2018. március 20., kedd

A szolgálólány meséje


"Sajnálom, hogy sok a fájdalom a történetben. Sajnálom, hogy töredékes, akár egy kereszttűzbe került, erőszakkal szétszaggatott áldozat. De semmit sem tehetek azért, hogy mindezt megváltoztassam.
Megpróbáltam beleszőni némi szépséget is. Virágokat például, hisz hol lennénk nélkülük?
Pedig fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer átélni is."

Margaret Atwood 1984. tavaszán kezdte el regényének az írását, mikor még Nyugat-Berlinben élt, a kettészakadt Európa határán. A Vasfüggöny mögött levő világban tett látogatásai meghatározó élménnyel bírtak A szolgálólány meséje megírásánál: az emberekben levő óvatosság, a lehallgatások veszélye, a besúgóktól való félelem mind-mind hatással voltak készülő regényére, amely végül 1985-ben jelent meg nyomtatásban. 

A történetet egy olyan nő meséli, akinek sose tudjuk meg az igazi nevét. Fredé - így nevezik azon egyszerű oknál fogva, mert a parancsnokot, akihez tartozik, Frednek hívják - szóval, Fredé szolgálólány, akinek - a nem olyan régen lábat vetett új világrend szerint - az a feladata, hogy egészséges gyermeket szüljön. A sok méreganyag ugyanis meddővé tette az emberek - a nők- nagy részét, így aki termékeny maradt, annak az utódnemzés az egyetlen feladata. A szolgálólányokat magas rangú emberek házaihoz vezénylik, ahol egy bizonyos időn belül meg kell termékenyülniük. A gyermekre később semmilyen jogot nem formálhatnak, azok a parancsnokok feleségéi lesznek. Egy szolgálólánynak nincsenek jogai, nincs szava, nincs véleménye - ha mégis van, akkor felakasztják a többi rendszerárulóval együtt a Falra vagy kiűzik a telepre, hogy sugárfertőzésben meghaljon. 

Fredé elbeszéléséből egy keresztény alapokra építkező totalitárius rendszer képe bontakozik ki, amely intézkedéseit a Biblia szövegével támasztja alá. Ez a nem olyan régen berendezkedett hatalom minden erejével azon van, hogy a régi "bűnös" élet emlékét megpróbálja elnyomni állampolgáraiban. Elveszik a szót, a könyveket, bizonyos képeket, filmeket betiltanak, amik fennmaradnak, azokat pedig új kontextusba helyezik. Tilos az írás és olvasás bármilyen formája. Szöveghez csak a parancsnokokon keresztül juthatnak, akik bizonyos időközönként felolvassák a Biblia bizonyos kiragadott bekezdéseit. Történetekből ennyi jut mindenkinek.
Fredé története sem írott. A fikció kerete szerint magnófelvételként bukkantak rá később. Ez a szaggatott, "szétszabdalt" történet Fredé múltja és jelene között ugrálva enged egyre jobban betekintést az eltörölt és a később felépített világba, illetve az ezek közötti átmenet borzongató folyamatába.
Feledhetetlen könyv, mert az embert óhatatlanul is kísérteni kezdi az itt felvázolt jövőkép. Hogy milyen a jogoktól való megfosztottság, az alárendeltség, az individuum eltörlése, és a nők használati tárgyként való kezelése. Vajon mennyiből tartanak átalakítani így jelenlegi világunkat?
És vajon a férfiak boldogok itt? Nem, ők sem azok.
Emlékszem, amikor egyetemen az egyik filozófia előadáson az utópisztikus elképzelésekről tanultunk, a tanárnő azt mondta, hogy egyik itt vázolt elképzelés se lehetne megvalósítható, és sose tudnánk elérni a tökéletes, boldog társadalom állapotát. Mert az elképzelések legyenek bármennyire is fantasztikusak vagy jóra törekedők, egy valamit sose vesznek számításba: ez pedig az emberek érzelmei. A parancsnok is pont ezt mondja Fredének, amikor a rendszerről színt vall: hogy a szerelem, a gyengéd érzések fontosságáról és szükségességéről nem vettek tudomást. Pedig kellett volna.

