezést megcsináltam és már harmadik napja ültem a pénztár mögött és sehol nem volt egy vevő se. Egész nap. Még a zárás előtti öt percben se esett be senki, pedig általánosan elismert igazság, hogy az a legvevőcsalogatóbb időszak. Már amikor ott tartottam, hogy azt számolgattam, hány könyv fér el egy polcon, és azok vajon összesen hány oldalt tehetnek ki; na akkor döntöttem úgy, hogy itt van az a pillanat, amikor engedélyezek magamnak némi pad alatti olvasást. Lekaptam ezt a Woolf regényt, mert igazából csak kíváncsi voltam, mennyire tetszene, és hát... úgy maradtam. Nap végén kénytelen voltam megvenni, mert rájöttem, hogy enélkül nem élhetek tovább. 

Ebben a hónapban egyébként öt könyvet olvastam el, amit egészen jónak tartok, hiszen azért elég aktív volt az augusztusom más szempontból. A várólista-csökkentéssel, mint említettem fentebb, kitűnően haladok a magam elhatározásait ismerve, hiszen már a felénél járok. Még mindig abszolút reális esélyt látok arra, hogy sikerüljön teljesíteni. Most nézem, a jelenleg terítéken levő Szikomorfán születtem című regényt, pontosan egy évvel ezelőtt, tavaly augusztusban vettem. Akkor nem kísértette a hármas szám a beszerzéseimet, ahogy látom.
Amit mindenféleképp szerettem volna még mondani nektek, - különösen a Durrell-rajongóknak. Szevasztok! - , hogy ha eddig még nem tettétek, akkor nézzétek a The Durrells című sorozatot, amiért én totálisan odáig vagyok, és ha tehetném, éjjel-nappal ezt nézném. Tavaly jött ki az első évada, és most adják a másodikat. A sorozat egyébként Durrell Korfu-trilógiáján alapszik, de nem teljes átdolgozás. Mrs. Durrell szemszögén keresztül látjuk leginkább a dolgokat, ami ugye ad a történetnek egy komolyabb színezetet is, de ez csak jót tesz neki, mert a humoros részek mellett mélységet is ad a sztorinak. Szóval, ha még nem láttátok, akkor hajrá! Csodálatosan fényképezett sorozat, remek színészekkel. De vigyázat, óhatatlanul is Korfu után fogsz vágyakozni. Csak mondom. 

De amúgy szevasz, ősz! Már nagyon vártalak. Elő a Váratlan utazással és a Gilmore Girls-zel, és a többi - sokak által utált - őszi klisével, amikért én meg odáig vagyok. 

A többiek és az augusztus:


2017. augusztus 31., csütörtök

A világítótorony

Virginia Woolf regényeibe belekezdeni nekem mindig félelmetes. Félelmetes, hogy rá kell döbbennem, mennyire kis százalékát sikerül megfognom magamnak, és mindig rettegek tőle, hogy nem sikerül megfelelően értékelnem magamban könyveit. Azonban amit megértek, azt mindig zseniálisnak tartom. Itt most legalább ötven oldalnak kellett eltelnie, hogy rájöjjek arra, A világítótorony című regénye mennyire hihetetlenül sokrétegű, sok olvasatú történet, amihez nem elég egy olvasás. Ugyanakkor már az első olvasáskor rá lehet jönni, hogy mennyire gyönyörű írás ez, ami úgy nyúl hozzá az ember legmélyebb, legféltettebb érzéseihez, mint semmi más.
Szóval, ha esetleg téged ilyesmi tart vissza Virginia Woolf olvasásától, akkor csak nyugodj meg, hidd el, élvezni fogod.


Virginia Woolf  regényének kiinduló története pár mondatban összefoglalható: középpontjában a Ramsay család áll, akiknek a Hebridák partján van egy nyaralójuk. A ház ablakából látni a távolban levő világítótornyot, ahova fiuk, James folyton el akar menni kirándulni, ám Mr. Ramsay folyton leszavazza ezt az ötletet.
Oké, elismerem, hogy így leírva nem tűnik ígéretesnek a cselekménye, de Virginia Woolf igazi ereje nem is ebben keresendő sosem. A világítótorony legnagyobb erőssége a tudatfolyam technika, amely a szereplők belső monológjait jeleníti meg. Ezeknek csupán kiindulási pontjául szolgál maga a cselekmény vagy éppen az adott jelenet, ám gondolataik fonalát követve végül olyan egyetemes kérdésekhez, témákhoz jutunk, amik talán minket is foglalkoztatnak. Mint például az elmúlás; a halál után mivé lesz az emlékünk vagy a mindig, könyörtelenül múló idő kegyetlensége, ami minden pillanatunk felett ott kering - vajon hogyan tépázza meg emlékeinket? Hova tűnnek a gyermekkor idilli nyarai? Ott leszünk másokban halálunk után is?

