2018. január 21., vasárnap

Az ötödik évszak


Nyilvánvaló, hogy totálisan botor és felelőtlen dolog olyan  kijelentéseket tennem januárban, mint "Ez lesz tutira az év könyve számomra" meg "Biztos vagyok benne, hogy az év végi TOP 5-ös listámon előkelő helyet fog elfoglalni" és hasonló dolgok. Mert még bármi jöhet. És őszintén remélem, hogy tényleg lesznek még szuper könyveim az idei évben nem kis számmal. Ugyanakkor vannak bizonyos könyvek, amik valahogy többek. Amiknél azt érzed, hogy nincs az a csillag mennyiség, amivel kifejezheted, mennyire tetszett. És azt gondolod, hogy képtelenség csak szavakkal elmondani, hogy mennyire jó volt olvasni. Nos, Az ötödik évszak, a Megtört föld-trilógia első kötete határozottan ebbe a kategóriába tartozik. 
Csak annyit tennék még hozzá, hogy az olvasása után már eltelt egy hét, és még mindig nem tudok másról beszélni a környezetemben. 

N. K. Jemisin regényében sokadjára jött el a világvége, méghozzá most sokféleképpen: személyes sorsokban és globálisan is. Ez a világ folyamatosan véget ér, hogy aztán újjáéledjen. Az évezredek során rengeteg civilizáció tűnt el az apokalipszis rettenetében, ám akadtak olyanok is, amelyek több katasztrófát is megéltek. Ezek a túlélők igyekeztek tanácsokkal ellátni az utánuk következő generációkat, hogyha eljön ismét a világvége, birtokukban legyen az a tudás, ami a túléléshez szükséges. Emberek ezrei ismerik ezeket a kőtáblákat, a rájuk vésett történeteket, az óvintézkedéseket, és persze köztük azt is, hogy az orogénektől óvakodni kell. Mert veszélyesek. Mert őrültek. Mert mások.
Az orogének nem hétköznapi emberek. Hegyeket képesek mozgatni, vulkánokat képesek létrehozni vagy éppen földrengéseket idézhetnek elő - azonban a képességük nem áldás, hanem egy olyan valami, ami miatt a társadalom kiveti őket magából, és az emberek a halálos lincselésektől sem riadnak vissza  velük szemben. Az orogének - ahogy felfedezik saját erejüket - többnyire nem élnek sokáig, ha csak nem csatlakoznak a Fulkrum által képzett orogénekhez, akik a fennálló hatalom akaratának alávetve élik életüket.
Az apokalipszis környékén illetve azzal összefonódva három nő, pontosabban három orogén korábbi élete is örökre véget ér. Életük a korábban ismert és megélt világuk végével kezdődik: Essun, egy békés falucska tanítóját halálra vert kisfia látványa fogadja otthonában. Csakis a férje tehette, aki lányukat is magával cipelte, ki tudja, hova... Másik elbeszélőnk, a gyermek Damaya orogén ereje éppen megmutatkozik, ezért szülei száműzik őt örökre otthonából a Fulkrumba, ahol megtanítják használni az orogéniáját. Szienitet, a feltörekvő, tehetséges orogént pedig felsőbb nyomásra utódnemzésre kényszerítik egy nagyhatalmú orogénnel - kapcsolatuk folyamán olyan dolgokra jön rá az orogének és a birodalom világáról, ami alapjaiban rengeti meg az eddig általa hitt dolgokat.

Jemisin világa fojtogató, megbabonázó és cseppet sem vidám. Nehéz nem a hatása alá kerülni, valahogy sodor magával és aztán betemet. Annyira jól, hozzáértően és profin összerakott világ ez, ami már ebben a kezdőkötetben is megmutatkozik. Az ismételten bekövetkező apokalipszisek, amelyek ott lihegnek folyton Rezdületlen nyakában, egy teljesen más társadalmi berendezkedést hoztak magukkal, ahol mindenki gyerekkora óta a világvégére, illetve annak túlélésére készül: vésztartakékokkal, óvóhelyekkel és az ősök által hátrahagyott tudással. Itt a világvégét nem lehet elkerülni, mert eljön, könyörtelenül - nincs az a szuperhős, aki megállíthatná. Ám minden ciklikus: ami végetér, később újrakezdődik. Ami meghalt, feltámadhat. Ami elmúlt, újra eljöhet. Soha nincs vége a körforgásnak.
És hát persze, ott van az orogének világa. Akik számkivetetten, lenézetten, a társadalom szégyeneiként kénytelenek tengetni életüket, és eltitkolni valódi kilétüket. Már ha tehetik persze. A három nő ereje bár különböző szakaszban van, ahogy életük is, mégis ugyanazt tapasztalják a többi ember részéről: a félelmet és a tömény gyűlöletet.  Jól bemutatta, hogy milyen érzés lehet egy ilyen típusú társadalmi kisebbséghez tartozni, milyen lehet az, ha valakit csupán származása (jelen esetben képessége) miatt nem vesznek emberszámba.
Tetszett minden, amit ebben a kötetben Jemisin megmutatott: a világ, a kérdések és a társadalmi problémák is. Okos könyv ez szerintem: szerettem a témafelvetéseit; meg azt, hogy érdekes, erős és okos nők voltak a főszereplői. Szerettem a narráció játékát, és szerettem azt is, ahogy a végén összeértek a szálak. Annyi mindent szerettem még benne, hogy az szavakkal most ki nem fejezhető. És ez igencsak meglepő dolog szerintem, mert Jemisin könyvét én alapvetően nem mondanám szerethetőnek már csak az atmoszférája miatt sem. De hihetetlenül zseniális, és alig várom, hogy elkezdjem Az obeliszkkaput.
Ezt a részt pedig muszáj volt megvennem magamnak, mert úgy éreztem, hogy kicsit sírva tudnám csak visszavinni a könyvtárba.

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
The Fifth Season
Fordította: Ballai Mária
Agave Kiadó
368 oldal

Nincsenek megjegyzések:

Follow Me @photos_from_anna