Atwood egy interjújában azt nyilatkozta*, hogy ő semmi olyasmiről nem írt ebben a regényében, ami ne történt volna már meg a történelem során. S talán pont ettől tud olyan hátborzongatóan valóságos lenni.
A sorozatot amúgy nem tervezem megnézni, nem hiszem, hogy bizonyos jeleneteket képes lennék végignézni... Olvasva is bőven sokkoltak egy jó időre. De nagyon fontos könyv, én azt mondom, érdemes elolvasni mindenképp. Atwooddal pedig folytatni fogom az ismerkedést, mert nagyon bejött a stílusa is.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
The Handmaid's Tale
Fordította: Mohácsi Enikő
Lazi Kiadó
366 oldal


* amit lehet, hogy le fogok majd fordítani ide a blogra, mert nagyon érdekes dolgokat mond benne a könyvről.

6 megjegyzés:

Niki írta...

Engem valamilyen szinten megrémisztett ez a könyv. Belegondolva, hogy lényegében azok a dolgok történnek meg a jelenünkben, ami a történetben a változást elindította. A sok erőszak, a nők/gyermekek bántalmazása, egyre több párnak van segítségre szüksége a fogantatáshoz, stb. Hiába a 80-as években íródott, ezt észre se lehet venni rajta, teljesen illene akár a jelenünkbe is és épp ezért rémisztő. El tudom képzelni, hogyha nem is most, de egy ilyen szörnyű világ létrejöhet, ha nem tesz valamit ellene az emberiság.

Heloise írta...

Igen, valóban félelmetesen valós, amit felvázolt Atwood. Sokszor forgott a gyomrom olvasás közben, és emellett engem is megrémisztett, mert nagyon hatásosan, nagyon valóságosan ábrázolta az egészet.

Amadea írta...

Engem is nagyon lesokkolt annakidején, nem is merem újraolvasni, pedig eltelt vagy 10 (?) év azóta...
Azt már megbeszéltük, hogy A vak bérgyilkost megnézed. Meg az Alias Grace-t is, ezek egészen mások.:)

Heloise írta...

Elhiszem amúgy. Szerintem én se fogok újongva jelentkezni 10 év múlva az újraolvasására. Persze, ettől függetlenül fantasztikus könyv, maradandó élmény. És nagyon örülök, hogy elolvastam.
Igen, azokat is mindenképp megnézem, Atwood meggyőzött, hogy olvasnom kell még tőle. :)

McEntire Avilda írta...

Tetszett a bejegyzésed, meghozta a kedvem a könyvhöz. A sorozatot még ősszel néztem meg és sokszor untam, de tény, hogy magával ragadó.
Amit írtatok itt egyébként tényleg annyira igaz. Magam sajnos endometriózissal küzdök, vagyis nehezen eshetek teherbe, nővéremnél is van, ismerősöknél is ez van... Mintha tényleg most indulna az, ami a könyvben lévő világhoz vezet. Ez pedig tényleg ijesztő.
Sokáig rémálmaim is voltak a sorozat után, hogy elveszik a jogaimat, és hogy te jó ég, milyen szörnyű lenne ez, mikor független, önálló nőként élek, akinek van hol laknia, van munkája, és mindezt férfi nélkül érte el. Nem lenne szerelem, elvinnének, és nem maradna más, mint a gondolataim. Az a legrosszabb, hogy ahogyan ezt elképzelem, rájövök, hogy elszenvedője lennék csak az egésznek, tuti nem váltanám meg a világot. Eltűrném, hozzászoknék az új viszonyokhoz...
A másik, amibe rémes belegondolni, hogy olyan országokban, ami mindentől el van zárva, talán ilyesmi dolgok folynak.. De mi teszünk rá magasról, mert örülünk a jólétünknek, és miért szóljunk bele mások kultúrájába? Szóval uh... megvan a könyv, de félek elkezdeni

Heloise írta...

Köszönöm szépen, örülök, ha kedvet csináltam a könyvhöz. Szerintem Atwood mindenképp megér egy olvasást, mégha a sorozatot látta az ember, akkor is. :)
Szerintem egyébként az emberek 99.99% szintén hasonlóan tenne, és nem váltaná meg a világot, hanem inkább megpróbálná "túlélni" a helyzetet, amennyire lehetséges. Én is ezt tenném.
Hősnek lenni a való életben egy diktatórikus rendszerben szerintem felér egy öngyilkossággal, és erre tényleg kevesen lennének képesek.

Az endometrózist pedig sajnálom... igen, sajnos tényleg egyre többen vagyunk hasonló problémákkal.

Follow Me @photos_from_anna