Ennek a regényének az ötlete már a Mrs. Dalloway írása közben ott motoszkált az írónőben. Végül alig hat hónap alatt írta meg A világítótorony első változatát egyetlen kiáradásban, és átdolgozásával is hamar elkészült - így ez lett a legrövidebb idő alatt befejezett regénye. Egyesek szerint mezei olvasó számára ez a legkönnyebben befogadható Woolf könyv, bár én inkább a Flushra szavaznék.
A világítótorony szerintem akkor működik a legjobban, ha egy - vagy maximum két - szuszra tudja az ember végigolvasni. Kell hozzá az idő, hogy megmártózzunk a szereplők gondolataiban, és hogy eljussunk segítségükkel a saját válaszainkhoz is. Vagy ha ezt nem is, de legalább magunkban hordozva tovább a gondolatfolyamaikat, amiken merenghetünk a lassabb délutánjainkon.
Sok minden eszembe jut a könyvből az olvasása óta, de így is úgy érzem, hogy olvasás közben sok minden nem jutott el hozzám, hiába igyekeztem felkészült olvasó lenni. Mindemellett szerettem olvasni, nagyon is. Nincs kizárva egy újraolvasás pár év múlva.

Számomra A világítótorony a szépsége mellett felkavaró könyv is volt, amely szépen-lassan olyan édesbús atmoszférával vont körbe, amitől napokig nem tudtam szabadulni. Nem mintha akartam volna. Woolf regénye az elmúlás, a kérlelhetetlenül elröppenő idő története. Amely akár tudatosul bennünk, akár nem, kegyetlenül múlik, és  soha semmilyen pillanat nem tér vissza többet. Ezt fogalmazta meg tulajdonképpen maga Mrs. Ramsay is, miközben gyermekének esti mesét olvasott, és azon merengett, hogy miért kell eltűnnie a gyerekkornak.Vagy maga a nyaralóház is, amely egyik évben még nyári pillanataival emlékek gyára a család és barátok számára, majd egy idő elteltével csak egy lepattogzott festékű, porral behintett épület, ami valahol, bútorainak fiókjai mélyén őrzi ama bizonyos nyarak szalmakalapjait és köntöseit, lapok közé préselt emlékeit.


Virginia Woolf: A világítótorony
To The Lighthouse
Fordította: Tandori Dezső
Alinea Kiadó

2017. augusztus 28., hétfő

Kérdések a várólistámról

A várólista leginkább egy nagyon hasznos lista, ám az is előfordul, hogy szörnyű monstrumként magasodik az ember fölé, aminek úgy érzi, hogy sose fog a végére jutni. *Spoiler tényleg soha nem érsz a végére... Spoiler vége* Ám így vagy úgy, mindenesetre jól esik számba venni a terveket, elidőzni egy-egy régóta olvasásra váró könyv felett, akinek egyszer majd eljön az ideje az olvasóként folyton elfoglalt életünkben. 
PuPillánál láttam ezt a kérdéssort, és mivel imádom a listákat, a várólistámat meg különösen, illetve előkelő helyet foglal el a kedvenc tevékenységeim listáján a cicasimogatás és az olvasás mellett a várólistám igazgatása, illetve a róla való mesélés, ezért meghívva éreztem magam, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre. Amit nyilván mindenki izgatottan vár. jah, nem...

 
1. Hogyan követed nyomon, hogy mi van a várólistádon?

Sok helyen vannak összegyűjtve a listáim, de talán a legmegbízhatóbb és leginkább up-to-date az a Book Journalem. Az mindig kéznél van, így fel tudom vésni a pillanat hevében is a könyvcímeket. Ott több listát is vezetek: megkülönböztetem a saját, még nem olvasott példányokat; azokat, amiket könyvtárból szeretnék majd kivenni valamikor; amik csak úgy felkeltették hirtelen az érdeklődésemet, és persze a várólista csökkentéses listámat is ott vezetem, valamint a hamarosan megjelenős listát se feledjük el. De van még listám a Goodreadsen is (ez nem teljes), illetve a blogomon is van egy várólistás menüpontom, amit többé-kevésbé igyekszek frissíteni. 
Most hogy belegondolok, lassan a listáimról is kéne egy listát vezetnem.

2. Hogyan döntöd el, hogy mit olvasol el a várólistádról legközelebb?

Abszolút hangulat alapján. Néha - ha nagyon finnyás vagyok - napokon keresztül próbálom meghozni a döntést és csak bámulom ráérő időmben a könyvespolcomat, amíg el nem jön a heuréka-érzés. De olyan is van, hogy megunom a nyafogásom, és leveszek egy random könyvet a polcról, amiről aztán persze kiderül, hogy nincs kedvem hozzá, de legalább utána eszembe jut, mire lenne most szükségem.  
De néha olyan is előfordul, hogy az egyik könyv visz a másikhoz, vagy már valaminek az olvasása közben beugrik egy könyvcím. Az ilyen élményekről mindig tudom, hogy kellemesek lesznek. 
  
3. Melyik könyv van a legrégebb óta a várólistádon?

Szerintem Tolsztojtól a Háború és béke. Lassan tizennégy éve csücsül a polcomon még mindig olvasatlanul. De hiszem, hogy el fog jönni a mi időnk!
 
4. Egy könyv, amit nemrég adtál hozzá a várólistádhoz?

Pam Munoz Rian: Esperanza Rising, amely egy Mexikóból érkező bevándorló család történetét meséli el lányuk, Esperanza szemszögéből. 
 
5. Egy könyv, amit csak a borítója miatt raktál a várólistádra.

Naomi Novik: Rengetegjére. meg a Clockwork Sparrowra is először a borítója miatt figyeltem fel. Már mindkettőt elolvastam azóta. Utóbbit jól tettem, az előbbiről pedig azt tudom mondani, hogy még mindig szép a borítója.



 
6. Egy könyv a várólistádon, amit nem tervezel elolvasni.
Nagyjából rendet tartok ilyen tekintetben a várólistámban. Ha tartósan azt érzem, hogy egy bizonyos könyvet mégsem szeretnék elolvasni, mármint úgy kábé soha, akkor leveszem a listáról. Ha van belőle saját példányom, akkor odaajándékozom valakinek, akit tudom, hogy érdekelhet vagy elviszem egy antikváriumba. Szóval most ilyen talán nincs is.
 
7. Egy, még kiadásra váró könyv a várólistádról, ami miatt izgatott vagy.

V. E. Schwab új trilógiájának a következő része, a Gyülekező árnyak. Még emlékeztetőt is beállítottam a telefonomra. 
 
8. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki olvasott, kivéve te.

Most hogy már elolvastam Gerald Durrelltől a Családom és egyéb állatfajtákat, legalább lekerült erről a listáról. Most már Szerb Antal: Utas és holdvilág című regénye a következő hatalmas és cikis elmaradásom.
 
9. Egy könyv a várólistádról, amit mindenki ajánl.

Mostanában Atwoodtól A szolgálólány meséje az. 
 
10. Egy könyv a várólistádról, amit nagyon el szeretnél olvasni.

Mindet. :) Bár most jelenleg éppen a kettes kérdésre adott válaszomban említett "finnyás hangulat" van nálam terítéken, és csak ténfergek a könyvespolcaim előtt nagy sóhajtások közepette. Ahogy Anne Shirley mondaná: én vagyok a tragédia élő szobra.
 
11. Könyvek száma a várólistádon.

A jelen állás szerint, ebben a percben éppen százkettő darab könyv vár elolvasásra - viszont, ez a szám nem tartalmazza a kívánságlistámat, ami még plusz huszonhárom könyvet jelent.
   
     

2017. augusztus 26., szombat

Családom és egyéb állatfajták

Ha létezik olyan, hogy tipikus nyári olvasmány, amit egy fa árnyékának hűvösében, limonádét kortyolgatva vagy éppen vízparton elterülve esik igazán jól olvasni, nos akkor Gerald Durrell könyve ilyen. Ám ahogy már előttem jó páran felhívták erre a figyelmet, én is csak ismételni tudom: vigyázat, a könyv igen feltűnő hanghatásokat képes kiváltani olvasójából. Úgyhogy nyilvános helyen csak óvatosan vele!


"– Muszáj így habzsolni és nyelni az ételt? – kérdezte Larry elkínzott hangon, elegánsan piszkálva fogát egy gyufaszállal.
– Egyél lassabban, drágám – mormolta mama. – Nem sürgős.
Nem sürgős? Mikor Roger ott várt a kertkapunál, figyelő fekete alak, s türelmetlen, barna pillantással leste: jövök-e már? Nem sürgős? Mikor az első kabócák már rázendítettek az olajfák között? Nem sürgős? Mikor várt a sziget reggeli hűsével, ragyogóan, hogy felfedezésre induljak? Azonban nem kívánhattam, hogy a család megértse a szempontokat, hát lelassítottam az evést, míg figyelmük másra nem terelődött – azután megint tömtem magamba az ételt.
Mikor végre elkészültem, elosontam az asztaltól, és a kapu felé szökelltem, ahol Roger kérdőn bámult rám. Együtt lestünk ki a csavaros kapurácson a kinti olajfaligetbe."

Gerald Durrell egy olyan éden megvalósulását hirdette mind műveiben, mind életében ahol az emberek és állatok békében élnek egymás mellett. Nem tűnnek el fajok egyik napról a másikra, és ahol az emberek felismerik, hogy az élővilágot megőrizni és átadni a következő generációk számára igencsak fontos feladat. Minden fajt meg akart menteni, nem csak azokat, amikért jó pénzt fizettek az állatkertek. És a fogságban nevelt állatoknak a lehető legjobb körülményeket akarta biztosítani. Ezekért az elveiért sok állatkert nem volt hajlandó együtt dolgozni vele. Megalapította hát a Jersey állatkertet, ahol az oktatásnak is nagy szerepet szánt, és azóta több ezer tanítvány sajátította el az általa vallott elveket.
A Családom és egyéb állatfajták 1956-os megjelenését követően hihetetlen sikert hozott számára, aminek bevételét szintén az állatokkal kapcsolatos tevékenységekre fordította. A történet 1935-ben veszi kezdetét, amikor a család Larry ötletét követve úgy határoz, hogy levegőváltozásra van szükségük. Így hátrahagyják az esős, borongós Angliát és Korfu mesés szigetét veszik célba, ahol mindannyian megélik azt az idilli, paradicsomi állapotot, ami aztán soha többé nem tér vissza. Korfui élményeiből rengeteget merített műveiben, amelyeket mélyen átfon a hihetetlen mértékű természetszeretet. Gerry felfedezi magának a sziget állatvilágát, és a legapróbb élőlényről is olyan plasztikus és érdekes leírásokat ad, hogy még én is élvezettel olvastam akár a pókok életéről is. Durrell nem sokkal a halála előtt azt nyilatkozta: "Ha egy gyermeknek ajándékot kéne adnom, akkor a gyermekkoromat adnám."
De mivel ez sehogy se lehetséges, így a gyermekkorának csodás esszenciáját bedobozolta regényei lapjai közé, átkötötte díszszalaggal és nekünk adta - ami immár hatvanegy éve gyűjt magának rajongókat szerte a világon. Regénye ennyi idő távlatából is még mindig friss és üdítően hat. Nem rakódik rá a hosszú évek pora, mert mindig lesz, aki önszántából forgatja. Miért is ne lenne ilyen ember? Hiszen annyira szórakoztató, annyi napfény van benne, hogy legszívesebben az ember felülne a legközelebbi Korfura tartó repülőre, hogy a hóbortos Durrellék után ő is megélje ezt az édeni állapotot.
Ezt a bohém családot pedig rögtön a szívembe zártam, már attól a pillanattól fogva, hogy egy falkányi kutya ugatásával kísérve vonultak be a szigeten levő villájukhoz. Sajnálom, hogy csak most került a kezembe a könyv, azt hiszem, már gyermekként is rajongtam volna értük.
Gerry, igazából csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm!

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
My Family and Other Animals
Fordította: Sárközi Györgyné
Európa Kiadó
375 oldal

2017. augusztus 20., vasárnap

Átkozott boszorkák

Egy hajszál választott el attól, hogy újból mérhetetlen szerelembe essek Alice Hoffmannal. A Tizenharmadik boszorkány sok-sok évvel ezelőtt hatalmas rajongást váltott ki belőlem, emlékszem, hogy képtelen voltam normális bejegyzés formájába önteni a véleményemet, csak kerestem a szavakat. Az Átkozott boszorkáktól is valami ilyesmit vártam, és azért az esetek nagy részében megfelelt a várakozásaimnak. De az olvasása alatt megrendelt saját példányt végül nem vettem át a boltban. És nem, nem a borzalmas és fantáziátlan borító miatt gondoltam meg magam.


Az írónő 1995-ben megjelent regénye mélyen megmártózik a mágikus realizmus utánozhatatlan hangulatában, amiért én teljesen odavagyok. Szerintem nem szentségtörés Marquezzel egy lapon említeni őt olyan szempontból, hogy közel hasonló módon szépirodalmi szinten műveli ezt. Szeretem, hogy a mágiát olyan könnyeden helyezi bele a megszokott, hétköznapi környezetbe, hogy szinte természetesnek tűnik a létezése. Ám közben ez az egész csupán a történet háttereként szolgál, amiben sokkal egyetemesebb, sokkal maradandóbb témákat boncolgat - elsősorban a női kapcsolatok terén; legyen az akár anya-lánya vagy éppen testvéri kapcsolat kényes egyensúlya illetve kiegyensúlyozatlansága. Alice Hoffman egy interjújában így nyilatkozott: "Az életemben két dolgot bánok a legjobban: nincsen lányom, se lánytestvérem (...) Az, hogy lánytestvérekről és lánygyermekekről írok tulajdonképpen egy módja annak, hogy megtapasztalhassam, milyen is az, ha van az embernek."

Sally és Gillian nem is lehetnének különbözőbbek - ahogy az egyik nagynénijük mondta: egyikük a nappal, másikuk az éjszaka. Gillian a család fekete báránya, akit mindig utolér a baj vagy éppen ő rohan a baj után. Ő az, aki ugyan boldog szeretne lenni és szabad, ám mindig rosszul dönt és balul sül el az egész. Ám ő az is, aki leghamarabb hajlandó kiállni saját magáért, és a leghamarabb belátja, hogy saját boldogulása illetve ennek a kulcsa az ő kezében van, és ezért hajlandó lépéseket tenni minden teketóriázás nélkül. Sally azonban megfontolt, kötelességtudó és óvatos. Kétlábbal áll a földön, és fontos számára, hogy mit gondolnak róla mások. Ő csak egy normális életet szeretne, csak olyan hétköznapit, ahol elfogadják őt és nem mutogatnak rá ujjal - ám az Owens család tagjaként ez lehetetlen. Sally az a fajta, aki inkább szerepek mögé bújik, csak ne kelljen magát teljes valójában felvállalnia. Sally és Gillian - mint írtam - nem is lehetnének különbözőbbek. Ám az, hogy testvérek örökre összeköti őket. Hiszen amikor Gillian sok-sok hosszú külön töltött év után egy este egyszer csak Sally ajtaján bekopog, majd közli vele, hogy egy hulla van a kocsijában, Sally igent mond a segítségkérésre és - mi sem természetesebb - segít elásni a holttestet a kertjükbe, az orgonafa alá. Mert akár ilyenek, akár olyanok, a testvéreknek mindig segíteniük kell egymást a nehéz helyzetekben.
A lányok döntését valahol megértettem egyébként, hogy végül mindketten arra az elhatározásra jutottak, hogy elhagyják a nagynénik házát, mert nem akarnak abban a kisvárosban Owensek lenni. Nehéz lehetett kitaszítottként felnőni, másnak lenni, de a nénik mégis csak befogadták őket és - igaz sajátságos módon, de - felnevelték őket. És a család az szerintem olyan dolog, ami elől el nem lehet futni, bármilyen nehéz terheket is kell érte cipelni. A múlt, a gyökerek mindig utolérik az embert, legyen akármilyen messze is. Az Owensék is Owensék maradnak sok ezer kilométerrel távolabb is.

Nagyon szeretni tudtam volna hát ezt a történetet - és amúgy szerettem is-, mert olyan dolgokról szólt, amiket én is fontosnak tartok, és ráadásul Alice Hoffman csodálatos stílusával elmesélve még mesésebb, még varázslatosabb lett az egész. Azonban voltak benne néha - szerintem - felesleges obszcén jelenetek, amik szinte világítottak a könyvben annyira nem voltak odavalók, mert annyira trágárul voltak megfogalmazva. És ezt tényleg nem prűdségből írom, esküszöm, nem lett volna ezzel bajom, ha mondjuk egy Bukowskit vagy egy Carvert olvasok. De itt nekem nagyon elütött a kettő. Nem tudom, hogy a fordítás csúszott-e itt el vagy eredetileg is ennyire oda  nem illő volt vagy csak az én készülékemmel van a probléma - mert aláírom, ez utóbbi is totál elképzelhető. De mindenesetre valami olyasmi volt ez, mint amikor egy különösen finom krémest eszel, ami totálisan elolvasztja az érzékeidet, és egyszer csak... néhány szőrszálat húzol ki a szádból... Nekem ez most totál elrontotta az egyébként szuperjó élményemet, úgyhogy végül ezért nem ruháztam be saját példányra. De mindenesetre azért örülök, hogy elolvastam, meg azért nagy részében tetszett is. Csak mégsem volt meg a tökéletes alicehoffman-élmény. Nekem.

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák
Practical Magic
Fordította: Nagy Nóra
Kiadó: Palatinus Kiadó

Related Posts with Thumbnails